Jegyzetek a naroomai tengerpartról 2. rész: A naroomai rája

A szörny

A szörny

Nem hallottam volna talán sosem Naroomáról, ha nem it találunk nyaralót a karácsonyi szünetre. Narooma, egy órás pihenővel, tíz órányi vezetésre található Melbourne-től. Sydney-től délre fekszik ez az óceánparti kisváros, amelyben körülbelül 3000 ember él. Eredetileg Wagonga Head-nek hívták, majd az őslakosok által használt név lett a hivatalos neve, mivel a noorooma szó jelentése (égszínkék víz) rendkívűl találónak tűnt. (Álltólag a az egyik multinacionláis autócég nemrég piacra dobott egy Narooma-kék autómodellt is.)  Mindenesetre a hivatalos név bejegyzése során a főpostamester elírta az első két o-t és így a város neve Nooroomából (a törzsi nyelvek a dupla o-t általában u-nak ejtik) Naroomára egyszerűsödött.

Narooma kisváros. Turistamágnes. Bevételének nagy részét a nyári szünet során gyűjti be. Ha valakinek nincs itt kiadó nyaralója (a zimmer frei itt nem divat), annak valószínű van kis kávéháza, krémfagyis lakókocsija vagy vizibicikli kölcsönzője. Férjem unszolására mi is elmentünk vizibiciklizni az egyik öbölbe. Vittünk magunkkal horgászbotot is. A barnára sült srác, akitől béreltük a járgányt, csúnyán is nézett a botra. Feje tetejére tolta napszümevegét, amelynek helyén fehér csík világított barnára sült arcán majd összeráncolt szemöldökkel közölte: Na, aztán ne legyen a canga csaliszagú! Engem azonban más aggasztott. Például az, hogy még el sem indultunk, de már átsiklott alattunk egy hatalmas rája. Legalább 200 kilós. – gondoltam, bár szinte rája sem tudtam nézni. Nem tengeren nevelkedtem, ráját csak az állatkerti akváriumokban és a tévében láttam. Utoljára pont a hírekben volt szerencsém rájával összefutni. Éppen azt ecsetelték, hogyan végzett Steven Irwinnel, Ausztrália igazai krokodil dundee-jával, Ausztrália vadvilágának leghíresebb nagykövetével. Ezekkel a gondolatokkal sokkoltam magam, miközben távolodtunk a partról. Mögöttünk egyre szaporodó rája raj. Előttünk meg férjem szerint halak hada. Leparkoltunk az öböl közepén és horgászni kezdtünk. Nem fogott ki rajtunk a rája, fogtam is egy halat. Meg is ettük vacsorára.

Narooma, 2009 karácsony

Reklámok

Jegyzetek a naroomai tengerpartról 1. rész: Az ausztrál, aki ruhában strandol

Tengerpart Naroomában

Tengerpart Naroomában

Nem járok állatkertbe, de embereket nézegetni imádok. Sokszor csak ezért ülök be a kávéházakba. A tengerpart is kiváló bámészkodó hely. Leterítem a törölközőt, felteszem a napszemüveget és már kezdődhet is a mustra.

Tőlem jobbra az arany homokon hason heverészik egy szláv nyelvet beszélő házaspár. Lányuk a vízben pancsol. Bőrük fényesre barnult – itt azt mondják a gyorsan barnuló bőrre, hogy ’olive skin’ azaz olivabőr, így különböztetik meg az európai kontinensről érkezett bevándorlókat az angolszász szigetlakók leszármazottjaitól. A britt gyökerekkel rendelkező ausztrálok ugyanis kismalac-rózsaszínre sülnek a napon. Hiába, Isten nem bottal ver. Az őslakosokat teremtette ide, adott nekik szép fekete bőrt, de a tartományokat hajkurászó ‘sápadt arcú’ angolok, már generációkon keresztül szenvednek itt a leégéstől.

A szlávok folyamatosan cseverésznek, hangosan, hadonászva. Erősen koncentrálok, de nem tudom eldönteni milyen nyelv ez: nem teljesen orosz, talán ukránok lehetnek. Először azt hiszem turisták, ugyanis a férfi fecskében sütteti magát. Jóravaló ausztrál férfi ilyet még alsónadrágnak sem venne fel, tengerpartra pedig kifejezetten csak térd alá érő sortban járnak. De a szláv szövegbe néha belekerül egy-két angol szó is, ebből sejtem, hogy ők bizony már huzamosabb ideje itt élhetnek. A férfi folyamatosan mondja és mondja, nagymellű neje pedig csak bólogat. Melltartó pántjait gondosan letolja a válláról és feltápászkodik az egyik kempingszékre, ahol mostmár a hasát sütteti. Van náluk hűtőláda, abból kiemel a nő egy szendvicset, miközben a férfi is felpattan a pokrócról. Most látom, hogy nyakán hatalamas aranynyaklánc. Kifeszített gerniccel, előre nyomott hassal elindul a víz felé. Besétál borzongva az óceánba, majd úszni kezd. Pont úgy, mint egy közép-európai nyugdíjas, aki félti frissen dauerolt frizuráját. Ilyet ausztrál szintén nem tesz. Ők egyből vízalá ugranak fejessel. Hiába, a legtöbb az óceánon tanul meg úszni, olimpikonokat megszégyenítő technikával.

Miközben a szláv kitartott fejét figyelem ahogy hullámzik a tengeren, megérkezik egy újabb család is a partra. Valószínúleg melbourne-iek az északi, extravagánsabb kerületekből. Apa, anya és két lányuk megindulnak a part felé. A kisebbik lány szőke, tünderszerű haját oldalra tűzte piros hajtűvel, feje tetejét lila kendővel átkötötte. Térdigérő kisvirágos otthonkaszerű ruháját le sem veti, minthahogy apja sem a sortot, sem a bőrszíjat, sem az inget, hanem így ahogy vannak ruhástól, nyakig besétálnak a hideg óceánba. Az anya és a nagyobbik lány közben a part melletti betonsétány felé tart, ahol egy lakókocsiban egy jókedélyű öregasszony krémfagyit árul. Mire visszatérnek a négy tölcsérrel apa és lánya is kimászik a vízből és így mind a homokra huppanak. Ruhájuk, hajuk immár tiszta sár. Fagylaltjuk olvadtan csöpög, folyik le karjuk oldalán.

Elgondolkozom. Hiába élek ebben az országban már 3 éve, még mindig könnyebben megértem a vastag nyakláncos szlávot, mint a ruhástól fürdőző ausztrált. Nem feltétlenül szimpatizálok vele, csak be tudom skatulyázni, kategorizálni. Hasra fordulok. Matatok a táskámban. Előhalászom majd folytatom a magammal hozott Esterházy kötet olvasását.

SMG 2009 karácsony Narooma, NSW

A FEKETE MAGYAR

Bumeráng a Boomiri Australia-tól

Bumeráng a Boomiri Australia-tól

– Azt a bumerángot szeretném megnézni – szólok oda az indiai árusnak.
– Kézzel készítettek, mindet a főnököm csinálja. – mondja, miközben átnyújtja a lakkozott, apró pöttyökkel színesre festett vadászeszközt.
– A főnök honnan való? –  kérdem, mert végig jártam az egész nagy melbourne-i vásárcsarnokot és úgy tűnt, hogy a bumerángok és a didzseriduk is mind-mind kínai bóvlik. Csakúgy, mint a plüss koalák és a gyapjú csizmák. Valami autentikusabb ajándékra vágytam.
– Ausztrál, persze. Őslakos. – mondja. Mindjárt jön. Látja, mindennek a hátuljára rá van írva Boomiri. Ez a törzsük neve.

Célba értem. Nézegetem a többi fatárgyat, miközben tényleg megérkezik a két méteres őslakos férfi. Egyből megragad egy didzseridut és elkezd rajta játszani. Arcát hatalmasra fújja, csakúgy  dübörög a föld alattunk a brummogó morgó hangszertől. Majd hatalmas tenyereivel integet egy két potenciális vevőnek. Szemeit becsukja, mintha ez valami előadás része lenne. Aztán mikor látja, hogy egyre többen gyűlnek össze a portékája körül beszélgetni kezd.
– Te honnan jöttél? Német vagy? Guten Tag!
Majd többen is kipróbálják az őslakos hangszert. Sokaknak nem megy. Tüdő kell hozzá ugyanis. Meg jó technika. A szájhoz érintendő részt bevonták vastagon viasszal, hogy az ajkaknak kellemesebb legyen a hangszer megszólaltatása, de így is sokan undorkodnak. Én sem akarok herpeszt.

Aztán elfogynak a bámészkodók, talán valaki vett is egy kisebb fahangszert. Én még mindig nézegetek.
– Mit keresel? – fordul hozzám az őslakos művész, akit magamban csak Boomirinek hívok.
– Ajándéknak valót.
– Hát az itt van bőven. Én készítek mindent. Saját kezűleg. – felmutatja kezeit, majd az asztal fölé hajol és ujjaival rendbe rántja a portékák szétzilált sorait. Rám sem néz, mikor következő kérdését teszi fel:
– Honnan jöttél?
– Magyarországról. – felelem miközben végre eldöntöttem a teknősös bumerángot viszem. Átnyújtom neki, hogy tegye zacskóba, adjon számlát. Az a sejtésem, hogy amíg fizetek elmond majd pár magyar szót, amit turistáktól megtanult és ahogy ezt kigondolom már kezdi is:
– “Hogy vagy magyar?” – kérdi jó magyarsággal.
Mosolygok. Aranyos. De mégis megspékeli.
– I’ll sing you a “magyar nóta”! Erre már felkapom a fejemet.
– Türürürrrüüü türüüüürrrrrüüüü… – zendít rá, utánozva a cigányzenészek hegedűjét vagy éppen a cimbalmot. Mintha tényleg a jó ebédhez szól a nóta bevezető dallamait hallanám. Majd elkezd énekelni is: “Édres nyári éjszakán”….. Nem értem a folytatást, de tényleg magyarnak hangzanak a szavak is. Ha érteném sem ismerném fel a dalt, nem vagyok egy nótafa. Boomiri beleéli magát. Most is becsukja a szemeit. Könnyesre nevetem magam. Hüvelyk, mutató és középső ujjait egymáshoz szorítja és öklét ritmusosan rázza mellkasa előtt. Fogai fehérlenek. Hófehér haja és két hatalmas pajesza érdekes keretet ad sötét arcának. Mihelyst abbahagyja az éneklést, egyből magyarázza is történetét.
– You know, I had a “magyar” girlfriend. “Barátnő. A Mari”. From “Székesfehérvár”. – majd angolul elmeséli, hogy itt ismerkedtek meg Ausztráliában. De járt vele Székesfehérváron is.
– Ott élt neki az “Opa meg az Onya”. De tudod a Mari nem beszélt velem mindig szépen. Vad nő volt. Ezért csúnya szavakat tudok leginkább. Ezeket nem mondom.
– És mi lett Marival?
– Ó, Marival? Már nem élünk együtt. Nem bírta itt. Végleg hazament a szüleihez. Székesfehérvárra. – megint matat a tárgyak között, pedig az előbb már mindent rendbe tett, azóta senki sem babrált az árukkal. Csak én állok a pultnál, a másik árus is elment ebédért. Csend lesz. Azon gondolkodom, hogy mi lehetett nehezebb a vad magyar nőt vagy a szakítást kiheverni?
-Tudod terhes lett a Mari. – folytatja Boomiri hirtelen. – Gyereket várt tőlem. Meg is tudtuk, hogy fiút. Egy “fekete magyart!” – felnevetünk.
-De Mari elesett és elvetélt. Meghalt a gyerek. Nem lett fiam. Nem lett “fekete magyar”. Hiába, no. Pedig milyen jó lett volna, ha lesz egy fiam, egy “igazi fekete magyar!” – rázza nagy ősz fejét és közben kihúzza magát.
– Aztán Mari depressziós lett. Nem bírta kiheverni. És hazament. – könnybe lábad a szeme.  Azt mondja, fáj neki még mindig, pedig a gyerek már 16 éves lenne.

Majd hirtelen felkiált.
-De én azért az maradtam! Fekete magyar! “Sean Ninyura vagyok! Fekete magyar vagyok!”
Majd átnyújtja nylon szatyorban a bumerángot.
– Mást nem kérsz? – kérdezi.
Addigra már újra állnak a didzseriduk körül, Boomiri szeme már rájuk kacsingat. Visszajön az indiai is, kávét szürcsölget.
– Na, választottál? – kérdi.
Mutatom az átlátszó szatyorban a bumerángot.
– Szép és autentikus, hidd el, igazi kulturális emlék.
– Hát az biztos. – motyogom, majd tovább sétálgatok a piacon. Kicsit megzavarodtam. Merről jöttem? Hova megyek? Bolyongok az árusok között. Házi szappanok, teaolajak, bőr kalapok és közben a levegőben terjed a spanyol fánk illata. Magyaros dallamokat dúdolok. Nem tudom mit, csak lalázok. Mintha egy cigány húzná folyamatosan a fülemben.

SMG

(A művész és ex-partnere nevét megváltoztattam.)

Klozet-etnográfia: Loo és Dunny kalandjai

Restroom: Amerikában nyilván pihenni járnak ide az emberek, ez állhat a ‘pihenőszoba’ etimológiája mögött. Ízlés kérdése, egyesek esküsznek arra, hogy itt a legjobb olvasni, gondolkodni. Aztán itt a powder room: a kifinomult angolok között akad, aki szükség esetén ide, a ‘púderszobába’ jár ki.

••••
Az ausztrálok, bár angol eredetükhöz híven gyakran jönnek ezzel a ‘púderszobás’ badarsággal, a legtöbben mégis inkább a loo-n enyhítenek magukon. A vízzel öblíthetős klotyók ezen vicces elnevezését a híres waterloo-i csata helyszíne ihlette meg. És bár Angliából származik a lehúzhatós vécék őse a watercloset, az erre utaló WC mozaikszó inkább az angolszász világon kívül hódított magának teret. Tehát Ausztráliában járva ne keressünk WC feliratokat, inkább azt kérdezzük, hogy merre van a bathroom, toilet, powder room vagy akár a loo.
••••

Mint a konyhaművészetnek, a táncnak vagy akármi másnak a klotyózásnak is minden kultúrában mások a szokásai. Japánban ültem már elektronikus zenét játszó vécé ülőkén, amely a pisi csurgás és más egyéb hangok tompítására találtak ki a szégyenlős ázsiaiak. Ugyanitt ülőke-melegítő rendszer is létezik, amely kellemes hőmérsékletet biztosít az ember fedetlen popsijának olyan helyeken is, ahol télidőben a rizspapíros ablakok nem mondhatóak a legjobb hőszigetelőnek. Japántól kicsit nyugatra, Kínában, már a pottyantósak a divatok. Itt még a házakban, éttermekben is földre helyezett tálkák lyukaiba kell beletalálni. Guggolva vagy állva, azt nem tudom, ülve mindenesetre higiéniai szempontból nem ajánlatos, mert úgy tűnt rajtam kívül másoknak sem sikerült elsajátítani a célba-találás művészetét. A perzsák ebben a a tekintetben mindenképpen higiénikusabbak, ők ugyanis képtelenek létezni a vécékagylóra csatolt zuhanyrózsa nélkül, amely kettő-az-egyben: bidé-vécé megoldást biztosít.

•••

Mivel Ausztrália multikulturális ország, sokan különböző módon állnak (vagy ülnek oda) a budikhoz. Az év elején az egyik államban politikai vita is támadt, mert egyesek szerint a bevándorlók eljárásai nem minden esetben felelnek meg az ausztrál testszagkezelés és toalett-használat etikettjének.  Így például az egyetemeken kampányszerűen tanítják a külföldi diákokat a vécézés Ausztráliában már jól bevált módszereire, méghozzá oktató jellegű plakátok segítségével.  (http://www.news.com.au/national-old/macquarie-university-teaching-migrant-students-how-to-use-a-toilet-correctly/story-e6frfkvr-1226242206897)

•••
Én sokáig azt gondoltam a magyarok és az ausztrálok között ezügyben nincs semmi kulturális különbség. De ezt csak addig hittem, amíg egyszer tanúja nem voltam egy hasonló beszélgetésnek, amely egy Ausztráliába szakadt hazánkfia és egy Magyarországról frissen hazatért ausztrál között zajlott le.
–Nem értelek titeket, hogy miért kell azt oda…úgy odabiggyeszteni. Minek az a kis tálka oda? Nézegetni akarjátok, vagy esetleg vizsgálgatni? Miért nem lehet egyből bele a vizes lyukba? Miért kell ez a köztes, tálkás állapot? Nem értem, komolyan…
-Jaj, na nehogy azt mond, hogy csobbanó vízbe jobb csinálni.  Ezek az ausztrál csobbanókagylók már használat közben gondoskodnak a seggmosásról.
–Menj már! Ja, arról nem is beszélve, hogy nálatok az ember feje fölött vannak a víztartályok. Mi van ha rám szakad? Miközben ott ülök? Meg sem mertem azokat az elöregedett madzagokat húzni….

•••
A vécézési kultúra azonban az elmúlt évtizedekben jelentősen modernizálódott Magyarországon is. Lehúzó madzagokból sem sokat látni az új építésű épületekben. Magyarországon is egyre több helyen lehet falinyomóval öblíteni. Van kis gomb kis dolog utáni nagy gomb pedig nagy dolog utáni használatra. A nyugatról szállított vécékagylókban pedig már nincsenek tálkák, lehet egyből a lyukba pottyantani, pont úgy, mint Amerikában vagy Ausztráliában.

•••

A nagy különbséget én mégis a nyilvános vécék terén látom. Először is Ausztráliában vannak, Magyarországon pedig sokszor – leginkább mikor keresünk egyet – úgy tűnik, hogy nem léteznek.
A rafinált magyar vállalkozók azonban felfedezték a piac ezen hiányosságát és turista nevezetességek, forgalmas helyek közelében, lakásuk oldalában, házuk alagsorában, kertjük belsejében, éttermük alaksorában kiépítettek egy-egy mellékhelyiséget, amelyet belépő jegy ellenében megnyitnak a nyilvánosság előtt is.
Mindenesetre a tömegek budiztatását, pihentetését, púderezését Ausztráliában általában az állam oldja meg. Nem is akárhogy. Az adófizetők elvárják, hogy pénzükből közhasználatra alkalmas illemhelyeket tartson fel a kormány: a parkokban, az utcákon, a tereken, a botanikus kertben, az erdőben, a kiránduló helyeken, a tengerpartokon, az autóutak mellett. Egyszóval mindenütt. Meglepő módon nemcsak folyóvíz, hanem valamiféle papír is akad itt ezeken a helyeken. Bár tükörre ne nagyon számítsunk, ezek helyére nagy fémlemezeket szereltek. A hatalmas nemzeti parkokban előfordul, hogy a vadon közepén csak pottyantós vécék vannak.  Ezeket dunny-nak kereszteltek az ausztrálok, de thunderbox avagy mennydörgésdobozként is szokás rájuk hivatkozni. Egyes kempingezésre alkalmas helyeken pedig még mindig az ‘ásunk egy gödröt és oda járunk’ a módi. Mindenesetre, hiány Ausztráliában vécékből nincsen. Sőt!  Akárhova is megyünk utunkat megtervezhetjük úgy, hogy az vécék mentén vezessen végig. Ez kiváltképpen jó dolog, ha valakinek van valami betegsége vagy netalántán terhes. Mások nem nagyon hiszem, hogy nyaralásuk útvonaltervezéséhez igénybe veszik a szövetségi kormány ezen térképes szolgáltatását.  http://www.toiletmap.gov.au/
•••
Egy azonban bizonyos, hogy Ausztráliában nem áll meg az a mondás, miszerint a buta gyerek kevés ésszel meg egy vödör vízzel csak vécés néni vagy bácsi lehet. Mert az igazság az, hogy itt csak az automata nyilvános fülkék üzemeltetése kerül aprópénzbe. S bár tudom, hogy a klotyókassza nem feltétlenül hungarikum, de Magyarországon utazgatva arról is meggyőződtem, hogy ez a jó kis magyar fenyegetés már a magyar gyerekre sem bírhat hatással. Ugyanis, például a Balaton partján, az illemhelyek ajtajaiban jól öltözött, több nyelven is kommunikáló állampolgárok szedték be a belépőre valót, akik – ha magánvállalkozásukat saját maguk vezetik –  a munkájukból igen is jól megélnek. Forgalmas helyeken 300 forint beugrót is elkér egy-egy vécés-vállalkozó. S ha meggazdagodik akkor el lehet gondolkodni,  hogy vajon miért? Azért, mert jól végezte a dolgát vagy azért mert évezredek óta az ember csak végzi a dolgát…És ugye, vannak dolgok amik nem változnak.
SMG

SZENVEDÉLY KAKAÓPORRAL HINTVE

20120606-233837.jpg

Hát ezen miért nincs kakaópor? Pincér! – kiáltja.
Négykerékmeghajtásos luxusautóval érkeztek öt perccel ezelőtt, Toorak traktor, ahogy errefelé hívják őket. A kislányon csinos lila kordkabát. Az anyuka negyven körüli. Szőke, vékony, mint errefelé mindenki. Hiába, a szomszéd kerület Toorak, ez Melbourne Rózsadombja. A kávéházak itt mindig tele vannak. A copfos kislány alig lépett be az ajtón, egyből kiszúrta az egyik üres asztalt, belemászott a kipárnázott székbe. Amíg térdelt elérte az asztal közepén álló étlapot, amelyet miután megkaparintott egyből anyjának kezébe csúsztatott. Otthonosan mozog. Öt pincér cikázik az asztalok között, rajtuk farmeranyagból varott kötény: fiúkon-lányokon egyaránt. Az ausztrálok imádják az uniformist, nincs bennük semmiféle kommunizmusból megmaradt fóbia. Örömmel viselik. Iskolában, munkahelyen, bárhol, bármikor: nyöszörgés nélkül öltenek fel egyenruhákat. A felszolgálók mind fiatalok, kivéve egy idősebb házaspárt. Ők a tulajok. Kávékihordással itt általában diákok keresnek zsebpénzre valót. Nem kell nekik éveket tanulni semmiféle pincérszakmát. Pincér vagy pénztáros bárki lehet, aki betöltötte a tizenhatot. Az újonnan érkezett vendégekhez is egy fogszabályzós lány tipeg oda. Az anyuka „skinny flat white”-ot rendel, ami meleg, zsírmentes tejjel készült kávét jelent. A kislány pedig babychinót kér magának, ami tulajdonképpen eszpresszós csészében felszolgált gőzölt tej. Általában, mint a kapucsínónak, a babychinónak is kakaóporral szórják meg a tetejét. Itt, azonban, ezt most elfelejtették. Alig három éves. Selypesen beszél. A lába még a szék széléig is alig ér el, de már reklamál.
Hát ezen miért nincs kakaópor? Pincér! – kiáltja.
********
A kávét Afrikában termesztik, az arabok fedezték fel élénkítő hatását és az olaszok tették a fekete löttyöt ihatóvá. Ez volt számomra a kávétörténet dióhéjban. Nem voltam sosem nagy kávés, nem bírtam a kesernyés ízt. Kávéházakba viszont szerettem járni. Bámészkodni. Főleg. Melbourneben azonban szinte mindenki koffeinfüggő. A tejes teán felnőtt idősebb angolszász generáció természetesen az olaszokat okolja mindezért, akik nem kis számban találhatóak meg Melbourne belvárosában. A második világháború után az olasz bevándorlók második hulláma érkezett Ausztráliába és a máig híres olasz városnegyedben a Lygon utca környékén gombaként szaporodtak el az olasz presszók. Aztán a koffeinfüggőket kiszolgáló intézmények a város más részeire is átterjedtek. Mára pedig úgy tűnik a fél város kávészenvedélyben szenved és a bariszták nem restek őket kiszolgálni. Szinte minden sarkon van egy kávéház: francia, olasz, vietnámi, retro, barokk, lepukkant, modern. Sőt, egyes presszókban fodrász is üzemel, máshol bőrárukat is adnak el ugyanabban a légtérben. A templomi istentiszteletek után pedig ingyen kávéval bírják maradásra a híveket. De könyvesboltokban, könyvtárakban, múzeumokban, edzőtermekben bárhol bármikor: leülhetünk egy csésze kávéra. Már ha van hely. Ugyanis a legtöbbször a presszók dugig tele vannak. Nemcsak reggel, nemcsak délben, hanem mindig. A munkanélküliség aránya nem magas, de néha úgy érzem itt senki sem dolgozik. Mindenki csak kávézik. Ha az emberek nem kávéházban ülnek, akkor valószínűleg az autóban, a vonaton vagy a mukahelyükön szürcsölik papír poharakból a kávét. Férjem szerint a környékünk gazdag asszonyait gyakran látni ilyen papír poharakkal kezükben, kompressziós ruhákban sétálni az utcán. (Szerintem csak a testedzést és az élvezeteket akarják összekötni. Férjem szerint errefelé biztos nagyobb a trombózis veszély.) Az elvitelre rendelt kapuccsinókat a zöldebb fogyasztók műanyag környezetbarát kávéspoharukba kérik. Ezt, mint valami ételhordót, mindig magukkal hurcolásszák. A kávéházak közül sok, nemcsak környezet, hanem ember barát is és úgynevezett fair trade azaz méltányos kereskedelem során szerzi be a kávét az ültetvényekről. A fair trade kávébabot szedő munkások így elvileg megkapják a fizetésüket, ergo nem kell a koffeinfüggőnek azon aggódnia, hogy esetleg szenvedélye miatt másokat kizsákmányolnak a profitéhes ültetvényes gazdák. Apropó gazdák. Sok kávéházban a gazdik kedvenceit is szívesen látják külön kihelyezett kutyatálkákkal. Az egyik helyi kávéház előtt sokszor szinte falkányi eb liheg miközben gazdáik bent újságot olvasnak egy csésze tejes kávé mellett. Reggel tíz körül mikor már levonult a munkába sietők hada, akor jönnek ezek a kutyás népek. Ők általában egy időben érkeznek a babakocsis anyukákkal is, akik kávéházakban jönnek össze barátnőikkel. Nyilván a kismamáknak jót tesz kilépni a házból. Arról nem is beszélve, hogy egy kis szociális élet érdekében még a lakást sem kell rendbe kapni. Egyébként Ausztráliában egyre kevésbé hívnak meg emberek másokat magukhoz. Vagy kávézókban, vagy éttermekben találkoznak inkább. Így kényelmesebb, hiszen a vendég sosem marad tovább, mint kéne.
********
Mostanában férjem 83 éves fiatalos, vadi új sportautóval közlekedő nagymamája is rászokott, hogy az öregek otthona helyett, inkább egy presszóban fut velünk össze. Ezeknek a presszó élményeknek kicsit betett, hogy az orvos magas vérnyomása miatt nemrég hosszan tartó „kávé-szünetre” utasította a mamát, akinek azonban rendkívűl hiányoztak a meleg, tejes italok. Először az olasz forró csokival próbálta a kávét helyettesíteni. Ez azonban nem jött be, mert mint kiderült az olasz forró csoki tényleg nem más, mint forró, olvasztott csoki, amire az ő korában, ha ránéznek máris székrekedést kapnak az emberek. Következő alkalommal rábeszéltem, hogy próbálja ki az indiai tejes teát, a koffeinmentes, de fűszeres chai tea-t (angolul csájtínek ejtik). Kár, hogy mire a pincér odaért kicsit diszlexiás rohamot kapott a nagyi és egy csésze csájtí helyett tájcsít rendelt. Szerencsére a pincér azért nem karatézta le. A csájtín egyébként a legtöbb indiai nevet, mivel a chai nevet ők találták ki és náluk ez annyit jelent, hogy tea. Illetve, mert az Ausztráliában kapható úgymond teateát ők csak akkor isszák, ha valaki beteg. Melbourne gazdagabb kerületeiben szójatejjel is lehet kérni chai-t, vagy latte formátumban is. A soy chai latte-s (szójcsájlátés) hipszter negyedekben: Brunswick-ban és Northcote-ban ittam már tejes kutyatej teát is, ami rendkívül gusztustalanul hangzik, de meglepő módon finom. Mindenestre nem szoktam rá. Viszont a kávéra igen. Ugyanis azt kell, hogy mondjam, hogy bár a kávét Afrikában termesztik, az arabok kezdték el inni és az olaszok népszerűsítették szerintem az ízét Ausztráliában tökéletesítették. Kezdem megérteni, hogy az ausztrálok európai útjuk után miért rohannak fejt vesztve a reptéri kávézókba azzal a kiáltással: Jaj végre, egy jó kávé! Valahogy itt a kávé sosem keserű. Talán az itteni tej az oka. Mindenestre mostanában alig múlik el úgy nap, hogy ne igyak egy jó kapucsínót. Azt szeretem a legjobban. Ugyanis: kakaópor van a tetején.

KIVÁNDORLÁSOM TÖRTÉNETE

(Ez az írás eredetileg a Határátkelőnek íródott. Nem nagyon akartam magamról írni az Álomidők Meséi oldalon, de ha már megjelent, akkor gondoltam ide is kiteszem. Határátkelő blogján itt található: http://hataratkelo.postr.hu/most-is-mehetnekem-van).

Szüleim visznek a reptérre: éppen valahová visszautazom

Szüleim visznek a reptérre: éppen valahová visszautazom

Határátkelő nemrégiben arra kért, hogy írjunk az elindulásról. Sokat gondolkodtam mit is írjak, aztán rájöttem, hogy ahhoz, hogy el tudjam mesélni hogyan kerültem Ausztráliába azt is el kell elmondanom, hogyan is indultam el Magyarországról Amerikába.

Tizennégy éves voltam, mikor középiskolánkba amerikai tanárok érkeztek angolt tanítani. Egy évig maradtak, aztán mikor hazafelé készültek meghívtak, hogy legyek náluk bébiszitter egy évre. A jó vidéki panelházi csapvíz hatására ugyanis terhes lett a nő. Megígérték, hogy elintézik, hogy felvegyenek egy gimnáziumba és megkapjam a cserediákoknak járó vízumot.

A szüleimnek akkoriban nem nagyon futotta nyaralásra sem, nemhogy egy amerikai útra, de mikor meghívtak, mindenki belátta, ilyen lehetőségem nem lesz még egy. Akkoriban kezdett ez a cserediákosdi divatba jönni. Főleg gazdag családok gyerekei tudtak ilyen lehetőségekkel élni.

Anyuval körbejártuk a pesti utazási irodákat. A jegyek több mint százezer forintnál kezdődtek. Ez a kilencvenes évek közepén nagy pénz volt. Már-már feladtuk, mikor egy eldugott, poros kis helyen egy idősebb nő 80 ezer forint alatti jegyet ajánlott a Lufthansával.

A család összedobta az összeget, egy kis zsebpénzre is jutott. Gondoltam, majd ott szerzek bébiszitterkedős állásokat. Csak legyek ott, ott majd minden megoldódik. Ez volt a cél.

Vészjósló jelek

Amikor leszállt a repülőgép, azt hittük, megfogtuk Isten lábát, hogy innen már csak a csillagos ég lesz a határ. (Egyik osztálytársnőm velem jött az első pár hónapra.) De nem várt senki minket a repülőtéren. Elfelejtették, hogy aznap érkezünk. Akkor még nem sejtettem, hogy ez volt az első vészjósló jel. Aztán minden olyan borzasztó nehéz volt, hogy leírni sincs kedvem.

Az iskola, ahova felvettek, magániskola volt, ahová a környék gazdagjai íratták be gyerekeiket. Nekem nem kellett tandíjat fizetni. Én voltam az iskola első kísérleti cseregyereke. Nem egy tanuló 16 évesen Ferrarit vagy más luxusautót vezetett. A lányok hajnalban keltek, hogy teljesen belőtt frizurával tudjanak megjelenni.

Ebédszünetben a modell portfóliójukat nézegették, de ma már mindez Magyarországon sem idegen. Akkoriban még az volt. A szülés után a befogadó (host) anyukámnak bipoláris depressziója lett. Nem vette be a gyógyszert és nem volt hajlandó kezelésre járni. Voltak napok, amikor iskolából hazaérve a kisgyerek ugyanott feküdt, mint ahol reggel otthagytam.

A hónapokig tartó folyamatos készülődés után rengeteg csalódást kellett feldolgozni, amit az is nehezített, hogy a szüleimnek nem akartam megmondani mi is történik valójában. Alig töltöttem be a tizenhatodik életévemet. Aztán fél év után sikerült átköltöztem egy másik családhoz. Maradtam.

Úgy gondoltam, hogyha valamibe belevágtam akkor azt végig is csinálom. Még akkor is, ha mindez nehéz. Lehet nem kellett volna, nem tudom, akkor ezt láttam jónak.

Sok minden természetesen könnyebb lett. Életre szóló barátságokat kötöttem emberekkel. Később ott fejeztem be az egyetemet is. Sőt, munkát is találtam az egyetemen. Össz-vissz három évet töltöttem Amerikában. Hiányzott a családom, nekik meg én. Nem volt senkinek arra pénze, hogy engem látogatgasson.

Eleinte email sem nagyon volt, sőt a levelek is 10 nap alatt értek oda. A telefon pedig irtózatosan drága mulatság volt. Tehát így jutottam ki Amerikába. Utána pedig visszatértem Magyarországra.

Lássanak világot

Otthon aztán missziómnak éreztem, hogy másoknak külföldről meséljek, bíztassam őket arra, hogy lássanak világot. Több barátomat én is úgy győzködtem, hogy induljanak útnak. Jelentkező lapjaikat töltögettem ki külföldi iskolákba, munkahelyekre. Órákon át beszélgettem velük a külföld által nyújtott lehetőségekről. Legalább öten ki is jutottak.

Nem az volt ezzel a célom, hogy kivándorlásra biztassam őket, csak az, hogy arra bátorítsam őket, hogy lássanak világot. Tanuljanak. Szerezzenek tapasztalatokat. Úgy voltam vele, ha nekem sikerült, akkor másoknak miért ne sikerülne.

Eleinte még biztatni kellett az embereket. Például 2004-ben hazánk Európai Uniós csatlakozása idején pont otthon dolgoztam. Az Európai Parlamentből köztisztviselők érkeztek Magyarországra és akkori munkahelyemmel bejártuk az ország nagyobb városait és az egyetemeken fórumokat tartottunk, főleg arról mit is jelent az EU állampolgárainak lenni.

Egy vidéki egyetemi fórum...

Egy vidéki egyetemi fórum…

Ilyet még nem láttak

Az egyik vidéki egyetem auditóriuma szinte teljesen megtelt, mikor az egyik köztisztviselő, egy francia közgazdász arról beszélt, hogy az EU-n belül mennyivel könnyebb lesz majd az országok között mozogni.

„Tegyük fel, hogy külföldön akartok majd tanulni – ezt sok esetben ingyen és bérmentve megtehetitek majd. Ezenkívül, ha külföldön akartok munkát vállalni, az EU-s egyezményeknek köszönhetően sok országban ezt külön munkavállalási engedély megszerzése nélkül is megtehetitek majd” – valami ilyesmivel kezdte, majd feltett egy kérdést a bent ülőknek.

„Hányan szeretnétek külföldön élni? Tegyétek fel a kezeteket!”

Azonban a tömeg nem nagyon moccant. Két-három kéz repült csak fel a magasba. A francia nő odafordult hozzám, és közölte, hogy fordítsam le a kérdést még egyszer, mert nagyon úgy néz ki, hogy nem értették meg.

Kisebb noszogatás után a felemelt kezek száma elérte a négyet-ötöt. Az európai közszolgák egymásra néztek hitetlenkedve, majd a francia arra biztatott, hogy kérdezzem meg, miért nem rakták fel a kezüket oly sokan. Egy fiú azt mondta, hogy most minek menjen bárhova is, hiszen jön az EU amúgy is. Fejlődik az ország. Plusz itt a családja, a barátai, anyanyelvén mindenki megérti. Minek menjen ő máshova?

Aznap este vacsora közben az européerek még mindig erről beszélgettek. Mondogatták, hogy ilyet még nem láttak, meg ez hogy lehet stb. Aztán az asztalnál ülő magyarok mi is megpróbáltuk megválaszolni a kérdéseket.

A magyarok nem túl mobilak, hiszen még Székesfehérvárról Pécsre sem nagyon költöznek át munkáért nemhogy valahova teljesen idegen helyre – magyaráztuk.

Még 2006-ban is találkoztam egy lánnyal, aki egy alapítványnál dolgozott. Egy olyan könyv szerkesztésén dolgozott, amely arra buzdította a fiatalokat, hogy próbáljanak szerencsét külföldön.

A külföld nem menekülés, hanem lehetőség

S valóban. Nekem generációkon keresztül minden családtagom, legalábbis akikről tudok, Pest megyében éltek. Senki nem tudta milyen külföldön élni, senki nem tudta milyen egy családtagot külföldre engedni. Génjeinkben hordoztuk a bezártságot és sokszor ez a rám szakadt szabadságot teherként éltem meg. Anyám, nagyanyám egy utcában laknak. Egész gyerekkoromban egymást segítették.

A fél kisváros ágról-végről a rokonom volt. Számomra a külföld nem menekülés, hanem egy opció volt. Egy lehetőség, amely soha nem adatott senkinek előttem a családban. Velem szembe jött és nem tudtam nemet mondani neki.

Többször visszatértem Magyarországra. Sokszor abban a reményben, hogy otthon valakinek talán szüksége lesz arra, amit külföldön tanultam. De engem sokszor csalódás ért. Nem találtam állandó munkahelyet, ahol normális fizetést adtak volna. Jártam olyan állásinterjún ahol a diplomámon két lábon ugrált a cégvezető mondván: mit képzelek én magamról, azt hiszem egy amerikai diploma többet ér egy magyarnál?

Nem tudtam neki elmagyarázni, hogy ezt nagyon kemény munkával szereztem. Azt sem tudtam elmondani, hogy nem hiszek semmit, egyszerűen nekem adatott egy lehetőség és én éltem vele.

Így hát mikor jöttek újabb és újabb lehetőségek, én mindet megragadtam. Amerika után három év Dánia következett. Aztán ott megismerkedtem ausztrál férjemmel és így kerültem Ausztráliába. Már öt éve élek itt.

Sokat változott a helyzet

Közben többször jártam otthon. Érzem, hogy sokat változott a helyzet. Akárhová mentem, a fagyiárus, a festő-mázoló, a taxisofőr mindenki azt kérdezi, hogyan jutottam ki Ausztráliába. Most már nem kell győzködni senkit. Maguktól jöttek az e-mailek, megkeresések Facebookon vagy telefonon. Tudok-e segíteni, vannak-e ötleteim? Ezek az emberek azonban már nem tanulni akarnak, nem világot látni, hanem menekülni.

Mit tudok ajánlani? Az én történetemből a lényeg talán a következő pár dolog.

Mit nem javaslok?

Szerintem az elindulás előtt nem olyan kérdéseket kell feltenni, hogy külföldön mi mennyibe kerül, mennyi adót fogok fizetni, mert ez összehasonlíthatatlan. Persze ne induljunk el felelőtlenül, de nem lesz boldogabb az ember valahol csak azért, mert a tej ötven forinttal olcsóbb.

Külföldön más lesz az ember keresete is, másra fogja költeni a pénzét, olyan dolgokra, amelyekre otthon nem költötte. (Ha látni akartam a szüleimet Magyarországon, nem kellett fél millió forintot fizetnem. Most ennyibe kerül a családlátogatás.)

Nem azt kellene nézegetni, hogy vajon könnyebb lesz-e az élet, mert ez is becsapós. Lehet, hogy jobban keresel majd, de tényleg csak erről szól minden? Fel kell készülni, hogy lesznek dolgok, amik itt könnyebben mennek, de lesznek olyan problémák, amelyekkel korábban nem kellett megküzdeni. (Milyen gyakran látogatod majd a családtagokat? Hogyan kötsz életre szóló barátságokat? Hogyan küzdesz meg azzal, hogy te bevándorló vagy aki akcentussal beszél?)

Mit javaslok?

Elindulni nehéz. Azzal, hogy elindulsz még nem biztos, hogy tudod merre visz majd az utad. Lehet most Londonba készülsz, de két év múlva Amerikában lyukadsz ki. Ahhoz, hogy eljussak Ausztráliába, először el kellett indulnom Amerikába. Ne arra gondolj, hogy én most akkor örökre elmegyek! Mert ez nem biztos. Lehet majd visszajössz, lehet még tízszer el is indulsz újra meg újra. Nem kell azt hinni, hogy ha valaki elindul, akkor már fel kell égetnie egyből a maga mögött lévő utakat. Lehet, hogy a külföldön szerzett tapasztalatokkal majd otthon találod meg jobban a helyed.

Az elindulásnál fontos, hogy csomagoljunk egy kis kalandvágyat és kíváncsiságot. Nem csak azt kell nézni, hogy az adott új helytől mit kapok majd (mert lehet, nagy csalódások fognak érni), hanem azt is, hogy mit tanulhatok az ottani emberektől, kultúrából. Mit tanulhatok magától az országtól, a családtól való elszakadástól.

Végül készülj fel arra, hogy lehet egy idő után hozzászoksz az állandó stimulációhoz: az állandó mozgáshoz és akkor már maga a változás lesz a biztonság. A változás fog megnyugtatni. Ez sem feltétlenül jó, de megtörténhet. Én 15 éves korom óta járom a világot. Több mint tíz éve élek más kultúrák között. Rutinos „elinduló” vagyok.

Sajnos, most is mehetnékem van. Mennék tovább. Tanulnék újabb nyelveket. Vagy mennék valahova vissza. Akár Dániába, akár Magyarországra. Mennék valamerre. Nem azért, mert itt rossz. Nem azért, mert anyagiakban máshol jobb lenne. Nekem így alakult az életem. Én már nem az elindulással, hanem a maradással küszködöm.

SMG

(Az alcímeket Határátkelőnek köszönhetem. Az eredeti írás az ő, főleg elvágyódóaknak szóló fantasztikus oldalán jelent meg, itt: http://hataratkelo.postr.hu/most-is-mehetnekem-van)

PIROS PIPACSOKKAL EMLÉKEZÜNK

Francia pipacsos táj

Francia pipacsos táj

A Háborús Hősök emlékművénél (Shrine) tartották Melbourne-ben a hajnali ünnepi megemlékezést. Zuhogott az eső, szinte csípett a hideg. Álmosan, csendben vonult az esernyős, esőkabátos tömeg az utcákon. Még sötét volt. Előttem az egyik ernyőn Monet egyik festménye volt kifeszítve: a tájképen napernyős nő gyermekével átsétál egy francia pipacsos mezőn. Érdekes. A piros pipacsok nyíltak ki először a télből kilábaló francia tájon az első világháború idején. A katonák közt elterjedt, hogy azért ilyen vörösek a pipacsszirmok, mert elesett társaik véréből szívták meg magukat színnel. Ez a virág lett az ANZAC napi megemlékezés jelképe is. Az emlékmű bejáratánál is osztogatták őket. Voltak akik gomblyukukba tűzték, mások a szobrok lábaihoz, a falak lyukaiba préselték a művirágokat.

Don

Don

Négykor keltünk. Egy öreg úr, Don felajánlotta, hogy elvisz minket az ünnepségre. Szabadidejében ő a Shrine egyik helytartója, így egészen az emlékmű lábához be tudott vezetni. Mások nem igen parkolhattak ilyen közel az eseményhez. A hatalmas oszlopokkal ellátott, timpanonos épületet az első világháború után építették. A cél az volt, hogy a Shrine mind a négy égtájról jól látható legyen. A mai napig is tilos túl magas épületeket felhúzni az emlékmű köré, bár nagyobb a takarás, mint ezelőtt pár évtizede. Legalábbis a régi felvételek erről árulkodnak. Don ballonkabátjának bal oldalán színes katonai medálok és kitüntetések díszelegtek. Színes szalagok, számomra ismeretlen jelentéssel. A zöld fehér szalagon ott állt: Vietnám. Altábornagy volt a vietnámi háború idején. Több ezer katonát készített fel a dzsungel harcokra. Fiatal gyerkőcökön is díszelegtek kitüntetések. Don elmondta, hogy akik jobboldalon viselik az érdemeket, azok felmenőjük medáljait tűzték ki.

A megemlékezés hajnali hatkor aztán elkezdődött országszerte, sőt még Törökországban is, ahova minden évben rengeteg ausztrál zarándokol el. Hatkor, mert pontosan ebben az órában szállt partra az ANZAC csapata Gallipollinál 1914 április 25-én. Ausztráliának talán ez a legfontosabb nemzeti ünnepe. Ugyanis először vonultak harcba saját zászlajuk alatt az ausztrál és az új-zélandi katonák. Addig csak Anglia csatlósai voltak. S bár a legtöbb fiatal fiút az óhaza partjainak védelmére soroztak be, a végén sokan Törökország és Franciaország partjain vesztették életüket. Európai szemmel nézve az ember először csodálkozik. Miért a nagy felhajtás? A 28 ezer ausztrál katona, amely a Dardanelláknál megsebesült igen elenyésző szám a világháború európai áldozatainak száma mellett. De ha arra gondolunk, hogy az ország népességének 8 százaléka részt vett a háborúban és ebből a négyszázezer emberből 60 ezer meg is halt, akkor belátjuk, hogy Ausztrália nagy árat fizetett a főleg Európában folytatott háborúban. Az országnak Anglia iránt érzett szolidaritásán kívűl nem is volt igazán érdekeltsége. A farmokról sok tinédzser fiú jelentkezett a katonai szolgálatra kalandvágyból. A franciaországi lövészárkokban és a törökországi partraszállás idején azonban sokan visszasírták a birkafarmokat és a száraz ausztrál vörös földet.

Ernyők takarják az emlékművet

Ernyők takarják az emlékművet

Az eső hol rákezdett, hol abba maradt. Átázott a cipőm. Fáztam. Egy fiatal fiú jobboldalán kitüntetésekkel elmondott egy verset. Aztán két beszédet mondtak. Megemlékeztek azokról a katonákról is, akik jelenleg Afganisztánban harcoltak. Két katonának a nevét olvasták fel. Az egyik Jared MacKinney volt. Férjem unokatestvérének legjobb barátja. Huszonhét évesen vesztette életét egy három órás fegyvertűzben, amit Oruzgan tartományban folytattak a talibánnal. Holttestét Brisbane-ben helyezték nyugovóra. A temetés során feleségének folyamatos szülési fájdalmai voltak. A gyászszertartás után pár órával megszületett az elesett katona kisfia, Noah. Kicsit értelmetlennek tűnt hirtelen az egész. Mit keres egy ausztrál török, francia vagy afgán földön? De a szónok azt mondta, ne mondjuk, hogy értelmetlen, mert akkor ezek az emberek hiába haltak meg. Nekik köszönhetjük, hogy szabad országban élünk. Ezért hívhatjuk őket hősöknek.

Az első világháborúban a magyarok az ANZAC katonák ellenségeinek számítottak. Furcsa volt belegondolnunk férjemmel, hogy dédapáink akár egymás ellen is harcolhattak volna.  A történelem alakulása során kiderült, hogy Magyarország rossz és vesztes oldalon harcolt. Meg is fizetett érte és olyan sérelmeket hordoz még ma is a szívében, amelyeket évtizedek után sem tudott feldolgozni. A magyarok talán ezért nem beszélnek sokat a világháborús hősökről. A magyaroknak csak halottaik vannak, akik értelmetlen halált haltak egy vesztes oldalon.

Vörös pipacsok

Vörös pipacsok

Lassan kezdett világosodni. A zuhogó esőben megszólalt a kürtszó, az utolsó üzenetet játszották. A Last Post-ot a táborokban nyugovóra téréskor vagy sorstársuk temetésekor hallhatták a katonák. Felkelt a nap. Ausztrál állampolgárként először vettem részt ANZAC napi megemlékezésen. Sorba álltunk egy szál vörös pipacsért. Én az enyémet hazavittem.

SMG

(Otthon aztán átnéztük a nemzeti levéltár digitalizált adatait és kiderült, hogy férjem dédapja tényleg harcolt az első világháborúban. Meg is sebesült Franciaországban. A levelekből az is kiderült, hogy rafinált figura volt az öreg, de minderről majd a következő posztban írok.)