A PARKOLÓ

A házunk mellett áll egy félkör alakú parkoló. Hátul kőfal szegélyezi. Igazán unalmas parkolónak tűnt eddig. Bár hétköznapokon reggel nyolckor, délben és négykor mindig csordulásig van tele. Idejár olyankor a környék és Versailles mélyen vallásos katolikus anyukáinak a fele. Mikrobuszokkal hozzák a gyerekeket a domonkos rendi apácák által vezetett helyi katolikus iskolába. Hajnal hasad, mikrobusz ajtaja nyílik, belőle kilép egy, a francia riviérán barnára sült vékony dáma; majd a hátsó ajtón kidugja a fejét legkisebb lánya. Egy óvodás. – Au revoir maman ! – kiáltja, s már jön is mögötte az egyik nővére, aki elsős, aztán egy harmadikos, egy negyedikes, egy hatodikos, de van nyolcadikos is, meg középiskolás, legalább hét gyerek per család, ha jó az átlagszámítás. Minden kölykön sötétkék uniformis, hajukban óriási szalag. (Mellesleg itt tanultam meg, hogy létezik katolikus divat. A Jacadi, a Cyrillus két olyan drága márka, amelybe szívesen öltözteti tucatnyi gyerekét a francia arisztokrácia katolikus ága.) Délben aztán jön vissza minden olyan anyuka, akiknek a gyereke nem menzán eszik, hanem műanyag dobozból a leparkolt kocsiba’. Négykor van vége az oktatásnak, akkor jönnek megint az anyukák, de mint az állat. Dudálnak. Nem csak tenyérrel nyomják, hanem egész testtel fekszenek a kormányra, mint aki indiszponált. Bizonyára önkívületi állapotban vannak ilyenkor, hiszen akár negyedóráig is szólhat egy-egy olyan duda, amely autójának nem sikerült leparkolnia. Vannak, akik le is húzzák az ablakot s kiabálnak. Nyilván ilyenkor az iskola névadója X Szent Piusz pápa forog a sírjába’. Illegálisan parkolnak rá a járdaszigetre, meg a mozgássérülthelyre, de ugyan már, csak egy-két percre. Ilyenkor utálok véletlen hazaérkezni, mert nekem is a parkolóba kéne végezni, ugyanis a lakáshoz, nem jár garázs. De be sem tudok hajtani, megállni meg végképp, s így róhatom a városban a kényszerköröket, amíg az összes katolikus gyereket be nem övezte a mamája a kilencszemélyes Mercedes mikorbuszába.

A parkolóval abban osztozunk, hogy életünkbe a legtöbb traumát ezek a vadparkoló katolikusok hozzák. De ő legalább nekik köszönheti élete fénypontját. Két évvel ezelőtt egy fiatal apáca az iskola ötvenedik születésnapjára színházi előadást rendezett, s a parkolót egy estére beöltöztette amfiteátrumoknak járó reflektorfénybe. Az autók arra a napra ki lettek tiltva, a hívek kiöltözve s gyalog jöttek a parkolóba, mi pedig kiültünk a balkonunkra, onnan néztük premier plánban a színdarabot. Olyan szépen mutatott onnan fentről minden, hogy el sem hittem, hogy aki körszínház is tud lenni, az miért csak egy parkoló? De a következő nap megjelentek az autók újból, s folytatódott minden tovább, mindenki elfelejtette a parkoló életének csúcspontját.

Amióta azonban nincs iskola, s a szomszédos park is bezárt, a parkoló olyan üres, mint augusztusban szokott, amikor Párizs nagytöbbsége a tengerpartra robog. A vesztegzár első hetében egy darabig érkeztek még autók a parkolóba: a parkba jöttek volna tornázni az emberek, – azt a szabadban egyelőre még lehet – de csalódottan tapasztalták, hogy karanténba zárták a természetet. Aztán elkezdtek szállingózni olyanok, akik ki sem szálltak, csak a kihangosított mobiljukba ordibáltak. Voltak, akik csak leparkoltak, s bámultak az ablaküvegen kifele, órákat nézegettek így a semmibe. Így tartottak lehet a családtól egy kis szünetet. Aztán megjelentek a gyerekek. A bezárt játszóterek helyett, ide hozták őket a szülők játszani, s lent a parkoló autók között kezdtek el bújócskázni, fogócskázni. Van egy család, aki most már törzsvendég odalent. Rendszeresen jönnek ötkor, s a három gyerek kifárasztása, be is fejeződik úgy kábé fél hatkor. Valamelyik nap focimeccset is rendezett itt egy sok fiúval megáldott apuka, érdekes módon ablakot nem vertek be, ami tényleg kész csoda. A karantén kezdete óta idejár biciklizni az egyik fekete-fehér ruhás apáca, mindig aggódom, hogy egyszer beakad a lebernyege a pedálba. De láttam már jógázót, aki kihozta ide a szőnyegét, s a fal mellett tornázott miközben bömböltette a zenét. Tegnap valaki tüzet rakott, a rendőrök oltották el. Tegnapelőtt a férjem pedig leleplezett, egy droghálózatot. Aztán idejár egy ikres apuka, aki a szelfi stickjére helyezett mobilt a gyerekek feje felé lógatja, s arabul óbégatva rója a babakocsival az autók közt a köröket. Csütörtökönként itt kígyózik az egymástól egy méterre álló biozöldségekre előfizetők sora, mikor megérkezik az ökogazdálkodó teherkocsija.

A minap pedig a parkoló lágy öle egy vélt félrelépésnek volt a színhelye. Egy szép napos délután, két autó szinte egy időben érkezett. Az egyikből kiugrott egy kiöltözött nő: napszemüveg, sapka, a felismerhetetlenségig Louis Vuttonba burkolódzva. Aztán a mellette megálló autóból kilépett egy férfi: elkezdtek egymással üvöltözni. Majd beültek a férfi autójába csókolózni. A nő mikor kiszállt az autóból, körbe nézett. Mikor látta, hogy senki sem látja: visszaült a saját kis kocsijába, s elrobogott.

Már azt gondoltam, hogy ennél több nem is történhet ezen a helyen, mikor ma délután a parkoló produkált egy öko-horror jelenetet. Megjelent egy kék gumikesztyűs farmernadrágos ember. Se táska, se sportferszerelés nem volt nála, csak úgy céltalanul andalgott odalent. Aztán a kőfallal szemben megállt, s elkezdte tépkedni az arra felfutott borostyánt, mint egy felújítómániás az újonnan vásárolt lakása faláról a tengerpartos poszter-tapétát. Egy arra sétáló öreg meg is kérdezte, miért kell ezt a növényt neked tépkedned: – Mert fut! Mindenre felfut! – kiáltott a vandál, s feltekintett a balkonra, ahol a férjem állt.

– De szép ez így! – mondta a férjem. – Hisz ez a természet. 

A férfi csodálkozott. 

– De hát felfut mindere! De ha magának tetszik, abbahagyom! – mondta, majd feltette magasba mindkét bűnös kezét. A gumikesztyű darabokra szakadt, tenyeréből csorgott a vér.

– A rendőrséget ugye azért nem hívja ki! – tette hozzá, mint aki végképp megadta magát, de ahelyett, hogy elment volna elkezdte tépkedni a kőkorlátra tapadt mohát. S csak akkor tűnt el végleg, mikor megjelent öt órakor a háromgyerekes család.

A karantén kezdete óta figyelek arra, hogy mennyi minden történhet egy ilyen parkolóba’. Így vehettem csak azt is észre, hogy ma este, a lemenő nap fényében megcsillant a parkoló közepén egy tábla: Place de Lassey – ez van ráírva. S akkor konstatáltam, hogy az unalmas parkoló, tulajdonképpen térnek teremtetett, de azóta, mindenféle igényekhez, időkhöz alkalmazkodva mindig újjá és újjá született. S a koronavírus idején, amikor csökkent a kereslet a szolgáltatására, nem süllyedt bele az önsajnálatába, hanem az üres helyeit kihasználva, magát újra definiálta.

SMG