Versek Matildának

BÁLNA BÁNAT – BÁLNA BLUES

Bálna bálba várva-várta
Bálna Mártát bálna párja,
De Bálna Márta nem jött.
Nem jött.
Így hát…
Bálna Márta bálna párja,
Belehalt a bánatába.
Pedig a bálna, nem hal.
Nem hal.

************
LIBERUM ARBITRIUM:
(Magyarázat egy hat hónapos részére)

Ha szabadna, lehetne,
Ha lehetne, szabadna,
Ha lehetne szavad ma,
Akkor mindent szabadna,
Ha szavad lenne, lehetne,
De nincsen szavad:
Így: NEM SZABAD!

***********
MAGYAR GYEREK DALA AZ EMIGRÁCIÓBAN

Magyar gyerek vagyok,
Nokedlit akarok,
A nokedli aranysárga
Belenyomom a kis számba’,
De csuhajja!

Magyar gyerek vagyok,
De Melbourne-ben lakok,
Ez a város oly’ urbánus,
Nem tart kutyát a plébános,
De csuhajja!

Magyar gyerek vagyok,
Angolul is tudok,
I am busy, you are busy.
Everybody just wants money.
De csuhajja!

**********
Magyarázat a fenti bejegyzéshez:
Mostanában sokat vagyok otthon a gyerekkel.
Kínrímeket írok neki,
De ezennel
Most mennem kell,
Mert éppen a gyerek kel.

A placentapirula, a cikifrizura és a kötött mellek, avagy: Hogyan készítenek fel a szülésre Ausztráliában

Ez az írás a http://www.hataratkelo.blog.hu kérésére íródott.

– Elnézést, ennek az egésznek tényleg ruha nélkül kell lefolynia? – kérdezte férjem az első szülési előkészítő órán, amelyen éppen egy nyolcvanas évek közepén készített videót mutattak be. A nő meztelenül vajúdott, nekidőlt egy asztalnak és állva megszülte a gyereket. Az orvosok meg úgy kapták el a levegőben a csecsemőt, mint egy ausztrál futball labdát.

– Bugyit nem ajánlunk, de természetesen a feleségén lehet egy póló. – jött a válasz.

– De szeretném itt felhívni a kedves apukák figyelmét, hogy itt a kórházunkban szigorúan csak a nők lehetnek pucérak. A férfiakat arra kérjük hozzanak magukkal legalább egy fürdőgatyát – ecsetelte a tanácsadást vezető szülésznő, aki az előbb már említette, hogy a kétszemélyes zuhanyban is lehet vajúdni. Férjem azonban zavarodott képet vágott, majd odasúgta a fülembe: what is this hippie shit?: azaz, mi ez a hippi szar? Valami nudista részlegre tévedtünk?

Ez persze nem tűnt valószínűnek, hiszen a teremben legalább 15 házaspár ült, köztük fejkendős perzsa nők is. De voltak ott finnek, belgák, indiaiak, görögök és persze egy-két ausztrál is. Öt hétig jártunk szerda esténként az órákra, ahol az első héten a videózás mellett a szülés során használatos fájdalomcsillapítók mellékhatásairól hallottunk. A második órán már a szülés során előforduló komplikációkról esett szó, amelynek keretében megnézhettük a videón, hogyan szenved egy bonjovi-frizurájú hölgy, barátnője és férje vállán. Természetesen Éva-kosztümben. Komplikációk léptek fel, az orvosok közölték, hogy vágni kell. az operatőr ránagyított a nő szeméremtájékára és premierplánban mutatták magát a vágást, majd az ormótlan fogókat, amelyekkel kirángatták a kék, megszeppent csecsemőt. A teremben síri csend lett, a férfiak – beleértve a mellettem ülőt – teljesen elfehéredtek. Persze a nők között is voltak, akik kiborultak. A harmadik óra elején riadtságának hangot is adott az egyik kismama. Közölte, hogy az előző óra után alig tudott aludni.

– Azt álmodtam, hogy a gyerekemnek cikifrizurája volt, azaz teljesen kopasz volt a feje, kivéve a jobb oldalon, ahol vállig ért a haja és azt kellett átfésülnünk a tar fejbúbon. Gondolhatjátok, én fodrász vagyok. Izzadva ébredtem.

Mindenestre aki azt hitte, hogy ezeken az órákon többet tudhat meg a légzéstechnikákról vagy a fájdalom kezelésről, az csalódott. Az órák célja inkább az volt, hogy a kórház komplikációk fellépése esetén elmondhassa: mi felhívtuk mindenre a figyelmet, minket nem perelhetnek.

Mert sokan perelnek. Sokmindenért. Ezért félnek is az orvosok, a nővérek, a szülész-, és a védőnők. Minden terhességgondozás alkalmával kiosztanak öt-hat oldalas olvasmányokat, arról, hogy mit és miért ne együnk, igyunk, szedjünk amíg állapotosok vagyunk. Emiatt alakulhatott ki a lisztéria-hisztéria jelenség is, amely majdnem az őrületbe kergeti a táplálkozni vágyó terhes asszonyt. Eszerint (dióhéjban), ha valakit megtámad a lisztéria baktérium, akkor akár el is vetélhet vagy rosszabb: halva születhet a gyermeke. Lisztéria lehet mosatlan salátán, előre elkészített hidegtálakon, puha sajtokon, nyers halakon és szalámin. A hideg sushi például a lisztéria melegágya. Persze ennek következtében az ember lánya parázva eszi vendégségben, a büfében és az étteremben a salátát (mert nem tudni, hogy az most jól meg van mosva vagy nincs). Az egészben az érdekes csak az, hogy szülészorvos barátnőnk több éves praxisa alatt csak egy lisztériás gyereket látott, annak is az anyja tejfarmon lakott és literszámra vedelte a pasztörözetlen tehén-, és kecsketejet.

A jogi félelmektől fűtött riogatások ellenére az ausztrál medicinában nem csinálnak nagy felhajtást a terhesség körül. A 20. hét után nincs ultrahang vizsgálat és még a 37. hét után is csak hetene egyszer kell orvoshoz járni (előtte havonta, majd két hetente). Apropó orvos. Ha az ember nem privát klinikán szül, akkor nem is kap igazán orvost, hanem egy nyolc szülésznőből álló csoporthoz osztják be. A terhesgondozás során mindegyikkel találkozik legalább egyszer, aztán a szüléskor az egyik biztos be lesz osztva.

Mázsázó

A terhesgondozásra tehát a kórházba jár az ember. A váróteremben általában mindenféle etnikai háttérrel rendelkező nagyhasú nők ülnek. Ugyanitt áll egy mázsázós mérleg is, amelyre a kismama egyből felpattan miután megérkezik. Majd rosszul lesz, miközben feljegyzi egy kisfecnire egyre gyarapodó súlyát és azon sóhajtozik, hogy hogy a frászban lehet ennyit hízni, mikor a gyerek elvileg még három kiló sincs. Aztán irány a vécé, ahol a vizelet savasságát és fehérje tartalmát kell lemérnie lakmuszpapírral. Így mire az ember sorra kerül a szülésznőknek már csak a vérnyomását és centivel a hasát kell megmérniük. Aztán kicsit megtapogatják a pocakját kívülről – belülről soha, egyszer sem – , amely alapján meg tudják mondani milyen pozícióban van a gyerek.

Sok nőt ilyenkor elkisér a férje is. Velem is egyszer eljött a férjem, pont amikor megkérdezte a szülésznő, hogy mit fogunk csinálni a placentával. A férj arra a kérdésére, hogy: miért mit kellene? az a válasz jött, hogy egyesek megeszik mások elássák és fát ültetnek felette. Ezek után ő azt válaszolta, hogy mi inkább kidobnánk. Majd kiderült, hogy az itt élő őslakos kultúrában nagy szerepe van a placentának, amelyet tényleg elültetnek és rajta fát nevelnek. Hiába, kultúrbunkók vagyunk, még azt a kevés ausztrál hagyományt sem ismerjük, ami létezik. A placenta sorsa engem szülés utánig hidegen hagyott, amikor is a Facebook egy olyan cég reklámját rakta az oldalamra, amely placentákból gyárt vitamint és ezen az oldalon mindenki arról beszélt, hogy élete legjobb döntését hozta meg azzal, hogy a méhlepényt kapszulákba rakatta és megette. Sőt! Némelyik ősanya még a nagymamával és a nagypapával is megosztotta ezeket a placentapirulákat. Én meg ahelyett, hogy a családot láttam volna el ilyen életelixírrel, egyszerűen csak kidobattam az életadó placentát a kukába. Lelkiismeretfurdalásom tovább fokozódott, miután meglátogatott egy volt kolleganőm, aki arról beszélt, hogy ő Balin szül majd, mert ott a placentát és a köldökzsinórt nem vágják le, megvárják, hogy azok maguktól leszáradjanak. Ezt hívják lótusz szülésnek.(Érdemes meggooglizni a lotus birth- rôl készült képeket, márcsak antropológiai ismereteink bôvítése érdekében is.) A lényeg, hogy az ’übermum’-ok között honorálandó cselekedet, ha valaki minden maradék tápanyagot kiprésel a méhlepényből, pont úgy, mint ciciből az anyatejet.

Apropó anyatej. Az öt hetes szülési előkészítő tanfolyam negyedik óráján nem jelentünk meg. Aznap rossz napunk volt és az első pár óra élményeire alapozva úgy döntöttünk, hogy inkább pihentetjük idegrendszerünket. Biztosra vettük ugyanis, hogy még a szoptatást is képesek lesznek valamiféle horrorisztikus szemszögből bemutatni. Nem gondoltam, hogy ez a kis lógás később információ begyűjtés céljából a ’politikailag korrekt színekből’ készített kötött mellekkel rohangáló laktációs tanácsadók karjaiba lök.

De erről majd a következő részben, ahol a szülésről mesélek majd, kizárólag az ausztrál körülményekre fókuszálva, a személyes szülési szörnyűségektől mindenkit megkímélve.

SMG

Ne hagyjátok a gyümölcsfákat!

Mindig tukmálta őket. Még télen is volt a pincében eltéve. Főleg alma, nagy faládákba rakva. Azt sem tudtam, hogy most az almák pinceszagúak vagy a pince almaszagú.
– Egyétek gyerekeim! Vigyétek már, ne kelljen mindig mondani! Ott a sok alma, rám rohad.
Aztán nyáron ott volt a sok barack. A meggy. A cseresznye. Na, meg a körte.
– Jaj, hagyjál már papa a körtével, attól megfájdul az ember bele!
– Ejnye! Miért kell ilyeneket mondani gyerekem? Hát tele van vitaminnal. Egyétek!
És ettük. Ragadt a kezünk minden nyáron. Barack csepegett végig a pólón. S must csorgott le a szájon.
—–
Már hajnalban kiment metszeni, kötözni, pörgetni. Ha nem a kertben, az erdőben tevékenykedett. Vadászott. Sót és vizet vitt a vadnak. Kukoricát is, amit a disznó szeretett. Méhei is voltak. Tavasztól kint lógott a tábla: akácméz eladó! Szép betűkkel írták ki,  eleinte a nagyanyám – tanítónő volt, a külalakra adott -, aztán eltűntek a méhek,  majd elment a mama is. A  nagyapám egészsége pedig romlani kezdett. Megvakult a bal szemére, kialakult a prosztatarák és a térde is gyakran fájdogált.
——
Rossz szembesülni azzal, hogy valakinek csak úgy elszáll az életkedve. Hogy nem érdekli már semmi. Sem a gyerek, sem az unoka. Nem tudni mi jön ilyenkor előbb: az elkedvetlenedés vagy maga a tehetetlenség? Melyik-melyiknek a motorja?
—–
Néha nem értettem miért kell egy életen át ilyen katonásan bánni az érzelmekkel, mint ahogy ő tette. De az utóbbi időben, mintha kezdett volna megváltozni. Megnyílni, vagy talán mégjobban bezárni? Két hetente mindig felhívott, sűrűbben ha ünnepnapok jöttek.

-Szervusz kislányom! Üdvözöllek titeket! Isten áldjon, aztán jó egészséget kívánok nektek! – és már el is halt a hangja. Ha kérdeztem miért, a válasz ennyi volt: a gyógyszerek.

-Hormonokat szedek gyerekem. Izzadok, mint a ló. Szorongok. Borzasztó, na.

Ennyit mondott és sietett. Egyre gyorsabban tette le a telefont. Mondtam apámnak, hogy ez már nem vicc, ez tovább így nem mehet. Kérjen neki a háziorvostól kedélyjavítót! Azt mondta makacs, nem lehet.
———
Az unokák közül egyikünk sem ismeri az erdőt. Nálam még a fokföldi is megrohad. Nem terem semmi gyümölcsöt köröttem, s nem virágzik semmi csak elfonnyad. Földünk sincs itt Ausztráliában. A bérből lakásra futja csak. És a gyerekkor minden egyes almája, mézes kiflije mikor emlékeim közül feldereng, csak rámutat: metropolita létem mennyi mindenben éretlen és ízetlen. A természethez közeli lét, számomra olyan mint egy nehéz kelésű rusztikus kalács, amelyet mindenki szeretett, de receptjét már senki nem tudja; s mivel órákig kellene keltetni, azt ma már mindenki unja. Mi ráuntunk, s a papával így tűnt el egy világ. Egy világ, amelyben még teremtek az almák és a körték, ahol repkedtek még a méhek, mert volt ki szeresse őket. Őket legalább…
—–
Most ott áll a kert. Éretten. Szüretre várva. De mindenkinek nyűg lesz a gyümölcsös karbantartása. Egy élet munkája. Leszüretetlenül. Hiába.

De ne hagyjátok még kivágni a gyümölcsfákat semmiképpen! S bár művelni egyikünk sem fogja, hadd legyen ez a kert valaminek a tanúja! Hadd higgyem még egy kicsit tovább, hogy még van remény, hogy még teremhet gyümölcsöt e világ!

S mi itt állunk. Tehetetlen generáció. Túl tanítotottan, túl elfoglaltan és mégis túl bután. Hiszen tőlünk meddőek a kertek. Tőlünk szárazak a fák.
—-
Hajnalban kelt aznap is. Vagy tán az éjszaka közepén. Lement a pincébe, ahol a bor, az almás ládák álltak. Ahol az élete gyümölcsei csak reánk vártak.

SMG

Nemrégiben három hónapot töltöttünk Európában, de két héttel hazautazásunk után nagyapám úgy döntött, hogy véget vet életének. Nem akart teher lenni. Nem akart másokra szorulni. Nem tudtam egyből visszamenni, a temetésre sem értünk oda. Ilyen messzeségben az embernek máshogy kell megküzdenie a gyásszal. Ezt a jegyzetet azután írtam, mikor megtudtam mi történt.

A FEKETE MAGYAR

Bumeráng a Boomiri Australia-tól

Bumeráng a Boomiri Australia-tól

– Azt a bumerángot szeretném megnézni – szólok oda az indiai árusnak.
– Kézzel készítettek, mindet a főnököm csinálja. – mondja, miközben átnyújtja a lakkozott, apró pöttyökkel színesre festett vadászeszközt.
– A főnök honnan való? –  kérdem, mert végig jártam az egész nagy melbourne-i vásárcsarnokot és úgy tűnt, hogy a bumerángok és a didzseriduk is mind-mind kínai bóvlik. Csakúgy, mint a plüss koalák és a gyapjú csizmák. Valami autentikusabb ajándékra vágytam.
– Ausztrál, persze. Őslakos. – mondja. Mindjárt jön. Látja, mindennek a hátuljára rá van írva Boomiri. Ez a törzsük neve.

Célba értem. Nézegetem a többi fatárgyat, miközben tényleg megérkezik a két méteres őslakos férfi. Egyből megragad egy didzseridut és elkezd rajta játszani. Arcát hatalmasra fújja, csakúgy  dübörög a föld alattunk a brummogó morgó hangszertől. Majd hatalmas tenyereivel integet egy két potenciális vevőnek. Szemeit becsukja, mintha ez valami előadás része lenne. Aztán mikor látja, hogy egyre többen gyűlnek össze a portékája körül beszélgetni kezd.
– Te honnan jöttél? Német vagy? Guten Tag!
Majd többen is kipróbálják az őslakos hangszert. Sokaknak nem megy. Tüdő kell hozzá ugyanis. Meg jó technika. A szájhoz érintendő részt bevonták vastagon viasszal, hogy az ajkaknak kellemesebb legyen a hangszer megszólaltatása, de így is sokan undorkodnak. Én sem akarok herpeszt.

Aztán elfogynak a bámészkodók, talán valaki vett is egy kisebb fahangszert. Én még mindig nézegetek.
– Mit keresel? – fordul hozzám az őslakos művész, akit magamban csak Boomirinek hívok.
– Ajándéknak valót.
– Hát az itt van bőven. Én készítek mindent. Saját kezűleg. – felmutatja kezeit, majd az asztal fölé hajol és ujjaival rendbe rántja a portékák szétzilált sorait. Rám sem néz, mikor következő kérdését teszi fel:
– Honnan jöttél?
– Magyarországról. – felelem miközben végre eldöntöttem a teknősös bumerángot viszem. Átnyújtom neki, hogy tegye zacskóba, adjon számlát. Az a sejtésem, hogy amíg fizetek elmond majd pár magyar szót, amit turistáktól megtanult és ahogy ezt kigondolom már kezdi is:
– “Hogy vagy magyar?” – kérdi jó magyarsággal.
Mosolygok. Aranyos. De mégis megspékeli.
– I’ll sing you a “magyar nóta”! Erre már felkapom a fejemet.
– Türürürrrüüü türüüüürrrrrüüüü… – zendít rá, utánozva a cigányzenészek hegedűjét vagy éppen a cimbalmot. Mintha tényleg a jó ebédhez szól a nóta bevezető dallamait hallanám. Majd elkezd énekelni is: “Édres nyári éjszakán”….. Nem értem a folytatást, de tényleg magyarnak hangzanak a szavak is. Ha érteném sem ismerném fel a dalt, nem vagyok egy nótafa. Boomiri beleéli magát. Most is becsukja a szemeit. Könnyesre nevetem magam. Hüvelyk, mutató és középső ujjait egymáshoz szorítja és öklét ritmusosan rázza mellkasa előtt. Fogai fehérlenek. Hófehér haja és két hatalmas pajesza érdekes keretet ad sötét arcának. Mihelyst abbahagyja az éneklést, egyből magyarázza is történetét.
– You know, I had a “magyar” girlfriend. “Barátnő. A Mari”. From “Székesfehérvár”. – majd angolul elmeséli, hogy itt ismerkedtek meg Ausztráliában. De járt vele Székesfehérváron is.
– Ott élt neki az “Opa meg az Onya”. De tudod a Mari nem beszélt velem mindig szépen. Vad nő volt. Ezért csúnya szavakat tudok leginkább. Ezeket nem mondom.
– És mi lett Marival?
– Ó, Marival? Már nem élünk együtt. Nem bírta itt. Végleg hazament a szüleihez. Székesfehérvárra. – megint matat a tárgyak között, pedig az előbb már mindent rendbe tett, azóta senki sem babrált az árukkal. Csak én állok a pultnál, a másik árus is elment ebédért. Csend lesz. Azon gondolkodom, hogy mi lehetett nehezebb a vad magyar nőt vagy a szakítást kiheverni?
-Tudod terhes lett a Mari. – folytatja Boomiri hirtelen. – Gyereket várt tőlem. Meg is tudtuk, hogy fiút. Egy “fekete magyart!” – felnevetünk.
-De Mari elesett és elvetélt. Meghalt a gyerek. Nem lett fiam. Nem lett “fekete magyar”. Hiába, no. Pedig milyen jó lett volna, ha lesz egy fiam, egy “igazi fekete magyar!” – rázza nagy ősz fejét és közben kihúzza magát.
– Aztán Mari depressziós lett. Nem bírta kiheverni. És hazament. – könnybe lábad a szeme.  Azt mondja, fáj neki még mindig, pedig a gyerek már 16 éves lenne.

Majd hirtelen felkiált.
-De én azért az maradtam! Fekete magyar! “Sean Ninyura vagyok! Fekete magyar vagyok!”
Majd átnyújtja nylon szatyorban a bumerángot.
– Mást nem kérsz? – kérdezi.
Addigra már újra állnak a didzseriduk körül, Boomiri szeme már rájuk kacsingat. Visszajön az indiai is, kávét szürcsölget.
– Na, választottál? – kérdi.
Mutatom az átlátszó szatyorban a bumerángot.
– Szép és autentikus, hidd el, igazi kulturális emlék.
– Hát az biztos. – motyogom, majd tovább sétálgatok a piacon. Kicsit megzavarodtam. Merről jöttem? Hova megyek? Bolyongok az árusok között. Házi szappanok, teaolajak, bőr kalapok és közben a levegőben terjed a spanyol fánk illata. Magyaros dallamokat dúdolok. Nem tudom mit, csak lalázok. Mintha egy cigány húzná folyamatosan a fülemben.

SMG

(A művész és ex-partnere nevét megváltoztattam.)

Klozet-etnográfia: Loo és Dunny kalandjai

Restroom: Amerikában nyilván pihenni járnak ide az emberek, ez állhat a ‘pihenőszoba’ etimológiája mögött. Ízlés kérdése, egyesek esküsznek arra, hogy itt a legjobb olvasni, gondolkodni. Aztán itt a powder room: a kifinomult angolok között akad, aki szükség esetén ide, a ‘púderszobába’ jár ki.

••••
Az ausztrálok, bár angol eredetükhöz híven gyakran jönnek ezzel a ‘púderszobás’ badarsággal, a legtöbben mégis inkább a loo-n enyhítenek magukon. A vízzel öblíthetős klotyók ezen vicces elnevezését a híres waterloo-i csata helyszíne ihlette meg. És bár Angliából származik a lehúzhatós vécék őse a watercloset, az erre utaló WC mozaikszó inkább az angolszász világon kívül hódított magának teret. Tehát Ausztráliában járva ne keressünk WC feliratokat, inkább azt kérdezzük, hogy merre van a bathroom, toilet, powder room vagy akár a loo.
••••

Mint a konyhaművészetnek, a táncnak vagy akármi másnak a klotyózásnak is minden kultúrában mások a szokásai. Japánban ültem már elektronikus zenét játszó vécé ülőkén, amely a pisi csurgás és más egyéb hangok tompítására találtak ki a szégyenlős ázsiaiak. Ugyanitt ülőke-melegítő rendszer is létezik, amely kellemes hőmérsékletet biztosít az ember fedetlen popsijának olyan helyeken is, ahol télidőben a rizspapíros ablakok nem mondhatóak a legjobb hőszigetelőnek. Japántól kicsit nyugatra, Kínában, már a pottyantósak a divatok. Itt még a házakban, éttermekben is földre helyezett tálkák lyukaiba kell beletalálni. Guggolva vagy állva, azt nem tudom, ülve mindenesetre higiéniai szempontból nem ajánlatos, mert úgy tűnt rajtam kívül másoknak sem sikerült elsajátítani a célba-találás művészetét. A perzsák ebben a a tekintetben mindenképpen higiénikusabbak, ők ugyanis képtelenek létezni a vécékagylóra csatolt zuhanyrózsa nélkül, amely kettő-az-egyben: bidé-vécé megoldást biztosít.

•••

Mivel Ausztrália multikulturális ország, sokan különböző módon állnak (vagy ülnek oda) a budikhoz. Az év elején az egyik államban politikai vita is támadt, mert egyesek szerint a bevándorlók eljárásai nem minden esetben felelnek meg az ausztrál testszagkezelés és toalett-használat etikettjének.  Így például az egyetemeken kampányszerűen tanítják a külföldi diákokat a vécézés Ausztráliában már jól bevált módszereire, méghozzá oktató jellegű plakátok segítségével.  (http://www.news.com.au/national-old/macquarie-university-teaching-migrant-students-how-to-use-a-toilet-correctly/story-e6frfkvr-1226242206897)

•••
Én sokáig azt gondoltam a magyarok és az ausztrálok között ezügyben nincs semmi kulturális különbség. De ezt csak addig hittem, amíg egyszer tanúja nem voltam egy hasonló beszélgetésnek, amely egy Ausztráliába szakadt hazánkfia és egy Magyarországról frissen hazatért ausztrál között zajlott le.
–Nem értelek titeket, hogy miért kell azt oda…úgy odabiggyeszteni. Minek az a kis tálka oda? Nézegetni akarjátok, vagy esetleg vizsgálgatni? Miért nem lehet egyből bele a vizes lyukba? Miért kell ez a köztes, tálkás állapot? Nem értem, komolyan…
-Jaj, na nehogy azt mond, hogy csobbanó vízbe jobb csinálni.  Ezek az ausztrál csobbanókagylók már használat közben gondoskodnak a seggmosásról.
–Menj már! Ja, arról nem is beszélve, hogy nálatok az ember feje fölött vannak a víztartályok. Mi van ha rám szakad? Miközben ott ülök? Meg sem mertem azokat az elöregedett madzagokat húzni….

•••
A vécézési kultúra azonban az elmúlt évtizedekben jelentősen modernizálódott Magyarországon is. Lehúzó madzagokból sem sokat látni az új építésű épületekben. Magyarországon is egyre több helyen lehet falinyomóval öblíteni. Van kis gomb kis dolog utáni nagy gomb pedig nagy dolog utáni használatra. A nyugatról szállított vécékagylókban pedig már nincsenek tálkák, lehet egyből a lyukba pottyantani, pont úgy, mint Amerikában vagy Ausztráliában.

•••

A nagy különbséget én mégis a nyilvános vécék terén látom. Először is Ausztráliában vannak, Magyarországon pedig sokszor – leginkább mikor keresünk egyet – úgy tűnik, hogy nem léteznek.
A rafinált magyar vállalkozók azonban felfedezték a piac ezen hiányosságát és turista nevezetességek, forgalmas helyek közelében, lakásuk oldalában, házuk alagsorában, kertjük belsejében, éttermük alaksorában kiépítettek egy-egy mellékhelyiséget, amelyet belépő jegy ellenében megnyitnak a nyilvánosság előtt is.
Mindenesetre a tömegek budiztatását, pihentetését, púderezését Ausztráliában általában az állam oldja meg. Nem is akárhogy. Az adófizetők elvárják, hogy pénzükből közhasználatra alkalmas illemhelyeket tartson fel a kormány: a parkokban, az utcákon, a tereken, a botanikus kertben, az erdőben, a kiránduló helyeken, a tengerpartokon, az autóutak mellett. Egyszóval mindenütt. Meglepő módon nemcsak folyóvíz, hanem valamiféle papír is akad itt ezeken a helyeken. Bár tükörre ne nagyon számítsunk, ezek helyére nagy fémlemezeket szereltek. A hatalmas nemzeti parkokban előfordul, hogy a vadon közepén csak pottyantós vécék vannak.  Ezeket dunny-nak kereszteltek az ausztrálok, de thunderbox avagy mennydörgésdobozként is szokás rájuk hivatkozni. Egyes kempingezésre alkalmas helyeken pedig még mindig az ‘ásunk egy gödröt és oda járunk’ a módi. Mindenesetre, hiány Ausztráliában vécékből nincsen. Sőt!  Akárhova is megyünk utunkat megtervezhetjük úgy, hogy az vécék mentén vezessen végig. Ez kiváltképpen jó dolog, ha valakinek van valami betegsége vagy netalántán terhes. Mások nem nagyon hiszem, hogy nyaralásuk útvonaltervezéséhez igénybe veszik a szövetségi kormány ezen térképes szolgáltatását.  http://www.toiletmap.gov.au/
•••
Egy azonban bizonyos, hogy Ausztráliában nem áll meg az a mondás, miszerint a buta gyerek kevés ésszel meg egy vödör vízzel csak vécés néni vagy bácsi lehet. Mert az igazság az, hogy itt csak az automata nyilvános fülkék üzemeltetése kerül aprópénzbe. S bár tudom, hogy a klotyókassza nem feltétlenül hungarikum, de Magyarországon utazgatva arról is meggyőződtem, hogy ez a jó kis magyar fenyegetés már a magyar gyerekre sem bírhat hatással. Ugyanis, például a Balaton partján, az illemhelyek ajtajaiban jól öltözött, több nyelven is kommunikáló állampolgárok szedték be a belépőre valót, akik – ha magánvállalkozásukat saját maguk vezetik –  a munkájukból igen is jól megélnek. Forgalmas helyeken 300 forint beugrót is elkér egy-egy vécés-vállalkozó. S ha meggazdagodik akkor el lehet gondolkodni,  hogy vajon miért? Azért, mert jól végezte a dolgát vagy azért mert évezredek óta az ember csak végzi a dolgát…És ugye, vannak dolgok amik nem változnak.
SMG

SZENVEDÉLY KAKAÓPORRAL HINTVE

20120606-233837.jpg

Hát ezen miért nincs kakaópor? Pincér! – kiáltja.
Négykerékmeghajtásos luxusautóval érkeztek öt perccel ezelőtt, Toorak traktor, ahogy errefelé hívják őket. A kislányon csinos lila kordkabát. Az anyuka negyven körüli. Szőke, vékony, mint errefelé mindenki. Hiába, a szomszéd kerület Toorak, ez Melbourne Rózsadombja. A kávéházak itt mindig tele vannak. A copfos kislány alig lépett be az ajtón, egyből kiszúrta az egyik üres asztalt, belemászott a kipárnázott székbe. Amíg térdelt elérte az asztal közepén álló étlapot, amelyet miután megkaparintott egyből anyjának kezébe csúsztatott. Otthonosan mozog. Öt pincér cikázik az asztalok között, rajtuk farmeranyagból varott kötény: fiúkon-lányokon egyaránt. Az ausztrálok imádják az uniformist, nincs bennük semmiféle kommunizmusból megmaradt fóbia. Örömmel viselik. Iskolában, munkahelyen, bárhol, bármikor: nyöszörgés nélkül öltenek fel egyenruhákat. A felszolgálók mind fiatalok, kivéve egy idősebb házaspárt. Ők a tulajok. Kávékihordással itt általában diákok keresnek zsebpénzre valót. Nem kell nekik éveket tanulni semmiféle pincérszakmát. Pincér vagy pénztáros bárki lehet, aki betöltötte a tizenhatot. Az újonnan érkezett vendégekhez is egy fogszabályzós lány tipeg oda. Az anyuka „skinny flat white”-ot rendel, ami meleg, zsírmentes tejjel készült kávét jelent. A kislány pedig babychinót kér magának, ami tulajdonképpen eszpresszós csészében felszolgált gőzölt tej. Általában, mint a kapucsínónak, a babychinónak is kakaóporral szórják meg a tetejét. Itt, azonban, ezt most elfelejtették. Alig három éves. Selypesen beszél. A lába még a szék széléig is alig ér el, de már reklamál.
Hát ezen miért nincs kakaópor? Pincér! – kiáltja.
********
A kávét Afrikában termesztik, az arabok fedezték fel élénkítő hatását és az olaszok tették a fekete löttyöt ihatóvá. Ez volt számomra a kávétörténet dióhéjban. Nem voltam sosem nagy kávés, nem bírtam a kesernyés ízt. Kávéházakba viszont szerettem járni. Bámészkodni. Főleg. Melbourneben azonban szinte mindenki koffeinfüggő. A tejes teán felnőtt idősebb angolszász generáció természetesen az olaszokat okolja mindezért, akik nem kis számban találhatóak meg Melbourne belvárosában. A második világháború után az olasz bevándorlók második hulláma érkezett Ausztráliába és a máig híres olasz városnegyedben a Lygon utca környékén gombaként szaporodtak el az olasz presszók. Aztán a koffeinfüggőket kiszolgáló intézmények a város más részeire is átterjedtek. Mára pedig úgy tűnik a fél város kávészenvedélyben szenved és a bariszták nem restek őket kiszolgálni. Szinte minden sarkon van egy kávéház: francia, olasz, vietnámi, retro, barokk, lepukkant, modern. Sőt, egyes presszókban fodrász is üzemel, máshol bőrárukat is adnak el ugyanabban a légtérben. A templomi istentiszteletek után pedig ingyen kávéval bírják maradásra a híveket. De könyvesboltokban, könyvtárakban, múzeumokban, edzőtermekben bárhol bármikor: leülhetünk egy csésze kávéra. Már ha van hely. Ugyanis a legtöbbször a presszók dugig tele vannak. Nemcsak reggel, nemcsak délben, hanem mindig. A munkanélküliség aránya nem magas, de néha úgy érzem itt senki sem dolgozik. Mindenki csak kávézik. Ha az emberek nem kávéházban ülnek, akkor valószínűleg az autóban, a vonaton vagy a mukahelyükön szürcsölik papír poharakból a kávét. Férjem szerint a környékünk gazdag asszonyait gyakran látni ilyen papír poharakkal kezükben, kompressziós ruhákban sétálni az utcán. (Szerintem csak a testedzést és az élvezeteket akarják összekötni. Férjem szerint errefelé biztos nagyobb a trombózis veszély.) Az elvitelre rendelt kapuccsinókat a zöldebb fogyasztók műanyag környezetbarát kávéspoharukba kérik. Ezt, mint valami ételhordót, mindig magukkal hurcolásszák. A kávéházak közül sok, nemcsak környezet, hanem ember barát is és úgynevezett fair trade azaz méltányos kereskedelem során szerzi be a kávét az ültetvényekről. A fair trade kávébabot szedő munkások így elvileg megkapják a fizetésüket, ergo nem kell a koffeinfüggőnek azon aggódnia, hogy esetleg szenvedélye miatt másokat kizsákmányolnak a profitéhes ültetvényes gazdák. Apropó gazdák. Sok kávéházban a gazdik kedvenceit is szívesen látják külön kihelyezett kutyatálkákkal. Az egyik helyi kávéház előtt sokszor szinte falkányi eb liheg miközben gazdáik bent újságot olvasnak egy csésze tejes kávé mellett. Reggel tíz körül mikor már levonult a munkába sietők hada, akor jönnek ezek a kutyás népek. Ők általában egy időben érkeznek a babakocsis anyukákkal is, akik kávéházakban jönnek össze barátnőikkel. Nyilván a kismamáknak jót tesz kilépni a házból. Arról nem is beszélve, hogy egy kis szociális élet érdekében még a lakást sem kell rendbe kapni. Egyébként Ausztráliában egyre kevésbé hívnak meg emberek másokat magukhoz. Vagy kávézókban, vagy éttermekben találkoznak inkább. Így kényelmesebb, hiszen a vendég sosem marad tovább, mint kéne.
********
Mostanában férjem 83 éves fiatalos, vadi új sportautóval közlekedő nagymamája is rászokott, hogy az öregek otthona helyett, inkább egy presszóban fut velünk össze. Ezeknek a presszó élményeknek kicsit betett, hogy az orvos magas vérnyomása miatt nemrég hosszan tartó „kávé-szünetre” utasította a mamát, akinek azonban rendkívűl hiányoztak a meleg, tejes italok. Először az olasz forró csokival próbálta a kávét helyettesíteni. Ez azonban nem jött be, mert mint kiderült az olasz forró csoki tényleg nem más, mint forró, olvasztott csoki, amire az ő korában, ha ránéznek máris székrekedést kapnak az emberek. Következő alkalommal rábeszéltem, hogy próbálja ki az indiai tejes teát, a koffeinmentes, de fűszeres chai tea-t (angolul csájtínek ejtik). Kár, hogy mire a pincér odaért kicsit diszlexiás rohamot kapott a nagyi és egy csésze csájtí helyett tájcsít rendelt. Szerencsére a pincér azért nem karatézta le. A csájtín egyébként a legtöbb indiai nevet, mivel a chai nevet ők találták ki és náluk ez annyit jelent, hogy tea. Illetve, mert az Ausztráliában kapható úgymond teateát ők csak akkor isszák, ha valaki beteg. Melbourne gazdagabb kerületeiben szójatejjel is lehet kérni chai-t, vagy latte formátumban is. A soy chai latte-s (szójcsájlátés) hipszter negyedekben: Brunswick-ban és Northcote-ban ittam már tejes kutyatej teát is, ami rendkívül gusztustalanul hangzik, de meglepő módon finom. Mindenestre nem szoktam rá. Viszont a kávéra igen. Ugyanis azt kell, hogy mondjam, hogy bár a kávét Afrikában termesztik, az arabok kezdték el inni és az olaszok népszerűsítették szerintem az ízét Ausztráliában tökéletesítették. Kezdem megérteni, hogy az ausztrálok európai útjuk után miért rohannak fejt vesztve a reptéri kávézókba azzal a kiáltással: Jaj végre, egy jó kávé! Valahogy itt a kávé sosem keserű. Talán az itteni tej az oka. Mindenestre mostanában alig múlik el úgy nap, hogy ne igyak egy jó kapucsínót. Azt szeretem a legjobban. Ugyanis: kakaópor van a tetején.

KIVÁNDORLÁSOM TÖRTÉNETE

(Ez az írás eredetileg a Határátkelőnek íródott. Nem nagyon akartam magamról írni az Álomidők Meséi oldalon, de ha már megjelent, akkor gondoltam ide is kiteszem. Határátkelő blogján itt található: http://hataratkelo.postr.hu/most-is-mehetnekem-van).

Szüleim visznek a reptérre: éppen valahová visszautazom

Szüleim visznek a reptérre: éppen valahová visszautazom

Határátkelő nemrégiben arra kért, hogy írjunk az elindulásról. Sokat gondolkodtam mit is írjak, aztán rájöttem, hogy ahhoz, hogy el tudjam mesélni hogyan kerültem Ausztráliába azt is el kell elmondanom, hogyan is indultam el Magyarországról Amerikába.

Tizennégy éves voltam, mikor középiskolánkba amerikai tanárok érkeztek angolt tanítani. Egy évig maradtak, aztán mikor hazafelé készültek meghívtak, hogy legyek náluk bébiszitter egy évre. A jó vidéki panelházi csapvíz hatására ugyanis terhes lett a nő. Megígérték, hogy elintézik, hogy felvegyenek egy gimnáziumba és megkapjam a cserediákoknak járó vízumot.

A szüleimnek akkoriban nem nagyon futotta nyaralásra sem, nemhogy egy amerikai útra, de mikor meghívtak, mindenki belátta, ilyen lehetőségem nem lesz még egy. Akkoriban kezdett ez a cserediákosdi divatba jönni. Főleg gazdag családok gyerekei tudtak ilyen lehetőségekkel élni.

Anyuval körbejártuk a pesti utazási irodákat. A jegyek több mint százezer forintnál kezdődtek. Ez a kilencvenes évek közepén nagy pénz volt. Már-már feladtuk, mikor egy eldugott, poros kis helyen egy idősebb nő 80 ezer forint alatti jegyet ajánlott a Lufthansával.

A család összedobta az összeget, egy kis zsebpénzre is jutott. Gondoltam, majd ott szerzek bébiszitterkedős állásokat. Csak legyek ott, ott majd minden megoldódik. Ez volt a cél.

Vészjósló jelek

Amikor leszállt a repülőgép, azt hittük, megfogtuk Isten lábát, hogy innen már csak a csillagos ég lesz a határ. (Egyik osztálytársnőm velem jött az első pár hónapra.) De nem várt senki minket a repülőtéren. Elfelejtették, hogy aznap érkezünk. Akkor még nem sejtettem, hogy ez volt az első vészjósló jel. Aztán minden olyan borzasztó nehéz volt, hogy leírni sincs kedvem.

Az iskola, ahova felvettek, magániskola volt, ahová a környék gazdagjai íratták be gyerekeiket. Nekem nem kellett tandíjat fizetni. Én voltam az iskola első kísérleti cseregyereke. Nem egy tanuló 16 évesen Ferrarit vagy más luxusautót vezetett. A lányok hajnalban keltek, hogy teljesen belőtt frizurával tudjanak megjelenni.

Ebédszünetben a modell portfóliójukat nézegették, de ma már mindez Magyarországon sem idegen. Akkoriban még az volt. A szülés után a befogadó (host) anyukámnak bipoláris depressziója lett. Nem vette be a gyógyszert és nem volt hajlandó kezelésre járni. Voltak napok, amikor iskolából hazaérve a kisgyerek ugyanott feküdt, mint ahol reggel otthagytam.

A hónapokig tartó folyamatos készülődés után rengeteg csalódást kellett feldolgozni, amit az is nehezített, hogy a szüleimnek nem akartam megmondani mi is történik valójában. Alig töltöttem be a tizenhatodik életévemet. Aztán fél év után sikerült átköltöztem egy másik családhoz. Maradtam.

Úgy gondoltam, hogyha valamibe belevágtam akkor azt végig is csinálom. Még akkor is, ha mindez nehéz. Lehet nem kellett volna, nem tudom, akkor ezt láttam jónak.

Sok minden természetesen könnyebb lett. Életre szóló barátságokat kötöttem emberekkel. Később ott fejeztem be az egyetemet is. Sőt, munkát is találtam az egyetemen. Össz-vissz három évet töltöttem Amerikában. Hiányzott a családom, nekik meg én. Nem volt senkinek arra pénze, hogy engem látogatgasson.

Eleinte email sem nagyon volt, sőt a levelek is 10 nap alatt értek oda. A telefon pedig irtózatosan drága mulatság volt. Tehát így jutottam ki Amerikába. Utána pedig visszatértem Magyarországra.

Lássanak világot

Otthon aztán missziómnak éreztem, hogy másoknak külföldről meséljek, bíztassam őket arra, hogy lássanak világot. Több barátomat én is úgy győzködtem, hogy induljanak útnak. Jelentkező lapjaikat töltögettem ki külföldi iskolákba, munkahelyekre. Órákon át beszélgettem velük a külföld által nyújtott lehetőségekről. Legalább öten ki is jutottak.

Nem az volt ezzel a célom, hogy kivándorlásra biztassam őket, csak az, hogy arra bátorítsam őket, hogy lássanak világot. Tanuljanak. Szerezzenek tapasztalatokat. Úgy voltam vele, ha nekem sikerült, akkor másoknak miért ne sikerülne.

Eleinte még biztatni kellett az embereket. Például 2004-ben hazánk Európai Uniós csatlakozása idején pont otthon dolgoztam. Az Európai Parlamentből köztisztviselők érkeztek Magyarországra és akkori munkahelyemmel bejártuk az ország nagyobb városait és az egyetemeken fórumokat tartottunk, főleg arról mit is jelent az EU állampolgárainak lenni.

Egy vidéki egyetemi fórum...

Egy vidéki egyetemi fórum…

Ilyet még nem láttak

Az egyik vidéki egyetem auditóriuma szinte teljesen megtelt, mikor az egyik köztisztviselő, egy francia közgazdász arról beszélt, hogy az EU-n belül mennyivel könnyebb lesz majd az országok között mozogni.

„Tegyük fel, hogy külföldön akartok majd tanulni – ezt sok esetben ingyen és bérmentve megtehetitek majd. Ezenkívül, ha külföldön akartok munkát vállalni, az EU-s egyezményeknek köszönhetően sok országban ezt külön munkavállalási engedély megszerzése nélkül is megtehetitek majd” – valami ilyesmivel kezdte, majd feltett egy kérdést a bent ülőknek.

„Hányan szeretnétek külföldön élni? Tegyétek fel a kezeteket!”

Azonban a tömeg nem nagyon moccant. Két-három kéz repült csak fel a magasba. A francia nő odafordult hozzám, és közölte, hogy fordítsam le a kérdést még egyszer, mert nagyon úgy néz ki, hogy nem értették meg.

Kisebb noszogatás után a felemelt kezek száma elérte a négyet-ötöt. Az európai közszolgák egymásra néztek hitetlenkedve, majd a francia arra biztatott, hogy kérdezzem meg, miért nem rakták fel a kezüket oly sokan. Egy fiú azt mondta, hogy most minek menjen bárhova is, hiszen jön az EU amúgy is. Fejlődik az ország. Plusz itt a családja, a barátai, anyanyelvén mindenki megérti. Minek menjen ő máshova?

Aznap este vacsora közben az européerek még mindig erről beszélgettek. Mondogatták, hogy ilyet még nem láttak, meg ez hogy lehet stb. Aztán az asztalnál ülő magyarok mi is megpróbáltuk megválaszolni a kérdéseket.

A magyarok nem túl mobilak, hiszen még Székesfehérvárról Pécsre sem nagyon költöznek át munkáért nemhogy valahova teljesen idegen helyre – magyaráztuk.

Még 2006-ban is találkoztam egy lánnyal, aki egy alapítványnál dolgozott. Egy olyan könyv szerkesztésén dolgozott, amely arra buzdította a fiatalokat, hogy próbáljanak szerencsét külföldön.

A külföld nem menekülés, hanem lehetőség

S valóban. Nekem generációkon keresztül minden családtagom, legalábbis akikről tudok, Pest megyében éltek. Senki nem tudta milyen külföldön élni, senki nem tudta milyen egy családtagot külföldre engedni. Génjeinkben hordoztuk a bezártságot és sokszor ez a rám szakadt szabadságot teherként éltem meg. Anyám, nagyanyám egy utcában laknak. Egész gyerekkoromban egymást segítették.

A fél kisváros ágról-végről a rokonom volt. Számomra a külföld nem menekülés, hanem egy opció volt. Egy lehetőség, amely soha nem adatott senkinek előttem a családban. Velem szembe jött és nem tudtam nemet mondani neki.

Többször visszatértem Magyarországra. Sokszor abban a reményben, hogy otthon valakinek talán szüksége lesz arra, amit külföldön tanultam. De engem sokszor csalódás ért. Nem találtam állandó munkahelyet, ahol normális fizetést adtak volna. Jártam olyan állásinterjún ahol a diplomámon két lábon ugrált a cégvezető mondván: mit képzelek én magamról, azt hiszem egy amerikai diploma többet ér egy magyarnál?

Nem tudtam neki elmagyarázni, hogy ezt nagyon kemény munkával szereztem. Azt sem tudtam elmondani, hogy nem hiszek semmit, egyszerűen nekem adatott egy lehetőség és én éltem vele.

Így hát mikor jöttek újabb és újabb lehetőségek, én mindet megragadtam. Amerika után három év Dánia következett. Aztán ott megismerkedtem ausztrál férjemmel és így kerültem Ausztráliába. Már öt éve élek itt.

Sokat változott a helyzet

Közben többször jártam otthon. Érzem, hogy sokat változott a helyzet. Akárhová mentem, a fagyiárus, a festő-mázoló, a taxisofőr mindenki azt kérdezi, hogyan jutottam ki Ausztráliába. Most már nem kell győzködni senkit. Maguktól jöttek az e-mailek, megkeresések Facebookon vagy telefonon. Tudok-e segíteni, vannak-e ötleteim? Ezek az emberek azonban már nem tanulni akarnak, nem világot látni, hanem menekülni.

Mit tudok ajánlani? Az én történetemből a lényeg talán a következő pár dolog.

Mit nem javaslok?

Szerintem az elindulás előtt nem olyan kérdéseket kell feltenni, hogy külföldön mi mennyibe kerül, mennyi adót fogok fizetni, mert ez összehasonlíthatatlan. Persze ne induljunk el felelőtlenül, de nem lesz boldogabb az ember valahol csak azért, mert a tej ötven forinttal olcsóbb.

Külföldön más lesz az ember keresete is, másra fogja költeni a pénzét, olyan dolgokra, amelyekre otthon nem költötte. (Ha látni akartam a szüleimet Magyarországon, nem kellett fél millió forintot fizetnem. Most ennyibe kerül a családlátogatás.)

Nem azt kellene nézegetni, hogy vajon könnyebb lesz-e az élet, mert ez is becsapós. Lehet, hogy jobban keresel majd, de tényleg csak erről szól minden? Fel kell készülni, hogy lesznek dolgok, amik itt könnyebben mennek, de lesznek olyan problémák, amelyekkel korábban nem kellett megküzdeni. (Milyen gyakran látogatod majd a családtagokat? Hogyan kötsz életre szóló barátságokat? Hogyan küzdesz meg azzal, hogy te bevándorló vagy aki akcentussal beszél?)

Mit javaslok?

Elindulni nehéz. Azzal, hogy elindulsz még nem biztos, hogy tudod merre visz majd az utad. Lehet most Londonba készülsz, de két év múlva Amerikában lyukadsz ki. Ahhoz, hogy eljussak Ausztráliába, először el kellett indulnom Amerikába. Ne arra gondolj, hogy én most akkor örökre elmegyek! Mert ez nem biztos. Lehet majd visszajössz, lehet még tízszer el is indulsz újra meg újra. Nem kell azt hinni, hogy ha valaki elindul, akkor már fel kell égetnie egyből a maga mögött lévő utakat. Lehet, hogy a külföldön szerzett tapasztalatokkal majd otthon találod meg jobban a helyed.

Az elindulásnál fontos, hogy csomagoljunk egy kis kalandvágyat és kíváncsiságot. Nem csak azt kell nézni, hogy az adott új helytől mit kapok majd (mert lehet, nagy csalódások fognak érni), hanem azt is, hogy mit tanulhatok az ottani emberektől, kultúrából. Mit tanulhatok magától az országtól, a családtól való elszakadástól.

Végül készülj fel arra, hogy lehet egy idő után hozzászoksz az állandó stimulációhoz: az állandó mozgáshoz és akkor már maga a változás lesz a biztonság. A változás fog megnyugtatni. Ez sem feltétlenül jó, de megtörténhet. Én 15 éves korom óta járom a világot. Több mint tíz éve élek más kultúrák között. Rutinos „elinduló” vagyok.

Sajnos, most is mehetnékem van. Mennék tovább. Tanulnék újabb nyelveket. Vagy mennék valahova vissza. Akár Dániába, akár Magyarországra. Mennék valamerre. Nem azért, mert itt rossz. Nem azért, mert anyagiakban máshol jobb lenne. Nekem így alakult az életem. Én már nem az elindulással, hanem a maradással küszködöm.

SMG

(Az alcímeket Határátkelőnek köszönhetem. Az eredeti írás az ő, főleg elvágyódóaknak szóló fantasztikus oldalán jelent meg, itt: http://hataratkelo.postr.hu/most-is-mehetnekem-van)