Karanténmesék Párizsból 7.

MIKROVILÁG

Észre sem vettem, ahogy elhaladt mellettem, – szürke szövet dzsekiben, fekete bársony fazékkalapban, félmagas sarkú bokacsizmában – szinte nesztelenül sétált a park felé. A szemét nem lehetett látni: fémkeretes szemüvege bepárásodott a maszk miatt, amely az arca másik felét takarta el.

De nem csak semleges öltözéke és csendes léptei tehettek arról, hogy nem figyeltem egyből fel rá. Én is meglehetősen belemerültem a telefonba, oda kellett ugyanis bepötyögni, hogy hány órára és miért léptem ki a házból.

A parkba megyek, máshova nem igen lehet. Pedig mennyire hiányzik a szép, a más, a rácsodálkozás. Egy szobor, egy kép, egy előadás. Egy kávézóban a bámészkodás, egy más által készített vacsora, Párizs szirénáktól hangos zaja. Egy vastapssal véget érő színdarab, egy louvre-i látogatás, a karácsonyi kirakatok láttán az ábrándozás...De mindegy! Most örülök, hogy a tavaszi karanténnal ellentétben, legalább a szabadban sétálhatunk, kiszabadulhatunk, s nem vagyunk lakás-állatkertbe zárva. A parknak már minden szegletét ismerem, amit az engedett óra alatt egy kilométeres távban bejárhatok – most bolyongunk kerítéstől-kerítésig, mint a rezervátumokban a veszélyeztetett vadállatok. Már csak az üvöltés hiányzik – gondolom, s befejezem a sétálási engedély megírását.

Bezárom a kaput, s elindulok a kis sikátor felé, aminek egyik oldala a lányom volt óvodája kerítésének betonalapzata.

Érdekes ez az óvodai kerítés. Régen arra volt jó, hogy a gyerekek ne tudjanak kimenni, de azért be lehetett látni: meg lehetett lesni milyen műalkotásokat gyártottak, mit ettek ebédre, s hogyan játszottak a termekben a gyerekek, akik integettek is néha, mi meg nekik vissza. A 2015-ös párizsi terrortámadások után azonban folyamatosan követtem az óvoda bezárkózását. Először valami borzalmas ronda fekete zsákanyagot kötöttek fel a kerítésre, hogy ne lehessen kintről bekukucskálni, aztán ez az anyag szétszakadt, lemált, levették. Utána inkább az ablakokra tettek fekete öntapadós fóliát, amely blokkolta a belátást, viszont a nap továbbra is besütött. Idén pedig hatalmas fekete kültéri napellenzős rolókat is felszereltek, amelyektől teljesen elsötétült minden ablak. Úgy néz ki most ez az óvoda, mint ahogy az előttem andalgó néni, homályos szemüveggel, maszkban, sötét ruhába burkolódzva. Ha nem hallanám a gyerekzsinatot, nem is hinném el, hogy van odabent emberélet.  

A néni előttem puhán lépked, nesztelenül halad. De egyszer csak mégis megtorpan, s megáll. A kerítés felé fordul, s csak akkor látom, hogy kezében mit szorongat. A nyakában lóg egy afféle digitális fegyver, amellyel elindult vadászni. Egy néninek álcázott természetfotós, aki majd a kastélykerti parkban lövi a szépségeket. Hatalmas fekete-fehér objektívját ráirányítja a kerítés betonalapjára. Egy két levelet arrébb tesz, szöszöket vesz le finoman ujjával, majd kitt-katt…Vajon mit fotózhat? Kicsit felgyorsítom lépteimet, mögé lopódzom, s tényleg, ott a beton tetején elém tárul egy kis mikrovilág: harmatos moha, sarjadó fűszálak, s apró picike gombák. Már majdnem megállok én is, de akkor bumm! kicsattan az épület egyik hátsóajtaja, – mintha az óvoda nem lenne eléggé bebiztosítva -, egy önkéntes őrző-védő, a menza egyik konyhásnője fején hajvédő sapkában úgy ordít rá a fotós nénire, hogy bennem is megfagy a lélek.

-Qu’est ce que vous filmez ?? – kérdezi, hogy mit filmez?

És a szegény nénike, úgy pislog bele ebbe a rideg valóságba, mintha mikrovilágát mennydörgés rázta volna meg.

-Oh, no, no…- feleli habogva, hogy nem ő semmit nem filmez.

-Dehát látom!!! Az ablak felé tartja azt a nagy objektívot! Mit akar itt maga? – kiállt a menzai munkás, majd megiramodik a lépcsőn lefelé. S mikor odaér a betonkerítés közelébe, orrát felhúzza, úgy, hogy maszkjából az kiemelkedik, szemét pedig meresztgeti, majd csak annyit tud kibökni, hogy:

-Hööö?

S teljesen elképedve, értetlenül tekint a szürke kis nénire, aki még mindig csak hebeg-habog.  Homályos szemüvege felett kikandikál, könyörgően, mentegetődzve néz reám, majd a végén mégis elandalog.

Belépünk a parkba. Sétám során néha még fel-felnevetek.

Hazafelé a betonkerítés előtt én is megállok. Szemügyre veszem, majd telefonommal lefotózom a mikrovilágot, amit ez a szürke nénike a rezervátumunk szélén felfedezett. A mikrovilágot, ami elvarázsolta, amíg egy másik ember hangos üvöltése a realitásba vissza nem hozta.

Ezt fotózta a néni. A mikrovilág mögött látható az óvoda ajtaja.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s