TANMESE

1. A JÓ PAP HOLTIG TANÍT

– Látjátok a jó öreg Bonjourban is most már minden kiszolgáló kínai. Ide is betelepedtek – súgta oda az asztal felett a nagymama, majd igazított egyet a blézere gallérján. A gyűrűk összekoccantak az ujjain. Elegánsan csilingeltek a nagymama kezei miközben magyarázott. Ez jó pár évvel ezelőtt történt, mikor a helyi bevásárló központ egyik kávézójába beültünk vele és olasz barátnőjével egy vasárnapi ebédre. Ugyanis a nagymama jó ír hagyományokhoz híven minden vasárnapot misével kezd, majd rendszeresen együtt ebédel valakivel. Miután kihozták az ételt a férjem a nagymama felé fordult és megkérdezte.
– Miről szólt ma az istentisztelet, mama?
– ÓÓÓÓ kisfiam, nyolcvan évemmel a hátam mögött még mindig tanít valami újat a jó Isten. Samuel Atya megint jól elgondolkoztatott bennünket, igaz Elena?
– Jaj, de még mennyire – helyeselt a barátnő, miközben rágcsálta a spanyol chorizo kolbászt.
– Na, de miért, miről beszélt? – puhatolódzott tovább férjem.
– Hát kisfiam. – vett egy nagy levegőt a nagymama és közben Elena tányérjára helyezte az utolsó szelet kolbászt mondván: – Elenám én már két szelet lazacot megettem, ez a kolbász kicsit erős az epémnek. – majd folytatta: Szóval arról prédikált az Atya, hogy mindannyian egyelőek vagyunk. Az Úr a férfit, a nőt, a menekülteket, a menedékkérőket is mind egyenlőnek teremtette. Mindenkit egyformán szeret az Isten, és ezt nem szabad elfelejteni. Nekünk is így kell szeretni mindenkit, a szomszédot is, akármilyen semmirekellő is.
– Mama, szerinted ez vonatkozik a kínaiakra is? –’kóstolgatta’ a nagymamát az unokája.
– Júúúúúj fiam – grimaszolt a nagymama – most megfogtál. Hát, igen asszem azokra is vonatkoznia kell. – nevetett és hozzátette.
– Erről jut eszembe Elenám, tudtad, hogy megszűnik ez az áruház. – mutatott a Bonjourral szemben álló üzletházra. – Állítólag valami bóvli boltot nyitnak helyette. Biztos ezt is a kínaiak vették meg. Ezek mindent ellepnek.
A nagymama tanárnőként dolgozott évtizedeken keresztül. Művelt ember, de hiába, még ahhoz a generációhoz tartozik, akik a Fehér Ausztrália bevándorlási politikán nevelkedtek. A negyvenes évek közepétől majdhogynem a nyolcvanas évekig az ausztrál kormányok meg voltak arról győződve, hogy Ausztrália – földrajzi helyzetét figyelmen kívül hagyva – az angolszászok kizárólagos otthona. Aztán az évtizedek során az ország vezetői rájöttek, hogy egy esetleges háború során a csekély népesség nem fogja tudni megvédeni a természeti kincsekben és más kiváló adottságokban gazdag országot. Ezért, hadvédelmi okokból, nyitni kezdtek és bár először csak a szőke-kékszemű balti szépségeket engedték be, később a gazdaság fellendítése érdekében már hajlandóak voltak mindenféle (színű) népeket befogadni. De közben a nagymama megöregedett. Ausztrália népességének összetevője pedig gyorsabban változott, mint az ő el fogadóképessége.

A pincérnő közben lepakolta az asztalt és összeírta a számlát. A nagymama megjegyezte, hogy bár kivételesen finomat evett, szerinte a kínaiak nem tudnak sem kávét főzni, sem rendesen kiszolgálni. Majd mi elköszöntünk, de még hallottuk, ahogy Elena és a nagymama megvitatják, hogy miként fogják a kínaiak ellepni az egész bevásárló központot, aztán a kerületet, sőt Melbourne-t, majd Ausztráliát és végül a világot.

2. A LECKE
A kép illusztráció: www.morguefiles.com
– Mitch, azt álmodtam, hogy kínai nőket kezdtél importálni Ausztráliába. – mondta férjem a nagymama nyolcvanharmadik születésnapján nagybátyjának.

Mitch, a nagymama legfiatalabb fia az ausztrál álmot élte. Hét évvel ezelőtt, mikor először találkoztam vele, barnára sült, szőke felesége bikiniben nyitott ajtót, majd vezetett át minket Baliból importált bútorokkal kibélelt házukon. Nagy üvegajtókon keresztül jutottunk a medencés udvarra, ahol ott feküdt izmosan Mitch is hatalmas szalmakalappal a fején. Kislányuk a vízben úszkált, miközben a grillen ott gőzölögtek a frissen sült kolbászok.
A nagymama aztán az évek során sokat dicsérte nekem a szőke, barnára sült feleséget.
– Kevés nő képes a férjét élni hagyni, de Kerry képes erre. – mondogatta büszkén a nagymama.
A fia ugyanis minden nyáron a haverokkal járt szörfözni Balira. Télen motocrossozott. Rendszeresen utazott ilyen-olyan versenyekre, edzőtáborokba. A szőke nagynéni nemcsak férje hobbijait támogatta, de beleegyezett, hogy a kislány is megtanuljon szörfözni, kismotorozni. Akkoriban a nagy család számára ők voltak az ausztrál etalon.

Mitch most azonban belevörösödött a férjem kérdésébe, pedig nem volt a szokása.
– Nem, nem importálom őket. – mondta.
– Akkor honnan szeded ezt a sok ázsiai nőt? – faggatta tovább a férjem, aki nem tudta megszokni, hogy az elmúlt pár év során nagybátyja minden családi alkalmon újabb kínai nővel jelent meg.
– Lilyvel még az egyetemen találkoztam, a többit a dateasiansingles.com-ról. – mondta a nagybácsi elég tárgyilagosan.

Lily Mitchnél 15 évvel fiatalabb hong kongi nő volt, aki cserediákként érkezett arra az egyetemre, ahol a nagybácsi a növénzet rendben tartásáért volt felelős. Két évvel ezelőtt pontosan karácsony napján e miatt a nő miatt költözött el a nagybácsi a Bali bútorokkal kibélelt családi fészekből. A következő családi összeröffenésére Mitch már Kimmel jött, most meg Fenfent hozta magával. Fenfen éppen egy saját készítésű papírból hajtogatott virágkosarat adott át a nagymamának, aki illedelmesen megköszönte.
– Thank you, thank you – mondta, majd lefagyott. Mert hirtelen nem jutott eszébe a nő neve. Megijedt, hogy lelilizi Kimet, vagy lekimezi Fenfent. Így hát elhalgatott és a születésnapi vacsora hátralevő részén inkább csak bólogatott.

3. A NAGYMAMA HOLTIG TANUL

Nemrég megint találkoztam a nagymamával a Bonjourban. A nagymama szétszórt volt. Két kávét is felhörpintett egymás után. A pincér figyelmeztette, hogy az ő korában már nem kellene ennyi kávét inni és ha netán harmadikat rendelne, azt ki sem fogja neki hozni. A kávéházzal szemben a régi áruház helyett jó pár éve sikeresen üzemelt a Pekingi Kacsa. A helyi kínai közösség tagjai sorban állva vártak, hogy bejussanak a déli yum cha-ra. Amíg mi a cappucinókat vártuk, a nagymama elnézegette őket.
– Tudod, az ő kultúrájukban nagy szégyen, ha valakit nem vesznek el harminc éves korára. – fakadt ki a nagymamából.
– Ezt a minap Lily mesélte. Állítólag a szülei sírnak, mert Mitch megmondta neki, hogy sosem akar tőle gyereket, de még csak meg sem házasodnak majd. – ecsetelte, majd idegesen kavart a kihozott kávén.
– Mitch ugye, most megint Lilyvel él. Bár néha randevúzgat Fenfennel is vagy hogy mondják a nevét. Talán Kimmel is. Sosem tudom melyikkel jelenik meg éppen. Jó lenne, ha néha egyedül is jönne. De mindig valami nővel jön. Sosem tudok vele négyszemközt beszélgetni. – ekkor rendelte meg a nagymama a második kávét.
– Lily azt is elpanaszolta, hogy Kim csak a fiam pénzére hajt. Hát én nem tudom melyik mire hajt, vagy ő maga mire hajtott, mikor egy nős férfivel szűrte össze a levet, de a volt menyem arcát sosem, de sosem fogom elfelejteni, ahogy azon a karácsonyi napon ott áll a nappali közepén miközben Mitch bepakolta a böröndjeit. Azt az arcot, sosem. – mondta, majd intett a pincérnek, hogy kérjük a számlát.
– De most mit csináljak gyerekem? A fiam, az a fiam. Én nem akarom elveszíteni. Szeretnem kell őt. El kell fogadnom őt is meg ezt a nőt is, meg azt a nőt is. Még ha nem is értek egyet az életvitelükkel. El kell őket valahogy fogadnom. Még ha…hát igen…még ha kínaiak is.

A pincér közben meghozta a számlát. A nagymama fizetett. A Pekingi Kacsa egyre dagadó sora mellett haladtunk el a parkolóba menet.
– Ezek mindenhova betelepednek – motyogta az orra alatt a nagymama, majd igazított egyet a blézere gallérján. A gyűrűk összekoccantak az ujjain. Elegánsan csilingeltek a nagymama kezei.

SMG

Reklámok

A NAGYMAMA DOLGAI

A nagymama nyolcvannégy évesen is sportkocsit vezet, magassarkú cipőben flangál, márkás holmikat visel. Haját minden péntek délelőtt az olasz Carmen lövi be. Minden hónap első péntekjén festet. Illetve karácsony, húsvét és a nagyobb utazások előtt a lenőtt tövet is mindig rendbe hozatja. A nagymama egykor nagyember felesége volt. S bár gyermekként farmon nevelkedett, fiatal korában férje mellett már fogadásokra járt és vacsorákat tartott viszonylag nagynak mondható lakásukban. A nagymama házában minden bútor, minden váza, minden evőeszköz jó minőséggel bír. A dolgok között mindig is feszes rendet tartott: a kanalak a fiókban egymásba illeszkedve feküdtek. A bútorok fényezetten csillogtak. Hiába, a nagymama férje főkapitányként szolgált évekig, nemcsak a bakáktól követelte meg a rendet. Aztán ez a nagyember nagy beteg lett. A nagymama tíz évig pelenkázta a félemberré nyomorodott nagypapát.

AZ ASZTAL
A négy gyerek a mai napig felrója a a nagymamának, hogy mindannyiuknak jól fésülten, csinosan kellett megjelenni apjuk látogatása során a kórházban, hogy a vizitáló orvosok lássák: jó családdal van dolguk. A négy gyerek továbbá mai napig felrója a nagymamának, hogy polírozni kellett a bútorokat, egymásba kellett állítani a kanalakat. Sőt, a belőtt frizuráját is megkritizálják. A nagymama elmondta, hogy nem lehet a gyerekeire valójában számítani, ezért tíz évvel férje halála után eladta közös otthonukat és becsekkolta magát egy luxus öregek otthonába. Az itt lévő két szobás kis lakásban található egy teniszlabda nagyságú gomb, amelynek megnyomásával könnyen riaszthatja az intézményben rendelő ügyeletes orvost. A nagymama, mikor beköltözött ebbe a medencés, tornatermes, liftes, recepciós otthonba, rengeteg bútorát, kanalát és más holmiját elajandákozta. Körbe telefonálta a gyerekeit és azok gyerekeit és közölte, jöjjenek vinni, amit lehet. Azok azonban hetekig nem mentek, mint máskor sem nagyon. Így a nagymama szólt a Vöröskeresztnek, akik teherautóval beigérkeztek egy hétfő reggelre. Vittek volna mindent, ami hátra maradt, hogy aztán elosszák a holmit a szegények között. Vasárnap este nyolckor ígyhát átmerészkedtünk, menteni a menthetőt. El is hoztunk egy lakkozott hat székes asztalt, meg hozzá a tálalót, ami ötven év után is fényes volt. (Kivéve az asztal közepét. Ott volt egy kis szépséghiba. A nagymama odahelyezett egy koszorút mikor meghalt a nagypapa és buzgóságában túl locsolta az alján a szivacsot). Az asztal a hat székkel és a tálalóval ígyhát hozzánk került. Jöttek át a férjem testvérei, illetve a nagymama más unokái is és állították, hogy ők is elakarták pont ugyanezt vinni, mert majd ez emlékeztetné őket a családi holmikra, meg a nagymamára, még a halála után is. Apósóm, a nagymama legidősebb fia azonban csak hüledezett.
– Ennek a borzasztó bútornak a láttán még a hátamon is feláll a szőr. Miért kellett pont ezt megmenteni?
Anyósom is helyeselt. Igen, csúnya az egész. A színe: akár egy koporsó. Apósom fintorogva emlékzett vissza a szombatokra, amelyeket gyerekként a bútordarab polírozásával töltött. Borzongott látványosan.
-Ti nem tudjátok min mentünk mi keresztül emiatt a bútor miatt. Állítom tizcentis krémréteg van rajta még a mai napig is a sok polírozástól. Csak óvatosan lehetett rajta enni. Ha rátettünk egy pohár vizet alátét nélkül az foltot hagyott. Minek kellett anyámnak négy gyerek mellé ilyen flancos bútor? – folytatta, majd az asztal lábaira mutatott – Nézzétek! Réz oroszlánmancsok vannak rajta!

Főleg apósom unszolására, úgy döntöttünk, hogy az étkezőszettet új életre keltjük és átfestjük. Észbe se kaptunk, már ki is cipelte a bútort a garázsba. Szétcsavarozott mindent amit lehetett. Az oroszlánmancsokat egy halomba gyűjtötte, a csavarokat befőttésüvegbe helyezte. Kitépte a zöld bársonyt a tálaló felső fiókjának aljából. Anno azon nyugodtak az ezüst evőeszközök szépen egymásba állítva. Mikor rákérdeztem miért tépte ki a bársonyt, azt mondta:
– Nem bársony ez! Ócska filc! A nagymama csak szeret mindent kicsit eltúlozni. – s bekapcsolta a rádiót. Valami hipster zenére smirglizett napokig. Erőből. Rendületlenül.

Aztán az asztalnak a teteje festés után nem lett sima. Sőt. Ha az ember le akarta törölni, akkor a rongyból a szöszök beleakadtak a rücskökbe és az asztal immár nemcsak rücskös hanem szöszös is lett. Apósóm elkedvetlenedett. Hetek, hónapok teltek el, de ő az asztal közelébe se ment. Az asztal pedig nem lett simább. Nemhogy óvatosan, szinte sehogy sem lehetett használni, letörölni. Férjem aztán úgy döntött saját kezébe veszi az ügyet és közgazdászokhoz illő szakértelemmel nekiveselkedett az asztallapnak egy – a szomszédtól kölcsönkért – smirgligéppel, amely enyhén szólva kissé túlteljesített. Nemcsak a szöszös-böjszös réteget kapta le másodpercek alatt, hanem ötven év minden polírozott illuzíóját is. Ugyanis a nagymama drága értékes bútora nem volt más, mint farostlemez.
– Farostlemez!!! – óbégatta apósom, mikor közöltük vele a fejleményeket.
– Farostlemez! – gurgulázott a röhögéstől miköben fetrengett a fotelben.
– A mama bútora farostlemez! És mi meg ezt políroztuk…ehhez nem lehett nyúlni, ezen nem lehetett enni….

photoAz apósom munkakedve visszatért, s immár az asztal készen áll. Franciás. Fekete. A nagymama egyelőre még nem tudja, hogy a „cseresznyefa” bútort átfestettük. Ha látogatóba jön, szépen leültetem a nappaliba, és reménykedem, hogy nem kell vécére mennie, mert akkor át kellene kelnie az étkezőn. Még nem tudom, hogy tálaljam neki ezt az asztal históriát. Lehet majd meghívom vacsorára.

Versek Matildának

BÁLNA BÁNAT – BÁLNA BLUES

Bálna bálba várva-várta
Bálna Mártát bálna párja,
De Bálna Márta nem jött.
Nem jött.
Így hát…
Bálna Márta bálna párja,
Belehalt a bánatába.
Pedig a bálna, nem hal.
Nem hal.

************
LIBERUM ARBITRIUM:
(Magyarázat egy hat hónapos részére)

Ha szabadna, lehetne,
Ha lehetne, szabadna,
Ha lehetne szavad ma,
Akkor mindent szabadna,
Ha szavad lenne, lehetne,
De nincsen szavad:
Így: NEM SZABAD!

***********
MAGYAR GYEREK DALA AZ EMIGRÁCIÓBAN

Magyar gyerek vagyok,
Nokedlit akarok,
A nokedli aranysárga
Belenyomom a kis számba’,
De csuhajja!

Magyar gyerek vagyok,
De Melbourne-ben lakok,
Ez a város oly’ urbánus,
Nem tart kutyát a plébános,
De csuhajja!

Magyar gyerek vagyok,
Angolul is tudok,
I am busy, you are busy.
Everybody just wants money.
De csuhajja!

**********
Magyarázat a fenti bejegyzéshez:
Mostanában sokat vagyok otthon a gyerekkel.
Kínrímeket írok neki,
De ezennel
Most mennem kell,
Mert éppen a gyerek kel.

HŐLÉGSZOMJ

Csendes a lakás. Alszik a baba is. Hátradőlök a rekamén és bekapcsolom a tévét. A helyi csatornát keresem. Öt óra ötvennyolc perc. Mindjárt kezdődik a híradó. Majdnem szerepeltem ma benne. Szürcsölök egyet a kávémból. Feketén szeretem. Erősen. Még este is. Főleg ha korán kellett aznap kelni, mint ma.  Ugyanis napfelkelte után nemsokkal száll a legjobban a hőlégballon. Ilyenkor még gyengén fújnak a szelek, amelyekre felfeküdvén könnyen irányítható a léggömb.

——–

Hőlégballon Ausztrália felettFél ötre érkeztem a mezei sportpályára, amely egyben a kerület északi határa. A ’léggömbész’ pont akkor kezdte széthajtogatni a ballont, amelyet a párás fű benedvesített. Észre sem vett az ősz szakállas férfi, annyira a munkára figyelt. Látszott jól begyakoroltak a mozdulatai. Nem először rakta össze a léggömböt. Közelebb léptem hozzá.

–       Jó napot! Akarom mondani, reggelt! Túl korán van, ilyenkor még össze-vissza beszélek. – makogtam.

Az autóval elég közel álltam a földre hajtogatott égszínkék ballonhoz. Láttam itt parkolt a teherautójával az öreg is, gondoltam rá lehet állni a fűre.

–       Jó reggelt, kissé megijesztett. – válaszolta a férfi, akinek kipirosodott az arca, vagy a hajlongástól vagy a hideg reggeltől. – Van az autóban kávé, az segíthet a gondolkodásban. – tette hozzá és a sárga teherkocsira mutatott.  Az első ülés mellett van a termosz. Általában akkor adok a vendégeknek, ha már indulásra készen állunk, de ha akar öntsön magának egy kicsit. Még úgyis legalább egy jó óra mire elindulunk.

–       Egy óra? Csak nem korán érkeztem? – kérdeztem meglepődve. – Nem fél ötkor indulunk? – éreztem, hogy cseppenként forrani kezd az agyvizem.

–       Fél hatkor. – javított ki az öreg. – Így is kevesen jelentkeztek, hát ha még korábban indulnánk. Három utasunk van össz-vissz, de maga ezt biztos tudja, hiszen egy személy fizette mindhármuknak a jegyet. Gondolom akkor az ön barátai esetleg rokonai a többiek? – mondta miközben az utolsó oldalát is kiterítette a gömbnek. A kék anyagra festett sárga csillagokat nézegettem, miközben megjegyeztem:

–       Ooo, hát erről nem tudtam. Illetve, azt tudom, hogy az utat anyósomtól kaptam születésnapomra, de azt nem tudtam, hogy más is jön…ha tudtam volna, akkor…

–       …mindjárt mondom is az utastársak nevét. – azzal előhúzott a zsebéből egy papírt. – Annette, Nicky és Yvett a három utas neve, meg egy csecsemő, aki ugye grátisz utazik. A jegyekért  Liz Green fizetett.

–       Ahhaa! Igen, a csecsemő az enyém. Akarom mondani a kisbaba. Nem szeretem a csecsemő szót. Ezt inkább az anyósom használja. Olyan mintha az ember azt mondaná, hogy csecsevő vagy csecs-emlő…mindegy. Igen, ő, Liz. Mármint az anyósom Liz, aki fizetett. De erről jut eszembe, hogy be sem mutatkoztam. Yvett, a lányom Lily az autóban van. – azzal kézfogásra nyújtottam a kezemet és megállapítottam, hogy megint össze-vissza hadoválok. Zavaromban. De a szövegelést könnyű volt abbahagyni, mert az öreg azonkívül, hogy bemutatkozott – Timnek hívták – nem tűnt úgy, hogy beszélgetni akart volna.  Ígyhát elindultam az autóm felé. Kivettem a félig alvó gyereket miközben azon morfondíroztam, hogy megint félinformációkat kaptam. Nem mintha bántam volna, hogy mindkét sogórnőm is velünk tart a hőlégballon útra, de a szituáció mégis jónéhány kifogásolni valót hagyott maga után. Egy:  én születésnapomra kaptam a túrát. Nekik nincsen se születésnapjuk, sőt a karácsony is messzetávol. Mégis csak úgy megkapták ugyanazt az utat. Ha anyósom csemetéjit is meg akarta lepni az én szülinapomon, akkor miért nem inkább a férjemnek vett egy extra jegyet? Jó persze, hétköznap van. Ilyenkor Pete dolgozik. Hétvégére megduplázódnak a jegyárak, csak hétköznap lehet kedvezményesen utazni. Mindegy. Kettő: miért kellett itt megtudnom, hogy jön a két lánya? Miért nem lehetett ezt előbb közölni? Most még ez az öreg is hülyének néz, hogy nem tudok arról, hogy kikkel repülök.

Közben felébredt teljesen a pici. Körbe nézett itt a semmi közepén és elbőgte magát. Bezártam az autót, magamra kötöttem a hordozót és belebírkóztam Lilyt. Magamra is dühös voltam, hogy már tényleg nem tudok semminek sem örülni. Ahelyett, hogy örülnék, hogy egy ilyen szép hajnalon repülni fogok a város felett, mindig találok valamit amin idegeskedni lehet. Visszasétáltam az öreghez, aki éppen a szépen fonott gondola felállításán dolgozott. Sokkal nagyobb volt a kosár, mint képzeltem.

–       Na, nicsak itt a kisbaba is. Mit mondott, mi a kisasszony neve? – és megsimogatta a lassan megnyugodó gyerek fejét.

–       Fáradt. Korai ez neki. De Lilianna a neve. Csak Lilynek hívjuk. Meg Fufinak, de ezt másnak nem szoktam reklámozni.

–       Na, én mindjárt kész vagyok itt ezzel. – jegyezte meg az öreg, miután rámosolygott Lilyre. – Addig maga hozza ki a termoszt és öntsön nekem is egy pohárral. Nincs a kocsi bezárva….az anyós ülésen…ott keresse.

Ahogy kinyitottam az ajtót, megcsapott a kávészag.A kormány mellett volt egy félig teli műanyag pohár. Megragadtam, kilöttyintettem a már kihűlt kávét és letettem a poharat a műszerfalra.  Elkezdtem teleönteni. Azonban a pohár ütemesen mozogni kezdett és felborult.

–       A francba! – kiáltottam. – Ez az egész hülye reggel!

Találtam valamiféle rongyot az ülésen azzal törölgettem fel a kávéfoltot, amely egyébként a koszos kárpiton szinte alig látszott. Közben észrevettem, hogy a sluszkulcs is ütemesen kileng. Sőt. A mozgása egyre erősödött. Hagytam a törölgetést és elkezdtem a kocsiülés mögött nézegetni. Lehet valami kutyája van az öregnek. Majd hátra mentem és láttam egy nagyobb ládát a teherautó hátulján. Gondoltam ebben is a léggömb részeit tárolja a tulaj. S bár nem szokásom mások holmija közt kutatni, valamiért mégis felnyitottam. Talán azért, mert úgy tűnt ez a rezgés epicentruma.  A ládában tényleg tekeredett valami bőrfelület. Azt hittem slaug a ballon tisztítására. Nem nagyon értettem miért is mozog és azt sem tudtam valójában mit is látok. A ládát teljesen kitöltötte egy legalább két méteres többrétegbe összecsavarodott kígyó, aki a fényre lassan felemelte hatalmas fejét is. A hátamat egy másodperc alatt elöntötte a verejték. Hátra ugrottam. Az üvöltésemtől a mellkasomon alvó gyerek is felriadt és torkaszakadtából ordított. Én is. Megszűnt minden. Se kép, se hang.

Aztán csak arra lettem figyelmes, hogy az öreg lecsukja a láda tetejét és kérdően felém néz.

–       Mondtam, hogy az anyósülésen keresse….- jegyezte meg kajánul, de  hangjában nem volt megvetés. – Tanjának még aludnia kell egy kicsit. – majd sarkonfordult és elindult vissza a léggömb felé.

Mihelyst összeszedtem a magamat, az ordító gyerekkel a mellkasomon az öreg után eredtem.

–       Miért hozta magával ezt a szörnyeteget? – üvöltöttem még öt méterrel a ’léggömbész’ mögött.

–       Miért, miért? Ne csinálja, hogy nem tudja. – szállt be a kosárba az öreg, hogy a gázszelepeket megnyissa. Felcsaptak a lángok. Lily abbahagyta a sírást és érdeklődve nézte a tüzet. Azon gondolkodtam, hogy mit kellett volna tudnom, mikor a hátam mögül hangokat hallottam. Anyósom érkezett meg két lányával. Már messziről ordítoztak: Lilyke!!!

–       Jó reggelt! – mondta anyósom – Hát nem fantasztikus napra ébredtünk, majd megpördült saját tengelye körül.  Karjait széttárta és nagy levegőket vett. A két lány ekkor már a gyereket simogatta, akit lassan kiszedtem az erszényből és átadtam nekik dajkálásra.

–       Jó reggelt hölgyeim! – fordult oda a pilóta is. Még a sapkáját is megemelte, kicsit régimódian, amire Liz kacajjal válaszolt. – Akkor mindenki itt van, sőt még egyel többen is vagyunk a kelleténél.

–       Én csak fotózni jöttem.  Én vagyok a paparazzi! – mondta az anyósom és előkapta bal zsebéből a fényképezőgépét, amelyet aztán jól meg is lengetett a levegőben.

–       Mindjárt indulunk, még kábé tíz perc és elérjük a megfelelő hőmérsékletet. – üvöltött ki a gáz puffogó hangja mögül az öreg. Addig én intettem a lányoknak, akik éppen a kicsivel fotózták magukat a felfújt léggömb előtt.

–       Képzeljétek, kígyó van az öreg autójában. – avattam be a többieket a titokba. Közben újra kivert a veríték.

–       Édesem, mit gondoltál, hogy hozza majd ide a kígyót Tim, ha nem az autójával? – kérdezte az anyósom és én teljesen összezavarodtam, mert a lányok arcán sem fedeztem fel a megdöbbenés nyomait.

–       Mi, ti tudtátok, hogy az öreg kígyóval jön-megy? – kérdeztem vissza.

–       Hát, persze! Az ajándék maga így volt meghírdetve: hőlégballon túra tajpánnal. Ne csináld, hogy erről te nem tudtál? Ott volt a jegyeken is. Apró betűkkel. – mondta anyósom miközben kattintott egy párat a fényképezőgépével, megörökítve a Lilyvel pózoló lányokat.

Megráztam a fejemet.

–       Álljunk meg egy percre. Micsoda? A tajpán  is velünk repül?

–       Persze. Ez az egészben a poén….amúgy csak egy nyugdíjas sétarepülés lenne az egész. Na nem azt nézed ki ausztrál anyukádból, hogy egy unalmas ajándékkal lep meg? – nézett a szemembe Liz.

–       Bocs, ne haragudj, de nem értem. Hol lesz a tajpán? Velünk a kosárban? Dehát az állatok félnek a tűztől?

–       Jaj, kedvesem, túl sokat gondolkozol, ez a te bajod. Ez valami magyar szokás? Nem lehetne kicsit élvezni ezt a napot? – mondta és megint összeszorított pillákkal szippantott bele a friss levegőbe.

–       Ha sokat, ha keveset gondolkozom ezen, azért ez mégis furcsa. Lányok szerintetek ez normális? Hogy kígyóval repülünk? – fordultam oda a két lányhoz, akik általában finnyásabbak az élet dolgaival kapcsolatban, mint én.

–       Ne csináld már! – lepett meg Annette válaszával. – Nem kell ezt túlspirázni. Az állatok alapvetően nem rosszak, nem bántják az embert, csak ha mi birizgáljuk őket. Szóltam is egy újságíró barátnőmnek, hogy jöjjön el ha tud és csináljon egy kis riportot az egészről.  Tudod anya, Marianne a helyi tévének dolgozik. – fordult oda Lizhez Annette.

Ők Marianne média karrierjéről kezdtek el értekezni, én pedig beláttam: nem érdemes vitatkozni. A sógornők elvetemült állatvédők. Semmiféle állati eredetű terméket nem esznek. Szabadidejükben szárnyasmalacos transzparensekkel tüntetnek a nagyobb szupermarketek előtt azt követelve, hogy bánjanak jobban a levágandó hízókkal. A menedékkérők lassan rosszabbul élnek a menekülttáborokban ebben az országban, mint a malacok a sertéstelepeken. Közben az öreg közölte, hogy kezdődhet a beszállás mindjárt, előbb azonban elmegy Tanjáért a tajpánért. El is indult, én pedig utána.

–       Tim, Tim! De hol lesz pontosan ez a kígyó?

–       Hát, a kosár alján, a lábunk között tekereg majd.

–       És ha megijed? A tűztől? Vagy ha éppenséggel felborul a leszállás során a gondola, és rálépünk és megvadul? Akarom mondani, mi van, ha megvadul?

–       Ugyan már! – legyintett Tim, miközben már anyósom is ott termett mellettünk. A tajpán viszonylag emberszerető. Egyébként is én be vagyok oltva a méreg ellenszerével, semmi bajom nem lesz, tehát maga a hajó nem fog eltérni a menetiránytól, mert a pilótának elvileg nem lehet semmi baja.

–       Hát ez nem vigasztal. Mi van ha a gyerekbe harap? Vagy hármunk közül valamelyikünkbe? Akkor aztán cseszhetjük. Ott fent a magasban, nem fog senki odarepülni az ellenszerrel? A kényszerleszállás ezzel a böhöm gömbbel pedig, gondolom nem két perc.

–       Jaj, Atyavilág! Nyugodj már le! Igyál meg egy pohár betont és keményítsd meg az idegeidet! – ölelt át anyósom kacagva, miközben hozzátette: Szokj már hozzá Ausztráliához! Én innen lentről fotózok, lesznek képeid és elmondhatod majd mindenkinek, hogy ausztrál tajpánnal repültél, na! – aztán odafordult Nickyékhez és hallottam, ahogy halkan hozzáteszi: Én csak örömet akartam szerezni, egy igazi ausztrál élménytúrával.

–       De a képeken nem fog a tajpán látszani! – vágtam közbe. Egyébként is…- majd legyintettem. Kikaptam Lilyt a lányok kezéből. Egy percre eszembe jutott, hogy ajándékot ugye nem illik kritizálni. Ajándékot el kell fogadni. Az ajándékot azt meg kell köszönni. Sosem adtam még senkinek sem vissza az ajándékát, de ez az egész tajpános-repülés annyira megrémísztett. Ha csak magam lennék, akkor még jóneveltségemből fakadva felülnék és végig izzadnám-remegném-rimánkodnám az utat. Ehhez szoktam. Mindent összeszorított foggal végigcsinálni, csak, hogy másokat ne sértsek meg, hogy másokat örömmel töltsem el. Sok kígyóval repültem én már, miközben lentről csak azt látták, hogy repülök. Hogy én mit akarok? Hogy mindez engem megvisel? Az nem lényeg. De most a lányom miatt, miatta, nem lehet. Túl kicsi ahhoz, hogy bármiféle tajpánnal egy kosárba üljön. És punktum. Nem akarok senkit elkápráztatni. Jó nekem most itt lent.

–       Liz, mi most hazamegyünk. – fordultam anyósomhoz és vállára tettem a kezemet. – Ne haragudj, de én kígyóval nem számoltam és most nem szállnánk fel vele. Itt a jegyem, ha akarsz repülj helyettem. – majd intettem Timnek is és hátat fordítottam. Még hallottam, hogy anyósom utánam kiállt:

–       Yvette ne csináld! Akkor add ide a hordozót és felviszem én a lányokkal Lilykét. Te meg maradhatnál fotózni lentről….!

De én hátra sem néztem. Leléptem.

——

Csendes a lakás. Este hat óra négy perc. Pete ilyenkor indul hazafelé a munkából. A helyi hírekben most jelent meg a képernyőn Marianne Molina, aki a helyi sportpályáról ad le jelentést:“Ma hajnalban két helyi egyetemista Annette és Nicky Green a hőlégballon túrájukat arra használták fel, hogy felhívják a figyelmet a sertéstelepeken a disznók sanyarú sorsára.” A képen a léggömböt lehet látni, ahogy átsiklik a felhőtlen égen. A kosárból kilóg egy transzaprens. Rajta egy szárnyasmalac. Marianne aztán a sertések sanyarú sorsáról kezd el beszélni. Majd  két perces kisriportját azzal a csattanóval fejezi be, hogy semmi sem lehetetlen. Akár szárnyat is igézhetünk a malacra, ha összefogunk és együttesen mondunk nemet az állatok kínzására. De a kígyóról szót sem ejtett. A tajpánt nem is mutatták. Sem a lányokat. Sem az anyósomat. Marianne elbúcsúzik. Kikapcsolom a tévét. Szürcsölök még egyet a kávémból. Kiállok a teraszra. Naplemente után mindig gyenge szél fúj keresztül a fák lombjain. Ez a kedvenc napszakom. Ilyenkor vagyok a legboldogabb.  Ma különösen könnyűnek és szabadnak érezem magam. Akár fel is kaphatna ez a szürkületi szellő. Akár repülhetnék is.

SMG

A történet fikció.

Ne hagyjátok a gyümölcsfákat!

Mindig tukmálta őket. Még télen is volt a pincében eltéve. Főleg alma, nagy faládákba rakva. Azt sem tudtam, hogy most az almák pinceszagúak vagy a pince almaszagú.
– Egyétek gyerekeim! Vigyétek már, ne kelljen mindig mondani! Ott a sok alma, rám rohad.
Aztán nyáron ott volt a sok barack. A meggy. A cseresznye. Na, meg a körte.
– Jaj, hagyjál már papa a körtével, attól megfájdul az ember bele!
– Ejnye! Miért kell ilyeneket mondani gyerekem? Hát tele van vitaminnal. Egyétek!
És ettük. Ragadt a kezünk minden nyáron. Barack csepegett végig a pólón. S must csorgott le a szájon.
—–
Már hajnalban kiment metszeni, kötözni, pörgetni. Ha nem a kertben, az erdőben tevékenykedett. Vadászott. Sót és vizet vitt a vadnak. Kukoricát is, amit a disznó szeretett. Méhei is voltak. Tavasztól kint lógott a tábla: akácméz eladó! Szép betűkkel írták ki,  eleinte a nagyanyám – tanítónő volt, a külalakra adott -, aztán eltűntek a méhek,  majd elment a mama is. A  nagyapám egészsége pedig romlani kezdett. Megvakult a bal szemére, kialakult a prosztatarák és a térde is gyakran fájdogált.
——
Rossz szembesülni azzal, hogy valakinek csak úgy elszáll az életkedve. Hogy nem érdekli már semmi. Sem a gyerek, sem az unoka. Nem tudni mi jön ilyenkor előbb: az elkedvetlenedés vagy maga a tehetetlenség? Melyik-melyiknek a motorja?
—–
Néha nem értettem miért kell egy életen át ilyen katonásan bánni az érzelmekkel, mint ahogy ő tette. De az utóbbi időben, mintha kezdett volna megváltozni. Megnyílni, vagy talán mégjobban bezárni? Két hetente mindig felhívott, sűrűbben ha ünnepnapok jöttek.

-Szervusz kislányom! Üdvözöllek titeket! Isten áldjon, aztán jó egészséget kívánok nektek! – és már el is halt a hangja. Ha kérdeztem miért, a válasz ennyi volt: a gyógyszerek.

-Hormonokat szedek gyerekem. Izzadok, mint a ló. Szorongok. Borzasztó, na.

Ennyit mondott és sietett. Egyre gyorsabban tette le a telefont. Mondtam apámnak, hogy ez már nem vicc, ez tovább így nem mehet. Kérjen neki a háziorvostól kedélyjavítót! Azt mondta makacs, nem lehet.
———
Az unokák közül egyikünk sem ismeri az erdőt. Nálam még a fokföldi is megrohad. Nem terem semmi gyümölcsöt köröttem, s nem virágzik semmi csak elfonnyad. Földünk sincs itt Ausztráliában. A bérből lakásra futja csak. És a gyerekkor minden egyes almája, mézes kiflije mikor emlékeim közül feldereng, csak rámutat: metropolita létem mennyi mindenben éretlen és ízetlen. A természethez közeli lét, számomra olyan mint egy nehéz kelésű rusztikus kalács, amelyet mindenki szeretett, de receptjét már senki nem tudja; s mivel órákig kellene keltetni, azt ma már mindenki unja. Mi ráuntunk, s a papával így tűnt el egy világ. Egy világ, amelyben még teremtek az almák és a körték, ahol repkedtek még a méhek, mert volt ki szeresse őket. Őket legalább…
—–
Most ott áll a kert. Éretten. Szüretre várva. De mindenkinek nyűg lesz a gyümölcsös karbantartása. Egy élet munkája. Leszüretetlenül. Hiába.

De ne hagyjátok még kivágni a gyümölcsfákat semmiképpen! S bár művelni egyikünk sem fogja, hadd legyen ez a kert valaminek a tanúja! Hadd higgyem még egy kicsit tovább, hogy még van remény, hogy még teremhet gyümölcsöt e világ!

S mi itt állunk. Tehetetlen generáció. Túl tanítotottan, túl elfoglaltan és mégis túl bután. Hiszen tőlünk meddőek a kertek. Tőlünk szárazak a fák.
—-
Hajnalban kelt aznap is. Vagy tán az éjszaka közepén. Lement a pincébe, ahol a bor, az almás ládák álltak. Ahol az élete gyümölcsei csak reánk vártak.

SMG

Nemrégiben három hónapot töltöttünk Európában, de két héttel hazautazásunk után nagyapám úgy döntött, hogy véget vet életének. Nem akart teher lenni. Nem akart másokra szorulni. Nem tudtam egyből visszamenni, a temetésre sem értünk oda. Ilyen messzeségben az embernek máshogy kell megküzdenie a gyásszal. Ezt a jegyzetet azután írtam, mikor megtudtam mi történt.

INDUL A FALU! IRÁNY AZ EU!

BOLDOG ÚJ ÉVET KíVÁNOK MINDENKINEK EZZEL AZ EU-S íRÁSSAL! 🙂

 

 

 

Alig aludtam aznap éjjel az izgalomtól. A Burján Jóskát ugyanis már majdnem két éve nem láttuk. Igazából senki sem tudta mi történt vele. Még a Manci néni, az anyja sem. Azt pletykálták a faluban, hogy kiment a németekhez ácsnak. Kitanulni a szakmát. De azt is mondták, hogy onnan öt hónap után hazajött és már Pesten lakik, csak nem ér rá lejönni meglátogatni minket. Még az anyját sem. De aznap este negyed nyolckor telefonált a Hofferéknak, hogy holnap reggel hétkor érkezik, üzenjék meg az anyjának, hogy főzzön bablevest, meg palacsintát, de annyit, hogy az egész falunak jusson, mert nagy ünnep lesz: hazahozza végre azt, amiért elment, amiért annyit dolgozott. Haza hozza megmutatni nekünk a valóra vált álmát.

A Hofferék rendkivül rossz sáfárjai voltak a titkoknak, s a falu egyik istenverése volt, hogy pont hozzájuk volt bekötve a legrégebben a telefon, s megszokásból még később is idejárt telefonálni mindenki. A Hofferék szét is kürtölték mindenkinek, hogy holnap ingyen palacsinta, reggel hétkor Manci néninél. Mindent a Jóska áll.

A Rizmayerék harminc üveg szilvapálinkát hoztak fel a pincéjükből, a Hofferék pedig egyből el is kezdték felverni a lányuk lagzijából megmaradt sátrat a Manci néninél, ahol az asszonyok már ott sürögtek a két székes – egy lavóros konyhában. Előkészítettek mindent, amit előző este még elő lehetett, de így is már fent voltak hajnali négykor zöldséget pucolni, meg a tyúkokat kiengedni. Hatkor engem is kivetett magából az ágy, s kiültem a házunk elé és bámultam a Kossuth utca végét, ami egyben a falu vége is volt. Jó rálátásom volt a nagy bekötőútra, onnan jött mindenki ide le hozzánk. Más út a külvilágból ide nem vezetett.

Ültem és vártam. A szemközti szomszéd, a Pista bátyja is kinn ült már a kis padján. De ő nem a bekötő utat bámulta, hanem a napilapot a kezében. Mint mindig. Minden reggel leakasztotta a postást, és elkérte tőle a lapot, még mielőtt az bárkinek bármit is kivihetett volna. Aztán ott kint olvasta – ha az időjárás engedte – legalább egy órán át.

A Manci néniéktől kihallatszott a visongás, a hahotázás, miközben készült a bableves és a palacsinta. Fél hét sem lehetett, mikor bekanyarodott a Kosssuthra egy gigantikus, egy óriási, egy hatalmas kék csoda. Lassan haladt előre, semmi csinnadratta, semmi dudálás, semmi pöfékelés. Elakadt a lélegzetem. Pista bátyja észre sem vette, meg sem hallotta a motor halk brümmögését. Kiszaladtam az útra. Mindkét karommal integetni kezdtem, majd ordítottam, ahogyan a torkomból kifért:

– Itt van a Jóska! Meg a kék busza!

Másodperceken belül kint termett mindenki az utcán, kivéve a Manci nénit, aki még sózott egy utolsót a levesen, majd a járdára lépve felkiáltott:

– Gyermekeim, hát ez egy óriás busz!

Csipetkesodrástól lisztes kezét az otthonkába törölte, majd a szája elé kapta, s így enyhén fehér lett öregségtől megereszkedett orra.

– Na mit szólsz, milyen fiad van?

Ugrott ki Jóska a buszból.

– Te gazember! – motyogta Manci néni, s tömzsi karjait fia nyaka köré hajította, majd könnyes-lisztes puszikat nyomott kopasz arcára, fejére, meg ahol ajkai érték.

– Ez a tiéd Jóska? – kérdezte szkeptikusan Gábor Krisztián, Jóska egykori söröző cimborája.

– Az hát! Formás kis dög, mi? – felelte és kitépte magát anyja karjaiból a tulajdonos.

– De honnan lett neked ennyi pénzed? – hebegett Krisztián.

-Pénz, pénz! Ugyan már! Ti még azt hiszitek, hogy pénz kell a vásárláshoz? Azt a nyomorultaknak találták ki! Kapcsolat kell gyerekek!

S elővett egy mobiltelefont is a zsebéből, miközben nyomatékosan elmondta még egyszer:

– Ha van KAPCSOLAT, akkor minden lesz!

Addigra azonban mindenki már a buszt tapicskolta. Óriás busz volt ez, két emeletes. Alul-felül ablak. A csillogó kék festékre egy enyhén ovális körbe sárga csillagokat is festettek, amelynek oldalára ez volt írva: EU TOURS. Pista bátyánk egyszercsak összehajtotta az újságját és megkérdezte:

– Miért pont az EU zászló van erre ráfestve?

De kérdésére a Jóskán kívül senki sem figyelt. Ő válaszként dünnyögött valami olyasmit, hogy:

– Mert onnan hoztam, s különben sem kívánságműsor volt, hanem ez volt és kész.

Ekkor a Manci néni is felbátorodott:

– Mondd fiam! Hova viszel el vele elsőnek?

– Hát, ha már EU Tours, akkor menjünk el vele az EU-ba! – vágta rá fia.

– De oda még nem mehetünk, oda még túl korai. – okoskodott a politikai ügyekben jártas Teca.

– Korai, korai? Ha az EU nem jön ide, mi megyünk elébe!!! – üvöltötte a Jóska. A többiek nevettek.

– Irány az EU! Hujjujjuj!” – kiabálták a szomszédok.

A tömeg lelkesedett, de Pista bátyja rázta kalapos fejét. Legyintett egyet-kettőt miközben végignézte, ahogy bepakolják a buszba a sok üveg pálinkát, meg a rengeteg palacsintát.

– Utazó cirkusz! – morogta -Ej, de mehetnéketek van! Pedig sokan még a keleti utunkról megmaradt szennyest sem mostátok ki, de már rohantok az EU-ba!

Hiába nógatták az öreget, azt nem lehetett felültetni (a buszra).

– Hagyjatok engem vín öregembert! Én nem szeretek a dolgok elibe menni! Mit siessek? Ha én nem megyek az EU-ba, majd az EU eljön hozzám! Hát, de most nincs igazam? – kérdőn körbe nézett.

Mi addigra már odafent kerestük a helyünket. A buszban minden csodálatos volt: volt tévé is és klíma is. Gábor Krisztián be is kapcsolta a tévét, de a Jóska halkabbra vetette vele, helyette Jimmyt nyomatott a hagnszórókón keresztül. Az egész busz énekelte a slágereket, meg is hatódtak sokan és sírtak. Hiába, fogyott a pálinka és a palacsinta.

Haladt a busz hegyen-völgyön át. A pálinka lassan elpárolgott, így a Jóska előszedett egy kis hűtőből pár doboz behűtött bajor sört is. Sokan ekkor kijelentették, hogy ők már most imádják az EU-t. Oda már az út is csoda.

A galiba csak akkor kezdődött, amikor a Teca meg a Hoffer Máté besompolyogtak a vécébe, és bent voltak ott jó sokáig. Közben a Jóska, aki már jó régen nem járt a környékbeli falvakban véletlen ráment egy rázós, kátyúkkal teli földútra, amely egy búzamezőre vezetett. A búzamezőn pedig nem tudott megfordulni, de előre menni meg már végképp nem, és akkor fél órán tolatni kezdett ugyanazon a rázós, kátyús földúton. A hátrafele menetben a Manci néni kertszomszédja a Morvai Irén nagyon rosszul lett. Ő a sok kátyút okolta, de mindenki más szerint a négy deci pálinka meg a két üveg bajor sör volt az oka annak, hogy a Morvai Irénnek hamarosan hánynia kellett. A bökkenő csak az volt, hogy a Mátéék nem nyitották ki a klotyóajtót, és így a Morvai Irén lerókázta a Manci nénit, akinek ettől felfordult a gyomra és ő is hányt. A Jóska meg egyre csak tolatott és tolatott, és közben pedig ordított, hogy most akkor mi lesz az ülés szövetekkel.

Az öreg Bán bácsi mindeközben úgy érezte senki nem fogja a nagy kavalkádban észrevenni, ha ő elkezdi taperolni a mellette ülő Babika nénit. A nyúlkálástól azonban a karfán benyomott egy gombot, ami az ülése támláját hirtelen hanyatt vágta. Ettől úgy megijedt szegény öreg, hogy ripsz-ropsz bekakált. A férfiaknak ez már sok volt, s egymásnak ugrottak, meg a Jóskának, hogy minek viszi őket a búzamezőkbe, meg mit magyarázott itt nekik az EU-ról, most már látják ők, hogy csak be akarta húzni őket a csőbe, mert most már azt hiszi magáról, hogy azért, mert van egy busza akkor ő itt a jani. A Jóska továbbra is tolatott, de közben hangosan hátra ordította, hogy megbánta ezt az egészet ő is, mert minek akart ő olyanokat az EU-ba vinni, akik nem tudják értékelni a jót, s akik azt sem tudják, most éppenséggel hol vannak.

– Azt hiszed te már különb vagy nálunk? Hogy te bármit is jobban tudsz, mert te megjártad az EU-t? – így kötöszködött Jóskával a Jónás pék, akinek már alig forgott a nyelve és dühében elnyomott egy csikket a busz egyik bársony karfáján. Erre a Jóska lefékezte a buszt és úgy behúzott a Jónásnak, hogy az felterült a dohányzóasztalra és leseperte a maradék lekváros palacsintát a földre, amibe persze beletapostak és szétkenték a padlón meg mindenütt. Egész éjjelig tartott a csetepaté, aztán mindenki valahogy mégis elaludt.

Reggelre már újra a Kossuth utcán ébredtünk. A Jóska az éjszaka során egészen hazáig tolatott velünk. A Mátét és a Tecát kivéve mindenki macskajajosan, piszkosan, ízesen, és kócosan szállt le a buszról. A busz kívülről tiszta sár volt: homokos és poros volt az összes ablak. Ahogy leszálltunk egyből el is hajtott a Jóska. Az anyjától sem köszönt el. Pedig az még utána kiáltotta:

– Mi lesz azzal a rengeteg babgulyással?

De válaszolni már nem válaszolt neki senki. Mindenki haza kotródott.

Azóta csak a Pista bátyja hozza szóba az EU-t. Reggelente, kint a kispadján, – csak azért, hogy megriogassa a munkába, boltba, kocsmába igyekvőket – hangosan felolvas egy-egy EU-s hírt az újságból.

– Magyarország jól halad az EU felé!– kürtöli szét a nagyvilágba. Gúnyos kacagása csak úgy visszhangzik az egész Kossuth Lajos utcán. Meg is borsóztatja az összes falubeli hátat.

SMG©

HALÁLTÁNC

Haláltánc: (Dancers from 'Dance of Death' Bernardine Church, Krakow)

Haláltánc

– Egyelőre csak itt futja lakásra.– mentegetődzött mikor kinyíltak az ajtók. Csak ketten szálltunk le azon a sivár vidéken. Aggódva hátra sandítottam. Láttam, ahogyan lassan eldöcög a villamos. Először egy repedésekkel és tócsákkal teli betonpályán haladtunk át, amelyen túl romok és rozsdás gépek álltak. Rengeteg téglakupacot, darut, félig lebontott kőfalat kerültünk ki, mire elértük a még egyetlen álló épületet: az öreg bérházat, amelyben lakott.

– Csak ötezret kérnek per hó, mert jövő nyáron lebontják. Anyu nem pazarol rám több pénzt, mert nem az „ő standardjai szerint élek.” Tök izé mostanában. Azóta gáz otthon a hangulat, mióta szakítottam a Marcival. Mi van, mit nézel? Nem is tudtad? Hát akkor aztán te jól le vagy maradva! Még jó, hogy találkoztunk, legalább friss információkkal láthatlak el! – mondta kitüntetően, mintha én lennék az egyetlen bizalmasa.

– Szóval tudod, hogy a Marciért, hogy oda voltak, mert ő „egzisztenciálisan a helyén volt és passzolt a családunkba.” Jó duma, mi? De! Ugye a Marci több generációs budai orvos-család sarja, és képzeld el, kitalálta, hogy nem vagyok elég művelt és tájékozott ahhoz, hogy feleségül vegyen. Elismerte, hogy a jogszabályokat vágom, és történelemből sem vagyok piskóta, de rám parancsolt, hogy változzak meg. Persze felajánlotta, hogy segít. Naponta olvasnom kellett a napilapokat, és esténként kikérdezett a fontosabb gazdasági és politikai hírekből. Én nem bántam, mert szerettem a Marcit, de…itt kell bemenni.– mutatott a bérház kapujára.

– Nehogy beverd a fejedet! Alacsony a kapu! – szólt hátra.

Lehajoltam, majd behajtottam magam mögött a nyikorgó vasajtót. Becsukni ugyanis nem lehetett. A belső udvarba érve döbbentem rá, hogy a ház felét már lerombolták, csak „L” alakban állt két fal. A körfolyosó és a lépcsőház kovácsoltvas korlátja gyönyörű volt. A salétromos falhoz épphogy hozzáértem, már omlott is róla a vakolat. A földszinten még csavarta az orromat az átható dohos szag, de mire felértünk a harmadikra teljesen hozzászoktam. Mikor rákanyarodtunk a körfolyosóra megcsodáltam lábunk alatt a méregzöld cirádás követ. A harminchatos ajtó előtt álltunk meg. Míg a kulcsa után kutatott a hátizsákjában, én áthajoltam a korláton és körbe néztem. A megcsonkított ódon falakat bámultam. Próbáltam elképzelni a házat fénykorában: szemben a szomszédokat, ahol most daruk álltak, a fogózó gyerekeket odalent, ahol épp egy kövér tacskó botorkált.

– Nicsak! Kié ez a kutya?– kérdeztem tőle, s ő már bentről felelt.

– Milyen kutya? Mit tudom én! Mit foglakozom én más kutyájával?

A hang után indultam. Az ajtó félig nyitva állt. Láttam a hengernyomásos falat, s azon egy gobelin képet az ajtófélfa mellett. Hallottam, ahogyan bent a léptek alatt nyikorgott a hajópadló. Már léptem volna beljebb, mikor a lány megjelent az ajtóban, hogy elállja az utamat. Kilépett és becsapta orrom előtt az ajtót.

– Menjünk inkább le az udvarra! – kiáltott és kezembe nyomta jegyzeteimet, amelyekért elmentem hozzá.

– Tök kupi van most odabent. Meg nyomasztó is a lakás. Tudod minden bútor a tulajé. – s már húzott is maga után.

A belső udvaron a romokra telepedtünk, a főbejárattól kicsit jobbra, oda, ahol régen a másik hosszú fal állt.

– Szóval, hol tartottam? Ja, egyik nap egy kolibuli előtt a Marci felhívott, hogy vége, mert én túl kevés vagyok neki. Sírva mentem le a buliba. Zokogtam. Ilyen megaláztatást. Gondolhatod?

S én éppen arra gondoltam, hogy milyen borzasztó, micsoda tragédia, hogy a velem szemben lévő kápolnát, – amelyet eddig észre sem vettem, mert csak erről a helyről lehetett látni – szintén lebontásra szánják. A kápolna, a bérház rövidebbik fala mögött lapult. A lemenő nap megvilágította rózsaablakait, hanyagul bedeszkázott ajtaján pedig belülre szökött a fény. Szememmel követtem egy fénycsíkot, amely akár egy elemlámpa, megvilágította a freskókat odabent. Nem láttam tisztán a festményeket, de a gazdag színvilág meglepett. Olyan furcsa volt az egész. Fények, és színek egy halálra ítélt épület körül. Többet akartam megtudni a telekről, az építkezésről, a bérházról és a kis kápolnáról, de nem volt szívem félbeszakítani a szerelmi történetet, amelyben éppen kibontakozott, hogyan vigasztalták meg a bulin a csalódott lányt csoporttársai, és hogy már régóta pályázott rá Laca és Sanyi is.

– Számukra persze az én tragédiám örömünnep volt. Egyből felkértek táncolni és majdnem össze is verekedtek miattam. Tudod milyen jó érzés az? Bár te, biztos nem kerültél még ilyen szituba. Én sem addig, míg a Marcival voltam. A Marci és a spontán romantika? Nahát, ő ilyet soha…Na de, akkor jött a dilemma-korszak. A többi lánnyal a koliban csak így hívtuk: a „dilemma-korszak”. Ugyanis nem tudtam, hogy kit válasszak. Aztán a Nóri azt mondta, hogy azt, amelyik jobban szeret. S így a Laca mellett döntöttem. Anyám persze totál kiakadt. Mert a Lacának nincs apja, mert meghalt rákban, s az anyja is csak egy egyszerű gazdaságis valamelyik általános iskolában a tizennyolc kerben. – visszhangoztak a tűzfalak tövében a szavai.

Este lett. Kezdtem fázni. Összekuporodtam és azt vettem észre, hogy emberek jelennek meg a körfolyosókon. Vállukon kardigánnal, vékony, hajlott hátú nők vonultak a lépcsőház felé. Szomszédok csengettek be egymáshoz. Idős nénikék, bácsikák csoszogtak le karöltve a lépcsőkön. Egy harmincas asszony még alvó gyermekét is lehozta, horgolt takaróba tekerve. Megjelent a tacskó is, mögötte lomha, nagy hasú öregember. Nyüzsögni kezdett az udvar. Mindenki suttogott, susmogott. Csak kapkodtam a fejem. Nem értettem mi készül. Próbáltam a lakókra, figyelni. Fáradt, de izgatott arcokat láttam magam körül. Tekintetük egyre csak a kápolna felé irányult, melyet a hold meglepően erősen világított meg. Aztán fülelni kezdtem. Annyit vettem ki a susmogásból, hogy: „pontban félkor”, és, hogy: „végre!” meg „újra!”.

–Négy másodperc! – súgta a tacskós bácsi.

–…és mikor elvittem hozzánk a Lacát, anyám majdnem lehidalt. Tudod, arra aztán végképp nem számított, hogy hosszú haja és ..

Már én is az izgatottan morajló tömeg része voltam, várakoztam, vágyakoztam és hangosan számoltam:

–Három…

– ….el is küldte melegebb éghajlatra. És most figyelj: a Laca meg megköszönte. Képzeld, azt mondta: Sári néni, köszönöm az iránymutatást! Apám felröhögött, anyám meg még jobban kiakadt…..

–Kettő…..

–…….aztán egész este hallgathattuk, ahogy anyám meg apám pocskondiázzák egymás felmenőit…

-Egy! – suttogtuk remegő hangon. S ekkor a bedeszkázott ajtó előtt fátylak jelentek meg. De lehet, hogy pókhálók voltak, vagy talán ködfelhők. A romok között a szálló por a holdfényben aranyesőnek tetszett, s varázslatot ígért. Majd a fátylak mögül emberek pördültek elő. Egy fiatal katonatiszt kezdte a sort, s mögöttem feljajdult a gyermekes asszonyka. Kicsit magasabbra emelte a babát.

–Még mindig milyen jóképű ez a Lajos…. – súgta a lakók közül egy néni nagyothalló férjének.

Majd egy idős hölgy táncolt elő a ködből, kék bársony ruháján brossal és csipkegallérral. Egy bácsi hangosan felhördült a tömegben, majd zsebkendőt szorított a szája elé.

–Teréz! Drága Terikém! – zokogta. Aztán jöttek férfiak, nők vegyesen. Mind csinosan, elegánsan, a legkülönfélébb idők viseleteiben. De nemcsak öltözékük miatt tűntek káprázatosnak a táncolók, hanem mert csillogtak is. Viaszos bőrük visszaverte a holdsugarakat, s a rózsaablakok színes fényeit. Szikráztak a gyöngysorok, a fülbevalók, a gyémántgyűrűk, kardok, mandzsetták…A dallamra csak később lettem figyelmes, mert azt alig lehetett észre venni. Mintha ez a furcsa népség nem is zenére mozgott volna, hanem mintha ők maguk lettek volna a zene: a lépéseik, a gyöngyök koccanása, a selymek suhogása…

A lakókra néztem. Sokan már vonaglani kezdtek a zenére, az idősebbek közül néhányan meg is indultak a kápolna felé. De hirtelen, – olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan érkeztek – a táncoló lelkek belecsavarodtak a fátyolfüggönybe és köddé váltak újra. Mögöttem mindenki hallgatott. Még sokáig csendben álltak. Majd egy parókás hölgy hangosan megjegyezte:

– Jaj, de hiányzik nekem a Klárika. Vidámság volt itt a házban, míg ő itt volt velünk. S milyen isteni volt az eperpálinkája! Biztos még ma is azt issza, mert nem csilloghat ennyire az ember szeme mástól: csak az eperpálinkától!

Felnevettek. Már nem tudtam megmondani melyikük sír, és melyikük kacag. Nagy lett a hangzavar. Régi történeteket kezdtek el egymásnak mesélni, pont akkor, mikor a lány felállt, és leporolta nadrágjáról a port.

– Na, de egy szónak is száz a vége: anyám, azóta nem fizet nekem semmit, ezért lakom itt ebben a leprafészekben már több mint…

– De hát….

– Komolyan mondom kész bolondok háza. Tele van hibbant öreggel. Nincs itt semmi élet. Na, de tök hideg van, meg holnap van egy zárthelyim. Tanulhatok egész éjjel. Nem is kísérlek vissza, csak arra kell menni, ahonnan jöttünk. Át a pályán és kész. Még eléred az utolsó villamost. – mondta már útban a lépcsőház felé. Aztán megfordult és utánam kiáltott:

– Ja, és jegyet ne lyukassz! Ezen a járaton estefelé sosincs ellenőr! Erre ilyenkor már egy lélek se jár!

– Egy lélek se….- ismételtem és elindultam hazafelé.

SMG ©