Versek Matildának

BÁLNA BÁNAT – BÁLNA BLUES

Bálna bálba várva-várta
Bálna Mártát bálna párja,
De Bálna Márta nem jött.
Nem jött.
Így hát…
Bálna Márta bálna párja,
Belehalt a bánatába.
Pedig a bálna, nem hal.
Nem hal.

************
LIBERUM ARBITRIUM:
(Magyarázat egy hat hónapos részére)

Ha szabadna, lehetne,
Ha lehetne, szabadna,
Ha lehetne szavad ma,
Akkor mindent szabadna,
Ha szavad lenne, lehetne,
De nincsen szavad:
Így: NEM SZABAD!

***********
MAGYAR GYEREK DALA AZ EMIGRÁCIÓBAN

Magyar gyerek vagyok,
Nokedlit akarok,
A nokedli aranysárga
Belenyomom a kis számba’,
De csuhajja!

Magyar gyerek vagyok,
De Melbourne-ben lakok,
Ez a város oly’ urbánus,
Nem tart kutyát a plébános,
De csuhajja!

Magyar gyerek vagyok,
Angolul is tudok,
I am busy, you are busy.
Everybody just wants money.
De csuhajja!

**********
Magyarázat a fenti bejegyzéshez:
Mostanában sokat vagyok otthon a gyerekkel.
Kínrímeket írok neki,
De ezennel
Most mennem kell,
Mert éppen a gyerek kel.

Ne hagyjátok a gyümölcsfákat!

Mindig tukmálta őket. Még télen is volt a pincében eltéve. Főleg alma, nagy faládákba rakva. Azt sem tudtam, hogy most az almák pinceszagúak vagy a pince almaszagú.
– Egyétek gyerekeim! Vigyétek már, ne kelljen mindig mondani! Ott a sok alma, rám rohad.
Aztán nyáron ott volt a sok barack. A meggy. A cseresznye. Na, meg a körte.
– Jaj, hagyjál már papa a körtével, attól megfájdul az ember bele!
– Ejnye! Miért kell ilyeneket mondani gyerekem? Hát tele van vitaminnal. Egyétek!
És ettük. Ragadt a kezünk minden nyáron. Barack csepegett végig a pólón. S must csorgott le a szájon.
—–
Már hajnalban kiment metszeni, kötözni, pörgetni. Ha nem a kertben, az erdőben tevékenykedett. Vadászott. Sót és vizet vitt a vadnak. Kukoricát is, amit a disznó szeretett. Méhei is voltak. Tavasztól kint lógott a tábla: akácméz eladó! Szép betűkkel írták ki,  eleinte a nagyanyám – tanítónő volt, a külalakra adott -, aztán eltűntek a méhek,  majd elment a mama is. A  nagyapám egészsége pedig romlani kezdett. Megvakult a bal szemére, kialakult a prosztatarák és a térde is gyakran fájdogált.
——
Rossz szembesülni azzal, hogy valakinek csak úgy elszáll az életkedve. Hogy nem érdekli már semmi. Sem a gyerek, sem az unoka. Nem tudni mi jön ilyenkor előbb: az elkedvetlenedés vagy maga a tehetetlenség? Melyik-melyiknek a motorja?
—–
Néha nem értettem miért kell egy életen át ilyen katonásan bánni az érzelmekkel, mint ahogy ő tette. De az utóbbi időben, mintha kezdett volna megváltozni. Megnyílni, vagy talán mégjobban bezárni? Két hetente mindig felhívott, sűrűbben ha ünnepnapok jöttek.

-Szervusz kislányom! Üdvözöllek titeket! Isten áldjon, aztán jó egészséget kívánok nektek! – és már el is halt a hangja. Ha kérdeztem miért, a válasz ennyi volt: a gyógyszerek.

-Hormonokat szedek gyerekem. Izzadok, mint a ló. Szorongok. Borzasztó, na.

Ennyit mondott és sietett. Egyre gyorsabban tette le a telefont. Mondtam apámnak, hogy ez már nem vicc, ez tovább így nem mehet. Kérjen neki a háziorvostól kedélyjavítót! Azt mondta makacs, nem lehet.
———
Az unokák közül egyikünk sem ismeri az erdőt. Nálam még a fokföldi is megrohad. Nem terem semmi gyümölcsöt köröttem, s nem virágzik semmi csak elfonnyad. Földünk sincs itt Ausztráliában. A bérből lakásra futja csak. És a gyerekkor minden egyes almája, mézes kiflije mikor emlékeim közül feldereng, csak rámutat: metropolita létem mennyi mindenben éretlen és ízetlen. A természethez közeli lét, számomra olyan mint egy nehéz kelésű rusztikus kalács, amelyet mindenki szeretett, de receptjét már senki nem tudja; s mivel órákig kellene keltetni, azt ma már mindenki unja. Mi ráuntunk, s a papával így tűnt el egy világ. Egy világ, amelyben még teremtek az almák és a körték, ahol repkedtek még a méhek, mert volt ki szeresse őket. Őket legalább…
—–
Most ott áll a kert. Éretten. Szüretre várva. De mindenkinek nyűg lesz a gyümölcsös karbantartása. Egy élet munkája. Leszüretetlenül. Hiába.

De ne hagyjátok még kivágni a gyümölcsfákat semmiképpen! S bár művelni egyikünk sem fogja, hadd legyen ez a kert valaminek a tanúja! Hadd higgyem még egy kicsit tovább, hogy még van remény, hogy még teremhet gyümölcsöt e világ!

S mi itt állunk. Tehetetlen generáció. Túl tanítotottan, túl elfoglaltan és mégis túl bután. Hiszen tőlünk meddőek a kertek. Tőlünk szárazak a fák.
—-
Hajnalban kelt aznap is. Vagy tán az éjszaka közepén. Lement a pincébe, ahol a bor, az almás ládák álltak. Ahol az élete gyümölcsei csak reánk vártak.

SMG

Nemrégiben három hónapot töltöttünk Európában, de két héttel hazautazásunk után nagyapám úgy döntött, hogy véget vet életének. Nem akart teher lenni. Nem akart másokra szorulni. Nem tudtam egyből visszamenni, a temetésre sem értünk oda. Ilyen messzeségben az embernek máshogy kell megküzdenie a gyásszal. Ezt a jegyzetet azután írtam, mikor megtudtam mi történt.

INDUL A FALU! IRÁNY AZ EU!

BOLDOG ÚJ ÉVET KíVÁNOK MINDENKINEK EZZEL AZ EU-S íRÁSSAL! 🙂

 

 

 

Alig aludtam aznap éjjel az izgalomtól. A Burján Jóskát ugyanis már majdnem két éve nem láttuk. Igazából senki sem tudta mi történt vele. Még a Manci néni, az anyja sem. Azt pletykálták a faluban, hogy kiment a németekhez ácsnak. Kitanulni a szakmát. De azt is mondták, hogy onnan öt hónap után hazajött és már Pesten lakik, csak nem ér rá lejönni meglátogatni minket. Még az anyját sem. De aznap este negyed nyolckor telefonált a Hofferéknak, hogy holnap reggel hétkor érkezik, üzenjék meg az anyjának, hogy főzzön bablevest, meg palacsintát, de annyit, hogy az egész falunak jusson, mert nagy ünnep lesz: hazahozza végre azt, amiért elment, amiért annyit dolgozott. Haza hozza megmutatni nekünk a valóra vált álmát.

A Hofferék rendkivül rossz sáfárjai voltak a titkoknak, s a falu egyik istenverése volt, hogy pont hozzájuk volt bekötve a legrégebben a telefon, s megszokásból még később is idejárt telefonálni mindenki. A Hofferék szét is kürtölték mindenkinek, hogy holnap ingyen palacsinta, reggel hétkor Manci néninél. Mindent a Jóska áll.

A Rizmayerék harminc üveg szilvapálinkát hoztak fel a pincéjükből, a Hofferék pedig egyből el is kezdték felverni a lányuk lagzijából megmaradt sátrat a Manci néninél, ahol az asszonyok már ott sürögtek a két székes – egy lavóros konyhában. Előkészítettek mindent, amit előző este még elő lehetett, de így is már fent voltak hajnali négykor zöldséget pucolni, meg a tyúkokat kiengedni. Hatkor engem is kivetett magából az ágy, s kiültem a házunk elé és bámultam a Kossuth utca végét, ami egyben a falu vége is volt. Jó rálátásom volt a nagy bekötőútra, onnan jött mindenki ide le hozzánk. Más út a külvilágból ide nem vezetett.

Ültem és vártam. A szemközti szomszéd, a Pista bátyja is kinn ült már a kis padján. De ő nem a bekötő utat bámulta, hanem a napilapot a kezében. Mint mindig. Minden reggel leakasztotta a postást, és elkérte tőle a lapot, még mielőtt az bárkinek bármit is kivihetett volna. Aztán ott kint olvasta – ha az időjárás engedte – legalább egy órán át.

A Manci néniéktől kihallatszott a visongás, a hahotázás, miközben készült a bableves és a palacsinta. Fél hét sem lehetett, mikor bekanyarodott a Kosssuthra egy gigantikus, egy óriási, egy hatalmas kék csoda. Lassan haladt előre, semmi csinnadratta, semmi dudálás, semmi pöfékelés. Elakadt a lélegzetem. Pista bátyja észre sem vette, meg sem hallotta a motor halk brümmögését. Kiszaladtam az útra. Mindkét karommal integetni kezdtem, majd ordítottam, ahogyan a torkomból kifért:

– Itt van a Jóska! Meg a kék busza!

Másodperceken belül kint termett mindenki az utcán, kivéve a Manci nénit, aki még sózott egy utolsót a levesen, majd a járdára lépve felkiáltott:

– Gyermekeim, hát ez egy óriás busz!

Csipetkesodrástól lisztes kezét az otthonkába törölte, majd a szája elé kapta, s így enyhén fehér lett öregségtől megereszkedett orra.

– Na mit szólsz, milyen fiad van?

Ugrott ki Jóska a buszból.

– Te gazember! – motyogta Manci néni, s tömzsi karjait fia nyaka köré hajította, majd könnyes-lisztes puszikat nyomott kopasz arcára, fejére, meg ahol ajkai érték.

– Ez a tiéd Jóska? – kérdezte szkeptikusan Gábor Krisztián, Jóska egykori söröző cimborája.

– Az hát! Formás kis dög, mi? – felelte és kitépte magát anyja karjaiból a tulajdonos.

– De honnan lett neked ennyi pénzed? – hebegett Krisztián.

-Pénz, pénz! Ugyan már! Ti még azt hiszitek, hogy pénz kell a vásárláshoz? Azt a nyomorultaknak találták ki! Kapcsolat kell gyerekek!

S elővett egy mobiltelefont is a zsebéből, miközben nyomatékosan elmondta még egyszer:

– Ha van KAPCSOLAT, akkor minden lesz!

Addigra azonban mindenki már a buszt tapicskolta. Óriás busz volt ez, két emeletes. Alul-felül ablak. A csillogó kék festékre egy enyhén ovális körbe sárga csillagokat is festettek, amelynek oldalára ez volt írva: EU TOURS. Pista bátyánk egyszercsak összehajtotta az újságját és megkérdezte:

– Miért pont az EU zászló van erre ráfestve?

De kérdésére a Jóskán kívül senki sem figyelt. Ő válaszként dünnyögött valami olyasmit, hogy:

– Mert onnan hoztam, s különben sem kívánságműsor volt, hanem ez volt és kész.

Ekkor a Manci néni is felbátorodott:

– Mondd fiam! Hova viszel el vele elsőnek?

– Hát, ha már EU Tours, akkor menjünk el vele az EU-ba! – vágta rá fia.

– De oda még nem mehetünk, oda még túl korai. – okoskodott a politikai ügyekben jártas Teca.

– Korai, korai? Ha az EU nem jön ide, mi megyünk elébe!!! – üvöltötte a Jóska. A többiek nevettek.

– Irány az EU! Hujjujjuj!” – kiabálták a szomszédok.

A tömeg lelkesedett, de Pista bátyja rázta kalapos fejét. Legyintett egyet-kettőt miközben végignézte, ahogy bepakolják a buszba a sok üveg pálinkát, meg a rengeteg palacsintát.

– Utazó cirkusz! – morogta -Ej, de mehetnéketek van! Pedig sokan még a keleti utunkról megmaradt szennyest sem mostátok ki, de már rohantok az EU-ba!

Hiába nógatták az öreget, azt nem lehetett felültetni (a buszra).

– Hagyjatok engem vín öregembert! Én nem szeretek a dolgok elibe menni! Mit siessek? Ha én nem megyek az EU-ba, majd az EU eljön hozzám! Hát, de most nincs igazam? – kérdőn körbe nézett.

Mi addigra már odafent kerestük a helyünket. A buszban minden csodálatos volt: volt tévé is és klíma is. Gábor Krisztián be is kapcsolta a tévét, de a Jóska halkabbra vetette vele, helyette Jimmyt nyomatott a hagnszórókón keresztül. Az egész busz énekelte a slágereket, meg is hatódtak sokan és sírtak. Hiába, fogyott a pálinka és a palacsinta.

Haladt a busz hegyen-völgyön át. A pálinka lassan elpárolgott, így a Jóska előszedett egy kis hűtőből pár doboz behűtött bajor sört is. Sokan ekkor kijelentették, hogy ők már most imádják az EU-t. Oda már az út is csoda.

A galiba csak akkor kezdődött, amikor a Teca meg a Hoffer Máté besompolyogtak a vécébe, és bent voltak ott jó sokáig. Közben a Jóska, aki már jó régen nem járt a környékbeli falvakban véletlen ráment egy rázós, kátyúkkal teli földútra, amely egy búzamezőre vezetett. A búzamezőn pedig nem tudott megfordulni, de előre menni meg már végképp nem, és akkor fél órán tolatni kezdett ugyanazon a rázós, kátyús földúton. A hátrafele menetben a Manci néni kertszomszédja a Morvai Irén nagyon rosszul lett. Ő a sok kátyút okolta, de mindenki más szerint a négy deci pálinka meg a két üveg bajor sör volt az oka annak, hogy a Morvai Irénnek hamarosan hánynia kellett. A bökkenő csak az volt, hogy a Mátéék nem nyitották ki a klotyóajtót, és így a Morvai Irén lerókázta a Manci nénit, akinek ettől felfordult a gyomra és ő is hányt. A Jóska meg egyre csak tolatott és tolatott, és közben pedig ordított, hogy most akkor mi lesz az ülés szövetekkel.

Az öreg Bán bácsi mindeközben úgy érezte senki nem fogja a nagy kavalkádban észrevenni, ha ő elkezdi taperolni a mellette ülő Babika nénit. A nyúlkálástól azonban a karfán benyomott egy gombot, ami az ülése támláját hirtelen hanyatt vágta. Ettől úgy megijedt szegény öreg, hogy ripsz-ropsz bekakált. A férfiaknak ez már sok volt, s egymásnak ugrottak, meg a Jóskának, hogy minek viszi őket a búzamezőkbe, meg mit magyarázott itt nekik az EU-ról, most már látják ők, hogy csak be akarta húzni őket a csőbe, mert most már azt hiszi magáról, hogy azért, mert van egy busza akkor ő itt a jani. A Jóska továbbra is tolatott, de közben hangosan hátra ordította, hogy megbánta ezt az egészet ő is, mert minek akart ő olyanokat az EU-ba vinni, akik nem tudják értékelni a jót, s akik azt sem tudják, most éppenséggel hol vannak.

– Azt hiszed te már különb vagy nálunk? Hogy te bármit is jobban tudsz, mert te megjártad az EU-t? – így kötöszködött Jóskával a Jónás pék, akinek már alig forgott a nyelve és dühében elnyomott egy csikket a busz egyik bársony karfáján. Erre a Jóska lefékezte a buszt és úgy behúzott a Jónásnak, hogy az felterült a dohányzóasztalra és leseperte a maradék lekváros palacsintát a földre, amibe persze beletapostak és szétkenték a padlón meg mindenütt. Egész éjjelig tartott a csetepaté, aztán mindenki valahogy mégis elaludt.

Reggelre már újra a Kossuth utcán ébredtünk. A Jóska az éjszaka során egészen hazáig tolatott velünk. A Mátét és a Tecát kivéve mindenki macskajajosan, piszkosan, ízesen, és kócosan szállt le a buszról. A busz kívülről tiszta sár volt: homokos és poros volt az összes ablak. Ahogy leszálltunk egyből el is hajtott a Jóska. Az anyjától sem köszönt el. Pedig az még utána kiáltotta:

– Mi lesz azzal a rengeteg babgulyással?

De válaszolni már nem válaszolt neki senki. Mindenki haza kotródott.

Azóta csak a Pista bátyja hozza szóba az EU-t. Reggelente, kint a kispadján, – csak azért, hogy megriogassa a munkába, boltba, kocsmába igyekvőket – hangosan felolvas egy-egy EU-s hírt az újságból.

– Magyarország jól halad az EU felé!– kürtöli szét a nagyvilágba. Gúnyos kacagása csak úgy visszhangzik az egész Kossuth Lajos utcán. Meg is borsóztatja az összes falubeli hátat.

SMG©

HALÁLTÁNC

Haláltánc: (Dancers from 'Dance of Death' Bernardine Church, Krakow)

Haláltánc

– Egyelőre csak itt futja lakásra.– mentegetődzött mikor kinyíltak az ajtók. Csak ketten szálltunk le azon a sivár vidéken. Aggódva hátra sandítottam. Láttam, ahogyan lassan eldöcög a villamos. Először egy repedésekkel és tócsákkal teli betonpályán haladtunk át, amelyen túl romok és rozsdás gépek álltak. Rengeteg téglakupacot, darut, félig lebontott kőfalat kerültünk ki, mire elértük a még egyetlen álló épületet: az öreg bérházat, amelyben lakott.

– Csak ötezret kérnek per hó, mert jövő nyáron lebontják. Anyu nem pazarol rám több pénzt, mert nem az „ő standardjai szerint élek.” Tök izé mostanában. Azóta gáz otthon a hangulat, mióta szakítottam a Marcival. Mi van, mit nézel? Nem is tudtad? Hát akkor aztán te jól le vagy maradva! Még jó, hogy találkoztunk, legalább friss információkkal láthatlak el! – mondta kitüntetően, mintha én lennék az egyetlen bizalmasa.

– Szóval tudod, hogy a Marciért, hogy oda voltak, mert ő „egzisztenciálisan a helyén volt és passzolt a családunkba.” Jó duma, mi? De! Ugye a Marci több generációs budai orvos-család sarja, és képzeld el, kitalálta, hogy nem vagyok elég művelt és tájékozott ahhoz, hogy feleségül vegyen. Elismerte, hogy a jogszabályokat vágom, és történelemből sem vagyok piskóta, de rám parancsolt, hogy változzak meg. Persze felajánlotta, hogy segít. Naponta olvasnom kellett a napilapokat, és esténként kikérdezett a fontosabb gazdasági és politikai hírekből. Én nem bántam, mert szerettem a Marcit, de…itt kell bemenni.– mutatott a bérház kapujára.

– Nehogy beverd a fejedet! Alacsony a kapu! – szólt hátra.

Lehajoltam, majd behajtottam magam mögött a nyikorgó vasajtót. Becsukni ugyanis nem lehetett. A belső udvarba érve döbbentem rá, hogy a ház felét már lerombolták, csak „L” alakban állt két fal. A körfolyosó és a lépcsőház kovácsoltvas korlátja gyönyörű volt. A salétromos falhoz épphogy hozzáértem, már omlott is róla a vakolat. A földszinten még csavarta az orromat az átható dohos szag, de mire felértünk a harmadikra teljesen hozzászoktam. Mikor rákanyarodtunk a körfolyosóra megcsodáltam lábunk alatt a méregzöld cirádás követ. A harminchatos ajtó előtt álltunk meg. Míg a kulcsa után kutatott a hátizsákjában, én áthajoltam a korláton és körbe néztem. A megcsonkított ódon falakat bámultam. Próbáltam elképzelni a házat fénykorában: szemben a szomszédokat, ahol most daruk álltak, a fogózó gyerekeket odalent, ahol épp egy kövér tacskó botorkált.

– Nicsak! Kié ez a kutya?– kérdeztem tőle, s ő már bentről felelt.

– Milyen kutya? Mit tudom én! Mit foglakozom én más kutyájával?

A hang után indultam. Az ajtó félig nyitva állt. Láttam a hengernyomásos falat, s azon egy gobelin képet az ajtófélfa mellett. Hallottam, ahogyan bent a léptek alatt nyikorgott a hajópadló. Már léptem volna beljebb, mikor a lány megjelent az ajtóban, hogy elállja az utamat. Kilépett és becsapta orrom előtt az ajtót.

– Menjünk inkább le az udvarra! – kiáltott és kezembe nyomta jegyzeteimet, amelyekért elmentem hozzá.

– Tök kupi van most odabent. Meg nyomasztó is a lakás. Tudod minden bútor a tulajé. – s már húzott is maga után.

A belső udvaron a romokra telepedtünk, a főbejárattól kicsit jobbra, oda, ahol régen a másik hosszú fal állt.

– Szóval, hol tartottam? Ja, egyik nap egy kolibuli előtt a Marci felhívott, hogy vége, mert én túl kevés vagyok neki. Sírva mentem le a buliba. Zokogtam. Ilyen megaláztatást. Gondolhatod?

S én éppen arra gondoltam, hogy milyen borzasztó, micsoda tragédia, hogy a velem szemben lévő kápolnát, – amelyet eddig észre sem vettem, mert csak erről a helyről lehetett látni – szintén lebontásra szánják. A kápolna, a bérház rövidebbik fala mögött lapult. A lemenő nap megvilágította rózsaablakait, hanyagul bedeszkázott ajtaján pedig belülre szökött a fény. Szememmel követtem egy fénycsíkot, amely akár egy elemlámpa, megvilágította a freskókat odabent. Nem láttam tisztán a festményeket, de a gazdag színvilág meglepett. Olyan furcsa volt az egész. Fények, és színek egy halálra ítélt épület körül. Többet akartam megtudni a telekről, az építkezésről, a bérházról és a kis kápolnáról, de nem volt szívem félbeszakítani a szerelmi történetet, amelyben éppen kibontakozott, hogyan vigasztalták meg a bulin a csalódott lányt csoporttársai, és hogy már régóta pályázott rá Laca és Sanyi is.

– Számukra persze az én tragédiám örömünnep volt. Egyből felkértek táncolni és majdnem össze is verekedtek miattam. Tudod milyen jó érzés az? Bár te, biztos nem kerültél még ilyen szituba. Én sem addig, míg a Marcival voltam. A Marci és a spontán romantika? Nahát, ő ilyet soha…Na de, akkor jött a dilemma-korszak. A többi lánnyal a koliban csak így hívtuk: a „dilemma-korszak”. Ugyanis nem tudtam, hogy kit válasszak. Aztán a Nóri azt mondta, hogy azt, amelyik jobban szeret. S így a Laca mellett döntöttem. Anyám persze totál kiakadt. Mert a Lacának nincs apja, mert meghalt rákban, s az anyja is csak egy egyszerű gazdaságis valamelyik általános iskolában a tizennyolc kerben. – visszhangoztak a tűzfalak tövében a szavai.

Este lett. Kezdtem fázni. Összekuporodtam és azt vettem észre, hogy emberek jelennek meg a körfolyosókon. Vállukon kardigánnal, vékony, hajlott hátú nők vonultak a lépcsőház felé. Szomszédok csengettek be egymáshoz. Idős nénikék, bácsikák csoszogtak le karöltve a lépcsőkön. Egy harmincas asszony még alvó gyermekét is lehozta, horgolt takaróba tekerve. Megjelent a tacskó is, mögötte lomha, nagy hasú öregember. Nyüzsögni kezdett az udvar. Mindenki suttogott, susmogott. Csak kapkodtam a fejem. Nem értettem mi készül. Próbáltam a lakókra, figyelni. Fáradt, de izgatott arcokat láttam magam körül. Tekintetük egyre csak a kápolna felé irányult, melyet a hold meglepően erősen világított meg. Aztán fülelni kezdtem. Annyit vettem ki a susmogásból, hogy: „pontban félkor”, és, hogy: „végre!” meg „újra!”.

–Négy másodperc! – súgta a tacskós bácsi.

–…és mikor elvittem hozzánk a Lacát, anyám majdnem lehidalt. Tudod, arra aztán végképp nem számított, hogy hosszú haja és ..

Már én is az izgatottan morajló tömeg része voltam, várakoztam, vágyakoztam és hangosan számoltam:

–Három…

– ….el is küldte melegebb éghajlatra. És most figyelj: a Laca meg megköszönte. Képzeld, azt mondta: Sári néni, köszönöm az iránymutatást! Apám felröhögött, anyám meg még jobban kiakadt…..

–Kettő…..

–…….aztán egész este hallgathattuk, ahogy anyám meg apám pocskondiázzák egymás felmenőit…

-Egy! – suttogtuk remegő hangon. S ekkor a bedeszkázott ajtó előtt fátylak jelentek meg. De lehet, hogy pókhálók voltak, vagy talán ködfelhők. A romok között a szálló por a holdfényben aranyesőnek tetszett, s varázslatot ígért. Majd a fátylak mögül emberek pördültek elő. Egy fiatal katonatiszt kezdte a sort, s mögöttem feljajdult a gyermekes asszonyka. Kicsit magasabbra emelte a babát.

–Még mindig milyen jóképű ez a Lajos…. – súgta a lakók közül egy néni nagyothalló férjének.

Majd egy idős hölgy táncolt elő a ködből, kék bársony ruháján brossal és csipkegallérral. Egy bácsi hangosan felhördült a tömegben, majd zsebkendőt szorított a szája elé.

–Teréz! Drága Terikém! – zokogta. Aztán jöttek férfiak, nők vegyesen. Mind csinosan, elegánsan, a legkülönfélébb idők viseleteiben. De nemcsak öltözékük miatt tűntek káprázatosnak a táncolók, hanem mert csillogtak is. Viaszos bőrük visszaverte a holdsugarakat, s a rózsaablakok színes fényeit. Szikráztak a gyöngysorok, a fülbevalók, a gyémántgyűrűk, kardok, mandzsetták…A dallamra csak később lettem figyelmes, mert azt alig lehetett észre venni. Mintha ez a furcsa népség nem is zenére mozgott volna, hanem mintha ők maguk lettek volna a zene: a lépéseik, a gyöngyök koccanása, a selymek suhogása…

A lakókra néztem. Sokan már vonaglani kezdtek a zenére, az idősebbek közül néhányan meg is indultak a kápolna felé. De hirtelen, – olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan érkeztek – a táncoló lelkek belecsavarodtak a fátyolfüggönybe és köddé váltak újra. Mögöttem mindenki hallgatott. Még sokáig csendben álltak. Majd egy parókás hölgy hangosan megjegyezte:

– Jaj, de hiányzik nekem a Klárika. Vidámság volt itt a házban, míg ő itt volt velünk. S milyen isteni volt az eperpálinkája! Biztos még ma is azt issza, mert nem csilloghat ennyire az ember szeme mástól: csak az eperpálinkától!

Felnevettek. Már nem tudtam megmondani melyikük sír, és melyikük kacag. Nagy lett a hangzavar. Régi történeteket kezdtek el egymásnak mesélni, pont akkor, mikor a lány felállt, és leporolta nadrágjáról a port.

– Na, de egy szónak is száz a vége: anyám, azóta nem fizet nekem semmit, ezért lakom itt ebben a leprafészekben már több mint…

– De hát….

– Komolyan mondom kész bolondok háza. Tele van hibbant öreggel. Nincs itt semmi élet. Na, de tök hideg van, meg holnap van egy zárthelyim. Tanulhatok egész éjjel. Nem is kísérlek vissza, csak arra kell menni, ahonnan jöttünk. Át a pályán és kész. Még eléred az utolsó villamost. – mondta már útban a lépcsőház felé. Aztán megfordult és utánam kiáltott:

– Ja, és jegyet ne lyukassz! Ezen a járaton estefelé sosincs ellenőr! Erre ilyenkor már egy lélek se jár!

– Egy lélek se….- ismételtem és elindultam hazafelé.

SMG ©

A KUPAK

Összecsukott újságárus asztalhoz támaszkodva áll egy asszony kislányával. A Kőbánya-Kispesti felüljárón várnak a vonatra.  Kint esik, hideg van. Fent mocsok és büdös. Az asszony megigazítja otthonkája alatt a melegítőt, eltapossa körömcipőjének orra hegyével a csikket és felülteti kislányát az asztalra. A négyéves gyermek gyönyörű. Haja ében, szeme óriás és fekete. Az anya újból rágyújt, szúrós tekintettel nézi gyermekét, majd megkérdi: „Kő setemény?”. A gyerek bólogat, közben fejét oldalra hajtja, kezeivel új piros kabátkáját birizgálja. „De megeszed, mert különben nem kapol!”– förmed rá az anya és túrni kezd a csíkos szatyorban. A gyerek továbbra is rázza a buksiját, de szemével már a világot fürkészi. Az asszony abbahagyja a kotorászást, szippant még egy kettőt a cigarettából, a füstöt lassan fújja ki, majd, mint aki dűlőre jutott sütemény-kérdésben kijelenti: „Kő neked a francot, nem eszed mög, nekem meg nem kő, ha te otthagyod. Úgyés mindég pazarolol!”

A gyerek meg sem hallja. Forog, figyel, keres, kutat. Néz és lát: lábakat, táskákat, verebet, vagonokat.  Az anya zsíros fürtjeit igazgatja majd megint rákezdi: „Na, kő setemény, elővegyem? De nagyot kapol ha nem eszed mög az egíszet!” A gyerek ismét bólint, de már nem izgatja a süti, észreveszi az asztal túlsó végén a kincset: az üdítős kupakot.Elnyújtózik érte, markába szorítja, láb-lóbálásba kezd és diadalittasan körbetekint. S csodák-csodája: a kupak váratlanul megcsörren. A gyerek felveszi és beleszól:„Na, itt várunk még a vonatra. Húsz óra huszonötvenkor érkezünk.” Ráhajol a kupakra, jó szorosan tartja füléhez, hosszasan figyel arra, mit mond a másik. Szemeivel néha hunyorít, megrázza a készüléket: jelzi rossz a vonal. De csak megérti mit mondanak a túlsóvégen.  „Ja! Húsz óra ötven. De mondd má meg apámnak is!” Megint beszél a másik, bizonyára értetlenkedik, mert a kislány rárivall: „Jaj, hát nem anyu apjának, az én apámnak, az anyám férjinek. Nem tudom hol van, még biztos a dógozóban. Ezé kell, hogy te mondd má meg neki ha hazaért.” A gyermek belemerül a magyarázásba, elkezd hadonászni, amitől a telefon a földre esik. Az anya szemeivel követi a guruló kupakot, arca rezzenéstelen. A gyerek a szájához kap: „Húúú, te jó ég ! Kikapok az Ambrustú ha összetörtem. Épphogy csak kölcsönbe adta! Te meg vedd má fő!”   Az anya unottan nyúl a kupak után, de mégis átadja tulajdonosának, aki egyből a füléhez emeli. „Hu, még jó ám! Halló, hallassz?” A másik megint hosszasan beszél. A kislány arcán pillanatnyi bizonytalanság, majd felcsillan a szeme: „Na, adom anyámat, az tudja majd! Anyu, veled akarnak beszélni!” Odatartja a telefont az anyja füléhez, aki mogorván löki el magától. „Hagyjá mán a hülyeséggel, no! Mit szónék mán bele!” A hangosbemondók viszont megszólalnak:  „Figyelem személyvonat érkezik Nyugati Pályaudvarról a négyes vágányra, a vonat Ceglédig közlekedik. Minden állomáson és megállóhelyen megáll.” Megindul a tömeg a lépcsők felé. Az asszony is felkapja a gyereket. A telefon újból kiesik a pici kezekből. Néznek a guruló kupak után a hatalmas fekete szemek.  A lépcsőkön dulakodva még hallani az anyát: „Na, a vonaton kő setemény majd?” A gyerek bólogat, de kezét még mindig a kupak után nyújtja. Nem is kell neki sütemény. Csak az a vacak kupak.

© SMG 2001

CÉLTALANSÁG

És akkor mindenki elindult. Férfiak, nők, gyerekek, egész családok, dinasztiák, diplomaták, orvosok, betegek: mind. Úgy ahogy voltak: pizsamában, kisestélyiben, otthonkában, köntösben. Mind megindultak. A cél felé. Senki nem tudta szóba önteni: mi a cél, de mindenki érezte a vonzását. Mindenki személy szerint elhivatottnak vélte magát. Nem volt egy sem, aki kételkedett volna. Egy sem, aki kérdezett volna. Csak mentünk mind a csatorna felé.

Először azt hittem a barlangban vár ránk valami nagyszerű. A többiek is így vélekedhettek, mert mind türelmesen álltunk sorba a bejárat előtt. Mikor beléptünk és lábfejünket megérintette a jéghideg szennyvíz, csak akkor döbbentünk rá: egy csatornacsőbe kerültünk. Cipőnk és ruhánk súlya már az első pár lépés után megtízszereződött, ezért ledobáltunk magunkról mindent, ami gátolt az előrehaladásban.

Eleinte még sokan beszélgettek. Pletykálkodásra és viccelődésre is volt példa. Amikor azonban a víz szintje emelkedni kezdett, az emberek kedve apadt. Hamar elgémberedtek végtagjaink. Levegőt venni is egyre nehezebb volt. Elsőként a gyermekek kezdték a siránkozást. „Fázom!” „Fáradt vagyok!” nyüszítették. Sok öreg is megállt. Hosszasan lihegtek. Némelyik a szívéhez, mások a hátukhoz kaptak. Anyám az arcomra csapott, mikor hátra néztem a megállókra.

Az én lábam is sajgott, mégse éreztem úgy, hogy a menet kellemetlen. Kicsit nyugtatott, hogy magam körül tudhatom családtagjaimat, rokonaimat, s néhol még egy-egy jó barátot, szomszédot is megpillantottam a tömegben. Mintha egy közös teljesítmény túrán vettünk volna részt. Még élveztem is.

A csatorna nem volt a leggusztusosabb látvány. A cső fémből készült, de talpunk alatt beton lehetett, mert a kavicsok felsértették felpuhult talpam bőrét. A félkör alakú plafon felszínén rozsdás vízcseppek gyöngyöztek és hulltak alá. Néha egy-egy hideg csepp a homlokomat is meglepte. A vízben emberi ürülék és ételmaradék úszott, alkalmasint egy-egy döglött patkányt is felénk sodort az ár. A csatorna oldalát lárvák, és kukacfélék lepték be.

A körülmények azonban senkit sem érdekeltek. Egy gondolatunk volt csak. Egyetlen egy: maga a cél. Ezt az emberen teljesen elhatalmasodó érzést, nem lehet leírni. Normál körülmények között ilyet még soha nem éreztem. Többnapos koplalás után az étel-utáni vágy sem olyan erős, olyan koncentrált, mint amely a cél elérésére ösztönzött. A remény, az ábrándozás, és az elhivatottság kielégítette létünket. Az embereknek nem volt hatalmuk döntéseik felett. Nem létezett más alternatíva: csak menni. Testünk szükségleteiről nem vettünk tudomást. Elgémberedett, elfáradt izmaink kezdték feladni a küzdelmet, aludni mégsem álltunk meg. Akik mégis megálltak csak azért tették, mert szívük vagy testük végleg lemondott az életről.

A szüleim, amíg erejükből telt bizonyos időközönként figyelmeztettek: ne nézz hátra! De nem is nagyon akartam, hozzászoktam az elhulló testek látványához. Különben is, mind előttem, mind mögöttem, ugyanazok a koszos, meztelen emberek haladtak: csapzott hajjal, elgyötört arccal.

Nem tudom megmondani pontosan, hogy mennyi idő, hány óra vagy hány nap telt el, mikor egyszer csak a csatorna kiszélesedett. A csatorna széltében szinte megduplázódott. Az egész olyannak tetszett, akár egy csatorna-terem. Úgy érzem, a terem a megfelelő szó, mert a nagy tér láttán szinte ünnepi hangulatba kerültem. Biztos voltam benne, hogy megleltem a célt! A tömeg többi tagja is hasonló gondolatokat dédelgethetett, mert egyszerre moraj törte meg a már megszokott feszített csendet. Izgatottan tekingettem körül, mint a színházban az előadás előtt, mikor a lámpák már elsötétülnek, de a színpadon még senki sincs. Mindenki más is így tett. Közben egyre lassabban haladtunk előre. Talán kicsit féltünk is az újdonságtól.

Aztán úgy döntöttem, megszaporázom lépteimet. Az események elé akartam menni. Furakodni kezdtem, míg a lassan imbolygó tömeget el nem hagytam, és egy ordítozó, lelkendező csapat nyomába nem értem. Először nem értettem mi felé futnak ilyen eszeveszetten az emberek. Majd én is megpillantottam. A látvány minden álmomat felülmúlta. A már száz méterre kiszélesedett csatorna egyik oldalán, a víz igen sekély volt. Itt, mint egy oázisban furcsa emberek ültek és hevertek. Vékony csontjaikon gyűrött, elszáradt bőr lógott. Aszalt arcukból csak nagy hatalmas véres-sárga szemek meredtek előre. Fejükön a haj vagy teljesen kihullott, vagy csak foltokban volt megtalálható. Körmeik inkább karmok voltak. Szörnyek voltak ezek talán nem is emberek. Meztelen testükön csak itt-ott lógott egy-két rongycafat. Irtóztam tőlük. Artikulálatlan, varjúkárogáshoz hasonló kacajuk csak úgy visszhangzott a csőben. Annyira elborzadtam ezektől a lényektől, hogy egy tapodtat sem tudtam tovább lépni.

Közülünk is egyre többen szaladtak feléjük. Rikácsolták: „végre itt a cél! Végre elértük a tökéletes társadalmat!”.  És valóban, ezek az emberek szemmel jól látható rendben éltek, amelyben ők maguk nem voltak fontosak. Nem is lehettek volna, hiszen hasonlóak voltak egymáshoz mind. Már azt sem lehetett megmondani, melyikük született nőnek és melyikük férfinak.Vékony ujjaik közt azonban mind szorongattak valamiféle csillogó-villogó tárgyat, amelyeket – bármennyire is kifénylettek a sötét csatorna színtelen világából– sokáig észre sem vettem. A tárgyak nemesfémből készült, a csatorna világában többnyire haszontalan díszek voltak: barokk gyertyatartók, ezüst kávéskanalak, antik puncstálak, óriási arany nyakláncok és más drága portékák. A tulajdonosaik ezeket fényesítgették rongydarabokkal. Mikor megpillantották saját arcképüket a fényesre csiszolt felületeken, feljajdultak: Oh, hahha, jujija! Soha egy értelmes szót nem nyögtek ki, csak nyekeregtek.

A sorainkban állók vagy maguk kúsztak oda, vagy egymást rángatták oda a groteszk alakok közé. „Nézd mennyi arany! Ezek milyen jól élnek! Menjünk mi is! Megérkeztünk? Csak ez lehet a cél!” – hallatszódott mindenfelől. „Hogy lehet ez a cél?” –kérdezgettem kétségbeesve. „Nem látjátok?” – ordítottam már teljes torokból – „Ezek, ezek…egymást eszik!” Mert a kóróemberek vihogás közben néha letéptek egy-egy darabot a másik lógó bőréből. Egyikük fekélyes lábfejét többen is nyalogatták. Egy arany szamovárt birtokló alak a csatornafalához kuporodva, saját varait tépegette és eszegette. Nem messze a pörköstől egy cirádás tükröt fényesítő az ujjait rágcsálta. A jobb kezén talán hármat már tövig le is rágott. Undorodva figyeltem, ahogy megküzd az ujjpercek porcaival, mikor hirtelen mozdulattal felállt és eldobta tükrét, majd egy még dundinak tűnő alak elhajított névjegytartója után kapott. Így zajlott a bartel. Aki megunt egy tárgyat: azt a vízbe dobta. Más onnan halászhatta elő. A lényeg csak az volt, hogy mindenki, minden másodpercben birtokoljon valamit.

Az egyszerű szabályokat a mieink is gyorsan elsajátították. Sokan már a vízben kapirgáltak. A legnagyobb sokk akkor ért, amikor megláttam anyámat is a kutakodók között. Hiába ordítottam, hogy mennünk kell, ez még nem a cél, ez nem az igazi cél, a hangom nem ért el hozzá. Utána rohanni már nem bírtam. Minden erőmet csakis a cél elérésére tartalékoltam. Hamarosan sarkon is fordultam és elborzadva, émelygő gyomorral tovább mentem.

Megtanultam, hogy a cél elérése érdekében nemhogy hátra, de se jobbra, se balra nem nézhetek. „Érzéketlenné kell, hogy váljak, ahhoz, hogy célba érjek”- motyogtam magamban. „Érzéketlennek ….maradj meg érzéketlennek. Maradj meg magadnak: vaknak, süketnek és szótlannak. De még a tapintásodban, a szaglásodban se bízz meg. Semmiben. Te korlátolt, öt érzékszervbe zárt fenevad” – mondogattam, mint valami mondókát.

Nem tudom, hányan jöhettek még mögöttem, de előttem senkit nem láttam. Talán megint egy napja bolyonghattam így a csatornavízében, mikor a hullámokon mintha fénysugarakat láttam volna játszadozni. Minél előbbre haladtam egyre világosabb lett. Lassan, döcögve, ahogy elgémberedett tagjaim engedték: futni kezdtem. A fény egyre erősödött, szemem csak úgy káprázott. Mikor hozzászoktam a fényáradathoz, akkor vettem észre, hogy jó ötven méterre előttem ott a kijárat. A csatorna vége. A cél?

Futva érkeztem a szabadba.  A kinti levegő megcsiklandozta az orromat, így tüsszögni kezdtem. Majd köhögni és krákogni. Szemem könnyes lett, orrom csepegett, és jobban fáztam, fáradtabbnak éreztem magamat, mint valaha. Görnyedten álltam, kezemet térdemre támasztottam és úgy öklendeztem fel a csatorna mocskát tüdőmből. Mikor köptem egyet, akkor vettem észre, hogy a köpet tiszta kristályvízbe pottyant. Letérdeltem, és eszeveszett módon kanalaztam számba az isteni, friss kristályvizet.

Akkor jöttem rá, hogy innen eredt a csatorna vize is. „Ezért folyt mindig velünk szembe a víz, csak mi tettük közben mocskossá”– sóhajtottam. Mikor enyhülést éreztem, csak akkor néztem fel. Egyből a forrást kerestem, de a könnyhályogtól sokáig még nem láttam semmit. De, amit megpillantottam megint csak meglepetéssel szolgált. Újra a barlanglakó rémembereket láttam magam előtt.  Kint álltak és óriás slagokat tartottak kezükben, olyanokat, mint a tűzoltó tömlők. A tiszta vízzel pedig óriási buszokat suvickoltak. Legalább háromemeletes luxus járgányokat, a legjobb márkajelzéssel ellátva. A horizontot csak ezek a buszok szegélyezték. Felettük a szürke égen, s alattuk a szürke aszfalton kívül semmi mást nem láttam. Hiába forogtam körbe: mögöttem a csatorna óriási szája, köröttem pedig csak busz és aszfalt volt. Na meg ezek a mocskos, fekélyes, ember-rágta emberek, akik tisztították a buszaikat.

Elkezdett sötétedni. A munkások ledobálták a slagokat, – a vizet nem zárták el, csap nem volt sehol – és visszamentek a csatornába a többiek közé. Észre sem vettem, és álomba merültem. Reggel arra ébredtem, hogy az alakok ismét előbújtak és újra tisztogatni kezdték az autóbuszokat. Napok óta ülök már itt. S ez így megy minden nap. A víz folyik, ők tisztogatnak. A buszokkal pedig senki nem megy sehová. És senki nem érkezik ide. A buszokon túl talán nem is létezik semmi. Talán a lét zsákutcája ez. Napok óta töröm a fejemet: ez lett volna a cél? S mi van a cél mögött? Egy újabb cél? Majd holnap felállok. Talán. Majd holnap elmegyek innen. Utánajárok, és elmondom mindenkinek a titkot. El én. www.morguefile.com

© SMG 2004