1. A JÓ PAP HOLTIG TANÍT

– Látjátok a jó öreg Bonjourban is most már minden kiszolgáló kínai. Ide is betelepedtek – súgta oda az asztal felett a nagymama, majd igazított egyet a blézere gallérján. A gyűrűk összekoccantak az ujjain. Elegánsan csilingeltek a nagymama kezei miközben magyarázott. Ez jó pár évvel ezelőtt történt, mikor a helyi bevásárló központ egyik kávézójába beültünk vele és olasz barátnőjével egy vasárnapi ebédre. Ugyanis a nagymama jó ír hagyományokhoz híven minden vasárnapot misével kezd, majd rendszeresen együtt ebédel valakivel. Miután kihozták az ételt a férjem a nagymama felé fordult és megkérdezte.
– Miről szólt ma az istentisztelet, mama?
– ÓÓÓÓ kisfiam, nyolcvan évemmel a hátam mögött még mindig tanít valami újat a jó Isten. Samuel Atya megint jól elgondolkoztatott bennünket, igaz Elena?
– Jaj, de még mennyire – helyeselt a barátnő, miközben rágcsálta a spanyol chorizo kolbászt.
– Na, de miért, miről beszélt? – puhatolódzott tovább férjem.
– Hát kisfiam. – vett egy nagy levegőt a nagymama és közben Elena tányérjára helyezte az utolsó szelet kolbászt mondván: – Elenám én már két szelet lazacot megettem, ez a kolbász kicsit erős az epémnek. – majd folytatta: Szóval arról prédikált az Atya, hogy mindannyian egyelőek vagyunk. Az Úr a férfit, a nőt, a menekülteket, a menedékkérőket is mind egyenlőnek teremtette. Mindenkit egyformán szeret az Isten, és ezt nem szabad elfelejteni. Nekünk is így kell szeretni mindenkit, a szomszédot is, akármilyen semmirekellő is.
– Mama, szerinted ez vonatkozik a kínaiakra is? –’kóstolgatta’ a nagymamát az unokája.
– Júúúúúj fiam – grimaszolt a nagymama – most megfogtál. Hát, igen asszem azokra is vonatkoznia kell. – nevetett és hozzátette.
– Erről jut eszembe Elenám, tudtad, hogy megszűnik ez az áruház. – mutatott a Bonjourral szemben álló üzletházra. – Állítólag valami bóvli boltot nyitnak helyette. Biztos ezt is a kínaiak vették meg. Ezek mindent ellepnek.
A nagymama tanárnőként dolgozott évtizedeken keresztül. Művelt ember, de hiába, még ahhoz a generációhoz tartozik, akik a Fehér Ausztrália bevándorlási politikán nevelkedtek. A negyvenes évek közepétől majdhogynem a nyolcvanas évekig az ausztrál kormányok meg voltak arról győződve, hogy Ausztrália – földrajzi helyzetét figyelmen kívül hagyva – az angolszászok kizárólagos otthona. Aztán az évtizedek során az ország vezetői rájöttek, hogy egy esetleges háború során a csekély népesség nem fogja tudni megvédeni a természeti kincsekben és más kiváló adottságokban gazdag országot. Ezért, hadvédelmi okokból, nyitni kezdtek és bár először csak a szőke-kékszemű balti szépségeket engedték be, később a gazdaság fellendítése érdekében már hajlandóak voltak mindenféle (színű) népeket befogadni. De közben a nagymama megöregedett. Ausztrália népességének összetevője pedig gyorsabban változott, mint az ő el fogadóképessége.

A pincérnő közben lepakolta az asztalt és összeírta a számlát. A nagymama megjegyezte, hogy bár kivételesen finomat evett, szerinte a kínaiak nem tudnak sem kávét főzni, sem rendesen kiszolgálni. Majd mi elköszöntünk, de még hallottuk, ahogy Elena és a nagymama megvitatják, hogy miként fogják a kínaiak ellepni az egész bevásárló központot, aztán a kerületet, sőt Melbourne-t, majd Ausztráliát és végül a világot.

2. A LECKE

– Mitch, azt álmodtam, hogy kínai nőket kezdtél importálni Ausztráliába. – mondta férjem a nagymama nyolcvanharmadik születésnapján nagybátyjának.

Mitch, a nagymama legfiatalabb fia az ausztrál álmot élte. Hét évvel ezelőtt, mikor először találkoztam vele, barnára sült, szőke felesége bikiniben nyitott ajtót, majd vezetett át minket Baliból importált bútorokkal kibélelt házukon. Nagy üvegajtókon keresztül jutottunk a medencés udvarra, ahol ott feküdt izmosan Mitch is hatalmas szalmakalappal a fején. Kislányuk a vízben úszkált, miközben a grillen ott gőzölögtek a frissen sült kolbászok.
A nagymama aztán az évek során sokat dicsérte nekem a szőke, barnára sült feleséget.
– Kevés nő képes a férjét élni hagyni, de Kerry képes erre. – mondogatta büszkén a nagymama.
A fia ugyanis minden nyáron a haverokkal járt szörfözni Balira. Télen motocrossozott. Rendszeresen utazott ilyen-olyan versenyekre, edzőtáborokba. A szőke nagynéni nemcsak férje hobbijait támogatta, de beleegyezett, hogy a kislány is megtanuljon szörfözni, kismotorozni. Akkoriban a nagy család számára ők voltak az ausztrál etalon.

Mitch most azonban belevörösödött a férjem kérdésébe, pedig nem volt a szokása.
– Nem, nem importálom őket. – mondta.
– Akkor honnan szeded ezt a sok ázsiai nőt? – faggatta tovább a férjem, aki nem tudta megszokni, hogy az elmúlt pár év során nagybátyja minden családi alkalmon újabb kínai nővel jelent meg.
– Lilyvel még az egyetemen találkoztam, a többit a dateasiansingles.com-ról. – mondta a nagybácsi elég tárgyilagosan.

Lily Mitchnél 15 évvel fiatalabb hong kongi nő volt, aki cserediákként érkezett arra az egyetemre, ahol a nagybácsi a növénzet rendben tartásáért volt felelős. Két évvel ezelőtt pontosan karácsony napján e miatt a nő miatt költözött el a nagybácsi a Bali bútorokkal kibélelt családi fészekből. A következő családi összeröffenésére Mitch már Kimmel jött, most meg Fenfent hozta magával. Fenfen éppen egy saját készítésű papírból hajtogatott virágkosarat adott át a nagymamának, aki illedelmesen megköszönte.
– Thank you, thank you – mondta, majd lefagyott. Mert hirtelen nem jutott eszébe a nő neve. Megijedt, hogy lelilizi Kimet, vagy lekimezi Fenfent. Így hát elhalgatott és a születésnapi vacsora hátralevő részén inkább csak bólogatott.

3. A NAGYMAMA HOLTIG TANUL

Nemrég megint találkoztam a nagymamával a Bonjourban. A nagymama szétszórt volt. Két kávét is felhörpintett egymás után. A pincér figyelmeztette, hogy az ő korában már nem kellene ennyi kávét inni és ha netán harmadikat rendelne, azt ki sem fogja neki hozni. A kávéházzal szemben a régi áruház helyett jó pár éve sikeresen üzemelt a Pekingi Kacsa. A helyi kínai közösség tagjai sorban állva vártak, hogy bejussanak a déli yum cha-ra. Amíg mi a cappucinókat vártuk, a nagymama elnézegette őket.
– Tudod, az ő kultúrájukban nagy szégyen, ha valakit nem vesznek el harminc éves korára. – fakadt ki a nagymamából.
– Ezt a minap Lily mesélte. Állítólag a szülei sírnak, mert Mitch megmondta neki, hogy sosem akar tőle gyereket, de még csak meg sem házasodnak majd. – ecsetelte, majd idegesen kavart a kihozott kávén.
– Mitch ugye, most megint Lilyvel él. Bár néha randevúzgat Fenfennel is vagy hogy mondják a nevét. Talán Kimmel is. Sosem tudom melyikkel jelenik meg éppen. Jó lenne, ha néha egyedül is jönne. De mindig valami nővel jön. Sosem tudok vele négyszemközt beszélgetni. – ekkor rendelte meg a nagymama a második kávét.
– Lily azt is elpanaszolta, hogy Kim csak a fiam pénzére hajt. Hát én nem tudom melyik mire hajt, vagy ő maga mire hajtott, mikor egy nős férfivel szűrte össze a levet, de a volt menyem arcát sosem, de sosem fogom elfelejteni, ahogy azon a karácsonyi napon ott áll a nappali közepén miközben Mitch bepakolta a böröndjeit. Azt az arcot, sosem. – mondta, majd intett a pincérnek, hogy kérjük a számlát.
– De most mit csináljak gyerekem? A fiam, az a fiam. Én nem akarom elveszíteni. Szeretnem kell őt. El kell fogadnom őt is meg ezt a nőt is, meg azt a nőt is. Még ha nem is értek egyet az életvitelükkel. El kell őket valahogy fogadnom. Még ha…hát igen…még ha kínaiak is.

A pincér közben meghozta a számlát. A nagymama fizetett. A Pekingi Kacsa egyre dagadó sora mellett haladtunk el a parkolóba menet.
– Ezek mindenhova betelepednek – motyogta az orra alatt a nagymama, majd igazított egyet a blézere gallérján. A gyűrűk összekoccantak az ujjain. Elegánsan csilingeltek a nagymama kezei.

SMG

A nagymama nyolcvannégy évesen is sportkocsit vezet, magassarkú cipőben flangál, márkás holmikat visel. Haját minden péntek délelőtt az olasz Carmen lövi be. Minden hónap első péntekjén festet. Illetve karácsony, húsvét és a nagyobb utazások előtt a lenőtt tövet is mindig rendbe hozatja. A nagymama egykor nagyember felesége volt. S bár gyermekként farmon nevelkedett, fiatal korában férje mellett már fogadásokra járt és vacsorákat tartott viszonylag nagynak mondható lakásukban. A nagymama házában minden bútor, minden váza, minden evőeszköz jó minőséggel bír. A dolgok között mindig is feszes rendet tartott: a kanalak a fiókban egymásba illeszkedve feküdtek. A bútorok fényezetten csillogtak. Hiába, a nagymama férje főkapitányként szolgált évekig, nemcsak a bakáktól követelte meg a rendet. Aztán ez a nagyember nagy beteg lett. A nagymama tíz évig pelenkázta a félemberré nyomorodott nagypapát.

AZ ASZTAL
A négy gyerek a mai napig felrója a a nagymamának, hogy mindannyiuknak jól fésülten, csinosan kellett megjelenni apjuk látogatása során a kórházban, hogy a vizitáló orvosok lássák: jó családdal van dolguk. A négy gyerek továbbá mai napig felrója a nagymamának, hogy polírozni kellett a bútorokat, egymásba kellett állítani a kanalakat. Sőt, a belőtt frizuráját is megkritizálják. A nagymama elmondta, hogy nem lehet a gyerekeire valójában számítani, ezért tíz évvel férje halála után eladta közös otthonukat és becsekkolta magát egy luxus öregek otthonába. Az itt lévő két szobás kis lakásban található egy teniszlabda nagyságú gomb, amelynek megnyomásával könnyen riaszthatja az intézményben rendelő ügyeletes orvost. A nagymama, mikor beköltözött ebbe a medencés, tornatermes, liftes, recepciós otthonba, rengeteg bútorát, kanalát és más holmiját elajandákozta. Körbe telefonálta a gyerekeit és azok gyerekeit és közölte, jöjjenek vinni, amit lehet. Azok azonban hetekig nem mentek, mint máskor sem nagyon. Így a nagymama szólt a Vöröskeresztnek, akik teherautóval beigérkeztek egy hétfő reggelre. Vittek volna mindent, ami hátra maradt, hogy aztán elosszák a holmit a szegények között. Vasárnap este nyolckor ígyhát átmerészkedtünk, menteni a menthetőt. El is hoztunk egy lakkozott hat székes asztalt, meg hozzá a tálalót, ami ötven év után is fényes volt. (Kivéve az asztal közepét. Ott volt egy kis szépséghiba. A nagymama odahelyezett egy koszorút mikor meghalt a nagypapa és buzgóságában túl locsolta az alján a szivacsot). Az asztal a hat székkel és a tálalóval ígyhát hozzánk került. Jöttek át a férjem testvérei, illetve a nagymama más unokái is és állították, hogy ők is elakarták pont ugyanezt vinni, mert majd ez emlékeztetné őket a családi holmikra, meg a nagymamára, még a halála után is. Apósóm, a nagymama legidősebb fia azonban csak hüledezett.
– Ennek a borzasztó bútornak a láttán még a hátamon is feláll a szőr. Miért kellett pont ezt megmenteni?
Anyósom is helyeselt. Igen, csúnya az egész. A színe: akár egy koporsó. Apósom fintorogva emlékzett vissza a szombatokra, amelyeket gyerekként a bútordarab polírozásával töltött. Borzongott látványosan.
-Ti nem tudjátok min mentünk mi keresztül emiatt a bútor miatt. Állítom tizcentis krémréteg van rajta még a mai napig is a sok polírozástól. Csak óvatosan lehetett rajta enni. Ha rátettünk egy pohár vizet alátét nélkül az foltot hagyott. Minek kellett anyámnak négy gyerek mellé ilyen flancos bútor? – folytatta, majd az asztal lábaira mutatott – Nézzétek! Réz oroszlánmancsok vannak rajta!

Főleg apósom unszolására, úgy döntöttünk, hogy az étkezőszettet új életre keltjük és átfestjük. Észbe se kaptunk, már ki is cipelte a bútort a garázsba. Szétcsavarozott mindent amit lehetett. Az oroszlánmancsokat egy halomba gyűjtötte, a csavarokat befőttésüvegbe helyezte. Kitépte a zöld bársonyt a tálaló felső fiókjának aljából. Anno azon nyugodtak az ezüst evőeszközök szépen egymásba állítva. Mikor rákérdeztem miért tépte ki a bársonyt, azt mondta:
– Nem bársony ez! Ócska filc! A nagymama csak szeret mindent kicsit eltúlozni. – s bekapcsolta a rádiót. Valami hipster zenére smirglizett napokig. Erőből. Rendületlenül.

Aztán az asztalnak a teteje festés után nem lett sima. Sőt. Ha az ember le akarta törölni, akkor a rongyból a szöszök beleakadtak a rücskökbe és az asztal immár nemcsak rücskös hanem szöszös is lett. Apósóm elkedvetlenedett. Hetek, hónapok teltek el, de ő az asztal közelébe se ment. Az asztal pedig nem lett simább. Nemhogy óvatosan, szinte sehogy sem lehetett használni, letörölni. Férjem aztán úgy döntött saját kezébe veszi az ügyet és közgazdászokhoz illő szakértelemmel nekiveselkedett az asztallapnak egy – a szomszédtól kölcsönkért – smirgligéppel, amely enyhén szólva kissé túlteljesített. Nemcsak a szöszös-böjszös réteget kapta le másodpercek alatt, hanem ötven év minden polírozott illuzíóját is. Ugyanis a nagymama drága értékes bútora nem volt más, mint farostlemez.
– Farostlemez!!! – óbégatta apósom, mikor közöltük vele a fejleményeket.
– Farostlemez! – gurgulázott a röhögéstől miköben fetrengett a fotelben.
– A mama bútora farostlemez! És mi meg ezt políroztuk…ehhez nem lehett nyúlni, ezen nem lehetett enni….

Az apósom munkakedve visszatért, s immár az asztal készen áll. Franciás. Fekete. A nagymama egyelőre még nem tudja, hogy a „cseresznyefa” bútort átfestettük. Ha látogatóba jön, szépen leültetem a nappaliba, és reménykedem, hogy nem kell vécére mennie, mert akkor át kellene kelnie az étkezőn. Még nem tudom, hogy tálaljam neki ezt az asztal históriát. Lehet majd meghívom vacsorára.

Csendes a lakás. Alszik a baba is. Hátradőlök a rekamén és bekapcsolom a tévét. A helyi csatornát keresem. Öt óra ötvennyolc perc. Mindjárt kezdődik a híradó. Majdnem szerepeltem ma benne. Szürcsölök egyet a kávémból. Feketén szeretem. Erősen. Még este is. Főleg ha korán kellett aznap kelni, mint ma.  Ugyanis napfelkelte után nemsokkal száll a legjobban a hőlégballon. Ilyenkor még gyengén fújnak a szelek, amelyekre felfeküdvén könnyen irányítható a léggömb.

——–

Fél ötre érkeztem a mezei sportpályára, amely egyben a kerület északi határa. A ’léggömbész’ pont akkor kezdte széthajtogatni a ballont, amelyet a párás fű benedvesített. Észre sem vett az ősz szakállas férfi, annyira a munkára figyelt. Látszott jól begyakoroltak a mozdulatai. Nem először rakta össze a léggömböt. Közelebb léptem hozzá.

–       Jó napot! Akarom mondani, reggelt! Túl korán van, ilyenkor még össze-vissza beszélek. – makogtam.

Az autóval elég közel álltam a földre hajtogatott égszínkék ballonhoz. Láttam itt parkolt a teherautójával az öreg is, gondoltam rá lehet állni a fűre.

–       Jó reggelt, kissé megijesztett. – válaszolta a férfi, akinek kipirosodott az arca, vagy a hajlongástól vagy a hideg reggeltől. – Van az autóban kávé, az segíthet a gondolkodásban. – tette hozzá és a sárga teherkocsira mutatott.  Az első ülés mellett van a termosz. Általában akkor adok a vendégeknek, ha már indulásra készen állunk, de ha akar öntsön magának egy kicsit. Még úgyis legalább egy jó óra mire elindulunk.

–       Egy óra? Csak nem korán érkeztem? – kérdeztem meglepődve. – Nem fél ötkor indulunk? – éreztem, hogy cseppenként forrani kezd az agyvizem.

–       Fél hatkor. – javított ki az öreg. – Így is kevesen jelentkeztek, hát ha még korábban indulnánk. Három utasunk van össz-vissz, de maga ezt biztos tudja, hiszen egy személy fizette mindhármuknak a jegyet. Gondolom akkor az ön barátai esetleg rokonai a többiek? – mondta miközben az utolsó oldalát is kiterítette a gömbnek. A kék anyagra festett sárga csillagokat nézegettem, miközben megjegyeztem:

–       Ooo, hát erről nem tudtam. Illetve, azt tudom, hogy az utat anyósomtól kaptam születésnapomra, de azt nem tudtam, hogy más is jön…ha tudtam volna, akkor…

–       …mindjárt mondom is az utastársak nevét. – azzal előhúzott a zsebéből egy papírt. – Annette, Nicky és Yvett a három utas neve, meg egy csecsemő, aki ugye grátisz utazik. A jegyekért  Liz Green fizetett.

–       Ahhaa! Igen, a csecsemő az enyém. Akarom mondani a kisbaba. Nem szeretem a csecsemő szót. Ezt inkább az anyósom használja. Olyan mintha az ember azt mondaná, hogy csecsevő vagy csecs-emlő…mindegy. Igen, ő, Liz. Mármint az anyósom Liz, aki fizetett. De erről jut eszembe, hogy be sem mutatkoztam. Yvett, a lányom Lily az autóban van. – azzal kézfogásra nyújtottam a kezemet és megállapítottam, hogy megint össze-vissza hadoválok. Zavaromban. De a szövegelést könnyű volt abbahagyni, mert az öreg azonkívül, hogy bemutatkozott – Timnek hívták – nem tűnt úgy, hogy beszélgetni akart volna.  Ígyhát elindultam az autóm felé. Kivettem a félig alvó gyereket miközben azon morfondíroztam, hogy megint félinformációkat kaptam. Nem mintha bántam volna, hogy mindkét sogórnőm is velünk tart a hőlégballon útra, de a szituáció mégis jónéhány kifogásolni valót hagyott maga után. Egy:  én születésnapomra kaptam a túrát. Nekik nincsen se születésnapjuk, sőt a karácsony is messzetávol. Mégis csak úgy megkapták ugyanazt az utat. Ha anyósom csemetéjit is meg akarta lepni az én szülinapomon, akkor miért nem inkább a férjemnek vett egy extra jegyet? Jó persze, hétköznap van. Ilyenkor Pete dolgozik. Hétvégére megduplázódnak a jegyárak, csak hétköznap lehet kedvezményesen utazni. Mindegy. Kettő: miért kellett itt megtudnom, hogy jön a két lánya? Miért nem lehetett ezt előbb közölni? Most még ez az öreg is hülyének néz, hogy nem tudok arról, hogy kikkel repülök.

Közben felébredt teljesen a pici. Körbe nézett itt a semmi közepén és elbőgte magát. Bezártam az autót, magamra kötöttem a hordozót és belebírkóztam Lilyt. Magamra is dühös voltam, hogy már tényleg nem tudok semminek sem örülni. Ahelyett, hogy örülnék, hogy egy ilyen szép hajnalon repülni fogok a város felett, mindig találok valamit amin idegeskedni lehet. Visszasétáltam az öreghez, aki éppen a szépen fonott gondola felállításán dolgozott. Sokkal nagyobb volt a kosár, mint képzeltem.

–       Na, nicsak itt a kisbaba is. Mit mondott, mi a kisasszony neve? – és megsimogatta a lassan megnyugodó gyerek fejét.

–       Fáradt. Korai ez neki. De Lilianna a neve. Csak Lilynek hívjuk. Meg Fufinak, de ezt másnak nem szoktam reklámozni.

–       Na, én mindjárt kész vagyok itt ezzel. – jegyezte meg az öreg, miután rámosolygott Lilyre. – Addig maga hozza ki a termoszt és öntsön nekem is egy pohárral. Nincs a kocsi bezárva….az anyós ülésen…ott keresse.

Ahogy kinyitottam az ajtót, megcsapott a kávészag.A kormány mellett volt egy félig teli műanyag pohár. Megragadtam, kilöttyintettem a már kihűlt kávét és letettem a poharat a műszerfalra.  Elkezdtem teleönteni. Azonban a pohár ütemesen mozogni kezdett és felborult.

–       A francba! – kiáltottam. – Ez az egész hülye reggel!

Találtam valamiféle rongyot az ülésen azzal törölgettem fel a kávéfoltot, amely egyébként a koszos kárpiton szinte alig látszott. Közben észrevettem, hogy a sluszkulcs is ütemesen kileng. Sőt. A mozgása egyre erősödött. Hagytam a törölgetést és elkezdtem a kocsiülés mögött nézegetni. Lehet valami kutyája van az öregnek. Majd hátra mentem és láttam egy nagyobb ládát a teherautó hátulján. Gondoltam ebben is a léggömb részeit tárolja a tulaj. S bár nem szokásom mások holmija közt kutatni, valamiért mégis felnyitottam. Talán azért, mert úgy tűnt ez a rezgés epicentruma.  A ládában tényleg tekeredett valami bőrfelület. Azt hittem slaug a ballon tisztítására. Nem nagyon értettem miért is mozog és azt sem tudtam valójában mit is látok. A ládát teljesen kitöltötte egy legalább két méteres többrétegbe összecsavarodott kígyó, aki a fényre lassan felemelte hatalmas fejét is. A hátamat egy másodperc alatt elöntötte a verejték. Hátra ugrottam. Az üvöltésemtől a mellkasomon alvó gyerek is felriadt és torkaszakadtából ordított. Én is. Megszűnt minden. Se kép, se hang.

Aztán csak arra lettem figyelmes, hogy az öreg lecsukja a láda tetejét és kérdően felém néz.

–       Mondtam, hogy az anyósülésen keresse….- jegyezte meg kajánul, de  hangjában nem volt megvetés. – Tanjának még aludnia kell egy kicsit. – majd sarkonfordult és elindult vissza a léggömb felé.

Mihelyst összeszedtem a magamat, az ordító gyerekkel a mellkasomon az öreg után eredtem.

–       Miért hozta magával ezt a szörnyeteget? – üvöltöttem még öt méterrel a ’léggömbész’ mögött.

–       Miért, miért? Ne csinálja, hogy nem tudja. – szállt be a kosárba az öreg, hogy a gázszelepeket megnyissa. Felcsaptak a lángok. Lily abbahagyta a sírást és érdeklődve nézte a tüzet. Azon gondolkodtam, hogy mit kellett volna tudnom, mikor a hátam mögül hangokat hallottam. Anyósom érkezett meg két lányával. Már messziről ordítoztak: Lilyke!!!

–       Jó reggelt! – mondta anyósom – Hát nem fantasztikus napra ébredtünk, majd megpördült saját tengelye körül.  Karjait széttárta és nagy levegőket vett. A két lány ekkor már a gyereket simogatta, akit lassan kiszedtem az erszényből és átadtam nekik dajkálásra.

–       Jó reggelt hölgyeim! – fordult oda a pilóta is. Még a sapkáját is megemelte, kicsit régimódian, amire Liz kacajjal válaszolt. – Akkor mindenki itt van, sőt még egyel többen is vagyunk a kelleténél.

–       Én csak fotózni jöttem.  Én vagyok a paparazzi! – mondta az anyósom és előkapta bal zsebéből a fényképezőgépét, amelyet aztán jól meg is lengetett a levegőben.

–       Mindjárt indulunk, még kábé tíz perc és elérjük a megfelelő hőmérsékletet. – üvöltött ki a gáz puffogó hangja mögül az öreg. Addig én intettem a lányoknak, akik éppen a kicsivel fotózták magukat a felfújt léggömb előtt.

–       Képzeljétek, kígyó van az öreg autójában. – avattam be a többieket a titokba. Közben újra kivert a veríték.

–       Édesem, mit gondoltál, hogy hozza majd ide a kígyót Tim, ha nem az autójával? – kérdezte az anyósom és én teljesen összezavarodtam, mert a lányok arcán sem fedeztem fel a megdöbbenés nyomait.

–       Mi, ti tudtátok, hogy az öreg kígyóval jön-megy? – kérdeztem vissza.

–       Hát, persze! Az ajándék maga így volt meghírdetve: hőlégballon túra tajpánnal. Ne csináld, hogy erről te nem tudtál? Ott volt a jegyeken is. Apró betűkkel. – mondta anyósom miközben kattintott egy párat a fényképezőgépével, megörökítve a Lilyvel pózoló lányokat.

Megráztam a fejemet.

–       Álljunk meg egy percre. Micsoda? A tajpán  is velünk repül?

–       Persze. Ez az egészben a poén….amúgy csak egy nyugdíjas sétarepülés lenne az egész. Na nem azt nézed ki ausztrál anyukádból, hogy egy unalmas ajándékkal lep meg? – nézett a szemembe Liz.

–       Bocs, ne haragudj, de nem értem. Hol lesz a tajpán? Velünk a kosárban? Dehát az állatok félnek a tűztől?

–       Jaj, kedvesem, túl sokat gondolkozol, ez a te bajod. Ez valami magyar szokás? Nem lehetne kicsit élvezni ezt a napot? – mondta és megint összeszorított pillákkal szippantott bele a friss levegőbe.

–       Ha sokat, ha keveset gondolkozom ezen, azért ez mégis furcsa. Lányok szerintetek ez normális? Hogy kígyóval repülünk? – fordultam oda a két lányhoz, akik általában finnyásabbak az élet dolgaival kapcsolatban, mint én.

–       Ne csináld már! – lepett meg Annette válaszával. – Nem kell ezt túlspirázni. Az állatok alapvetően nem rosszak, nem bántják az embert, csak ha mi birizgáljuk őket. Szóltam is egy újságíró barátnőmnek, hogy jöjjön el ha tud és csináljon egy kis riportot az egészről.  Tudod anya, Marianne a helyi tévének dolgozik. – fordult oda Lizhez Annette.

Ők Marianne média karrierjéről kezdtek el értekezni, én pedig beláttam: nem érdemes vitatkozni. A sógornők elvetemült állatvédők. Semmiféle állati eredetű terméket nem esznek. Szabadidejükben szárnyasmalacos transzparensekkel tüntetnek a nagyobb szupermarketek előtt azt követelve, hogy bánjanak jobban a levágandó hízókkal. A menedékkérők lassan rosszabbul élnek a menekülttáborokban ebben az országban, mint a malacok a sertéstelepeken. Közben az öreg közölte, hogy kezdődhet a beszállás mindjárt, előbb azonban elmegy Tanjáért a tajpánért. El is indult, én pedig utána.

–       Tim, Tim! De hol lesz pontosan ez a kígyó?

–       Hát, a kosár alján, a lábunk között tekereg majd.

–       És ha megijed? A tűztől? Vagy ha éppenséggel felborul a leszállás során a gondola, és rálépünk és megvadul? Akarom mondani, mi van, ha megvadul?

–       Ugyan már! – legyintett Tim, miközben már anyósom is ott termett mellettünk. A tajpán viszonylag emberszerető. Egyébként is én be vagyok oltva a méreg ellenszerével, semmi bajom nem lesz, tehát maga a hajó nem fog eltérni a menetiránytól, mert a pilótának elvileg nem lehet semmi baja.

–       Hát ez nem vigasztal. Mi van ha a gyerekbe harap? Vagy hármunk közül valamelyikünkbe? Akkor aztán cseszhetjük. Ott fent a magasban, nem fog senki odarepülni az ellenszerrel? A kényszerleszállás ezzel a böhöm gömbbel pedig, gondolom nem két perc.

–       Jaj, Atyavilág! Nyugodj már le! Igyál meg egy pohár betont és keményítsd meg az idegeidet! – ölelt át anyósom kacagva, miközben hozzátette: Szokj már hozzá Ausztráliához! Én innen lentről fotózok, lesznek képeid és elmondhatod majd mindenkinek, hogy ausztrál tajpánnal repültél, na! – aztán odafordult Nickyékhez és hallottam, ahogy halkan hozzáteszi: Én csak örömet akartam szerezni, egy igazi ausztrál élménytúrával.

–       De a képeken nem fog a tajpán látszani! – vágtam közbe. Egyébként is…- majd legyintettem. Kikaptam Lilyt a lányok kezéből. Egy percre eszembe jutott, hogy ajándékot ugye nem illik kritizálni. Ajándékot el kell fogadni. Az ajándékot azt meg kell köszönni. Sosem adtam még senkinek sem vissza az ajándékát, de ez az egész tajpános-repülés annyira megrémísztett. Ha csak magam lennék, akkor még jóneveltségemből fakadva felülnék és végig izzadnám-remegném-rimánkodnám az utat. Ehhez szoktam. Mindent összeszorított foggal végigcsinálni, csak, hogy másokat ne sértsek meg, hogy másokat örömmel töltsem el. Sok kígyóval repültem én már, miközben lentről csak azt látták, hogy repülök. Hogy én mit akarok? Hogy mindez engem megvisel? Az nem lényeg. De most a lányom miatt, miatta, nem lehet. Túl kicsi ahhoz, hogy bármiféle tajpánnal egy kosárba üljön. És punktum. Nem akarok senkit elkápráztatni. Jó nekem most itt lent.

–       Liz, mi most hazamegyünk. – fordultam anyósomhoz és vállára tettem a kezemet. – Ne haragudj, de én kígyóval nem számoltam és most nem szállnánk fel vele. Itt a jegyem, ha akarsz repülj helyettem. – majd intettem Timnek is és hátat fordítottam. Még hallottam, hogy anyósom utánam kiállt:

–       Yvette ne csináld! Akkor add ide a hordozót és felviszem én a lányokkal Lilykét. Te meg maradhatnál fotózni lentről….!

De én hátra sem néztem. Leléptem.

——

Csendes a lakás. Este hat óra négy perc. Pete ilyenkor indul hazafelé a munkából. A helyi hírekben most jelent meg a képernyőn Marianne Molina, aki a helyi sportpályáról ad le jelentést:“Ma hajnalban két helyi egyetemista Annette és Nicky Green a hőlégballon túrájukat arra használták fel, hogy felhívják a figyelmet a sertéstelepeken a disznók sanyarú sorsára.” A képen a léggömböt lehet látni, ahogy átsiklik a felhőtlen égen. A kosárból kilóg egy transzaprens. Rajta egy szárnyasmalac. Marianne aztán a sertések sanyarú sorsáról kezd el beszélni. Majd  két perces kisriportját azzal a csattanóval fejezi be, hogy semmi sem lehetetlen. Akár szárnyat is igézhetünk a malacra, ha összefogunk és együttesen mondunk nemet az állatok kínzására. De a kígyóról szót sem ejtett. A tajpánt nem is mutatták. Sem a lányokat. Sem az anyósomat. Marianne elbúcsúzik. Kikapcsolom a tévét. Szürcsölök még egyet a kávémból. Kiállok a teraszra. Naplemente után mindig gyenge szél fúj keresztül a fák lombjain. Ez a kedvenc napszakom. Ilyenkor vagyok a legboldogabb.  Ma különösen könnyűnek és szabadnak érezem magam. Akár fel is kaphatna ez a szürkületi szellő. Akár repülhetnék is.

SMG

A történet fikció.