Üres fészek

One for sorrow,
Two for joy,
Three for a girl,
Four for a boy,
Five for silver,
Six for gold,
Seven for a secret,
Never to be told.
Eight for a wish,
Nine for a kiss,
Ten for a bird,
You must not miss.  
Egy, szomorúság ér,
Kettő örömöt remél,
Ha három, lányod lesz,
Míg a négy az fiút tesz,
Ha öt, ezüstöt lelsz,
Hat, aranyat érdemelsz,
Hét, egy titok, ami az is marad,
Nyolc, egy óhajtás, egy akarat.
A kilenc csókkal jár,
A tíz madarat jelent,
El ne engedd, ha lehet!  
(Szarkákról szóló angol népdal.  Ahány szarkát lát az ember, az annyi féle jelentéssel bírhat.)  

1.

A madarak sokfélét csiripelnek. Nem szoktam hinni nekik, pedig ezt a történetet is tőlük hallottam. Egy decemberi nyári estén, éppen a Királyi Botanikus Kertben locsolgattam a virágokat, mikor az Ornamental-tó melletti kávéháznál egy szarkapár lecsapott rám.

-Érdekes – gondoltam. – Ezek az ausztrál szarkák általában tavasszal támadnak. Próbáltam kiszámolni mikor van pontosan a költési időszakuk, de sem a fejem fölötti szárnycsapások, sem a hangos visongás nem segített a gondolkodásban.

– Jaj, kérem, hölgyem, segítsen rajtunk! Mentse meg a fiókáinkat!  – cserregték.  

-Kérem szépen, szegény kicsikék! – könyörögtek a fejem felett. Aztán egyszer csak az ég felé emeltem a kezemet és hangosan kiáltottam egyet:

– Elég volt! Szálljatok le a földre és szépen nyugodtan mondjátok el, hogy miben kellene a segítségem!

Végre abbamaradt a ricsaj.  Az egyikük odaszólt a másiknak:

– Leszállásra felkészülni!

Egy másodpercen belül már ott álltak a lábam mellett. Az szólalt meg először, amelyik a leszállást koordinálta.

Enchanté madame ! – mondta nyájasan, majd jobb szárnyát a homlokához emelve szalutált. Sőt! Meg is hajolt.

– Hát ez nagyon udvarias! – feleltem angolul. – De nem kell madame-nak szólítani, hiszen nem vagyok francia.

– Ó, hát bocsánat, bocsánat, csak hallottam akcentussal bírja az angolt és az én szakmámban mindig előnynek számított a nyelvtudás, így hát én hibátlanul beszélek….

A tojó ekkor förtelmes nyivákoló hangon közbeszólt:

-Ó, drágám!  Mindez most kit érdekel? Ilyen körülmények között neked erre van energiád…

– Jó, akkor a tárgyra térnénk – vette át a szót a hím, miközben a nőstény szipogva törölgette a szemét.

– De ha lehet lassan és nyugodtan! –kértem. – A sipákolástól, cserregéstől nem nagyon értem mit akartok mondani.

A tojó nagy levegőt vett és bele kezdett a mesélésbe:

– Minderről Arthur egyik szilfája tehet! 

2.

Arthur szilfáiról már korábban tudtam egyet s mást, hiszen a botanikus kert első kurátora John Arthur Angliából hozta őket át Melbourne-be 1846-ban és elsőként ültette el őket a kertben. Kettő közülük még mindig élt. A városi verebek és a galambok, mind azt állították, hogy Arthur szilfái „elkényeztetettek”, amit angol, -avagy ahogy ők mondták – „nemesi származásuknak” tudtak be.

A kényes szilfák körül ugyanis sokat ugráltunk mi, a kertészek is. Gyakran bogarásztuk át ágaikat, koronáikat, annak reményében, hogy nem találnak rajtuk se gombát, sem szíjácsszút. Ez az utóbbi ronda bogár okozta ugyanis a szilfavészt Európaszerte, amelynek következtében Arthur fáinak tengerentúli rokonai többé-kevésbé rönkként végezték. De ez a két szilfa jó erőnek és jó egészségnek örvendett.

– Minden úgy kezdődött, ahogy szokott – folytatta a tojó. – Szeptember elején elkezdtük keresni a fészkelésre lehető legalkalmasabb helyet. Számunkra ez mindig egy tortúra, mert én, hogyis mondjam….hát szeretem a szép dolgokat…Szóval, nem fogok fészket rakni csak úgy, akárhol….

-…Hát igen, egy kicsit sznob – szólt közbe a hím, aki látszólag maga is magasan hordta a csőrét. – A szépségek iránti bódult vágya rengeteg bajt hozott már ránk – tette hozzá.

-Oh, Fergie! – védekezett a feleség. – A végén mégiscsak te ajánlottad a botanikus kertet. Azt mondtad, hogy egy itteni fáról indulva biztosan jobb jövő vár majd  fiókáinkra. Hiszen itt él Melbourne legszebb, legegészségesebb és legelkényeztetettebb flórája.

(Hozzám – kérésemnek eleget téve lassan beszéltek-, de amikor egymással csipkelődtek ausztrál akcentusuk erősebb lett: sok szlenget használtak és a mondatok végét nem vitték le, hanem magasan fejezték be, ami általában, hogy is mondjam: vidéki szokás. Így hát nem értettem minden szavukat pontosan. Annyi bizonyos, hogy eddig javarészt gumifákon rakták a fészküket, de rokonaiktól azt hallották, hogy az európai szilfák gondoskodóbbak, anyáskodóbbak, mint az ausztrál fafélék.)

-Ne vádaskodj már! Úgyis mindegy! Sorsunk akkor is efelé az angol szilfa felé terelt volna minket – folytatta a férj, majd rámutatott arra a szilfára, amely ott állt a kertben, tőlünk nem messze, majdnem az Alexandra Avenue és az Anderson Street sarkában.

3.

– Egy vasárnap reggel el is jöttünk meglátogatni a fát. Magas volt és fenséges. Sötét, nemesi koronája kiválóan alkalmasnak tűnt a fészekrakásra. Külön megfogott, ahogy  játszott a széllel: megengedte a szellőnek, hogy meglobogtassa leveleit. Egyszerűen gyönyörű volt! – ecsetelte az asszony.  

-Megvártuk amíg este lett. Ugyanis napközben nem szokás megszólítani a fákat, hiszen nappal a hangunkat könnyen összekeverhetik a szél susogásával. Megvártuk tehát a szürkületet, mikor minden elcsendesedett és az emberek is lassan hazamentek. A naplemente után pár perccel felültünk a fa egyik magas ágára és engedélyét kértük a fészeképítésre – mondta Fergie.

-A fa, lágyan, suttogva igent mondott kérésünke, majd hozzátette, hogy már régóta várt ránk, ugyanis a verebek és a galambok régen elcsiripelték neki terveinket -csicseregte Maggie, s szemében ekkor megcsillant a fény.

– Tudod ő igazi angol úriasszony. Legalábbis pontosan úgy beszél, mint a királynő!

– ArisztroGrácia! – bólintott rá Fergie, miközben én is letelepedtem melléjük a gyepre, amit egyik fiatal kollegám aznap nyírt le. Odalent könnyebb volt hallani őket.

– Boldogok voltunk – folytatta az asszony.  – Elégedettek! A szilfa maga mutatta meg nekünk, hol érdemes a fészket megépíteni: közel a törzséhez, egy magas, robusztus ágon. Először vitatkoztam vele, mert én ahhoz szoktam, hogy külső ágakra építsek, de ő meggyőzött azzal, hogy szereti a fészkeket közel tartani a szívéhez. Hát ez lett a vesztünk! – mondta elhaló hangon, így férje vette át a szót.

– Maggie másnap reggel gallyakkal tért vissza, hogy bele kezdjen a fészekrakásba. Miután az alapokat elkészítette kibélelte fűvel és fakéreggel, hogy minél hangulatosabb, kényelmesebb legyen. Miközben ő a belsőépítészettel foglalatoskodott, addig én elkergettem a fecskéket, akik minden évben pofátlan módon a mi fészkünk alá építkeznek. Elriasztottam őket, mert idén megegyeztünk Maggie-vel, hogy a szilfa csak a mi otthonunk lesz. Aztán Maggie öt emerald zöld tojást rakott és három héttel később mind ki is kelt, egy kivételével, ami nagy kár, mert akkor a családunk kissé misztikus hatással bírt volna – ecsetelte a hím és énekelni kezdett:

„One for sorrow,

Two for joy,

….. Six for gold,

Seven for a secret,

Never to be told.

….”

– „Hat, aranyat érdemelsz.” Így hatan maradtunk, amit nem bánok, hiszen, mint ahogy azt már említettem, én kissé anyagias vagyok – tette hozzá Maggie majd rám nézett kacéran.

– Na, mondtam én, emiatt kerültünk bajba! – morogta a csőre alatt Fergie, majd folytatta a történetet. – Szóval, amíg Maggie a madárfiókákat etette, addig én lecsaptam minden olyan betolakodóra, aki a fészek közelébe próbált jutni. Ha éppen mindketten úton voltunk a szilfa altatókat énekelt rózsaszín kicsinykéinknek. Ha nagyon sütött a nap, akkor pedig leveleivel árnyat vetett a fészek felett, nehogy napszúrást kapjanak. Az igazat megvallva, nagyon gondoskodóan bánt velük.

 – Mindenki minket irigyelt – szólt közbe a tojó, akinek szeme könnyben úszott.  – Másoknak mind olyan, hogy is mondjam, olyan nemtörődöm fák jutottak. Egyik sem vette a szívére a fiókák jólétének biztosítását.

4.

– Egyetlen egy dolog volt gyanús – most már ismét az apa beszélt. – Hogy a többi fa nem mondott róla semmi jót. Azaz, valójában nem mondtak róla semmit. Még az az öreg vörös gumifa sem, aki ott lakik a szomszédunkban! – kiáltott az apa és az öreg, négyszáz éves Elválasztó fára mutatott, aki őshonos fa révén tanúja volt nemcsak a kert, de a város történelemének is.

Mindenki, aki a botanikus kertben dolgozott ismerte a fa történetét. Melbourne lakói 1850 november idusán ennek a fának koronája alatt ünnepelték meg, hogy államuk, Viktória immár különvált és leszakadt Új-Dél Wales fennhatósága alól. Innen kapta a nevét is: (Separation) Elválasztó fa. A szarka és én egy darabig néztük a fát, amely már akkor nagyon betegnek tűnt. Mindez még azelőtt történt, hogy a vandálok baltával megövezték volna a kérgét. Az orvtámadás után végképp nem jutott elég tápanyaghoz szegény fa és pusztulásnak indult. De akkor, decemberben kertésztársaimmal még reménykedtünk, hogy valamilyen különleges oltási techinkával meg tudjuk menteni.

Maggie is morgolódott egy kicsit. 

– Lehet, hogy a gumifa saját betegségével volt elfoglalva, de nehezen fogok tudni neki megbocsátani azt, hogy nem volt képes figyelmeztetni minket. Ő már annyi mindent látott! Biztos tudta róla! S mégis hagyta, hogy rábízzuk picinyeinket arra a szilfára! Vagy a némasága is egyfajta üzenet lett volna? – kérdezte tőlem, s én csak annyit tudtam kinyögni, hogy nem tudom. Hiszen még azt sem tudtam, hogy mit tett az a rejtélyes szilfa, amiről az Elválasztó fa inkább hallgatott.  

– Akkor kezdtünk gyanút fogni, mikor a fiókáink előszőr kezdték el próbálgatni szárnyaikat. Az egyiket látható izgalommal töltötte el a repülés gondolata, de a másik három remegett a félelemtől, ha a repülés szóba került – elemezte az apjuk. – A legidősebb fiú kitartó és eltökélt volt. Nem érdekelte a többiek véleménye. Elkezdtük vele a repleckéket. Egyik nap, mikor a leszállási technikáját tökéletesítettük megkérdeztem tőle, hogy a testvéreit miért nem érdekli a repülés.

– Jaj, apa, ne kérdezd ezt tőlem! Így is annyi bajt okoznak nekem…  – felelte.

– De fiam, – könyörögtem – ha nem segítesz nekem, akkor lassan a bagoly vacsorájává válnak saját véreid. A szarkák repülésre születnek. Cserregésre. Arra, hogy lecsapjunk a magasból másokra. El kell hagyniuk a fészket!

-…De, félnek apa! – kiáltott a fiam.

– Mitől? – kérdeztem meghökkenve, miközben az öreg Elválasztó fa száraz ágán gubbasztottunk. De ő nem felelt. Inkább arról beszélt, hogy Collingwoodba[1] fog költözni, ahol Pippa nagynénje is lakott, mert úgy hallotta, hogy az elszánt, ügyes szarka fiúkra jó jövő vár abban a kerületben. De aztán mégis kibökte:  

-Apa, a szilfától félnek.

Majd gyönyörű szárnycsapásokkal elrepült. Sosem láttuk viszont.

5.

– Így hát éjjel őrt álltunk – suttogta Maggie. – És ahogy a szilfa szokás szerint tette, most is elkezdte énekelni az altatót. Általában mi már az első pár sor után elbóbiskoltunk…

– Már hogyne bóbiskoltunk volna el, hiszen négy fióka etetése rengeteg fáradsággal jár! – csattant fel a férj. – De akkor az egyszer odafigyeltünk minden szavára. Így énekelt! – mondta, majd együtt dalra fakadtak.

Hush, little baby, don’t say a word,
Mama’s going to buy you a mockingbird.
If that mockingbird won’t sing,
Mama’s going to buy you a diamond ring.[2]
 

Lovely little birds, I hope you’ll stay.
Hope you won’t leave me standing here.
Standing here with an empty nest.
Such a shameful sight on an elm tree’s branch.  
Csitt kicsi baba, figyeld a szót, 
Mama vesz majd néked egy kis rigót. 
Hogyha a kis rigó nem csicsereg, 
Mama vesz majd néked gyémántkövet.
 

Csitt kicsi baba, maradj velem.
Ne hagyj egyedül sose engemet.
Ne hagyj itt üres fészekkel.
A szilfa szív azt nem bírná el.  

– Ekkor kezdtük el megérteni mi is történik igazán. Olyan mérgesek lettünk, hogy aludni sem tudtunk. Másnap reggel kíméletlenek voltunk a fiókákkal. Már hajnalok hajnalán felkeltettük őket – így a hím.

– Jó reggelt! Ha ma nem akartok bagolyeledellé válni, akkor kezdjük a napot repüléssel! Kifele a fészekből! Azonnal! – kiáltottam. A legkisebb, a fiú, kicsit izgatott lett. A két lány is kiszúrta, hogy a fiú mire készül ezért csipkelődni kezdtek vele.

– Nem mehetsz! Hogy gondolod! Emlékezz arra, amit a szilfa tett értünk! – kiáltották. -Tartozunk neki! Énekel nekünk! Ölelget minket! Ha meleg van, ágai közt mi mégis hűsölhetünk!

Az egyikük még egy tollat is kitépett a szárnyából, hogy eltántorítsák a repüléstől. Mi bátorítottuk a kicsit, aki ügyefogyottan a fészek szélére húzódott indulásra készen, de a tolakodás közben a testvérei véletlen kilökték a fészekből.

-Nem tudtuk megmenteni – sírta Maggie.

-De a legrosszabb még hátra van! – köszörülte meg a torkát Fergie. – Számunkra nem meglepő, ha egy, vagy két fiókánk elpusztul, de azt átélni, hogy utódaink visszautasítsák az anyjuk által szerzett ételt, az szinte kibírhatatlan. A lányok azt mondták, hogy mi sodorjuk veszélybe az életüket. Megvádoltak azzal, hogy elűztük a bátyjukat és, hogy direkt nem mentettük meg az öccsüket sem.

– Nem bíznak tovább bennünk! Szégyen! Számunkra ez nagyon megalázó – hebegte a megszégyenített anya. – Bár még ma reggel is fogtam nekik néhány bogarat. Letettem a fészek szélére, hátha…, majd az öreg gumifára szálltam, aki törzséhez húzta azt az ágát, amelyre lekuporodtam. Ott zokogtam amíg Fergie meg nem jelent egy békával. Egy darabig el is felejtettem minden gondomat. Aztán észrevettünk téged, ahogy a virágokat locsolgattad – mondta szarkáné és kicsit megdöbbentett, hogy átváltott a tegezésre.

– Talán meg tudod menteni a lányokat. Kérünk segíts! – tegezett le immár a hím is. Majd erős szárnycsapások közepette felemelkedtek a földről, megragadtak az ujjamnál fogva, és aggresszíven húzni kezdtek a szilfa felé, amelynek ágai tövében tényleg ott himbálódzott egy fészek.

Ahogy odaértünk, a páros felszállt a magasba. Azt hittem a fészekhez tartanak, de egyre magasabbra és magasabbra emelkedtek. A végén már alig láttam őket, csak cserregésüket hallottam:

– Üres a fészek! Jaj, üres a fészek!

– Igen, üres a fészek! Üres a fészek! – csipogták a galambok, verebek. – Nincsenek fiókák! Nincsenek!

Vártam egy darabig. Talán azt reméltem visszajönnek, de hiába.

Aznap egészen lefekvésig ezt énekeltem:

„One for sorrow…..

Six for gold,

Seven for a secret,

Never to be told.”

-Még jó, hogy nem vagyok babonás – gondoltam, mikor lefekvés előtt a dal végére értem. Csak akkor vettem észre, hogy hiányzik az ujjamról a jegygyűrűm, melynek közepén értékes gyémántkő csillogot.

Jó pár éve történt mindez, de azóta sem láttam a szarkapárt újra. A szilfa továbbra is a Melbourne-i botanikus kert egyik dísze. Szegény öreg Elválasztó fa helyén mostmár csak egy rönk és egy emléktábla áll. A vandálok újra megtalálták és baltával újra lehántolták a kérgét, amibe immár belepusztult.

A madarak pedig továbbra is csak csicseregnek és csicseregnek. Azóta sem döntöttem még el, hogy higgyek-e nekik.

VÉGE


[1] Ennek a kerületnek az ausztrál-futball klubja a Collingwood Football Club, amelynek kabalája az ausztrál szarka. A szarka fekete-fehér színei egyben a klub színei is, amely az egyik legnagyobb szurkolótáborral rendelkező melbourne-i csapat. 

[2] Az első versszak angol népdal, altatódal.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s