Mivel Magyarország határait nem csapdossák hullámok, Ausztrália pedig egy sziget, legelőször célszerű tengert keresni. Így ajánlatos délnek, nyugatnak vagy északnak venni az irányt, habár az utóbbi kettő kicsit kerülőútnak bizonyul. A lényeg, hogy tengerre szállva, viszonylag olcsón, habár összkomfortosnak nem mondható módon lehet utazni. Nem kell itt most luxushajókra gondolni, elég egy csónak vagy tutaj is. Minél kisebb és minél több ember ül benne, annál kalandosabb az út. Adrenalin-fakasztó. Extrém. Aztán hónapokig lehet a vizeken hánykódni (sic!) és ha szerencsénk van, akkor el is érjük Ausztráliát. Bármilyen bizarrnak is hangzik, de sokan tényleg így kötnek ki a kontinensnyi ország partjain. Másokat a Karácsony-szigetek körül megállít az ausztrál rendőrség. A ladikokban általában menedékjogot kérők, embercsempészek utaznak, akiket mind egytől-egyig letartóztatnak és menedéktáborokba dugnak. (De még ők mondhatóak szerencséseknek, mert sokan az út során az óceánba vesznek. Családostól.) A menekült státusz odaítélésére, azaz arra, hogy humanitárius vízumban részesüljenek a letartóztatottak a menekülttáborokban várnak, ahová média nem teheti be a lábát. Nem tudhatjuk milyen körülmények között élnek itt az emberek.  A Bevándorlási Hivatal pedig nagyon lassan dolgozik. Azt mondják, körülményes és nehéz felülvizsgálni ennyi papír nélkül érkezett ember ügyét. Közben a tévé vagy a rádió néha bemondja, hogy a villawoodi menekülttáborban a bent lakók összevarrták a szájukat, felgyújtották az épületet, vagy felvágták ereiket. Az őrületbe kergeti őket, hogy hónapokig, évekig nem tudják mi lesz velük: visszaküldik-e őket hazájukba, ahol egyeseket a halál vár vagy maradhatnak itt down under. S mindennek ellenére 2010-ben 6879* ember érkezett ilyen módon Ausztráliába. Számuk egyre csak nő. De én mégsem ajánlanám ezt a módszert. Ausztrália bevándorlóinak ezek a szerencsétlenek még két százalékát sem teszik ki. Mégis a legtöbb szó róluk esik a sajtóban. Az ausztrálok közül sokan félnek tőlük. S bár az ország hatalmas, mégsem nagyon akarják őket beengedni.

A Western Sydney Egyetem egyik tanulmányából** kiderül, hogy bár a legtöbb ausztrál büszke multikulturális országára, mégis negyven százalékuk úgy érzi: egyes népcsoportokat nem kellene beengedni. A minap taxival utaztam és a sofőröm egy vietnámi öreg úr volt. Hosszú volt az út – Melbourne egyik kerületéből átjutni a másikba igen macerás – így elmesélte, hogy a kommunizmus elől menekült el Vietnámból. Rozoga hajón érkezett ide, illegálisan. Papírok nélkül. Boat-people: így hívják itt őket. Megkérdeztem, mit gondol, mit kellene a kormánynak tennie a növekvő számú hajóval érkezett menedékjogot kérőkkel. Azt mondta, „ezeknek” most sokkal könnyebb, ő nem szorgalmazza, hogy „ezek” ide jöjjenek. Neki sokkal nehezebb volt anno, nem bántak vele ilyen kesztyűs kézzel, mint most „ezekkel”. Bumm. Aki már itt él, sokszor elfelejti honnan is jött. Ezt mondta minap egy magyar barátnőm is, aki menekültként jött férjével Ausztráliába még a nyolcvanas évek derekán. Férje azonban állandóan elégedetlenkedik: „Ez sem jó, azt sem jó, ez sincs, az sincs!”. Ilyenkor Márta rákiált: miről beszélsz, elfelejtetted honnan jöttél?

Apropó férj. Az elmúlt tíz évben igencsak megszaporodott azok száma, akik házastársi vízumokat kérelmeztek: 1998-ban még csak 26 ezer ilyen vízumot adtak ki, 2008-ra ez a szám már majdnem elérte a 40 ezret. Nem csoda. A világ ugyanis egyre kisebbé vált az internetnek és a viszonylag olcsónak mondható repülőjegyeknek köszönhetően. Az ausztrálok nagy része középiskola után eltölt legalább fél évet egy másik kontinensen. Nem ritka, hogy a tengerentúl talált párjukkal térnek vissza. Ausztráliában él a világon a legtöbb vegyes házasságban élő pár. Azonban aki azt gondolja, hogy hozzámenni egy ausztrálhoz egyből szabad utat biztosít az országba: az téved. A „szerelem-menekültjeinek” bizony több kiló papírt kell leadni, ami azt bizonyítja, hogy kapcsolatuk valós és nem kitalált. Ha egy ausztrál vőlegény (pl.) európai menyasszonyát be akarja hozni az országba, először ideiglenes eljegyzési vízumot kérelmeznek a hölgynek borsos áron. Az ausztrál állampolgár a szponzor, ő neki kell kezességet vállalnia külföldi párjáért. A Bevándorlási Hivatalnak képeket kell küldeni, kapcsolatukat igazoló közös számlákat, egymásnak írt leveleket, sms-eket. Sőt! Ausztrál állampolgársággal rendelkező ismerősöknek is tanúskodni kell a kapcsolat hitelességéről. Ha a menyasszony megkapja a vízumot, beléphet az országba, ahol a házasságkötés után kérelmezheti a házastársi vízumot, persze ezt sem ingyen. Minden egyes új vízumkérelemre újabb és újabb árcédula van ragasztva. Ezenkívül, újra kell képeket küldeni, immár az esküvőről is. A bevándorlási hivatalnok kérhet közös bankszámlát igazoló dokumentumot, albérleti szerződést vagy akár a franciaágyról is fotót. Mindezt persze azért, hogy meggyőződjenek, hogy a kapcsolat nem szakadt meg. Ha a frigy tényleg szerelemből köttetett, akkor valószínű nem fognak semmit kifogásolni és fél éven belül kézben is tarthatjuk az ideiglenes partner vízumot, amit áthidaló vízumon lehet Ausztráliában kivárni. Majd újabb papírok beadása és néhány száz dollár után megint lehet a véglegesített partner vízumért folyamodni, ami már csak egy lépésnyire van az állandó tartózkodási engedélytől (PR – permanent residency). Az utóbbi feltétele, hogy az illető két évet eltöltsön házastársként az országban. Aztán megint két év és akár állampolgárságért is lehet folyamodni. Északon, a trópusokon, egy magyar szájhős azt állította, hogy ő ausztrál állampolgársága megszerzése után már öt feleséget hozott így ide. Akkor éppen egy orosz táncosnő (!) lakott nála. Azonban a Bevándorlási és Állampolgársági Minisztériumnak is feltűnt mindez és felszólították: hagyja abba a külföldi nők Ausztráliába importálását. Lehet, hogy most majd férfiakkal kezd?

Talán az ilyen és hasonló esetek miatt alakult ki az a furcsa helyzet, hogy a jelenlegi ausztrál törvények rendkívül szkeptikus módon kezelik a külföldi párral rendelkező ausztrál állampolgárok kérelmét.  Az viszont kevésbé érdekli őket, hogy egy külföldi szakképzett munkavállaló éppenséggel kit hoz ide. Ausztráliában ugyanis létezik egy olyan bevándorlási kategória, amely azoknak ad letelepedési engedélyt, akik olyan képzettséggel rendelkeznek, amely Ausztráliában hiányszakmának minősül. (A lista itt található meg: http://www.immi.gov.au/skilled/sol/) 2007-ig a legtöbben család egyesítés céljából vándoroltak ide (van ilyen vízum is), de a 2007-2008-as évben kiadott vízumok legnagyobb többségét (68%)*** az úgynevezett gazdasági bevándorlóknak adták. A kormány célja ezzel a vízumtípussal a gazdaság fellendítése volt, s bár a 2009-es gazdasági válságnak köszönhetően kicsit megcsappant az így odaítélt vízumok száma, mégis most is így jönnek ide a legtöbben élni. Leginkább egy jobb élet reményében. Sok esetben családostól. Így került ide egyik latin-amerikai ismerősünk is. Ricardo informatikusként még be sem tette a lábát az országba, de már kezében volt a PR, azaz a letelepedési engedély. Vele jött Amaya is, aki persze nem sokat beszélt angolul. Sőt! Szakmája, képzettsége sem volt, bár dolgozott luxushajókon és felszolgált itt-ott amott. De mivel Ricardo menyasszonya volt, ő is már PR-val landolt a melbourne-i Tullamarine reptéren. S bár nem volt nekik sem könnyű, hiszen az angollal is meg kellet birkózniuk, mégis több mindenhez volt joguk, mint egy házastársi vízumon itt élő külföldinek, akinek párjának családja már generációkon keresztül ezt a száraz, piros homokos földet taposta. Az ehhez a latin-amerikai párhoz hasonló gazdasági bevándorlók kapcsolatának hitelességét nem firtatja a Bevándorlási Hivatal. Nem érdekli a hivatalos szerveket, hogy dúl-e a szerelem kettőjük között vagy sem. De talán még őket, magukat sem. Hiszen igen meglepődtem mikor Ricardo és Amaya két év itt lét után úgy döntöttek, hogy kapcsolatuknak vége. Mindenesetre a tanulság így is és úgy is az, ha valaki Ausztráliába szeretne élni, de nincs itt se családja, sem megfelelő szakképzettsége és még embercsempészek hajójára sem akar felülni, annak célszerű jó partnert fognia. Na nem ausztrált, hanem egy szakképzett külföldit, akinek mestersége rajta van az ausztrál hiányszakmák listáján. De vigyázat! A hiányszakmák folyamatosan változnak. Azok a nemzetközi diákok, akik csak és kizárólag azért iratkoznak be valamiféle ausztrál oktatási intézménybe, hogy diákvízumon kitanulhassanak egy olyan mesterséget, amely szerepel ezen a bizonyos listán, gyakran ráfáznak. Mire befejezik az iskolát, már telítődik a szakma. Nem kell több szakács, fodrász vagy nyúlvadász. Ilyenkor, a diákvízum lejártával mehetnek haza. De mivel sokan- főleg az ázsiai országokból ­­- családjuk félretett pénzét emésztették fel a tandíj kifizetésére, azt gondolván, hogy az iskola befejezése után egyből letelepedési engedélyhez jutnak; most szégyenkeznek hazamenni. Így, sok diák marad itt illegálisan, szélsőséges esetekben modernkori rabszolgák lesznek: nevetséges összegekért dolgoztatják őket, gyakran saját honfitársaik.

A Bevándorlási Hivatal legfrissebb adatai szerint jelenleg Ausztráliában 58400 külföldi tartózkodik illegálisan. A legtöbben az angolszász nemzetek szülöttei, akik lejárt turista, working-holiday (turista vízum, amely lehetővé teszi, hogy az illető részmunkaidőben dolgozzon) vagy munkavállalói vízummal rendelkező kanadaiak, amerikaiak vagy legfőképpen britek. Ők vízumuk lejárta után egyszerűen csak tovább maradnak az országban. Elfelejtenek hazarepülni. Pedig jelenleg 36-féleképpen lehet Ausztráliából Európába vagy Európából Ausztráliába szállni. Budapestről már 27 óra alatt ideérhetünk, úgy, hogy közben csak egyszer kell megállni.

Összegzésképpen állíthatom, hogy idejönni nem nehéz, de igencsak fárasztó. Itt maradni azonban nem minden esetben könnyű. Az élet ugyanis, itt sem fenékig tejfel. De ez már más téma, amelybe azért sem kezdek most bele, mert kicsit úgy hangoznék, mint Imi bácsi, aki még az ötvenes évek közepén érkezett ide. Fél évszázaddal később tengerparti házában fogadta egyik Magyarországról érkezett barátomat, aki az itt élő hazánkfiairól forgatott egy kisebb riportot. A kamerának Imi bácsi keserű arckifejezéssel elmondta, hogy szörnyű nehéz volt itt megállnia a helyét, mennyit csúfolták fiatalon az akcentusa miatt és egyébként is, mennyire hiányzik neki Magyarország. Mikor barátom befejezte a felvételt és letette a kamerát, megrökönyödve nézett körbe a férfi teraszán. Az óceán habosan mosta a sárga homokos partot. A napfényes kék égen egy felhő sem volt. Talán még pálmafákat is látott a dűnés strand mentén. Majd ránézett a csillogó szemű öregre: „Maga ilyen környezetben tényleg ennyire szenved?” „Jaj, édes fiam” – felelte az öreg – „a kamerának azt kellett mondani, hogy szar itt az élet, mert ha megtudják a magyarok, hogy itt nekem milyen jó, bizony mind idegyünnek!”

SMG ©

Felhasznált weboldalak:

*www.rethinkrefuggees.com.au

** http://www.uws.edu.au/__data/assets/pdf_file/0007/173635/NationalLevelFindingsV1.pdf

*** http://www.abs.gov.au/AUSSTATS/abs@.nsf/Lookup/3416.0Main+Features22009