– Egyelőre csak itt futja lakásra.– mentegetődzött mikor kinyíltak az ajtók. Csak ketten szálltunk le azon a sivár vidéken. Aggódva hátra sandítottam. Láttam, ahogyan lassan eldöcög a villamos. Először egy repedésekkel és tócsákkal teli betonpályán haladtunk át, amelyen túl romok és rozsdás gépek álltak. Rengeteg téglakupacot, darut, félig lebontott kőfalat kerültünk ki, mire elértük a még egyetlen álló épületet: az öreg bérházat, amelyben lakott.

– Csak ötezret kérnek per hó, mert jövő nyáron lebontják. Anyu nem pazarol rám több pénzt, mert nem az „ő standardjai szerint élek.” Tök izé mostanában. Azóta gáz otthon a hangulat, mióta szakítottam a Marcival. Mi van, mit nézel? Nem is tudtad? Hát akkor aztán te jól le vagy maradva! Még jó, hogy találkoztunk, legalább friss információkkal láthatlak el! – mondta kitüntetően, mintha én lennék az egyetlen bizalmasa.

– Szóval tudod, hogy a Marciért, hogy oda voltak, mert ő „egzisztenciálisan a helyén volt és passzolt a családunkba.” Jó duma, mi? De! Ugye a Marci több generációs budai orvos-család sarja, és képzeld el, kitalálta, hogy nem vagyok elég művelt és tájékozott ahhoz, hogy feleségül vegyen. Elismerte, hogy a jogszabályokat vágom, és történelemből sem vagyok piskóta, de rám parancsolt, hogy változzak meg. Persze felajánlotta, hogy segít. Naponta olvasnom kellett a napilapokat, és esténként kikérdezett a fontosabb gazdasági és politikai hírekből. Én nem bántam, mert szerettem a Marcit, de…itt kell bemenni.– mutatott a bérház kapujára.

– Nehogy beverd a fejedet! Alacsony a kapu! – szólt hátra.

Lehajoltam, majd behajtottam magam mögött a nyikorgó vasajtót. Becsukni ugyanis nem lehetett. A belső udvarba érve döbbentem rá, hogy a ház felét már lerombolták, csak „L” alakban állt két fal. A körfolyosó és a lépcsőház kovácsoltvas korlátja gyönyörű volt. A salétromos falhoz épphogy hozzáértem, már omlott is róla a vakolat. A földszinten még csavarta az orromat az átható dohos szag, de mire felértünk a harmadikra teljesen hozzászoktam. Mikor rákanyarodtunk a körfolyosóra megcsodáltam lábunk alatt a méregzöld cirádás követ. A harminchatos ajtó előtt álltunk meg. Míg a kulcsa után kutatott a hátizsákjában, én áthajoltam a korláton és körbe néztem. A megcsonkított ódon falakat bámultam. Próbáltam elképzelni a házat fénykorában: szemben a szomszédokat, ahol most daruk álltak, a fogózó gyerekeket odalent, ahol épp egy kövér tacskó botorkált.

– Nicsak! Kié ez a kutya?– kérdeztem tőle, s ő már bentről felelt.

– Milyen kutya? Mit tudom én! Mit foglakozom én más kutyájával?

A hang után indultam. Az ajtó félig nyitva állt. Láttam a hengernyomásos falat, s azon egy gobelin képet az ajtófélfa mellett. Hallottam, ahogyan bent a léptek alatt nyikorgott a hajópadló. Már léptem volna beljebb, mikor a lány megjelent az ajtóban, hogy elállja az utamat. Kilépett és becsapta orrom előtt az ajtót.

– Menjünk inkább le az udvarra! – kiáltott és kezembe nyomta jegyzeteimet, amelyekért elmentem hozzá.

– Tök kupi van most odabent. Meg nyomasztó is a lakás. Tudod minden bútor a tulajé. – s már húzott is maga után.

A belső udvaron a romokra telepedtünk, a főbejárattól kicsit jobbra, oda, ahol régen a másik hosszú fal állt.

– Szóval, hol tartottam? Ja, egyik nap egy kolibuli előtt a Marci felhívott, hogy vége, mert én túl kevés vagyok neki. Sírva mentem le a buliba. Zokogtam. Ilyen megaláztatást. Gondolhatod?

S én éppen arra gondoltam, hogy milyen borzasztó, micsoda tragédia, hogy a velem szemben lévő kápolnát, – amelyet eddig észre sem vettem, mert csak erről a helyről lehetett látni – szintén lebontásra szánják. A kápolna, a bérház rövidebbik fala mögött lapult. A lemenő nap megvilágította rózsaablakait, hanyagul bedeszkázott ajtaján pedig belülre szökött a fény. Szememmel követtem egy fénycsíkot, amely akár egy elemlámpa, megvilágította a freskókat odabent. Nem láttam tisztán a festményeket, de a gazdag színvilág meglepett. Olyan furcsa volt az egész. Fények, és színek egy halálra ítélt épület körül. Többet akartam megtudni a telekről, az építkezésről, a bérházról és a kis kápolnáról, de nem volt szívem félbeszakítani a szerelmi történetet, amelyben éppen kibontakozott, hogyan vigasztalták meg a bulin a csalódott lányt csoporttársai, és hogy már régóta pályázott rá Laca és Sanyi is.

– Számukra persze az én tragédiám örömünnep volt. Egyből felkértek táncolni és majdnem össze is verekedtek miattam. Tudod milyen jó érzés az? Bár te, biztos nem kerültél még ilyen szituba. Én sem addig, míg a Marcival voltam. A Marci és a spontán romantika? Nahát, ő ilyet soha…Na de, akkor jött a dilemma-korszak. A többi lánnyal a koliban csak így hívtuk: a „dilemma-korszak”. Ugyanis nem tudtam, hogy kit válasszak. Aztán a Nóri azt mondta, hogy azt, amelyik jobban szeret. S így a Laca mellett döntöttem. Anyám persze totál kiakadt. Mert a Lacának nincs apja, mert meghalt rákban, s az anyja is csak egy egyszerű gazdaságis valamelyik általános iskolában a tizennyolc kerben. – visszhangoztak a tűzfalak tövében a szavai.

Este lett. Kezdtem fázni. Összekuporodtam és azt vettem észre, hogy emberek jelennek meg a körfolyosókon. Vállukon kardigánnal, vékony, hajlott hátú nők vonultak a lépcsőház felé. Szomszédok csengettek be egymáshoz. Idős nénikék, bácsikák csoszogtak le karöltve a lépcsőkön. Egy harmincas asszony még alvó gyermekét is lehozta, horgolt takaróba tekerve. Megjelent a tacskó is, mögötte lomha, nagy hasú öregember. Nyüzsögni kezdett az udvar. Mindenki suttogott, susmogott. Csak kapkodtam a fejem. Nem értettem mi készül. Próbáltam a lakókra, figyelni. Fáradt, de izgatott arcokat láttam magam körül. Tekintetük egyre csak a kápolna felé irányult, melyet a hold meglepően erősen világított meg. Aztán fülelni kezdtem. Annyit vettem ki a susmogásból, hogy: „pontban félkor”, és, hogy: „végre!” meg „újra!”.

–Négy másodperc! – súgta a tacskós bácsi.

–…és mikor elvittem hozzánk a Lacát, anyám majdnem lehidalt. Tudod, arra aztán végképp nem számított, hogy hosszú haja és ..

Már én is az izgatottan morajló tömeg része voltam, várakoztam, vágyakoztam és hangosan számoltam:

–Három…

– ….el is küldte melegebb éghajlatra. És most figyelj: a Laca meg megköszönte. Képzeld, azt mondta: Sári néni, köszönöm az iránymutatást! Apám felröhögött, anyám meg még jobban kiakadt…..

–Kettő…..

–…….aztán egész este hallgathattuk, ahogy anyám meg apám pocskondiázzák egymás felmenőit…

-Egy! – suttogtuk remegő hangon. S ekkor a bedeszkázott ajtó előtt fátylak jelentek meg. De lehet, hogy pókhálók voltak, vagy talán ködfelhők. A romok között a szálló por a holdfényben aranyesőnek tetszett, s varázslatot ígért. Majd a fátylak mögül emberek pördültek elő. Egy fiatal katonatiszt kezdte a sort, s mögöttem feljajdult a gyermekes asszonyka. Kicsit magasabbra emelte a babát.

–Még mindig milyen jóképű ez a Lajos…. – súgta a lakók közül egy néni nagyothalló férjének.

Majd egy idős hölgy táncolt elő a ködből, kék bársony ruháján brossal és csipkegallérral. Egy bácsi hangosan felhördült a tömegben, majd zsebkendőt szorított a szája elé.

–Teréz! Drága Terikém! – zokogta. Aztán jöttek férfiak, nők vegyesen. Mind csinosan, elegánsan, a legkülönfélébb idők viseleteiben. De nemcsak öltözékük miatt tűntek káprázatosnak a táncolók, hanem mert csillogtak is. Viaszos bőrük visszaverte a holdsugarakat, s a rózsaablakok színes fényeit. Szikráztak a gyöngysorok, a fülbevalók, a gyémántgyűrűk, kardok, mandzsetták…A dallamra csak később lettem figyelmes, mert azt alig lehetett észre venni. Mintha ez a furcsa népség nem is zenére mozgott volna, hanem mintha ők maguk lettek volna a zene: a lépéseik, a gyöngyök koccanása, a selymek suhogása…

A lakókra néztem. Sokan már vonaglani kezdtek a zenére, az idősebbek közül néhányan meg is indultak a kápolna felé. De hirtelen, – olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan érkeztek – a táncoló lelkek belecsavarodtak a fátyolfüggönybe és köddé váltak újra. Mögöttem mindenki hallgatott. Még sokáig csendben álltak. Majd egy parókás hölgy hangosan megjegyezte:

– Jaj, de hiányzik nekem a Klárika. Vidámság volt itt a házban, míg ő itt volt velünk. S milyen isteni volt az eperpálinkája! Biztos még ma is azt issza, mert nem csilloghat ennyire az ember szeme mástól: csak az eperpálinkától!

Felnevettek. Már nem tudtam megmondani melyikük sír, és melyikük kacag. Nagy lett a hangzavar. Régi történeteket kezdtek el egymásnak mesélni, pont akkor, mikor a lány felállt, és leporolta nadrágjáról a port.

– Na, de egy szónak is száz a vége: anyám, azóta nem fizet nekem semmit, ezért lakom itt ebben a leprafészekben már több mint…

– De hát….

– Komolyan mondom kész bolondok háza. Tele van hibbant öreggel. Nincs itt semmi élet. Na, de tök hideg van, meg holnap van egy zárthelyim. Tanulhatok egész éjjel. Nem is kísérlek vissza, csak arra kell menni, ahonnan jöttünk. Át a pályán és kész. Még eléred az utolsó villamost. – mondta már útban a lépcsőház felé. Aztán megfordult és utánam kiáltott:

– Ja, és jegyet ne lyukassz! Ezen a járaton estefelé sosincs ellenőr! Erre ilyenkor már egy lélek se jár!

– Egy lélek se….- ismételtem és elindultam hazafelé.

SMG ©