Ne hagyjátok a gyümölcsfákat!

Mindig tukmálta őket. Még télen is volt a pincében eltéve. Főleg alma, nagy faládákba rakva. Azt sem tudtam, hogy most az almák pinceszagúak vagy a pince almaszagú.
– Egyétek gyerekeim! Vigyétek már, ne kelljen mindig mondani! Ott a sok alma, rám rohad.
Aztán nyáron ott volt a sok barack. A meggy. A cseresznye. Na, meg a körte.
– Jaj, hagyjál már papa a körtével, attól megfájdul az ember bele!
– Ejnye! Miért kell ilyeneket mondani gyerekem? Hát tele van vitaminnal. Egyétek!
És ettük. Ragadt a kezünk minden nyáron. Barack csepegett végig a pólón. S must csorgott le a szájon.
—–
Már hajnalban kiment metszeni, kötözni, pörgetni. Ha nem a kertben, az erdőben tevékenykedett. Vadászott. Sót és vizet vitt a vadnak. Kukoricát is, amit a disznó szeretett. Méhei is voltak. Tavasztól kint lógott a tábla: akácméz eladó! Szép betűkkel írták ki,  eleinte a nagyanyám – tanítónő volt, a külalakra adott -, aztán eltűntek a méhek,  majd elment a mama is. A  nagyapám egészsége pedig romlani kezdett. Megvakult a bal szemére, kialakult a prosztatarák és a térde is gyakran fájdogált.
——
Rossz szembesülni azzal, hogy valakinek csak úgy elszáll az életkedve. Hogy nem érdekli már semmi. Sem a gyerek, sem az unoka. Nem tudni mi jön ilyenkor előbb: az elkedvetlenedés vagy maga a tehetetlenség? Melyik-melyiknek a motorja?
—–
Néha nem értettem miért kell egy életen át ilyen katonásan bánni az érzelmekkel, mint ahogy ő tette. De az utóbbi időben, mintha kezdett volna megváltozni. Megnyílni, vagy talán mégjobban bezárni? Két hetente mindig felhívott, sűrűbben ha ünnepnapok jöttek.

-Szervusz kislányom! Üdvözöllek titeket! Isten áldjon, aztán jó egészséget kívánok nektek! – és már el is halt a hangja. Ha kérdeztem miért, a válasz ennyi volt: a gyógyszerek.

-Hormonokat szedek gyerekem. Izzadok, mint a ló. Szorongok. Borzasztó, na.

Ennyit mondott és sietett. Egyre gyorsabban tette le a telefont. Mondtam apámnak, hogy ez már nem vicc, ez tovább így nem mehet. Kérjen neki a háziorvostól kedélyjavítót! Azt mondta makacs, nem lehet.
———
Az unokák közül egyikünk sem ismeri az erdőt. Nálam még a fokföldi is megrohad. Nem terem semmi gyümölcsöt köröttem, s nem virágzik semmi csak elfonnyad. Földünk sincs itt Ausztráliában. A bérből lakásra futja csak. És a gyerekkor minden egyes almája, mézes kiflije mikor emlékeim közül feldereng, csak rámutat: metropolita létem mennyi mindenben éretlen és ízetlen. A természethez közeli lét, számomra olyan mint egy nehéz kelésű rusztikus kalács, amelyet mindenki szeretett, de receptjét már senki nem tudja; s mivel órákig kellene keltetni, azt ma már mindenki unja. Mi ráuntunk, s a papával így tűnt el egy világ. Egy világ, amelyben még teremtek az almák és a körték, ahol repkedtek még a méhek, mert volt ki szeresse őket. Őket legalább…
—–
Most ott áll a kert. Éretten. Szüretre várva. De mindenkinek nyűg lesz a gyümölcsös karbantartása. Egy élet munkája. Leszüretetlenül. Hiába.

De ne hagyjátok még kivágni a gyümölcsfákat semmiképpen! S bár művelni egyikünk sem fogja, hadd legyen ez a kert valaminek a tanúja! Hadd higgyem még egy kicsit tovább, hogy még van remény, hogy még teremhet gyümölcsöt e világ!

S mi itt állunk. Tehetetlen generáció. Túl tanítotottan, túl elfoglaltan és mégis túl bután. Hiszen tőlünk meddőek a kertek. Tőlünk szárazak a fák.
—-
Hajnalban kelt aznap is. Vagy tán az éjszaka közepén. Lement a pincébe, ahol a bor, az almás ládák álltak. Ahol az élete gyümölcsei csak reánk vártak.

SMG

Nemrégiben három hónapot töltöttünk Európában, de két héttel hazautazásunk után nagyapám úgy döntött, hogy véget vet életének. Nem akart teher lenni. Nem akart másokra szorulni. Nem tudtam egyből visszamenni, a temetésre sem értünk oda. Ilyen messzeségben az embernek máshogy kell megküzdenie a gyásszal. Ezt a jegyzetet azután írtam, mikor megtudtam mi történt.

Reklámok

KIVÁNDORLÁSOM TÖRTÉNETE

(Ez az írás eredetileg a Határátkelőnek íródott. Nem nagyon akartam magamról írni az Álomidők Meséi oldalon, de ha már megjelent, akkor gondoltam ide is kiteszem. Határátkelő blogján itt található: http://hataratkelo.postr.hu/most-is-mehetnekem-van).

Szüleim visznek a reptérre: éppen valahová visszautazom

Szüleim visznek a reptérre: éppen valahová visszautazom

Határátkelő nemrégiben arra kért, hogy írjunk az elindulásról. Sokat gondolkodtam mit is írjak, aztán rájöttem, hogy ahhoz, hogy el tudjam mesélni hogyan kerültem Ausztráliába azt is el kell elmondanom, hogyan is indultam el Magyarországról Amerikába.

Tizennégy éves voltam, mikor középiskolánkba amerikai tanárok érkeztek angolt tanítani. Egy évig maradtak, aztán mikor hazafelé készültek meghívtak, hogy legyek náluk bébiszitter egy évre. A jó vidéki panelházi csapvíz hatására ugyanis terhes lett a nő. Megígérték, hogy elintézik, hogy felvegyenek egy gimnáziumba és megkapjam a cserediákoknak járó vízumot.

A szüleimnek akkoriban nem nagyon futotta nyaralásra sem, nemhogy egy amerikai útra, de mikor meghívtak, mindenki belátta, ilyen lehetőségem nem lesz még egy. Akkoriban kezdett ez a cserediákosdi divatba jönni. Főleg gazdag családok gyerekei tudtak ilyen lehetőségekkel élni.

Anyuval körbejártuk a pesti utazási irodákat. A jegyek több mint százezer forintnál kezdődtek. Ez a kilencvenes évek közepén nagy pénz volt. Már-már feladtuk, mikor egy eldugott, poros kis helyen egy idősebb nő 80 ezer forint alatti jegyet ajánlott a Lufthansával.

A család összedobta az összeget, egy kis zsebpénzre is jutott. Gondoltam, majd ott szerzek bébiszitterkedős állásokat. Csak legyek ott, ott majd minden megoldódik. Ez volt a cél.

Vészjósló jelek

Amikor leszállt a repülőgép, azt hittük, megfogtuk Isten lábát, hogy innen már csak a csillagos ég lesz a határ. (Egyik osztálytársnőm velem jött az első pár hónapra.) De nem várt senki minket a repülőtéren. Elfelejtették, hogy aznap érkezünk. Akkor még nem sejtettem, hogy ez volt az első vészjósló jel. Aztán minden olyan borzasztó nehéz volt, hogy leírni sincs kedvem.

Az iskola, ahova felvettek, magániskola volt, ahová a környék gazdagjai íratták be gyerekeiket. Nekem nem kellett tandíjat fizetni. Én voltam az iskola első kísérleti cseregyereke. Nem egy tanuló 16 évesen Ferrarit vagy más luxusautót vezetett. A lányok hajnalban keltek, hogy teljesen belőtt frizurával tudjanak megjelenni.

Ebédszünetben a modell portfóliójukat nézegették, de ma már mindez Magyarországon sem idegen. Akkoriban még az volt. A szülés után a befogadó (host) anyukámnak bipoláris depressziója lett. Nem vette be a gyógyszert és nem volt hajlandó kezelésre járni. Voltak napok, amikor iskolából hazaérve a kisgyerek ugyanott feküdt, mint ahol reggel otthagytam.

A hónapokig tartó folyamatos készülődés után rengeteg csalódást kellett feldolgozni, amit az is nehezített, hogy a szüleimnek nem akartam megmondani mi is történik valójában. Alig töltöttem be a tizenhatodik életévemet. Aztán fél év után sikerült átköltöztem egy másik családhoz. Maradtam.

Úgy gondoltam, hogyha valamibe belevágtam akkor azt végig is csinálom. Még akkor is, ha mindez nehéz. Lehet nem kellett volna, nem tudom, akkor ezt láttam jónak.

Sok minden természetesen könnyebb lett. Életre szóló barátságokat kötöttem emberekkel. Később ott fejeztem be az egyetemet is. Sőt, munkát is találtam az egyetemen. Össz-vissz három évet töltöttem Amerikában. Hiányzott a családom, nekik meg én. Nem volt senkinek arra pénze, hogy engem látogatgasson.

Eleinte email sem nagyon volt, sőt a levelek is 10 nap alatt értek oda. A telefon pedig irtózatosan drága mulatság volt. Tehát így jutottam ki Amerikába. Utána pedig visszatértem Magyarországra.

Lássanak világot

Otthon aztán missziómnak éreztem, hogy másoknak külföldről meséljek, bíztassam őket arra, hogy lássanak világot. Több barátomat én is úgy győzködtem, hogy induljanak útnak. Jelentkező lapjaikat töltögettem ki külföldi iskolákba, munkahelyekre. Órákon át beszélgettem velük a külföld által nyújtott lehetőségekről. Legalább öten ki is jutottak.

Nem az volt ezzel a célom, hogy kivándorlásra biztassam őket, csak az, hogy arra bátorítsam őket, hogy lássanak világot. Tanuljanak. Szerezzenek tapasztalatokat. Úgy voltam vele, ha nekem sikerült, akkor másoknak miért ne sikerülne.

Eleinte még biztatni kellett az embereket. Például 2004-ben hazánk Európai Uniós csatlakozása idején pont otthon dolgoztam. Az Európai Parlamentből köztisztviselők érkeztek Magyarországra és akkori munkahelyemmel bejártuk az ország nagyobb városait és az egyetemeken fórumokat tartottunk, főleg arról mit is jelent az EU állampolgárainak lenni.

Egy vidéki egyetemi fórum...

Egy vidéki egyetemi fórum…

Ilyet még nem láttak

Az egyik vidéki egyetem auditóriuma szinte teljesen megtelt, mikor az egyik köztisztviselő, egy francia közgazdász arról beszélt, hogy az EU-n belül mennyivel könnyebb lesz majd az országok között mozogni.

„Tegyük fel, hogy külföldön akartok majd tanulni – ezt sok esetben ingyen és bérmentve megtehetitek majd. Ezenkívül, ha külföldön akartok munkát vállalni, az EU-s egyezményeknek köszönhetően sok országban ezt külön munkavállalási engedély megszerzése nélkül is megtehetitek majd” – valami ilyesmivel kezdte, majd feltett egy kérdést a bent ülőknek.

„Hányan szeretnétek külföldön élni? Tegyétek fel a kezeteket!”

Azonban a tömeg nem nagyon moccant. Két-három kéz repült csak fel a magasba. A francia nő odafordult hozzám, és közölte, hogy fordítsam le a kérdést még egyszer, mert nagyon úgy néz ki, hogy nem értették meg.

Kisebb noszogatás után a felemelt kezek száma elérte a négyet-ötöt. Az európai közszolgák egymásra néztek hitetlenkedve, majd a francia arra biztatott, hogy kérdezzem meg, miért nem rakták fel a kezüket oly sokan. Egy fiú azt mondta, hogy most minek menjen bárhova is, hiszen jön az EU amúgy is. Fejlődik az ország. Plusz itt a családja, a barátai, anyanyelvén mindenki megérti. Minek menjen ő máshova?

Aznap este vacsora közben az européerek még mindig erről beszélgettek. Mondogatták, hogy ilyet még nem láttak, meg ez hogy lehet stb. Aztán az asztalnál ülő magyarok mi is megpróbáltuk megválaszolni a kérdéseket.

A magyarok nem túl mobilak, hiszen még Székesfehérvárról Pécsre sem nagyon költöznek át munkáért nemhogy valahova teljesen idegen helyre – magyaráztuk.

Még 2006-ban is találkoztam egy lánnyal, aki egy alapítványnál dolgozott. Egy olyan könyv szerkesztésén dolgozott, amely arra buzdította a fiatalokat, hogy próbáljanak szerencsét külföldön.

A külföld nem menekülés, hanem lehetőség

S valóban. Nekem generációkon keresztül minden családtagom, legalábbis akikről tudok, Pest megyében éltek. Senki nem tudta milyen külföldön élni, senki nem tudta milyen egy családtagot külföldre engedni. Génjeinkben hordoztuk a bezártságot és sokszor ez a rám szakadt szabadságot teherként éltem meg. Anyám, nagyanyám egy utcában laknak. Egész gyerekkoromban egymást segítették.

A fél kisváros ágról-végről a rokonom volt. Számomra a külföld nem menekülés, hanem egy opció volt. Egy lehetőség, amely soha nem adatott senkinek előttem a családban. Velem szembe jött és nem tudtam nemet mondani neki.

Többször visszatértem Magyarországra. Sokszor abban a reményben, hogy otthon valakinek talán szüksége lesz arra, amit külföldön tanultam. De engem sokszor csalódás ért. Nem találtam állandó munkahelyet, ahol normális fizetést adtak volna. Jártam olyan állásinterjún ahol a diplomámon két lábon ugrált a cégvezető mondván: mit képzelek én magamról, azt hiszem egy amerikai diploma többet ér egy magyarnál?

Nem tudtam neki elmagyarázni, hogy ezt nagyon kemény munkával szereztem. Azt sem tudtam elmondani, hogy nem hiszek semmit, egyszerűen nekem adatott egy lehetőség és én éltem vele.

Így hát mikor jöttek újabb és újabb lehetőségek, én mindet megragadtam. Amerika után három év Dánia következett. Aztán ott megismerkedtem ausztrál férjemmel és így kerültem Ausztráliába. Már öt éve élek itt.

Sokat változott a helyzet

Közben többször jártam otthon. Érzem, hogy sokat változott a helyzet. Akárhová mentem, a fagyiárus, a festő-mázoló, a taxisofőr mindenki azt kérdezi, hogyan jutottam ki Ausztráliába. Most már nem kell győzködni senkit. Maguktól jöttek az e-mailek, megkeresések Facebookon vagy telefonon. Tudok-e segíteni, vannak-e ötleteim? Ezek az emberek azonban már nem tanulni akarnak, nem világot látni, hanem menekülni.

Mit tudok ajánlani? Az én történetemből a lényeg talán a következő pár dolog.

Mit nem javaslok?

Szerintem az elindulás előtt nem olyan kérdéseket kell feltenni, hogy külföldön mi mennyibe kerül, mennyi adót fogok fizetni, mert ez összehasonlíthatatlan. Persze ne induljunk el felelőtlenül, de nem lesz boldogabb az ember valahol csak azért, mert a tej ötven forinttal olcsóbb.

Külföldön más lesz az ember keresete is, másra fogja költeni a pénzét, olyan dolgokra, amelyekre otthon nem költötte. (Ha látni akartam a szüleimet Magyarországon, nem kellett fél millió forintot fizetnem. Most ennyibe kerül a családlátogatás.)

Nem azt kellene nézegetni, hogy vajon könnyebb lesz-e az élet, mert ez is becsapós. Lehet, hogy jobban keresel majd, de tényleg csak erről szól minden? Fel kell készülni, hogy lesznek dolgok, amik itt könnyebben mennek, de lesznek olyan problémák, amelyekkel korábban nem kellett megküzdeni. (Milyen gyakran látogatod majd a családtagokat? Hogyan kötsz életre szóló barátságokat? Hogyan küzdesz meg azzal, hogy te bevándorló vagy aki akcentussal beszél?)

Mit javaslok?

Elindulni nehéz. Azzal, hogy elindulsz még nem biztos, hogy tudod merre visz majd az utad. Lehet most Londonba készülsz, de két év múlva Amerikában lyukadsz ki. Ahhoz, hogy eljussak Ausztráliába, először el kellett indulnom Amerikába. Ne arra gondolj, hogy én most akkor örökre elmegyek! Mert ez nem biztos. Lehet majd visszajössz, lehet még tízszer el is indulsz újra meg újra. Nem kell azt hinni, hogy ha valaki elindul, akkor már fel kell égetnie egyből a maga mögött lévő utakat. Lehet, hogy a külföldön szerzett tapasztalatokkal majd otthon találod meg jobban a helyed.

Az elindulásnál fontos, hogy csomagoljunk egy kis kalandvágyat és kíváncsiságot. Nem csak azt kell nézni, hogy az adott új helytől mit kapok majd (mert lehet, nagy csalódások fognak érni), hanem azt is, hogy mit tanulhatok az ottani emberektől, kultúrából. Mit tanulhatok magától az országtól, a családtól való elszakadástól.

Végül készülj fel arra, hogy lehet egy idő után hozzászoksz az állandó stimulációhoz: az állandó mozgáshoz és akkor már maga a változás lesz a biztonság. A változás fog megnyugtatni. Ez sem feltétlenül jó, de megtörténhet. Én 15 éves korom óta járom a világot. Több mint tíz éve élek más kultúrák között. Rutinos „elinduló” vagyok.

Sajnos, most is mehetnékem van. Mennék tovább. Tanulnék újabb nyelveket. Vagy mennék valahova vissza. Akár Dániába, akár Magyarországra. Mennék valamerre. Nem azért, mert itt rossz. Nem azért, mert anyagiakban máshol jobb lenne. Nekem így alakult az életem. Én már nem az elindulással, hanem a maradással küszködöm.

SMG

(Az alcímeket Határátkelőnek köszönhetem. Az eredeti írás az ő, főleg elvágyódóaknak szóló fantasztikus oldalán jelent meg, itt: http://hataratkelo.postr.hu/most-is-mehetnekem-van)

INDUL A FALU! IRÁNY AZ EU!

BOLDOG ÚJ ÉVET KíVÁNOK MINDENKINEK EZZEL AZ EU-S íRÁSSAL! 🙂

 

 

 

Alig aludtam aznap éjjel az izgalomtól. A Burján Jóskát ugyanis már majdnem két éve nem láttuk. Igazából senki sem tudta mi történt vele. Még a Manci néni, az anyja sem. Azt pletykálták a faluban, hogy kiment a németekhez ácsnak. Kitanulni a szakmát. De azt is mondták, hogy onnan öt hónap után hazajött és már Pesten lakik, csak nem ér rá lejönni meglátogatni minket. Még az anyját sem. De aznap este negyed nyolckor telefonált a Hofferéknak, hogy holnap reggel hétkor érkezik, üzenjék meg az anyjának, hogy főzzön bablevest, meg palacsintát, de annyit, hogy az egész falunak jusson, mert nagy ünnep lesz: hazahozza végre azt, amiért elment, amiért annyit dolgozott. Haza hozza megmutatni nekünk a valóra vált álmát.

A Hofferék rendkivül rossz sáfárjai voltak a titkoknak, s a falu egyik istenverése volt, hogy pont hozzájuk volt bekötve a legrégebben a telefon, s megszokásból még később is idejárt telefonálni mindenki. A Hofferék szét is kürtölték mindenkinek, hogy holnap ingyen palacsinta, reggel hétkor Manci néninél. Mindent a Jóska áll.

A Rizmayerék harminc üveg szilvapálinkát hoztak fel a pincéjükből, a Hofferék pedig egyből el is kezdték felverni a lányuk lagzijából megmaradt sátrat a Manci néninél, ahol az asszonyok már ott sürögtek a két székes – egy lavóros konyhában. Előkészítettek mindent, amit előző este még elő lehetett, de így is már fent voltak hajnali négykor zöldséget pucolni, meg a tyúkokat kiengedni. Hatkor engem is kivetett magából az ágy, s kiültem a házunk elé és bámultam a Kossuth utca végét, ami egyben a falu vége is volt. Jó rálátásom volt a nagy bekötőútra, onnan jött mindenki ide le hozzánk. Más út a külvilágból ide nem vezetett.

Ültem és vártam. A szemközti szomszéd, a Pista bátyja is kinn ült már a kis padján. De ő nem a bekötő utat bámulta, hanem a napilapot a kezében. Mint mindig. Minden reggel leakasztotta a postást, és elkérte tőle a lapot, még mielőtt az bárkinek bármit is kivihetett volna. Aztán ott kint olvasta – ha az időjárás engedte – legalább egy órán át.

A Manci néniéktől kihallatszott a visongás, a hahotázás, miközben készült a bableves és a palacsinta. Fél hét sem lehetett, mikor bekanyarodott a Kosssuthra egy gigantikus, egy óriási, egy hatalmas kék csoda. Lassan haladt előre, semmi csinnadratta, semmi dudálás, semmi pöfékelés. Elakadt a lélegzetem. Pista bátyja észre sem vette, meg sem hallotta a motor halk brümmögését. Kiszaladtam az útra. Mindkét karommal integetni kezdtem, majd ordítottam, ahogyan a torkomból kifért:

– Itt van a Jóska! Meg a kék busza!

Másodperceken belül kint termett mindenki az utcán, kivéve a Manci nénit, aki még sózott egy utolsót a levesen, majd a járdára lépve felkiáltott:

– Gyermekeim, hát ez egy óriás busz!

Csipetkesodrástól lisztes kezét az otthonkába törölte, majd a szája elé kapta, s így enyhén fehér lett öregségtől megereszkedett orra.

– Na mit szólsz, milyen fiad van?

Ugrott ki Jóska a buszból.

– Te gazember! – motyogta Manci néni, s tömzsi karjait fia nyaka köré hajította, majd könnyes-lisztes puszikat nyomott kopasz arcára, fejére, meg ahol ajkai érték.

– Ez a tiéd Jóska? – kérdezte szkeptikusan Gábor Krisztián, Jóska egykori söröző cimborája.

– Az hát! Formás kis dög, mi? – felelte és kitépte magát anyja karjaiból a tulajdonos.

– De honnan lett neked ennyi pénzed? – hebegett Krisztián.

-Pénz, pénz! Ugyan már! Ti még azt hiszitek, hogy pénz kell a vásárláshoz? Azt a nyomorultaknak találták ki! Kapcsolat kell gyerekek!

S elővett egy mobiltelefont is a zsebéből, miközben nyomatékosan elmondta még egyszer:

– Ha van KAPCSOLAT, akkor minden lesz!

Addigra azonban mindenki már a buszt tapicskolta. Óriás busz volt ez, két emeletes. Alul-felül ablak. A csillogó kék festékre egy enyhén ovális körbe sárga csillagokat is festettek, amelynek oldalára ez volt írva: EU TOURS. Pista bátyánk egyszercsak összehajtotta az újságját és megkérdezte:

– Miért pont az EU zászló van erre ráfestve?

De kérdésére a Jóskán kívül senki sem figyelt. Ő válaszként dünnyögött valami olyasmit, hogy:

– Mert onnan hoztam, s különben sem kívánságműsor volt, hanem ez volt és kész.

Ekkor a Manci néni is felbátorodott:

– Mondd fiam! Hova viszel el vele elsőnek?

– Hát, ha már EU Tours, akkor menjünk el vele az EU-ba! – vágta rá fia.

– De oda még nem mehetünk, oda még túl korai. – okoskodott a politikai ügyekben jártas Teca.

– Korai, korai? Ha az EU nem jön ide, mi megyünk elébe!!! – üvöltötte a Jóska. A többiek nevettek.

– Irány az EU! Hujjujjuj!” – kiabálták a szomszédok.

A tömeg lelkesedett, de Pista bátyja rázta kalapos fejét. Legyintett egyet-kettőt miközben végignézte, ahogy bepakolják a buszba a sok üveg pálinkát, meg a rengeteg palacsintát.

– Utazó cirkusz! – morogta -Ej, de mehetnéketek van! Pedig sokan még a keleti utunkról megmaradt szennyest sem mostátok ki, de már rohantok az EU-ba!

Hiába nógatták az öreget, azt nem lehetett felültetni (a buszra).

– Hagyjatok engem vín öregembert! Én nem szeretek a dolgok elibe menni! Mit siessek? Ha én nem megyek az EU-ba, majd az EU eljön hozzám! Hát, de most nincs igazam? – kérdőn körbe nézett.

Mi addigra már odafent kerestük a helyünket. A buszban minden csodálatos volt: volt tévé is és klíma is. Gábor Krisztián be is kapcsolta a tévét, de a Jóska halkabbra vetette vele, helyette Jimmyt nyomatott a hagnszórókón keresztül. Az egész busz énekelte a slágereket, meg is hatódtak sokan és sírtak. Hiába, fogyott a pálinka és a palacsinta.

Haladt a busz hegyen-völgyön át. A pálinka lassan elpárolgott, így a Jóska előszedett egy kis hűtőből pár doboz behűtött bajor sört is. Sokan ekkor kijelentették, hogy ők már most imádják az EU-t. Oda már az út is csoda.

A galiba csak akkor kezdődött, amikor a Teca meg a Hoffer Máté besompolyogtak a vécébe, és bent voltak ott jó sokáig. Közben a Jóska, aki már jó régen nem járt a környékbeli falvakban véletlen ráment egy rázós, kátyúkkal teli földútra, amely egy búzamezőre vezetett. A búzamezőn pedig nem tudott megfordulni, de előre menni meg már végképp nem, és akkor fél órán tolatni kezdett ugyanazon a rázós, kátyús földúton. A hátrafele menetben a Manci néni kertszomszédja a Morvai Irén nagyon rosszul lett. Ő a sok kátyút okolta, de mindenki más szerint a négy deci pálinka meg a két üveg bajor sör volt az oka annak, hogy a Morvai Irénnek hamarosan hánynia kellett. A bökkenő csak az volt, hogy a Mátéék nem nyitották ki a klotyóajtót, és így a Morvai Irén lerókázta a Manci nénit, akinek ettől felfordult a gyomra és ő is hányt. A Jóska meg egyre csak tolatott és tolatott, és közben pedig ordított, hogy most akkor mi lesz az ülés szövetekkel.

Az öreg Bán bácsi mindeközben úgy érezte senki nem fogja a nagy kavalkádban észrevenni, ha ő elkezdi taperolni a mellette ülő Babika nénit. A nyúlkálástól azonban a karfán benyomott egy gombot, ami az ülése támláját hirtelen hanyatt vágta. Ettől úgy megijedt szegény öreg, hogy ripsz-ropsz bekakált. A férfiaknak ez már sok volt, s egymásnak ugrottak, meg a Jóskának, hogy minek viszi őket a búzamezőkbe, meg mit magyarázott itt nekik az EU-ról, most már látják ők, hogy csak be akarta húzni őket a csőbe, mert most már azt hiszi magáról, hogy azért, mert van egy busza akkor ő itt a jani. A Jóska továbbra is tolatott, de közben hangosan hátra ordította, hogy megbánta ezt az egészet ő is, mert minek akart ő olyanokat az EU-ba vinni, akik nem tudják értékelni a jót, s akik azt sem tudják, most éppenséggel hol vannak.

– Azt hiszed te már különb vagy nálunk? Hogy te bármit is jobban tudsz, mert te megjártad az EU-t? – így kötöszködött Jóskával a Jónás pék, akinek már alig forgott a nyelve és dühében elnyomott egy csikket a busz egyik bársony karfáján. Erre a Jóska lefékezte a buszt és úgy behúzott a Jónásnak, hogy az felterült a dohányzóasztalra és leseperte a maradék lekváros palacsintát a földre, amibe persze beletapostak és szétkenték a padlón meg mindenütt. Egész éjjelig tartott a csetepaté, aztán mindenki valahogy mégis elaludt.

Reggelre már újra a Kossuth utcán ébredtünk. A Jóska az éjszaka során egészen hazáig tolatott velünk. A Mátét és a Tecát kivéve mindenki macskajajosan, piszkosan, ízesen, és kócosan szállt le a buszról. A busz kívülről tiszta sár volt: homokos és poros volt az összes ablak. Ahogy leszálltunk egyből el is hajtott a Jóska. Az anyjától sem köszönt el. Pedig az még utána kiáltotta:

– Mi lesz azzal a rengeteg babgulyással?

De válaszolni már nem válaszolt neki senki. Mindenki haza kotródott.

Azóta csak a Pista bátyja hozza szóba az EU-t. Reggelente, kint a kispadján, – csak azért, hogy megriogassa a munkába, boltba, kocsmába igyekvőket – hangosan felolvas egy-egy EU-s hírt az újságból.

– Magyarország jól halad az EU felé!– kürtöli szét a nagyvilágba. Gúnyos kacagása csak úgy visszhangzik az egész Kossuth Lajos utcán. Meg is borsóztatja az összes falubeli hátat.

SMG©

HALÁLTÁNC

Haláltánc: (Dancers from 'Dance of Death' Bernardine Church, Krakow)

Haláltánc

– Egyelőre csak itt futja lakásra.– mentegetődzött mikor kinyíltak az ajtók. Csak ketten szálltunk le azon a sivár vidéken. Aggódva hátra sandítottam. Láttam, ahogyan lassan eldöcög a villamos. Először egy repedésekkel és tócsákkal teli betonpályán haladtunk át, amelyen túl romok és rozsdás gépek álltak. Rengeteg téglakupacot, darut, félig lebontott kőfalat kerültünk ki, mire elértük a még egyetlen álló épületet: az öreg bérházat, amelyben lakott.

– Csak ötezret kérnek per hó, mert jövő nyáron lebontják. Anyu nem pazarol rám több pénzt, mert nem az „ő standardjai szerint élek.” Tök izé mostanában. Azóta gáz otthon a hangulat, mióta szakítottam a Marcival. Mi van, mit nézel? Nem is tudtad? Hát akkor aztán te jól le vagy maradva! Még jó, hogy találkoztunk, legalább friss információkkal láthatlak el! – mondta kitüntetően, mintha én lennék az egyetlen bizalmasa.

– Szóval tudod, hogy a Marciért, hogy oda voltak, mert ő „egzisztenciálisan a helyén volt és passzolt a családunkba.” Jó duma, mi? De! Ugye a Marci több generációs budai orvos-család sarja, és képzeld el, kitalálta, hogy nem vagyok elég művelt és tájékozott ahhoz, hogy feleségül vegyen. Elismerte, hogy a jogszabályokat vágom, és történelemből sem vagyok piskóta, de rám parancsolt, hogy változzak meg. Persze felajánlotta, hogy segít. Naponta olvasnom kellett a napilapokat, és esténként kikérdezett a fontosabb gazdasági és politikai hírekből. Én nem bántam, mert szerettem a Marcit, de…itt kell bemenni.– mutatott a bérház kapujára.

– Nehogy beverd a fejedet! Alacsony a kapu! – szólt hátra.

Lehajoltam, majd behajtottam magam mögött a nyikorgó vasajtót. Becsukni ugyanis nem lehetett. A belső udvarba érve döbbentem rá, hogy a ház felét már lerombolták, csak „L” alakban állt két fal. A körfolyosó és a lépcsőház kovácsoltvas korlátja gyönyörű volt. A salétromos falhoz épphogy hozzáértem, már omlott is róla a vakolat. A földszinten még csavarta az orromat az átható dohos szag, de mire felértünk a harmadikra teljesen hozzászoktam. Mikor rákanyarodtunk a körfolyosóra megcsodáltam lábunk alatt a méregzöld cirádás követ. A harminchatos ajtó előtt álltunk meg. Míg a kulcsa után kutatott a hátizsákjában, én áthajoltam a korláton és körbe néztem. A megcsonkított ódon falakat bámultam. Próbáltam elképzelni a házat fénykorában: szemben a szomszédokat, ahol most daruk álltak, a fogózó gyerekeket odalent, ahol épp egy kövér tacskó botorkált.

– Nicsak! Kié ez a kutya?– kérdeztem tőle, s ő már bentről felelt.

– Milyen kutya? Mit tudom én! Mit foglakozom én más kutyájával?

A hang után indultam. Az ajtó félig nyitva állt. Láttam a hengernyomásos falat, s azon egy gobelin képet az ajtófélfa mellett. Hallottam, ahogyan bent a léptek alatt nyikorgott a hajópadló. Már léptem volna beljebb, mikor a lány megjelent az ajtóban, hogy elállja az utamat. Kilépett és becsapta orrom előtt az ajtót.

– Menjünk inkább le az udvarra! – kiáltott és kezembe nyomta jegyzeteimet, amelyekért elmentem hozzá.

– Tök kupi van most odabent. Meg nyomasztó is a lakás. Tudod minden bútor a tulajé. – s már húzott is maga után.

A belső udvaron a romokra telepedtünk, a főbejárattól kicsit jobbra, oda, ahol régen a másik hosszú fal állt.

– Szóval, hol tartottam? Ja, egyik nap egy kolibuli előtt a Marci felhívott, hogy vége, mert én túl kevés vagyok neki. Sírva mentem le a buliba. Zokogtam. Ilyen megaláztatást. Gondolhatod?

S én éppen arra gondoltam, hogy milyen borzasztó, micsoda tragédia, hogy a velem szemben lévő kápolnát, – amelyet eddig észre sem vettem, mert csak erről a helyről lehetett látni – szintén lebontásra szánják. A kápolna, a bérház rövidebbik fala mögött lapult. A lemenő nap megvilágította rózsaablakait, hanyagul bedeszkázott ajtaján pedig belülre szökött a fény. Szememmel követtem egy fénycsíkot, amely akár egy elemlámpa, megvilágította a freskókat odabent. Nem láttam tisztán a festményeket, de a gazdag színvilág meglepett. Olyan furcsa volt az egész. Fények, és színek egy halálra ítélt épület körül. Többet akartam megtudni a telekről, az építkezésről, a bérházról és a kis kápolnáról, de nem volt szívem félbeszakítani a szerelmi történetet, amelyben éppen kibontakozott, hogyan vigasztalták meg a bulin a csalódott lányt csoporttársai, és hogy már régóta pályázott rá Laca és Sanyi is.

– Számukra persze az én tragédiám örömünnep volt. Egyből felkértek táncolni és majdnem össze is verekedtek miattam. Tudod milyen jó érzés az? Bár te, biztos nem kerültél még ilyen szituba. Én sem addig, míg a Marcival voltam. A Marci és a spontán romantika? Nahát, ő ilyet soha…Na de, akkor jött a dilemma-korszak. A többi lánnyal a koliban csak így hívtuk: a „dilemma-korszak”. Ugyanis nem tudtam, hogy kit válasszak. Aztán a Nóri azt mondta, hogy azt, amelyik jobban szeret. S így a Laca mellett döntöttem. Anyám persze totál kiakadt. Mert a Lacának nincs apja, mert meghalt rákban, s az anyja is csak egy egyszerű gazdaságis valamelyik általános iskolában a tizennyolc kerben. – visszhangoztak a tűzfalak tövében a szavai.

Este lett. Kezdtem fázni. Összekuporodtam és azt vettem észre, hogy emberek jelennek meg a körfolyosókon. Vállukon kardigánnal, vékony, hajlott hátú nők vonultak a lépcsőház felé. Szomszédok csengettek be egymáshoz. Idős nénikék, bácsikák csoszogtak le karöltve a lépcsőkön. Egy harmincas asszony még alvó gyermekét is lehozta, horgolt takaróba tekerve. Megjelent a tacskó is, mögötte lomha, nagy hasú öregember. Nyüzsögni kezdett az udvar. Mindenki suttogott, susmogott. Csak kapkodtam a fejem. Nem értettem mi készül. Próbáltam a lakókra, figyelni. Fáradt, de izgatott arcokat láttam magam körül. Tekintetük egyre csak a kápolna felé irányult, melyet a hold meglepően erősen világított meg. Aztán fülelni kezdtem. Annyit vettem ki a susmogásból, hogy: „pontban félkor”, és, hogy: „végre!” meg „újra!”.

–Négy másodperc! – súgta a tacskós bácsi.

–…és mikor elvittem hozzánk a Lacát, anyám majdnem lehidalt. Tudod, arra aztán végképp nem számított, hogy hosszú haja és ..

Már én is az izgatottan morajló tömeg része voltam, várakoztam, vágyakoztam és hangosan számoltam:

–Három…

– ….el is küldte melegebb éghajlatra. És most figyelj: a Laca meg megköszönte. Képzeld, azt mondta: Sári néni, köszönöm az iránymutatást! Apám felröhögött, anyám meg még jobban kiakadt…..

–Kettő…..

–…….aztán egész este hallgathattuk, ahogy anyám meg apám pocskondiázzák egymás felmenőit…

-Egy! – suttogtuk remegő hangon. S ekkor a bedeszkázott ajtó előtt fátylak jelentek meg. De lehet, hogy pókhálók voltak, vagy talán ködfelhők. A romok között a szálló por a holdfényben aranyesőnek tetszett, s varázslatot ígért. Majd a fátylak mögül emberek pördültek elő. Egy fiatal katonatiszt kezdte a sort, s mögöttem feljajdult a gyermekes asszonyka. Kicsit magasabbra emelte a babát.

–Még mindig milyen jóképű ez a Lajos…. – súgta a lakók közül egy néni nagyothalló férjének.

Majd egy idős hölgy táncolt elő a ködből, kék bársony ruháján brossal és csipkegallérral. Egy bácsi hangosan felhördült a tömegben, majd zsebkendőt szorított a szája elé.

–Teréz! Drága Terikém! – zokogta. Aztán jöttek férfiak, nők vegyesen. Mind csinosan, elegánsan, a legkülönfélébb idők viseleteiben. De nemcsak öltözékük miatt tűntek káprázatosnak a táncolók, hanem mert csillogtak is. Viaszos bőrük visszaverte a holdsugarakat, s a rózsaablakok színes fényeit. Szikráztak a gyöngysorok, a fülbevalók, a gyémántgyűrűk, kardok, mandzsetták…A dallamra csak később lettem figyelmes, mert azt alig lehetett észre venni. Mintha ez a furcsa népség nem is zenére mozgott volna, hanem mintha ők maguk lettek volna a zene: a lépéseik, a gyöngyök koccanása, a selymek suhogása…

A lakókra néztem. Sokan már vonaglani kezdtek a zenére, az idősebbek közül néhányan meg is indultak a kápolna felé. De hirtelen, – olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan érkeztek – a táncoló lelkek belecsavarodtak a fátyolfüggönybe és köddé váltak újra. Mögöttem mindenki hallgatott. Még sokáig csendben álltak. Majd egy parókás hölgy hangosan megjegyezte:

– Jaj, de hiányzik nekem a Klárika. Vidámság volt itt a házban, míg ő itt volt velünk. S milyen isteni volt az eperpálinkája! Biztos még ma is azt issza, mert nem csilloghat ennyire az ember szeme mástól: csak az eperpálinkától!

Felnevettek. Már nem tudtam megmondani melyikük sír, és melyikük kacag. Nagy lett a hangzavar. Régi történeteket kezdtek el egymásnak mesélni, pont akkor, mikor a lány felállt, és leporolta nadrágjáról a port.

– Na, de egy szónak is száz a vége: anyám, azóta nem fizet nekem semmit, ezért lakom itt ebben a leprafészekben már több mint…

– De hát….

– Komolyan mondom kész bolondok háza. Tele van hibbant öreggel. Nincs itt semmi élet. Na, de tök hideg van, meg holnap van egy zárthelyim. Tanulhatok egész éjjel. Nem is kísérlek vissza, csak arra kell menni, ahonnan jöttünk. Át a pályán és kész. Még eléred az utolsó villamost. – mondta már útban a lépcsőház felé. Aztán megfordult és utánam kiáltott:

– Ja, és jegyet ne lyukassz! Ezen a járaton estefelé sosincs ellenőr! Erre ilyenkor már egy lélek se jár!

– Egy lélek se….- ismételtem és elindultam hazafelé.

SMG ©

A KUPAK

Összecsukott újságárus asztalhoz támaszkodva áll egy asszony kislányával. A Kőbánya-Kispesti felüljárón várnak a vonatra.  Kint esik, hideg van. Fent mocsok és büdös. Az asszony megigazítja otthonkája alatt a melegítőt, eltapossa körömcipőjének orra hegyével a csikket és felülteti kislányát az asztalra. A négyéves gyermek gyönyörű. Haja ében, szeme óriás és fekete. Az anya újból rágyújt, szúrós tekintettel nézi gyermekét, majd megkérdi: „Kő setemény?”. A gyerek bólogat, közben fejét oldalra hajtja, kezeivel új piros kabátkáját birizgálja. „De megeszed, mert különben nem kapol!”– förmed rá az anya és túrni kezd a csíkos szatyorban. A gyerek továbbra is rázza a buksiját, de szemével már a világot fürkészi. Az asszony abbahagyja a kotorászást, szippant még egy kettőt a cigarettából, a füstöt lassan fújja ki, majd, mint aki dűlőre jutott sütemény-kérdésben kijelenti: „Kő neked a francot, nem eszed mög, nekem meg nem kő, ha te otthagyod. Úgyés mindég pazarolol!”

A gyerek meg sem hallja. Forog, figyel, keres, kutat. Néz és lát: lábakat, táskákat, verebet, vagonokat.  Az anya zsíros fürtjeit igazgatja majd megint rákezdi: „Na, kő setemény, elővegyem? De nagyot kapol ha nem eszed mög az egíszet!” A gyerek ismét bólint, de már nem izgatja a süti, észreveszi az asztal túlsó végén a kincset: az üdítős kupakot.Elnyújtózik érte, markába szorítja, láb-lóbálásba kezd és diadalittasan körbetekint. S csodák-csodája: a kupak váratlanul megcsörren. A gyerek felveszi és beleszól:„Na, itt várunk még a vonatra. Húsz óra huszonötvenkor érkezünk.” Ráhajol a kupakra, jó szorosan tartja füléhez, hosszasan figyel arra, mit mond a másik. Szemeivel néha hunyorít, megrázza a készüléket: jelzi rossz a vonal. De csak megérti mit mondanak a túlsóvégen.  „Ja! Húsz óra ötven. De mondd má meg apámnak is!” Megint beszél a másik, bizonyára értetlenkedik, mert a kislány rárivall: „Jaj, hát nem anyu apjának, az én apámnak, az anyám férjinek. Nem tudom hol van, még biztos a dógozóban. Ezé kell, hogy te mondd má meg neki ha hazaért.” A gyermek belemerül a magyarázásba, elkezd hadonászni, amitől a telefon a földre esik. Az anya szemeivel követi a guruló kupakot, arca rezzenéstelen. A gyerek a szájához kap: „Húúú, te jó ég ! Kikapok az Ambrustú ha összetörtem. Épphogy csak kölcsönbe adta! Te meg vedd má fő!”   Az anya unottan nyúl a kupak után, de mégis átadja tulajdonosának, aki egyből a füléhez emeli. „Hu, még jó ám! Halló, hallassz?” A másik megint hosszasan beszél. A kislány arcán pillanatnyi bizonytalanság, majd felcsillan a szeme: „Na, adom anyámat, az tudja majd! Anyu, veled akarnak beszélni!” Odatartja a telefont az anyja füléhez, aki mogorván löki el magától. „Hagyjá mán a hülyeséggel, no! Mit szónék mán bele!” A hangosbemondók viszont megszólalnak:  „Figyelem személyvonat érkezik Nyugati Pályaudvarról a négyes vágányra, a vonat Ceglédig közlekedik. Minden állomáson és megállóhelyen megáll.” Megindul a tömeg a lépcsők felé. Az asszony is felkapja a gyereket. A telefon újból kiesik a pici kezekből. Néznek a guruló kupak után a hatalmas fekete szemek.  A lépcsőkön dulakodva még hallani az anyát: „Na, a vonaton kő setemény majd?” A gyerek bólogat, de kezét még mindig a kupak után nyújtja. Nem is kell neki sütemény. Csak az a vacak kupak.

© SMG 2001