KIVÁNDORLÁSOM TÖRTÉNETE

(Ez az írás eredetileg a Határátkelőnek íródott. Nem nagyon akartam magamról írni az Álomidők Meséi oldalon, de ha már megjelent, akkor gondoltam ide is kiteszem. Határátkelő blogján itt található: http://hataratkelo.postr.hu/most-is-mehetnekem-van).

Szüleim visznek a reptérre: éppen valahová visszautazom

Szüleim visznek a reptérre: éppen valahová visszautazom

Határátkelő nemrégiben arra kért, hogy írjunk az elindulásról. Sokat gondolkodtam mit is írjak, aztán rájöttem, hogy ahhoz, hogy el tudjam mesélni hogyan kerültem Ausztráliába azt is el kell elmondanom, hogyan is indultam el Magyarországról Amerikába.

Tizennégy éves voltam, mikor középiskolánkba amerikai tanárok érkeztek angolt tanítani. Egy évig maradtak, aztán mikor hazafelé készültek meghívtak, hogy legyek náluk bébiszitter egy évre. A jó vidéki panelházi csapvíz hatására ugyanis terhes lett a nő. Megígérték, hogy elintézik, hogy felvegyenek egy gimnáziumba és megkapjam a cserediákoknak járó vízumot.

A szüleimnek akkoriban nem nagyon futotta nyaralásra sem, nemhogy egy amerikai útra, de mikor meghívtak, mindenki belátta, ilyen lehetőségem nem lesz még egy. Akkoriban kezdett ez a cserediákosdi divatba jönni. Főleg gazdag családok gyerekei tudtak ilyen lehetőségekkel élni.

Anyuval körbejártuk a pesti utazási irodákat. A jegyek több mint százezer forintnál kezdődtek. Ez a kilencvenes évek közepén nagy pénz volt. Már-már feladtuk, mikor egy eldugott, poros kis helyen egy idősebb nő 80 ezer forint alatti jegyet ajánlott a Lufthansával.

A család összedobta az összeget, egy kis zsebpénzre is jutott. Gondoltam, majd ott szerzek bébiszitterkedős állásokat. Csak legyek ott, ott majd minden megoldódik. Ez volt a cél.

Vészjósló jelek

Amikor leszállt a repülőgép, azt hittük, megfogtuk Isten lábát, hogy innen már csak a csillagos ég lesz a határ. (Egyik osztálytársnőm velem jött az első pár hónapra.) De nem várt senki minket a repülőtéren. Elfelejtették, hogy aznap érkezünk. Akkor még nem sejtettem, hogy ez volt az első vészjósló jel. Aztán minden olyan borzasztó nehéz volt, hogy leírni sincs kedvem.

Az iskola, ahova felvettek, magániskola volt, ahová a környék gazdagjai íratták be gyerekeiket. Nekem nem kellett tandíjat fizetni. Én voltam az iskola első kísérleti cseregyereke. Nem egy tanuló 16 évesen Ferrarit vagy más luxusautót vezetett. A lányok hajnalban keltek, hogy teljesen belőtt frizurával tudjanak megjelenni.

Ebédszünetben a modell portfóliójukat nézegették, de ma már mindez Magyarországon sem idegen. Akkoriban még az volt. A szülés után a befogadó (host) anyukámnak bipoláris depressziója lett. Nem vette be a gyógyszert és nem volt hajlandó kezelésre járni. Voltak napok, amikor iskolából hazaérve a kisgyerek ugyanott feküdt, mint ahol reggel otthagytam.

A hónapokig tartó folyamatos készülődés után rengeteg csalódást kellett feldolgozni, amit az is nehezített, hogy a szüleimnek nem akartam megmondani mi is történik valójában. Alig töltöttem be a tizenhatodik életévemet. Aztán fél év után sikerült átköltöztem egy másik családhoz. Maradtam.

Úgy gondoltam, hogyha valamibe belevágtam akkor azt végig is csinálom. Még akkor is, ha mindez nehéz. Lehet nem kellett volna, nem tudom, akkor ezt láttam jónak.

Sok minden természetesen könnyebb lett. Életre szóló barátságokat kötöttem emberekkel. Később ott fejeztem be az egyetemet is. Sőt, munkát is találtam az egyetemen. Össz-vissz három évet töltöttem Amerikában. Hiányzott a családom, nekik meg én. Nem volt senkinek arra pénze, hogy engem látogatgasson.

Eleinte email sem nagyon volt, sőt a levelek is 10 nap alatt értek oda. A telefon pedig irtózatosan drága mulatság volt. Tehát így jutottam ki Amerikába. Utána pedig visszatértem Magyarországra.

Lássanak világot

Otthon aztán missziómnak éreztem, hogy másoknak külföldről meséljek, bíztassam őket arra, hogy lássanak világot. Több barátomat én is úgy győzködtem, hogy induljanak útnak. Jelentkező lapjaikat töltögettem ki külföldi iskolákba, munkahelyekre. Órákon át beszélgettem velük a külföld által nyújtott lehetőségekről. Legalább öten ki is jutottak.

Nem az volt ezzel a célom, hogy kivándorlásra biztassam őket, csak az, hogy arra bátorítsam őket, hogy lássanak világot. Tanuljanak. Szerezzenek tapasztalatokat. Úgy voltam vele, ha nekem sikerült, akkor másoknak miért ne sikerülne.

Eleinte még biztatni kellett az embereket. Például 2004-ben hazánk Európai Uniós csatlakozása idején pont otthon dolgoztam. Az Európai Parlamentből köztisztviselők érkeztek Magyarországra és akkori munkahelyemmel bejártuk az ország nagyobb városait és az egyetemeken fórumokat tartottunk, főleg arról mit is jelent az EU állampolgárainak lenni.

Egy vidéki egyetemi fórum...

Egy vidéki egyetemi fórum…

Ilyet még nem láttak

Az egyik vidéki egyetem auditóriuma szinte teljesen megtelt, mikor az egyik köztisztviselő, egy francia közgazdász arról beszélt, hogy az EU-n belül mennyivel könnyebb lesz majd az országok között mozogni.

„Tegyük fel, hogy külföldön akartok majd tanulni – ezt sok esetben ingyen és bérmentve megtehetitek majd. Ezenkívül, ha külföldön akartok munkát vállalni, az EU-s egyezményeknek köszönhetően sok országban ezt külön munkavállalási engedély megszerzése nélkül is megtehetitek majd” – valami ilyesmivel kezdte, majd feltett egy kérdést a bent ülőknek.

„Hányan szeretnétek külföldön élni? Tegyétek fel a kezeteket!”

Azonban a tömeg nem nagyon moccant. Két-három kéz repült csak fel a magasba. A francia nő odafordult hozzám, és közölte, hogy fordítsam le a kérdést még egyszer, mert nagyon úgy néz ki, hogy nem értették meg.

Kisebb noszogatás után a felemelt kezek száma elérte a négyet-ötöt. Az európai közszolgák egymásra néztek hitetlenkedve, majd a francia arra biztatott, hogy kérdezzem meg, miért nem rakták fel a kezüket oly sokan. Egy fiú azt mondta, hogy most minek menjen bárhova is, hiszen jön az EU amúgy is. Fejlődik az ország. Plusz itt a családja, a barátai, anyanyelvén mindenki megérti. Minek menjen ő máshova?

Aznap este vacsora közben az européerek még mindig erről beszélgettek. Mondogatták, hogy ilyet még nem láttak, meg ez hogy lehet stb. Aztán az asztalnál ülő magyarok mi is megpróbáltuk megválaszolni a kérdéseket.

A magyarok nem túl mobilak, hiszen még Székesfehérvárról Pécsre sem nagyon költöznek át munkáért nemhogy valahova teljesen idegen helyre – magyaráztuk.

Még 2006-ban is találkoztam egy lánnyal, aki egy alapítványnál dolgozott. Egy olyan könyv szerkesztésén dolgozott, amely arra buzdította a fiatalokat, hogy próbáljanak szerencsét külföldön.

A külföld nem menekülés, hanem lehetőség

S valóban. Nekem generációkon keresztül minden családtagom, legalábbis akikről tudok, Pest megyében éltek. Senki nem tudta milyen külföldön élni, senki nem tudta milyen egy családtagot külföldre engedni. Génjeinkben hordoztuk a bezártságot és sokszor ez a rám szakadt szabadságot teherként éltem meg. Anyám, nagyanyám egy utcában laknak. Egész gyerekkoromban egymást segítették.

A fél kisváros ágról-végről a rokonom volt. Számomra a külföld nem menekülés, hanem egy opció volt. Egy lehetőség, amely soha nem adatott senkinek előttem a családban. Velem szembe jött és nem tudtam nemet mondani neki.

Többször visszatértem Magyarországra. Sokszor abban a reményben, hogy otthon valakinek talán szüksége lesz arra, amit külföldön tanultam. De engem sokszor csalódás ért. Nem találtam állandó munkahelyet, ahol normális fizetést adtak volna. Jártam olyan állásinterjún ahol a diplomámon két lábon ugrált a cégvezető mondván: mit képzelek én magamról, azt hiszem egy amerikai diploma többet ér egy magyarnál?

Nem tudtam neki elmagyarázni, hogy ezt nagyon kemény munkával szereztem. Azt sem tudtam elmondani, hogy nem hiszek semmit, egyszerűen nekem adatott egy lehetőség és én éltem vele.

Így hát mikor jöttek újabb és újabb lehetőségek, én mindet megragadtam. Amerika után három év Dánia következett. Aztán ott megismerkedtem ausztrál férjemmel és így kerültem Ausztráliába. Már öt éve élek itt.

Sokat változott a helyzet

Közben többször jártam otthon. Érzem, hogy sokat változott a helyzet. Akárhová mentem, a fagyiárus, a festő-mázoló, a taxisofőr mindenki azt kérdezi, hogyan jutottam ki Ausztráliába. Most már nem kell győzködni senkit. Maguktól jöttek az e-mailek, megkeresések Facebookon vagy telefonon. Tudok-e segíteni, vannak-e ötleteim? Ezek az emberek azonban már nem tanulni akarnak, nem világot látni, hanem menekülni.

Mit tudok ajánlani? Az én történetemből a lényeg talán a következő pár dolog.

Mit nem javaslok?

Szerintem az elindulás előtt nem olyan kérdéseket kell feltenni, hogy külföldön mi mennyibe kerül, mennyi adót fogok fizetni, mert ez összehasonlíthatatlan. Persze ne induljunk el felelőtlenül, de nem lesz boldogabb az ember valahol csak azért, mert a tej ötven forinttal olcsóbb.

Külföldön más lesz az ember keresete is, másra fogja költeni a pénzét, olyan dolgokra, amelyekre otthon nem költötte. (Ha látni akartam a szüleimet Magyarországon, nem kellett fél millió forintot fizetnem. Most ennyibe kerül a családlátogatás.)

Nem azt kellene nézegetni, hogy vajon könnyebb lesz-e az élet, mert ez is becsapós. Lehet, hogy jobban keresel majd, de tényleg csak erről szól minden? Fel kell készülni, hogy lesznek dolgok, amik itt könnyebben mennek, de lesznek olyan problémák, amelyekkel korábban nem kellett megküzdeni. (Milyen gyakran látogatod majd a családtagokat? Hogyan kötsz életre szóló barátságokat? Hogyan küzdesz meg azzal, hogy te bevándorló vagy aki akcentussal beszél?)

Mit javaslok?

Elindulni nehéz. Azzal, hogy elindulsz még nem biztos, hogy tudod merre visz majd az utad. Lehet most Londonba készülsz, de két év múlva Amerikában lyukadsz ki. Ahhoz, hogy eljussak Ausztráliába, először el kellett indulnom Amerikába. Ne arra gondolj, hogy én most akkor örökre elmegyek! Mert ez nem biztos. Lehet majd visszajössz, lehet még tízszer el is indulsz újra meg újra. Nem kell azt hinni, hogy ha valaki elindul, akkor már fel kell égetnie egyből a maga mögött lévő utakat. Lehet, hogy a külföldön szerzett tapasztalatokkal majd otthon találod meg jobban a helyed.

Az elindulásnál fontos, hogy csomagoljunk egy kis kalandvágyat és kíváncsiságot. Nem csak azt kell nézni, hogy az adott új helytől mit kapok majd (mert lehet, nagy csalódások fognak érni), hanem azt is, hogy mit tanulhatok az ottani emberektől, kultúrából. Mit tanulhatok magától az országtól, a családtól való elszakadástól.

Végül készülj fel arra, hogy lehet egy idő után hozzászoksz az állandó stimulációhoz: az állandó mozgáshoz és akkor már maga a változás lesz a biztonság. A változás fog megnyugtatni. Ez sem feltétlenül jó, de megtörténhet. Én 15 éves korom óta járom a világot. Több mint tíz éve élek más kultúrák között. Rutinos „elinduló” vagyok.

Sajnos, most is mehetnékem van. Mennék tovább. Tanulnék újabb nyelveket. Vagy mennék valahova vissza. Akár Dániába, akár Magyarországra. Mennék valamerre. Nem azért, mert itt rossz. Nem azért, mert anyagiakban máshol jobb lenne. Nekem így alakult az életem. Én már nem az elindulással, hanem a maradással küszködöm.

SMG

(Az alcímeket Határátkelőnek köszönhetem. Az eredeti írás az ő, főleg elvágyódóaknak szóló fantasztikus oldalán jelent meg, itt: http://hataratkelo.postr.hu/most-is-mehetnekem-van)

Reklámok

KIVÁNDORLÁSOM TÖRTÉNETE” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Igazán érdekes volt végigolvasni az írásodat! Tetszik ahogy befejezted a cikket, hogy maradni nehéz :-), tényleg ha az ember felvesz egy mobilitást. Nekem sem akadály már összepakolnom serc – perc alatt és valahol máshol az ismeretlenben kezdeni.
    Én közel másfél éve kezdtem el az Au pairkedést, és eddig vidéken éltem illetve most Londonban, de már érzem mennék én is tovább, még már országokat is bejárni így!
    Ausztrálián is gondolkoztam, de a vízum miatt nehezebb mint gondoltam, illetve sok ügynökséget találtam, de nem tudom melyik a megbízható, így még nem léptem.

    • Sok sikert Hanna, remelem jol erzed magad Londonban, de talan onnan atjutni Ausztraliaba mar nem is olyan nehez, mert az mar a Commonwealth resze, de igazabol nem tudom. Mindenesetre az idojaras talan nalunk jobb, mint nalatok 😀

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s