Hát ezen miért nincs kakaópor? Pincér! – kiáltja.
Négykerékmeghajtásos luxusautóval érkeztek öt perccel ezelőtt, Toorak traktor, ahogy errefelé hívják őket. A kislányon csinos lila kordkabát. Az anyuka negyven körüli. Szőke, vékony, mint errefelé mindenki. Hiába, a szomszéd kerület Toorak, ez Melbourne Rózsadombja. A kávéházak itt mindig tele vannak. A copfos kislány alig lépett be az ajtón, egyből kiszúrta az egyik üres asztalt, belemászott a kipárnázott székbe. Amíg térdelt elérte az asztal közepén álló étlapot, amelyet miután megkaparintott egyből anyjának kezébe csúsztatott. Otthonosan mozog. Öt pincér cikázik az asztalok között, rajtuk farmeranyagból varott kötény: fiúkon-lányokon egyaránt. Az ausztrálok imádják az uniformist, nincs bennük semmiféle kommunizmusból megmaradt fóbia. Örömmel viselik. Iskolában, munkahelyen, bárhol, bármikor: nyöszörgés nélkül öltenek fel egyenruhákat. A felszolgálók mind fiatalok, kivéve egy idősebb házaspárt. Ők a tulajok. Kávékihordással itt általában diákok keresnek zsebpénzre valót. Nem kell nekik éveket tanulni semmiféle pincérszakmát. Pincér vagy pénztáros bárki lehet, aki betöltötte a tizenhatot. Az újonnan érkezett vendégekhez is egy fogszabályzós lány tipeg oda. Az anyuka „skinny flat white”-ot rendel, ami meleg, zsírmentes tejjel készült kávét jelent. A kislány pedig babychinót kér magának, ami tulajdonképpen eszpresszós csészében felszolgált gőzölt tej. Általában, mint a kapucsínónak, a babychinónak is kakaóporral szórják meg a tetejét. Itt, azonban, ezt most elfelejtették. Alig három éves. Selypesen beszél. A lába még a szék széléig is alig ér el, de már reklamál.
Hát ezen miért nincs kakaópor? Pincér! – kiáltja.
********
A kávét Afrikában termesztik, az arabok fedezték fel élénkítő hatását és az olaszok tették a fekete löttyöt ihatóvá. Ez volt számomra a kávétörténet dióhéjban. Nem voltam sosem nagy kávés, nem bírtam a kesernyés ízt. Kávéházakba viszont szerettem járni. Bámészkodni. Főleg. Melbourneben azonban szinte mindenki koffeinfüggő. A tejes teán felnőtt idősebb angolszász generáció természetesen az olaszokat okolja mindezért, akik nem kis számban találhatóak meg Melbourne belvárosában. A második világháború után az olasz bevándorlók második hulláma érkezett Ausztráliába és a máig híres olasz városnegyedben a Lygon utca környékén gombaként szaporodtak el az olasz presszók. Aztán a koffeinfüggőket kiszolgáló intézmények a város más részeire is átterjedtek. Mára pedig úgy tűnik a fél város kávészenvedélyben szenved és a bariszták nem restek őket kiszolgálni. Szinte minden sarkon van egy kávéház: francia, olasz, vietnámi, retro, barokk, lepukkant, modern. Sőt, egyes presszókban fodrász is üzemel, máshol bőrárukat is adnak el ugyanabban a légtérben. A templomi istentiszteletek után pedig ingyen kávéval bírják maradásra a híveket. De könyvesboltokban, könyvtárakban, múzeumokban, edzőtermekben bárhol bármikor: leülhetünk egy csésze kávéra. Már ha van hely. Ugyanis a legtöbbször a presszók dugig tele vannak. Nemcsak reggel, nemcsak délben, hanem mindig. A munkanélküliség aránya nem magas, de néha úgy érzem itt senki sem dolgozik. Mindenki csak kávézik. Ha az emberek nem kávéházban ülnek, akkor valószínűleg az autóban, a vonaton vagy a mukahelyükön szürcsölik papír poharakból a kávét. Férjem szerint a környékünk gazdag asszonyait gyakran látni ilyen papír poharakkal kezükben, kompressziós ruhákban sétálni az utcán. (Szerintem csak a testedzést és az élvezeteket akarják összekötni. Férjem szerint errefelé biztos nagyobb a trombózis veszély.) Az elvitelre rendelt kapuccsinókat a zöldebb fogyasztók műanyag környezetbarát kávéspoharukba kérik. Ezt, mint valami ételhordót, mindig magukkal hurcolásszák. A kávéházak közül sok, nemcsak környezet, hanem ember barát is és úgynevezett fair trade azaz méltányos kereskedelem során szerzi be a kávét az ültetvényekről. A fair trade kávébabot szedő munkások így elvileg megkapják a fizetésüket, ergo nem kell a koffeinfüggőnek azon aggódnia, hogy esetleg szenvedélye miatt másokat kizsákmányolnak a profitéhes ültetvényes gazdák. Apropó gazdák. Sok kávéházban a gazdik kedvenceit is szívesen látják külön kihelyezett kutyatálkákkal. Az egyik helyi kávéház előtt sokszor szinte falkányi eb liheg miközben gazdáik bent újságot olvasnak egy csésze tejes kávé mellett. Reggel tíz körül mikor már levonult a munkába sietők hada, akor jönnek ezek a kutyás népek. Ők általában egy időben érkeznek a babakocsis anyukákkal is, akik kávéházakban jönnek össze barátnőikkel. Nyilván a kismamáknak jót tesz kilépni a házból. Arról nem is beszélve, hogy egy kis szociális élet érdekében még a lakást sem kell rendbe kapni. Egyébként Ausztráliában egyre kevésbé hívnak meg emberek másokat magukhoz. Vagy kávézókban, vagy éttermekben találkoznak inkább. Így kényelmesebb, hiszen a vendég sosem marad tovább, mint kéne.
********
Mostanában férjem 83 éves fiatalos, vadi új sportautóval közlekedő nagymamája is rászokott, hogy az öregek otthona helyett, inkább egy presszóban fut velünk össze. Ezeknek a presszó élményeknek kicsit betett, hogy az orvos magas vérnyomása miatt nemrég hosszan tartó „kávé-szünetre” utasította a mamát, akinek azonban rendkívűl hiányoztak a meleg, tejes italok. Először az olasz forró csokival próbálta a kávét helyettesíteni. Ez azonban nem jött be, mert mint kiderült az olasz forró csoki tényleg nem más, mint forró, olvasztott csoki, amire az ő korában, ha ránéznek máris székrekedést kapnak az emberek. Következő alkalommal rábeszéltem, hogy próbálja ki az indiai tejes teát, a koffeinmentes, de fűszeres chai tea-t (angolul csájtínek ejtik). Kár, hogy mire a pincér odaért kicsit diszlexiás rohamot kapott a nagyi és egy csésze csájtí helyett tájcsít rendelt. Szerencsére a pincér azért nem karatézta le. A csájtín egyébként a legtöbb indiai nevet, mivel a chai nevet ők találták ki és náluk ez annyit jelent, hogy tea. Illetve, mert az Ausztráliában kapható úgymond teateát ők csak akkor isszák, ha valaki beteg. Melbourne gazdagabb kerületeiben szójatejjel is lehet kérni chai-t, vagy latte formátumban is. A soy chai latte-s (szójcsájlátés) hipszter negyedekben: Brunswick-ban és Northcote-ban ittam már tejes kutyatej teát is, ami rendkívül gusztustalanul hangzik, de meglepő módon finom. Mindenestre nem szoktam rá. Viszont a kávéra igen. Ugyanis azt kell, hogy mondjam, hogy bár a kávét Afrikában termesztik, az arabok kezdték el inni és az olaszok népszerűsítették szerintem az ízét Ausztráliában tökéletesítették. Kezdem megérteni, hogy az ausztrálok európai útjuk után miért rohannak fejt vesztve a reptéri kávézókba azzal a kiáltással: Jaj végre, egy jó kávé! Valahogy itt a kávé sosem keserű. Talán az itteni tej az oka. Mindenestre mostanában alig múlik el úgy nap, hogy ne igyak egy jó kapucsínót. Azt szeretem a legjobban. Ugyanis: kakaópor van a tetején.