– Azt a bumerángot szeretném megnézni – szólok oda az indiai árusnak.
– Kézzel készítettek, mindet a főnököm csinálja. – mondja, miközben átnyújtja a lakkozott, apró pöttyökkel színesre festett vadászeszközt.
– A főnök honnan való? –  kérdem, mert végig jártam az egész nagy melbourne-i vásárcsarnokot és úgy tűnt, hogy a bumerángok és a didzseriduk is mind-mind kínai bóvlik. Csakúgy, mint a plüss koalák és a gyapjú csizmák. Valami autentikusabb ajándékra vágytam.
– Ausztrál, persze. Őslakos. – mondja. Mindjárt jön. Látja, mindennek a hátuljára rá van írva Boomiri. Ez a törzsük neve.

Célba értem. Nézegetem a többi fatárgyat, miközben tényleg megérkezik a két méteres őslakos férfi. Egyből megragad egy didzseridut és elkezd rajta játszani. Arcát hatalmasra fújja, csakúgy  dübörög a föld alattunk a brummogó morgó hangszertől. Majd hatalmas tenyereivel integet egy két potenciális vevőnek. Szemeit becsukja, mintha ez valami előadás része lenne. Aztán mikor látja, hogy egyre többen gyűlnek össze a portékája körül beszélgetni kezd.
– Te honnan jöttél? Német vagy? Guten Tag!
Majd többen is kipróbálják az őslakos hangszert. Sokaknak nem megy. Tüdő kell hozzá ugyanis. Meg jó technika. A szájhoz érintendő részt bevonták vastagon viasszal, hogy az ajkaknak kellemesebb legyen a hangszer megszólaltatása, de így is sokan undorkodnak. Én sem akarok herpeszt.

Aztán elfogynak a bámészkodók, talán valaki vett is egy kisebb fahangszert. Én még mindig nézegetek.
– Mit keresel? – fordul hozzám az őslakos művész, akit magamban csak Boomirinek hívok.
– Ajándéknak valót.
– Hát az itt van bőven. Én készítek mindent. Saját kezűleg. – felmutatja kezeit, majd az asztal fölé hajol és ujjaival rendbe rántja a portékák szétzilált sorait. Rám sem néz, mikor következő kérdését teszi fel:
– Honnan jöttél?
– Magyarországról. – felelem miközben végre eldöntöttem a teknősös bumerángot viszem. Átnyújtom neki, hogy tegye zacskóba, adjon számlát. Az a sejtésem, hogy amíg fizetek elmond majd pár magyar szót, amit turistáktól megtanult és ahogy ezt kigondolom már kezdi is:
– “Hogy vagy magyar?” – kérdi jó magyarsággal.
Mosolygok. Aranyos. De mégis megspékeli.
– I’ll sing you a “magyar nóta”! Erre már felkapom a fejemet.
– Türürürrrüüü türüüüürrrrrüüüü… – zendít rá, utánozva a cigányzenészek hegedűjét vagy éppen a cimbalmot. Mintha tényleg a jó ebédhez szól a nóta bevezető dallamait hallanám. Majd elkezd énekelni is: “Édres nyári éjszakán”….. Nem értem a folytatást, de tényleg magyarnak hangzanak a szavak is. Ha érteném sem ismerném fel a dalt, nem vagyok egy nótafa. Boomiri beleéli magát. Most is becsukja a szemeit. Könnyesre nevetem magam. Hüvelyk, mutató és középső ujjait egymáshoz szorítja és öklét ritmusosan rázza mellkasa előtt. Fogai fehérlenek. Hófehér haja és két hatalmas pajesza érdekes keretet ad sötét arcának. Mihelyst abbahagyja az éneklést, egyből magyarázza is történetét.
– You know, I had a “magyar” girlfriend. “Barátnő. A Mari”. From “Székesfehérvár”. – majd angolul elmeséli, hogy itt ismerkedtek meg Ausztráliában. De járt vele Székesfehérváron is.
– Ott élt neki az “Opa meg az Onya”. De tudod a Mari nem beszélt velem mindig szépen. Vad nő volt. Ezért csúnya szavakat tudok leginkább. Ezeket nem mondom.
– És mi lett Marival?
– Ó, Marival? Már nem élünk együtt. Nem bírta itt. Végleg hazament a szüleihez. Székesfehérvárra. – megint matat a tárgyak között, pedig az előbb már mindent rendbe tett, azóta senki sem babrált az árukkal. Csak én állok a pultnál, a másik árus is elment ebédért. Csend lesz. Azon gondolkodom, hogy mi lehetett nehezebb a vad magyar nőt vagy a szakítást kiheverni?
-Tudod terhes lett a Mari. – folytatja Boomiri hirtelen. – Gyereket várt tőlem. Meg is tudtuk, hogy fiút. Egy “fekete magyart!” – felnevetünk.
-De Mari elesett és elvetélt. Meghalt a gyerek. Nem lett fiam. Nem lett “fekete magyar”. Hiába, no. Pedig milyen jó lett volna, ha lesz egy fiam, egy “igazi fekete magyar!” – rázza nagy ősz fejét és közben kihúzza magát.
– Aztán Mari depressziós lett. Nem bírta kiheverni. És hazament. – könnybe lábad a szeme.  Azt mondja, fáj neki még mindig, pedig a gyerek már 16 éves lenne.

Majd hirtelen felkiált.
-De én azért az maradtam! Fekete magyar! “Sean Ninyura vagyok! Fekete magyar vagyok!”
Majd átnyújtja nylon szatyorban a bumerángot.
– Mást nem kérsz? – kérdezi.
Addigra már újra állnak a didzseriduk körül, Boomiri szeme már rájuk kacsingat. Visszajön az indiai is, kávét szürcsölget.
– Na, választottál? – kérdi.
Mutatom az átlátszó szatyorban a bumerángot.
– Szép és autentikus, hidd el, igazi kulturális emlék.
– Hát az biztos. – motyogom, majd tovább sétálgatok a piacon. Kicsit megzavarodtam. Merről jöttem? Hova megyek? Bolyongok az árusok között. Házi szappanok, teaolajak, bőr kalapok és közben a levegőben terjed a spanyol fánk illata. Magyaros dallamokat dúdolok. Nem tudom mit, csak lalázok. Mintha egy cigány húzná folyamatosan a fülemben.

SMG

(A művész és ex-partnere nevét megváltoztattam.)