MAMA, MI LESZ ÍGY VELÜNK?

1.

„Olyankor még a nap is kisüt, ha itthon vagy. Itt csak olyankor jár a boldogság. De sosem marad soká’. Mi lesz így velünk?” – suttogta bele a sötétbe a mama egyik hazalátogatásom búcsúéjszakáján.

Kint ültünk a teraszon, hintáztunk. A hintaágy vasvázára feltekert zsinóron lógott a pislákoló villanykörte, amelynek fénye odavonzotta körénk a kert bogarait, rovarait. Ciripeltek a tücskök, zümmögtek a szúnyogok, csapkodtak a molylepkék, mi pedig hallgattunk tovább csendben. Arcunkon csillogtak a könnyek.

Hálás voltam: mert amíg a só rászáradt arcbőrömre addig ő betakargatott. Fontos volt neki, hogy ne fázzak. Ő nem szeretett fázni ugyanis. Mégis mindig fázott. Kölcsönzött aputól egy pulóvert, engem pedig egy termékbemutatón ajándékba kapott takaróba bugyolált nyakig. Precízen körém tömködte a kismacskás pokrócot. Kicsit nyavajogtam, hogy hagyja, jó lesz már, de valójában szerettem, ahogy piszmog köröttem. Kicsinek is, ha aludtam, belopódzott a szobámba, és gondosan betakargatott. Később a derekam védelme érdekében – „Nehogy felfázz, mert még a végin nem lehet gyereked!” – kötött több vastag mellényt, hosszú kardigánt, s gyapjú pulóvereket: szépeket, amelyeket másoknak örömmel mutogatott.

Hálás voltam, hogy az ő életében az én érkezésem (és jelenlétem) úgy hatott, mint amikor váratlanul egy novemberi reggel a felkelő nap bearanyozza – a nyár emlékeit rég elfeledett -, ködbe burkolt tájat. Akkor már idegenföldön laktam másfél évtizede, s hozzászoktam, hogy meghúzom magam. Néha mindez olyan jól sikerült, hogy gyakran attól féltem, hogy végérvényesen eltűnök; mint minden szeretetlen ember, én is láthatatlanná válok.

„Ha mégis észrevesznek, csak jó tetteimről tegyék!” – e szerint éltem egy ideje.  De nehéz teher az efféle jóság annak, akit ahhoz szoktattak, hogy úgy is szeretik, ha látják-ismerik teljes valójában.

Hálás voltam tehát a mamának, hogy anyámon kívül van, aki úgy szeret, ahogy ismer. Nem feltételezi minden szavam mögött a rosszindulatot.  Nem sejt minden kérésem mögött rejtett szándékot. Minden fintorom, kérdésem, indulatom, hangulatom ellenére: ragaszkodik. Sőt! A kedvemben jár: keresi, hogy nekem mi esne jól. Gondolkozik, vajon minek örülnék, vagy mivel segíthetne. Ha az ember életében van legalább egy ilyen valaki, akkor már nem elveszett. Akkor már tud navigálni. Akkor a világ melegebb, fűtöttebb.  Kényelmesebben mozoghat benne.

Hálás voltam azért, hogy ő még van nekem. Megfogtam érdes kezét és kívántam bárcsak sose kellene megint elmennem. S még el sem mentem, de már vágytam arra, hogy visszajöhessek. Vártam, hogy visszaköltözhessek. De tudtam, egyelőre nem lehet. Aztán az este folyamán lassan beleringattam magam abba – a hintaágyban szőtt álomba-, hogy majd egyszer mégiscsak hazaköltözünk.

„Mi lesz így velünk?” – visszhangzottak fejemben a mama szavai még másnap is, s vittem fel a bűntudatot a repülőgép fedélzetére, majd cipeltem magammal át az óceánon egészen Ausztráliáig.

2.

Születésem előtt nagyanyám, – aki mindig azt mondta, hogy neki vagy egy lánya, vagy hat fia lesz – két éjszakát átimádkozott, hogy nehogy lány legyek; majd születésem után két éjszakát által sírt: mert mégis az lettem.

A mamának „csak” egy lánya volt: az anyám.  Korán szülte, alig múlt tizennyolc éves, még maga is gyerek volt, s maradt is az élete végéig: gondoskodást igénylő, szeretetéhes, lány-anya. Nem engedték fehér menyasszonyi ruhába esküdni. Már terhes volt az eljegyzési képeken is. Anyu azonban mindig azt mondja, hogy őt nem érdekelte. Ő mindig tudta, hogy ő szerelemgyerek. Később a mama terhes lett még egyszer mégis. Pörölt Istennel, amíg el nem veszítette a babát. Akkor már hiába sírt.

A mamába anyja nevelte bele – tőle tudta -, hogy nem jó a lányok sorsa. Dédnagyanyám tizenkét testvér közül, hat fiú után született első lánygyermekként. Mosott otthon annyi férfira gatyát, nadrágot, inget, hogy megutálta egy életre a dologgal teli női létet. Mégis két lányt tudott „csak” szülni. Egyedül kellett neki aztán azokat is felnevelni.  A második világháború kezdetén férjét 38 évesen elveszítette. Az elsötétítés idején dédnagyapám síneket javított, s így nem látta a közeledő villamos vezetője. Nagyanyám öt évesen, nála nyolc esztendővel idősebb nővérével nézte, ahogy aznap este apjuk véres ruháját, csizmáját a házba behozták az idegenek: letették – ledobták középre a konyhakőre. Leginkább az asszonyok ordítása maradt meg az emlékében, ahogy az anyja, de főleg apai nagyanyja úgy jajveszékelt, mint aki megőrülni készül: „Mi lesz velünk?” Talán meg is őrült.

És az anyjuk? A dédi? Ő egykedvű lett és maradt kilencvenéves koráig. Bár először ő maga is majdnem belehalt a fájdalomba. Elment egy orvoshoz, aki megdorgálta: vagy belepusztul a boldogtalanságba, vagy összeszedi magát. Azt választotta, hogy akkor inkább becsülettel felneveli a két lányt. Beteg mégsem lehet. Mi mást tehetett volna? Magára maradt egy világháború kellős közepén két kislánnyal, iszákos apóssal, beteg anyóssal.

Először a németek jöttek. Beköltöztek hozzájuk. Tiszták, távolságtartóak voltak. Ekkortájt dédanyám végig ment a mamával a főutcán – kenyeret vittek valahová -ahol éppen elhajtották mellettük a helyi zsidókat. Ki, az állomásra. Egy magyar katonanő, jó nagy darab, puskatussal visszalökött egy terhesasszonyt a sorba, mert az lemaradt. Dédanyám odakiáltott:

„Mit csinál, nem látja, hogy terhes?”

A katonanő a puskát mamára fogta és annyit mondott: „Fattyaddal együtt beküldelek a sorba, ha még egyet szólsz! Aztán a kutya nem mondja meg, hogy nem közéjük tartozol!”

Mint a szíve, a dédi udvarának kapuja is mindig mindenki előtt nyitva állt. A rendszeresen arra járó fazékfoltozó, késköszörülő és a többi vándorcigány is mindig talált nála elemózsiát: zsírt, krumplit, kenyeret. S használtcipőt is kaptak tőle a romagyerekek. Így nevelődött a mamám.

Majd jöttek az oroszok: tetves fejjel. Csizmával feküdtek fel a frissen húzott ágyra. A dédimama az asztal alá szögezte a kolbászt előlük, mert kizabálták volna az egész házat. Gyakran rájuk is kiabált magyarul. Mit törődött ő vele, hogy nem értik: „értették azok!”. Oroszul könyörögtek: „Ne szidjon minket, mi sem akarunk itt lenni! Minket is hiányol az anyánk!”

A helyiek féltek. A kislányokat bújtatták, a nagyobbakat öregasszonynak öltöztették. Egy orosz mégis beszökött a mama nővéréhez egyik éjszaka.  A fiatal lánynak sikerült kimenekülni: mezítláb, hálóingben kirohanni az udvarra. A nyárikonyhában húzta meg magát. Fel is fázott szegényke. Az öregapjuk – a kistermetű, de erős ember – ezalatt nekiugrott az orosznak és püfölték egymást, ahogy csak lehetett. Az öreg leteperte a nagydarab ruszkit. A többi nő átrohant a szomszédba, ahol az orosz tisztek laktak, s áthívták őket. A katonát aztán sajátjai agyonlőtték még mielőtt több kárt okozhatott volna a helyiekben.

A nagyanyám mindennek ellenére mégis sokat emlegette az egyik fiatal orosz katonát, a Misát, aki a dédiéknél lett elszállásolva amíg megjavították lerobbant autóját. A kamasz Misa sokat játszott azzal a kislánnyal, aki akkor a mama volt. Mikor tovább kellett állnia búcsúzóul megpörgette a kis copfost az udvarban. „Csak forogtunk, forogtunk. Csoda, hogy nem szédültünk bele. Percekig pörgetett és én mást sem láttam, csak, hogy a nevetéstől szakadtak a könnyei” – mesélte a mama, aki maga is sokáig sírt a Misa után.

Mint ahogy sírt, mikor megszülettem.

És sírt mikor külföldre mentem.

Sírt mikor újból meg újból, ismét és újra: útra keltem.

Sírt akkor is, mikor a lánya – őt apámra bízva – eljött hozzám Ausztráliába hat hétre unokája születésére.

3.

„Mi lesz velem?” – kérdezte a mama a telefonban, mikor anyu Melbourne-be érkezése után kiültünk a már őszi színekkel borított kertbe és felhívtuk.

„Mi lesz velem?” – kérdezte elcsukló hangon, s mi kinevettük, bár talán nem is olyan mosolyogni való kérdés ez egy olyan embertől, aki szülővárosán kívül sosem élt, s akinek anyja és lánya is 15 percnyi gyalogútra lakott tőle.

„Hát mi lenne!” – csattantam fel hangomban enyhe gúnnyal. „Ne legyél már ilyen önző, mama! Gondolj arra, hogy milyen jó most nekem, hogy itt van anyu. Amúgy is én is kérdezhetném, hogy mi lesz velem, hiszen félek a szüléstől…”

„Jól van na, ne nevess ki!” – felelte ő és, hogy megnyugtasson elmesélte, hogy neki reggel kezdődtek a fájások mégis bement vonattal a gyárba, majd hazafelé besétált a kórházba és megszülte anyámat, mindenféle fájdalomcsillapító és miegyéb nélkül. Majd anyuval közösen bíztattak: „mi erősek vagyunk, mert ilyen a fajtánk!”. Ebből a „mi”-ből aztán tényleg erőt lehetett meríteni, még a fájdalmak között is. S tényleg úgy lett, ahogy mondták: megszültem a lányomat, hála Istennek, komplikációk nélkül.

Én is „csak” lányt tudtam szülni, akinek ugyanolyan nagy kerek feje volt, mint a mamának anno a hetvenöt éves bebarnult képeken. S ő is ugyanúgy bömbölt naphosszat élete első három hónapja során, mint ahogy a nagyanyám tette egy egész esztendőn át. Állítólag azért hagyta csak abba a sírást, mert a már mindenféle gyógymódot kipróbált dédnagyanyám egy nap megunta, és a vörös fejjel ordító gyermekét belehajította a kiságyba azzal a felkiáltással: ha nem hagyod abba, akkor hát dögölj meg! Majd rácsapta az ajtót. A nagyanyám attól kezdve nem visított, legalábbis nem egyhuzamban. Az én lányom kevésbé drasztikus módszer hatására hagyott fel a napi húsz órás sírással. Később kiderült, hogy tejallergiás –lehet a mama is az volt, csak sosem tudta – de abban a hat hétben amíg anyám velünk volt, ezt nem tudtuk, még nem tudhattuk.

Pár nappal anyu hazaindulása előtt hívtak otthonról, hogy a mama elesett.  Volt már ilyen. Telefonon értük utol.

„Ez másfajta esés volt, mint a többi. Szédülök most is. Alig állok a lábomon” – nyöszörgött túlvilági hangon. Kiment kapálni és a virágoskertben esett el.  Rádőlt a szomszéd falára, amin nevettünk, mert mindig attól félt, hogy az fog egyszer őrá dőlni. Anyám megdorgálta, mint egy akaratos kisgyereket:

„Megmondtam, hogy ne kezdj el kertészkedni nélkülem! Mondtam, hogy megcsináljuk a kertet ketten, miután hazamentem!”

De ő felidegesedett – ez volt a válasz. Felidegesítette az egyik barátnője. Sőt mi több, úgy megbántotta, hogy abba belekeményedett a szíve. Ezért kellett kapálni, hogy levezethesse a dühét. Lehet dühében szédült meg. A barátnője szókimondó nő volt, nem az a finom öreghölgy fajta, de nem tudtuk elképzelni mivel bánthatta meg a mamát annyira, hogy abba belekeményedjen a szíve, s nekiessen, rádőljön a falra.

A szomszéd szobában etettem a kisbabát, onnan hallgattam ahogy nyugtatja telefonon anyu a mamát. Azon gondolkoztam, hogy az elmúlt évek alatt talán egyszer mérgesítette fel a mamát ez a „barátosné”, de az is húsz éve történt, amikor mindketten elveszítették a férjüket. A barátnő a saját anyja sírjába temette az urát is.  „Szidta az uram az anyámat egy életen át, gondoltam odatemettetem mellé. A temetőben aztán lesz ideje a bocsánatkérésre, a dolgok rendezésére” – mondta, s nevetett rekedtesen. Egy napon a mama éppen pitéhez pucolt almákat, mikor ez az asszony hatalmas lendülettel tört be a konyhájába. „Kész az új sírkő!” – dicsekedett.  –És ugyanolyan lett, mint amilyet te csináltattál az uradnak.” Majd felemelte a fejét és hetykén hozzátette: 

„Csak hát,” – mondta, majd tartott egy kis hatásszünetet – „ a mienk nagyobb.”  Majd fürkészte nagyanyám arckifejezését, aki teljes nyugalommal hámozta az almákat tovább és csak annyit vetett oda:              

„Nagyobb a fenéket! Már láttam! Ugyanakkora.”

Szó-szót követett.  A vita lezárása érdekében még aznap kapával, gereblyével, virággal megrakott biciklivel, és colostokkal, mérőszalaggal megtömött szatyorral feltekertek a hegyre: ki a temetőbe. Lemérték a sírokat és centire ugyanakkora volt mindkettő. Na akkor volt utoljára, hogy erre a barátnőre felmérgesedett a mama.  

„Mit jön ide hencegni a hülyéje, hogy ugyanolyan, sőt még nagyobb!” Aztán persze megbocsátott. „Mert, ha valaki éppen hülye, nem azt kell kérdezgetni, hogy most miért ilyen, miért olyan? Hát miért? Zsák szarért. Hagyni kell inkább lecsillapodni. Ki kell várni, amíg elmúlik, aztán mikor már nem hülye, lehet vele barátkozni nyugodtan újra.”

4.

Miközben én csitítgattam a síró kisbabám, hallottam, ahogy anyu a telefonon nyugtatgatja a mamát.

„Jaj, anyu, ha rosszul érzed magad, menj el a fodrászhoz! Tudod, hogy jobban leszel egyből, ha szép a hajad” – mondta anyám, én meg mosolyogtam a tanácsán.  De a mama szépségének tényleg a haja volt a koronája. Dús és sötét. A nyolcadik osztály végéig gyönyörű, karnyi vastag fonata volt. Aztán tizennégy évesen levágatta divatosra: évtizedeken át daueroltatta, csavaróztatta, de festetni sosem festette. Ősz hajszála csak hetvenéves kora után akadt, akkor is csak egy-kettő. Mégis gyakran megdicsérték a nyugdíjasklubban, hogy na, most jól eltalálta a fodrász a színét. Ilyenkor pufogott: „a marhák! Beszélnek össze-vissza! Nincs egy igaz szavuk sem!”

Nagyapám korai halála után a mama kopasz lett. Az összes haja kihullott. A Kék Golyóban feküdt sokat. Odajárt egy éven át. Néha huzamosabb ideig bent is maradt. Mentünk olyankor látogatni. Nem szerettem odajárni. Nem szerettem úgy látni a mamát: áttetszőnek, könnyűnek. Olyan volt akár egy japán gésa, aki a sárkányokkal hímzett selyemköntösében sápadtan végig lebegett a folyosón. Egyszer kikisért az utcára is, integetett utánunk. Sokáig féltem, hogy akkor láttam utoljára. Szobatársai jöttek-mentek, mint átszálló utasok az élet utolsó állomásán. Az orvosok lemondtak róla is. A limpfomás daganatok rátekeredtek a szívet és a tüdőt ellátó fontosabb erekre. Műteni nem lehetett, csak a kemoterápia és a sugárkezelés jöhettek szóba. Egyik nap sírt, hisztizett a látogatás során.

„Mi lesz velem?” – kérdezte anyámtól, aki válaszképpen megszorongatta és azt felelte:

„Látod azt a nőt magad mellett, akinek sírsz egész nap? Azt a nőt, aki téged ápolgat? Ő meg fog halni. De te, élni fogsz! Szedd össze magadat! Nem érdekel mit mondanak az orvosok! Akarod-e felnőni látni az unokáidat vagy sem? Élni akarsz vagy meghalni?”

A mama akkor úgy döntött kér még húsz évet a Jó Istentől. Kapott. Meggyógyult. Mindig hálásan emlékezett vissza: „Ha anyád akkor nem szorongat meg, ma már nem vagyok itt.” A parókát azonban nehezen viselte. Egyszer zokogva jött haza, mert a buszon fiatalok kinevették, mutogattak rá. Mikor göndören kinőtt újra a haja mindenkinek azt mondta, hogy új frizuráját egy afrikai vérdonornak köszönheti, akinek hála nem kellett többet daueroltatnia.

Szép nő volt.  Sophia Lauren-es. Hol azt hittem tudja, hol, hogy fogalma sincs. Csinosan járt be a gyárba. Az anyjuk mindig egyedi ruhákat varrt a lányoknak, később ők is maguknak. Gyerekes asszony volt már, mikor a vonaton egy férfi meghívta moziba, hát igent mondott. Nem a férfi, csak a film érdekelte. A néhány üléssel odébb utazó szomszédasszony mindent hallott, s kissé sietősebbre vette aznap este az állomásról hazafelé vezető sétát. Nagyapámat így első kézből informálhatta arról, hogy a neje „mozizni” készül egy vadidegen férfival. Nagyapám elkeseredett dühében felült a biciklijére, s egy demizsonnyi borral érkezett meg apjához, akinek aztán elpanaszolta baját. Dédnagyapám, aki nemigen volt a szavak embere, az egész esti iszogatás után annyit mégis ki tudott mondani, hogy: „Fiam, eridj haza! Ki milyen virágot szakított, olyat szagol!” S amaz tekert is vissza nagyanyámhoz még aznap éjjel. A nagyapám mindent megtett a mamáért, s az is a papáért. Tökéletlenségükben is – gyerekként is éreztem – létezett köztük egy erős, bensőséges összetartás.

A mama pedig még aznap elindult, anyám szavára, el a fodrászhoz. A haját berakatta, s utána egyből jobban is érezte magát. Olyannyira, hogy másnap elment táncolni a klubba. Hetente járt a nyugdíjasokhoz. Itt bohókás, mulatozó énje is kibontakozhatott: itt táncolhatott kedvére.

„Most nem vagyok jól kislányom, de ha meghallom a zenét, akkor egyből táncra perdülök – mondta anyámnak két nap múlva, mikor anyu már a bőröndjeit pakolta.  „Tegnap este is megtáncoltattam az egész klubbot! Ma meg már mehettem az orvoshoz.”

Kegyetlenül fájt a háta. Szédült. Izzadt. Levegőt is alig kapott. Röntgent akart csináltatni a hátáról – csontjai megszenvedték a kemot és a sugárkezelést -, de hiába ment el gyalog a rendelőbe, nem készítették el, mert a beutalóra a körzeti orvos nem nyomta rá a pecsétjét. Haza ballagott. Minden második háznál megállt. A kerítésekbe kapaszkodott. Aztán este kijött az ügyeletes. Kapott injekciót és kúpot is a fájó hátára. A megkeményedett szívére pedig nyugtatókat pattinthatott.  

Mi mindezt akkor még nem is tudtuk. Nem is sejtettük. Anyám összepakolt, majd kivittük a reptérre. Tíz évet fiatalodott amíg nálunk telelt. A gyerek érdekes módon akkor nem, de én mégis sírtam. Mikor kikanyarodtunk a reptéri parkolóból én hirtelen megrémültem.

„Csak érjen haza anyu! Nehogy lezuhanjon a gép! Ne legyen semmiféle terrortámadás!” -csak ezekre tudtam gondolni.  Olyan sebezhetően egyedül éreztem magam, hogy meg is jegyeztem férjemnek, – akinek már kétszer adatott meg az a szerep, hogy valamely szerettem halálhírét tolmácsolja -, hogy nem fogom tudni elviselni, ha még egy valakim meghal, amíg én itt lakom a világ másik felén. Talán álomba sírtam magam. Talán csak a gyerek sírt. Már nem is tudom.

5.

Másnap reggel ahogy kinyitom a szemem, a telefonra nézek: 265 nem fogadott hívást jelez. Le volt éjjel halkítva.

Apu egész éjszaka csörgött, de hiába.

A férjem már tudja.

„Mama died” – suttogja bele a hajnalba, hogy a gyerek fel ne ébredjen.

Az első gondolatom: anyu.

Anyu most valahol az időzónák követhetetlen rendszerében lebeg.

Csak anyuval akarok beszélni!  

Tudom ezt még egy napig nem lehet.

Fogva tartja a repülőgép.

Az egész egy őrület.

Talán most hagyja el az ausztrál légteret.

Apu hív. Felveszem.

Elmeséli, hogy ő talált rá. Elmondja többször ugyanazt. Elismétli, mit látott. Elmondja mikor jöttek a mentők.  Hogy rohant haza bezárni az ajtókat, amiket nyitva hagyott, mert ugye csak átugrott a mamához. A mentők addigra elmentek. Nem tudott velük menni. Ahogy beszél elképzelem újra meg újra a mama utolsó perceit.  Fáj, hogy egyedül maradt. Fáj, hogy egyedül hagyta apu. Fáj, hogy egyedül hagytuk.

Napközben én is egyedül maradok a kisbabával.

A férjem dolgozik. Európa alszik.

„Mama!” – nyöszörgöm.

Nincs, aki figyelne.

A gyerek is ordítja ki magából saját bánatát.

Magamban beszélek.  

Miért nem egy nappal előbbre vettem anyu jegyét?

Miért nem tudta megvárni a mama amíg hazaér?

Mindig olyan türelmetlen volt.

Miért osztotta így ki ezeket a sorslapokat az Isten?

Istennel van-e most? Hitt-e a megváltóban? Miért nem kérdeztem tőle ilyeneket soha? Most meg csak ez számítana. Tudta-e, hogyan kell bejutni a mennybe, a keskeny úton, a Fiú által? Ugye nem tévedt el? 

Az ágya mellett apu azt mondta ott feküdt a Biblia.

Férjem haza ér.

Nyugtatgat.

Ha a mama nem a mennybe van, akkor oda senki be nem jut. Akkor annak zárva van az ajtaja.

Anyám most járhat India felett.

Az időeltolódás, mint valami magánzárka, erősíti az elszigetelődöttségemet. Nincs kivel beszéljek otthonról a nap folyamán. Tíz óra az eltolódás. Alig várom, hogy felkeljenek.

Átjön az anyósom meg egy sógornőm. Kérik, meséljek nekik mamáról. Nem tudok mesélni.

„Menjetek haza! Nem ismertétek. Itt senki nem ismerte. Nem akarom, hogy így lássatok!” – ezt mondanám, de nem tudom. Inkább, elmondom, hogy a mama segítőkész volt, hogy szeretett nekem kötni, finomakat sütött-főzött, és mindig betakargatott. Mintha nem értenék. Mert nem is értik.  Hatalmas szemekkel vizslatják, hogy lehet nem sírni, hogy lehet ilyen hidegen az elhunytról beszélni.

Akik értenék mit mondok nincsenek velem. Kimaradok a közös gyászból.

Magamra hagyva egyedül kell mindezt felfogni. A képzeletemben kell meghalasztanom a mamát. Ott még él tovább. El kell képzelnem naponta többször, hogyan halt meg. Elnyomni azt az érzést, hogy bármikor felhívhatom, mert ha nem veszi fel, akkor majd arra fogom, hogy nincs otthon. A távolságnak köszönhetően az emlékezetem a múltat jelenné fagyasztja, akárkit akármeddig életben tart. A távolság konzervál.

Anyám most száll át Dohában.

Férjem sürgősségi úton megcsináltatja az alig hat hetes gyerek útlevelét, hogy hazamehessünk a temetésre. Anyám közben hazaérkezik, apám bekapcsolja a skype-ot, alighogy belép a házba anyu, már rohan a képernyő felé, kiabálja a nevemet. Én is kiabálom, hogy anyu, majd azt, hogy mama és egy darabig csak tehetetlenül nézzük egymást a könnyeken és a monitorokon keresztül.

Megkérdezem, hogy utazott, minden simán ment, boldog volt azt mondja, de mikor meglátta apu arcát a reptéren, tudta máris mi történt, azóta minden egy rémálom.

Megkérdezi, hogy van a kisbaba. Mondom, hogy immár ketten ordítunk egész nap. Abbahagyjuk a beszélgetést. Anyu – majd harminc óra utazás után – egyből átmegy a mamához. Amúgy is átment volna. Csak most nem viszi a sok szuvenírt, képeket, ajándékot.  Az egész olyan értelmetlen hirtelen.

A mama ágya nincs bevetve. Párnákkal van telerakva, ahogy szerette. A szemüvege ott fekszik a kis asztalon. Injekciós ampulla mellette. Anyu megigazgat mindent, elpakol kicsit. A konyhában pudingpor szóródott szét. A pudingos zacskó megszaggatva.  Anyunak akart hazajöttére barackos szeletet sütni. Meg akarta lepni.

Vajon bele lehet-e halni a várásba? Az elhagyásba? A magányba? Az egyedüllétbe?  

Közben döntök: nem megyünk haza. A gyerek ordítana végig a repülőn. Nem is tudjuk miért ilyen sírós. Akkor még csak sejtem, hogy van valami baja. Nem vállalom a harminc órás utat.  A mama sem örülne, ha erre költenék. „Jöttél volna inkább többet, amíg éltem” – mondaná.

6.

A temetés hamar megvolt. Hamvasztották. Azt kérte: ha már egy életen át fázott, akkor halálában legyen legalább melege. A barátnője nem ment el a temetésre. Már beteg volt az is. Haragudott is, mert ő akarta előbb, hogy kremálják. A mama szerinte csak utánozta. Mindegy. Most már minden mérgük, titkok, bánatuk hamvaikkal együtt szétszóródott a monori temetőben. Nevüket még maguk tetették rá a centire és kinézetre is szinte megegyező sírkövekre. Nekünk csak a halál dátumának bronzszámait kellett felragasztatni.

1938 – 2013

Kalocsa Margit.

Így hívták a mamát.

Nagynénjét hívták először Kalocsa Margitnak. Ő róla nevezték el.  Apja húga 18 évesen felakasztotta magát. Házasságkötése után nem sokkal tudta, meg, hogy az ura, egy bizonyos Kovács Károly megcsalja. Nem bírta volna, ha az magára hagyja, nem bírta volna a szégyent. Arcképét egy szentképpel takarta le a család. Ott lógott az aranykeretes kép a mama és a papa ágya felett.  

A mama mikor 18 évesen hazavitt egy másik Kovács Károlyt, nem örült a dédi. De a szégyent elkerülendő, hozzá kellett adnia a lányát, mert már terhes volt. Már várta anyut.

7.

Várta Anyut.

Anyu elkésett.

Anyu miattam elkésett.

A lányom születése miatt anyám lekéste anyja halálát.

Magára maradt a mama.

A mama meghalt.

Szégyen.

8.

Pár éve – ha nem is haza, de – Európába költöztünk. Elkéstem. Semmi sem a régi. Ha Magyarországra látogatok sem vagyok már otthon. Fázom. Mama nélkül ez egy ridegebb világ. Anyuval most is sokat várunk egymásra: messengeren, reptereken, buszmegállókban, parkolóban, karácsonykor s ünnepekkor.  Várunk, megyünk, utazunk, érkezünk, és újra és újra: mindig búcsúzunk.

Mikor látjuk egymást újra?

Mikor látjuk mamát újra?

Láttam-e mamát akkor mikor még élt?

Láttam-e őt, vagy csak azt, amit adni tudott?

Hálás voltam-e? Vagy csak önző?

Napsugarat vihettem volna idős kora egére, de azt a kevés kis melegemet is széthordtam a világba. Elpazaroltam sok idegenre.

S néha még most is, mikor külföldön fázom, s nincs ki rám kössön takarót, pulóvert vagy akármilyen szeretet-meleget, elgondolkozom: vajon mi lesz itt velem?

Mama, vajon mi lesz így velem?