Karanténmesék Párizsból 5.

POSZT-KARANTÉN KARANTÉN POST

Egy lavor szappanos vízbe propán-bután gázt fúj, majd az így keletkezett habot a gyerekek vizes tenyerére teszi a kémiai kísérleteket végző animátor. A láng felcsap pisze orruk előtt.

– Lehet kellet volna rendes védőfelszerelés, vagy legalábbis egy védőszemüveg – fut át a gondolat a fejemen. –  Jó lenne, ha mindenki épen hazaérne.

Hiába, nem szokványos ez a babazsúr. A tíz hétéves kislány még nem tudja, nem is sejti, hogy hamarosan két hónapra bezárják őket, s ez az utolsó szabad vasárnapjuk.

Én sejtek valamit. A buli alatt többször eszembe jut valami film jelenet, amit talán nem is láttam. Nagy ünnepség: szilveszter vagy esküvő, s másnap háború, halál. Nyomasztó érzés.  Amúgy sem vagyok bulizós hangulatban. A kisebbik gyereket a hálószobában rejtegetem. A múlt héten lázas beteg, ziháló hypoxiás volt, ugyanúgy, mint decemberben. A karácsonyt és az első születésnapját is kórházban töltöttük: ő oxigénen, infúzión, szteroidon lógva. Azt mondták semmi extra, csak egy megfázásos vírus. Most valószínű ez a decemberi betegség újult ki nála.

Ezt a bulit is el kellett volna halasztani. A koronavírusos betegek száma is egyre nő az országban, már több száz van csak itt körülöttünk. Ha elhalasztom, ki tudja mikor lehet legközelebb születésnapot megülni. Mivel a buli napjára már jobban van a pici, megkönnyebbülök. Arra figyelek, hogy ne sírjon, hogy a kísérletek jól menjenek, hogy legyen elég étel, s ha lehet ne szabaduljon el a pokol.

A kísérletek befejeztével seprűtáncot játszanak a lányok, de nem seprűt, hanem szalagos pici szalmakalapot adogatnak körbe. Ekkor érkeznek meg a szülők. A gyerekek táncolnak, megy a kalapcsere. Hirtelen rengetegen leszünk. Megtelik a lakás. A férjem pezsgőt bont. A kis szobában ordít a kisgyerek: kéri az esti cumisüveget. Berohanok megetetem. Aztán kirohanok. A vendégek mintha ugyanannak a nem létező filmjelenetnek a hatása alatt lennének, mint én. Érzik, hogy valami jön, s emiatt mind maradni akarnak: bulizni, beszélgetni addig, amíg odakint le nem megy az, aminek jönnie kell, ami jönni fog. Én azonban kezdem azt gondolni, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, de előbb menjen mindenki haza. A gyerekek, akik negyedórája még csendben kísérleteztek, de most, hogy a szüleik megérkeztek, veszetten ugrálnak a kanapén. A gyereküvöltést pedig túlkiabálják a pezsgőző felnőttek. Férjem teljes ausztrál nyugalmával ül az egyik sarokban. Egy kicsi férfivel beszélget, akinek fején ott pihen az előbb még táncoló szalagoskalap. Én megpuszilok mindenkit, – bár pont aznap szólt Macron, hogy ezt már nem kéne – s elvonulok altatni. Egy órán belül már üres a lakás: a vendégek otthon. A gyerekek alszanak. Takarítás közben a férjemet hallgatom, aki elmondja micsoda szürreális beszélgetésben volt része a francia tengerészet egyik tengeralattjárójának a kapitányával, aki szalagos kiskalappal a fején mesélt legutóbbi merüléséről, amely majd két hónapig tartott.

– Két hónapra egy tengeralattjárón? Őrület! – mondogatja. Nem tudom megállni, énekelni kezdek:

We all live in a yellow submarine
Yellow submarine, yellow submarine
We all live in a yellow submarine
Yellow submarine, yellow submarine

And our friends are all aboard
Many more of them live next door
And the band begins to play

…A férj megfenyeget, hogy hagyjam abba az éneklést, vagy belekezd a Das Boot filmzenéjének a dúdolásába. Kicsit meg is ijedek.

———————

A születésnap után egy héttel aztán mi is eltűnünk a föld felszínéről: az utcákról, az utakról, az irodákból az iskolákból, s a valóság alá merülünk. Mint Beatles-ék a sárga tengeralattjáróban, úgy élünk mi is összezárva lakásunk százötven négyzetméterén. Ételből bespájzoltunk, az internetes rendelés is viszonylag jól működik. Ki sem kell tennünk a lábunkat, ami minket sok szorongástól megóv. S bár egy-két rövid bolti sétára kimehetnénk, az egész télen át tartó köhögés, zihálás miatt, mi ötven napra szinte teljesen otthon maradunk. Ha egy egyszerű náthától kórházba került a kislányunk, nem szeretnénk, ha a vírusok jelenlegi koronázatlan (!) királyával is találkozna. Nem akarjuk még egyszer a láztól vörös kis testét ezerszínű csipogó zsinórhoz kötve látni. Úgy döntünk: egy-két hónapot egymással s önmagunkkal már csak kibírunk.

Való életünkre emlékeztető barátaink néha küldenek üzeneteket. Egyszer a kapitány felesége is:

-Hű, de jó volt, hogy még meg tudtad tartani a születésnapot. Szegény gyerekeknek így legalább volt egy utolsó jó élményük mielőtt bezártuk őket.

Visszaírok: Igen. Most már el sem lehetne képzelni egy születésnapi bulit. Ha elhalasztom nem tudom mikor tarthattuk volna meg legközelebb. Nem tudom mikor térhetünk vissza a normálba.

Másodperceken belül jön a válasz:

-Ne azt kérdezd, hogy mikor, hanem inkább azt, hogy hogyan! Hidd el egy tengeralattjáró kapitány feleségének, hogy nincs normálba visszatérés csak úgy. Általában egy-két hét köztes állapot kell ahhoz, hogy a tengerészek is visszaálljanak a rendes kerékvágásba. Egy merülés után nem is jönnek haza egyből, hanem egy ismeretlen helyre viszik őket, mint a háborúból hazatért katonákat, vagy a kiszabadított túszokat. Ott fokozatosan szoktatják hozzá őket a valósághoz. Senkit sem lehet csak úgy visszadobni a való életbe!

A tengeralattjárón odalent nincs fény, nincs világosság. A napok a rutinfeladatok egymáskövetéséből állnak. Mikor hazatérnek a tengerészek lassan szoknak hozzá ahhoz, hogy éjjel alszanak, nappal fent vannak. A kapitánynak is meg kell szoknia, hogy otthon ő nem kapitány. El kell fogadnia, hogy a családtagok nincsenek úgy kiképezve a való élet feladatainak elvégzésére, mint az odalenti életre a tengerészek.

Idefent van fény. Vannak napszakok. De mi is rutinokból építjük fel a mindennapjainkat. Kelünk, kávézünk, tornázunk, tanulunk, főzünk, eszünk, kávézunk, tanulunk, dolgozunk, beszélgetünk, filmet nézünk, írunk, olvasunk, játszunk, nevetünk, veszekszünk, sírunk, s aztán lefekszünk.

——–

99091362_293514385380934_8762684872499134464_n

—————————

Két hónap alatt, amíg mi alig léptünk ki a házból, az ég kékebb, mint valaha: nincs egy kondenzcsík sem. Eleinte tízpercenként hallom – még éjjel is – a betegszállító helikoptereket. Aztán egyre kevesebbet járnak azok is. A madarak hangját nem nyomja el az autók zaja. A levegő olyan tiszta, hogy ellátok a Sacré-Cœurig, holott legtöbbször szmogköd takarja. S miközben mi élvezzük leegyszerűsödött életünket, addig meghal az országban majd 27 ezer ember, 95 ezer súlyosan megbetegszik, s legalább tízszer ennyi megfertőződik. Köztük jó pár barátunk, ismerősünk is.

Május tizenegyedikén azonban ráun Franciaország a járványra meg az azzal járó karanténra, s kinyithattak az iskolák, boltok, s a fodrászok.

Az első nap kimegyünk sétálni. Annyit készülődünk, mint máskor egy repülőútra. Viszünk maszkot, gélt, kesztyűt, zsebkendőt mind a négyünknek. A lépcsőn már kicsit izgulunk. A gyerek megfogja a korlátot. Gélt kér. Végre odakint vagyunk. A helyi park még mindig zárva. Sikátoros hegyi városkánkban elindulunk zöldet keresni.

Az utcán figyeljük egymást a többiekkel. Mintha egy titkos koreográfia része lennénk.  Hol mi, hol a szembejövő tér át az út egyik oldalról a másikra. Senki sem találja a talajt a karantén valóságát és a valóság szürrealitását áthidaló ingoványos terepen. Mintha mi is most szálltunk volna le a tengerről, s még minden léptünkben ott laknának a hullámok, úgy mászkálunk össze-vissza.

Az egyik irodaépület mellett van egy füves udvar, ki van írva: idegenek ne menjenek oda. Mégis odamegyünk, de rájövünk ide annak sem érdemes menni, aki nem idegen, s inkább besétálunk a belvárosba.

Benézünk az immár megnyitott fodrászatok ablakán. A borbély a maszkjával szerencsétlenkedik, úgy húzogatja az orra előtt, mint aki megbánta, hogy aznap reggel csak kávét ivott, s most saját gyomorszagát szívhatja a napi két doboz cigaretta helyett. Továbbá baja van a védőszemüvegével is. Azt a keze hátuljával próbálja visszatuszkolni az orrára. Miután a vendég fizet s távozik, a borbély kirohan az utcára, lehúzza a kesztyűjét, kidobja a kukába, s jobb füléről leakasztja a maszkzsinórt. A bal fülén limbállódzik a maszk,  miközben hatalmas levegőt vesz. Majd betessékeli a frissen érkező vendéget.

A megnyitott ruhaboltokban az eladók nem vevőkkel, vásárlókkal, hanem a porral és a gyűrődésekkel bajlódnak.

A pékség előtt egy jómódú öregúr várja, hogy a benti vevő kijöjjön, hiszen egyszerre csak egy lehet odabent. Zavartan figyeli, hogy vajon átviszem-e a másik oldalra a gyereket. Kézzel készített mintás kis maszkja felett hálásan néz rám, hogy kitérünk előle.

A lottózóval egybekötött kocsma, a francia tabac előtt maszk nélkül szédeleg egy részeg. Ki kellene kerülni, de ez aztán nehéz lesz. A mellettünk álló házat éppen tatarozzák. Egy munkás fentről leordít valakinek. A napfényben megcsillannak fejünk felett a zuhanó köpéscseppek, miközben megpróbálunk nem összeütközni a botorkáló részeggel a fél méter széles sikátorban. Eszembe jut Hieronymus Bosch egyik képe: halottak egymás hegyén-hátán. Hát nem ezért csinált ide Haussmann hatalmas sugárutakat, mint az Avenue Foch? Nem így fertőződtek ezerszámra kolerával, pestissel a párizsiak? Villon nem ezért írta, hogy:

Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Rövid sétánk után hazafelé a katolikus iskola kapualjából kiugrik elénk egy fekete köpenyes apáca. Fekete fátylát rángatja a szél. Elmondja, hogy a 14 apáca közül 9 elkapta a vírust. –

– Mindig az dőlt ki, amelyik az előző nap a megbetegedett mellett ült az ebédlőben – mondja nevetve.

A beteg apácákat egymástól csak úgy tudták elkülöníteni, hogy különböző tantermekbe zárták őket. Láttuk őket a konyhaablakból. Csodálkoztunk is, hogy miért tölt napokat paplanok között egy-egy teremben egy-egy apáca.

A legöregebb közülük ki is száradt. Hallottuk, amikor szirénázva elvitte a mentő a karantén második napján. Hat maszkos társa kísérte ki a hálóingben botorkáló nénikét.

– De most már mindenki felépült, s pár nap múlva nyit az iskola! – mondja lelkesen az apáca, mi pedig beletesszük a kulcsot a zárba, s kinyitjuk a kapunkat.

Visszatotyogunk a lakásba. A biztonságba. Levesszük a kesztyűt, a maszkot. Mintha valami kísérletet végeztünk volna.

– Már csak védőszemüveg kéne- jegyzem meg cinikusan.

-Vagy egy pozitív antitest teszt! – mondja a férjem.

Nemsokára kimegyünk újra. Csak adjatok még egy-két napot, egy hetet.  Csak addig várjunk amíg kinyitnak újra a parkok, a játszóterek. S mire a fehér kondenzcsíkok megint ellepik a kék eget, s a szmogfelhő szürkévé varázsolja a horizonton a Bois du Boulogne zöld lombjait, addigra mi is természetesebben mozgunk majd itt az új rend „valóság-tengere” felett.

As we live a life of ease
Everyone of us has all we need (has all we need)
Sky of blue (sky of blue) and sea of green (and sea of green)
In our yellow submarine (in our yellow, submarine, ha ha)

We all live in a yellow submarine
Yellow submarine, yellow submarine
We all live in a yellow submarine
Yellow submarine, yellow submarine
We all live in a yellow submarine

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s