A KUPAK

Összecsukott újságárus asztalhoz támaszkodva áll egy asszony kislányával. A Kőbánya-Kispesti felüljárón várnak a vonatra.  Kint esik, hideg van. Fent mocsok és büdös. Az asszony megigazítja otthonkája alatt a melegítőt, eltapossa körömcipőjének orra hegyével a csikket és felülteti kislányát az asztalra. A négyéves gyermek gyönyörű. Haja ében, szeme óriás és fekete. Az anya újból rágyújt, szúrós tekintettel nézi gyermekét, majd megkérdi: „Kő setemény?”. A gyerek bólogat, közben fejét oldalra hajtja, kezeivel új piros kabátkáját birizgálja. „De megeszed, mert különben nem kapol!”– förmed rá az anya és túrni kezd a csíkos szatyorban. A gyerek továbbra is rázza a buksiját, de szemével már a világot fürkészi. Az asszony abbahagyja a kotorászást, szippant még egy kettőt a cigarettából, a füstöt lassan fújja ki, majd, mint aki dűlőre jutott sütemény-kérdésben kijelenti: „Kő neked a francot, nem eszed mög, nekem meg nem kő, ha te otthagyod. Úgyés mindég pazarolol!”

A gyerek meg sem hallja. Forog, figyel, keres, kutat. Néz és lát: lábakat, táskákat, verebet, vagonokat.  Az anya zsíros fürtjeit igazgatja majd megint rákezdi: „Na, kő setemény, elővegyem? De nagyot kapol ha nem eszed mög az egíszet!” A gyerek ismét bólint, de már nem izgatja a süti, észreveszi az asztal túlsó végén a kincset: az üdítős kupakot.Elnyújtózik érte, markába szorítja, láb-lóbálásba kezd és diadalittasan körbetekint. S csodák-csodája: a kupak váratlanul megcsörren. A gyerek felveszi és beleszól:„Na, itt várunk még a vonatra. Húsz óra huszonötvenkor érkezünk.” Ráhajol a kupakra, jó szorosan tartja füléhez, hosszasan figyel arra, mit mond a másik. Szemeivel néha hunyorít, megrázza a készüléket: jelzi rossz a vonal. De csak megérti mit mondanak a túlsóvégen.  „Ja! Húsz óra ötven. De mondd má meg apámnak is!” Megint beszél a másik, bizonyára értetlenkedik, mert a kislány rárivall: „Jaj, hát nem anyu apjának, az én apámnak, az anyám férjinek. Nem tudom hol van, még biztos a dógozóban. Ezé kell, hogy te mondd má meg neki ha hazaért.” A gyermek belemerül a magyarázásba, elkezd hadonászni, amitől a telefon a földre esik. Az anya szemeivel követi a guruló kupakot, arca rezzenéstelen. A gyerek a szájához kap: „Húúú, te jó ég ! Kikapok az Ambrustú ha összetörtem. Épphogy csak kölcsönbe adta! Te meg vedd má fő!”   Az anya unottan nyúl a kupak után, de mégis átadja tulajdonosának, aki egyből a füléhez emeli. „Hu, még jó ám! Halló, hallassz?” A másik megint hosszasan beszél. A kislány arcán pillanatnyi bizonytalanság, majd felcsillan a szeme: „Na, adom anyámat, az tudja majd! Anyu, veled akarnak beszélni!” Odatartja a telefont az anyja füléhez, aki mogorván löki el magától. „Hagyjá mán a hülyeséggel, no! Mit szónék mán bele!” A hangosbemondók viszont megszólalnak:  „Figyelem személyvonat érkezik Nyugati Pályaudvarról a négyes vágányra, a vonat Ceglédig közlekedik. Minden állomáson és megállóhelyen megáll.” Megindul a tömeg a lépcsők felé. Az asszony is felkapja a gyereket. A telefon újból kiesik a pici kezekből. Néznek a guruló kupak után a hatalmas fekete szemek.  A lépcsőkön dulakodva még hallani az anyát: „Na, a vonaton kő setemény majd?” A gyerek bólogat, de kezét még mindig a kupak után nyújtja. Nem is kell neki sütemény. Csak az a vacak kupak.

© SMG 2001

Reklámok

A KUPAK” bejegyzéshez ozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s