Tabula rasa.

Az ember azt sem tudja hol van.

Reggel még a szemét sem nyitotta ki, de már összezavarodott. Hallja a kacagójancsi majomröhögését és a magpie (ausztrál szarka) visítását és meggyőzi magát arról, hogy ez maga a Jurrasic Park. Ez az első gondolta. A második pedig: még álmodom. De nem. Kinyitja a szemét és rájön: ezek Ausztrália hangjai.

Aztán telnek a napok és a hetek, és lassan hozzászokik, hogy az irodájának ablaka alatt kakadusereg üvölt. Pár hónap után már észre sem veszi, hogy az utcákat nem galamb-, hanem sirályszar lepi. S lassan meg sem lepődik azon, hogy autóvezetés közben, kengurut, koalát vagy emut gázolhat el, ha figyelmetlen. Kengurut és emut elgázolni pedig nem olcsó mulatság. A hatalmas állatok szinte teljesen szétroncsolják a karosszériát.

Egy-két év után, mikor kempingezni megy, szinte köszön az arra járó „medvemalacnak”, a vombatnak, amely pont olyan, mint egy megelevenedett, kicsit szőrös, alacsony, barna éjjeliszekrény. S alig telik el pár év már sejteni fogja, hogy nem létezik a drop-bear, az a speciális koalafajta, amely a fákról hullik rá az emberek fejére és tépi őket darabokra. Hiába próbálják a helyiek beetetni, addigra már tudni fogja, hogy bár Ausztráliában csak szörnyek élnek, de azok is főleg a vadonban és nem mind valódi.

De aztán mégis elbizonytalanodik megint, mikor rájön, hogy mérges kígyóval még az IKEA árnyékában is össze lehet futni. Ez megtörtént eset. Egy reggel a munkába biciklizők útjába állt egy kétméteres barna kígyó. A pseudonaja, a legmérgezőbb kígyók egyike. Harapásától máris egy paralízissel, véralvadási zavarokkal és vesekárosodással lehetünk gazdagabbak. A kerékpárosok tisztelettudóan leszálltak járgányukról, türelmesen megvárták míg át kelt az úton az állat. Majd szótlanul visszapattantak a nyeregbe és továbbtekertek. A kígyók nem mindig közlekednek ilyen gálánsan, előfordul, hogy kicsit agresszívabbak. Egy barátnőnk barátnője egy kígyóharapás miatt újból tanulhatott járni, beszélni, sőt élni is. Ugyanis egyedül ment kirándulni. Na, ilyet itt nem szabad csinálni. Mindig tudatni kell valakivel, hogy hova mentünk és mikor, hogyha esetleg nem kerülünk elő, akkor legalább tudják, hol keressenek a mentőcsapatok. S ez nem röhej. Ausztrália ugyanis kontinensnyi ország, itt rengeteg a bozótos, sivatagos terület és minél messzebbre kerülünk a nagyvárosoktól annál rosszabb a mobilhálózat lefedettsége. Tehát ha valaki kempingezni hív, akkor arról ne is álmodjunk, hogy mi majd haza smsezünk ha megérkeztünk. Sőt, hiába büszkék az ausztrálok arra, hogy majdnem minden kórházban megvan minden kígyómarásnak az ellenszere, ha a kígyó a mobilfedettség nélküli vadonban kétszáz kilométerre a semmi közepétől valakit megmar, akkor nem tudom, hogy szól oda a mentőknek.

Az ausztrálok mindennek ellenére nem beszariak, hiába él itt a világ legtöbb mérges pókja, csípős medúzája, harapós cápája. Néha kiraknak egy-egy táblát, hogy itt és most nem ajánlatos bemenni az óceánba úszni, mert már ennyi és annyi embert szétcsípkedtek a medúzák. Mégis boldogan úszkálnak az emberek a strandon. Vagy: ezen a területen sok a kígyó, itt és most nem ajánlatos kempingezni. Ezt sem nagyon veszik komolyan. “No worries mate, they are more scared of you!” „Ugyan öregem, a kígyó jobban fél tőled”- mondják. Szóval ezek boldogan vernek sátrat a kígyósban, fürdenek a cápásban. S ha az ember aggodalmaskodik, akkor még hülyének is nézik és odaszólnak: „Toughen up mate! Erősödj meg öregem!” Itt szégyen és gyalázat az aggodalmaskodás. Itt mindenre rávágják: semmi gond! Az aggódás a gyengeség jele. Más választása nincs az embernek. Megerősödik. Muszáj, mert másképp minden alkalommal mikor megpillant egy tenyérnagyságú pókot a zuhanyzóban: szívinfarktust kapna. S akkor már jobb, ha visszamegy oda lakni, ahonnan jött.

© SMG 2011