A FÜLETLEN MACSKA ÉS ELNYUGATIASODOTT TÁRSAI

Gyermekkoromban mindig volt a háznál macska. Nünüke volt az első, akire emlékszem. Főleg régi fényképekről. A fekete-fehér kandúr süket volt és csókaszemű. Állítólag ez a két apró fogyatékosság a macskáknál együtt jár. Aztán egyik cicánkat a szomszéd németjuhásza a szemem előtt tépte szét. Átharapott testét ölbe kaptam és sírva rohantam apuhoz: varrja össze. Egy másikat véletlen bezártunk a kazánházba két hétre, s mire hazaértünk a nyaralásból a macska megbolondult. Nem csoda. Egy macskakölyök egyik évben karácsonykor az éjféli misére követett minket és az út során elkallódott. Aztán nem is egy cicánkat az autók préselték palacsintává. Egyik ismerősünk Micikéje is így végezte. A gazdáját úgy megviselte, hogy a főúton ott hever kedvence teteme, hogy napokig inkább kerülő úton járt munkába. Aztán anyu megunta barátnője szenvedését, kislapáttal és nylon zacskóval elindult és felkaparta a Mici-matricát az útról, majd átadta a szatyrot a macskatulajnak, aki kedvencét méltó temetésben részesíthette.

A macskákkal aztán nem csak a sors, de mi is rosszul bántunk. Akkoriban nem tűnt fel, hogy mondjuk a macska bajuszának levágása már kínzásnak számít. Nem tudtuk, hogy szegény állat éjjel neki ment a falnak. Fekete foltos fehér macskánkra egyszer alkoholos filctollal extra foltokat festettem, hogy esztétikusabb legyen bundája. Nagyapám pedig gyakran vitte a túlságosan szapora macskák leszármazottait kocsikázni a határba (zsákban), ahol aztán szabadon eresztette őket és legtöbbjük sosem tért haza. Egyikük azonban fél év múlva megtépázva mégis becsöngetett. Ez a kis zsákos kocsi-túra mégis valamilyen módon humánosabb volt, mint a dédnagyanyám módszere. Ő ugyanis vödör vízbe fujtotta meg a rakásra született kismacskákat. Na, ezrét itt Ausztráliába már börtön járna. Tehát, a magyar vidéken megszoktam, hogy a macskák sorsa kicsit drámai, életük kalandos, amelyet kóborlás, hazatalálás és nemegyszer a tragikus halál jellemez.

Ausztráliába érve az ember azért megérzi, hogy nem itt szocializálódott. Itt nem idegeskednek, nem stresszelnek feleslegesen. Magyarországon mindenki tud mesterfokon szenvedni. Mindig keresni kell problémákat. Kákán is csomót. Itt a világ hátsóudvarán, az ember szabadidejében inkább grill partykra jár, parkokban sportol és tengerparton dőzsöl. Közben persze azért néha hiányérzete támad: nincs min idegeskedni? Nincs min felhúzni magunkat? Ilyenkor szoktam én beleolvasni a magyar napilapokba, mások meg talán felhívják rokonaikat. Nem tudom. A lényeg, hogy itt az emberek idegrendszere elpárnásodott és életük kicsit felületesnek tűnik. Gondjaik néha bizony ál-gondok.

Számomra az elnyugatiasodottság legjobb mércéje az adott kultúra háziállatainak (főleg macskáinak) életszínvonala. Ezeknek a kis kedvenceknek itt több joguk van, mint a világon sok embernek.  Ezeket nem lehet csak úgy felrúgni, megölni, megverni. Nem lehet őket láncra verni. Ezeknek persze én is örülök, de néha zavar, hogy a háziállatok sorsa több embert aggaszt, mint mondjuk a hajón ideérkező menedékjogot kérőké, akiket menekülttáborokba suvasztanak. Nemcsak két hétre, hanem hónapokra, sőt évekre.

A kisállatok itt nemcsak évi több ezer dolláros luxuskaját zabálnak fel, – maradékot senki nem ad cicáinak vagy kutyáinak, mert attól romlik a foguk és fénytelen a szőrük – de egészségügyi ellátásuk is horribilis összegekbe kerülhet a gazdáknak. Habár már a gazdák pénztárcáit orvosolandó, hogy az egyik nagy élelmiszer hálózat kisállat egészség-, és életbiztosítást is árul. Hallottam már olyan kutyáról, amelyet elütött az autó és gerinc, csipő és egyéb műtétei 30 ezer dollárba kerültek. A család csak akkor engedte meg a kutya elaltatását, mikor már nem tudták tovább finanszírozni a véget nem érő operációkat. Egy másik ismerős macskája, a májbetegségtől kezdve a lábsérülésig mindenféle betegséget összeszedett. Annyit ültek az állatorvosnál, hogy az orvos a macska halála után emlékplakettet tett ki a váróteremben annak a széknek a támlájára, amelyen az évek során az állat és gazdája hosszú órákat töltött.

Saját élményeim és az ehhez hasonló történetek után, már azt hittem macskaügyben nem sok meglepetés érhet, de tévedtem. A minap vendégségbe mentük és a házigazda nagy fehér macskája, míg gazdája a konyhában sertepertélt, dorombolva felugrott az ölembe. Ugye ezek a háziállatok olyan becsben vannak tartva, hogy a fekete frissen vasalt nadrágomról sem mertem egy jól irányzott kézmozdulattal lelökni az állatot, mert féltem rám uszítják az RSPCA-t (Royal Society for the Prevention of Cruelty to Animals: állatvédő szervezet, amely az állatok ellen elkövetett bűnözést hivatott meggátolni vagy megelőzni). Éppen azon gondolkodtam, hogyan tudnám lerázni a lelkesen hozzám dörgölődző állatot, mikor észrevettem, hogy nincs neki füle! Vagyis csak a füljáratait lehetett látni, de nem voltak égnek álló fülcimpái. „Te jó ég!” – kiáltottam – „Ennek a macskának lejött a füle!” A mellettem lévő másik vendég, aki éppen állatorvos volt, teakortyolgatás közben unottan közölte. „Ah, yeah. Fehér macska. Ausztráliában ezeknek a fülük bőrrákot kap és le kell őket vágni. De régen ennek is volt füle. Én még láttam fülesen. Csak aztán a vér állandóan csöpögött a cimpáiról ezért levágták neki.” Jaj! Ekkor szegényt már tényleg nem mertem lelökni. Inkább én álltam fel. De szerencse, hogy itt sok templomban tartanak állat-áldás napot, amikor a hívek elvihetik kedvenceiket megáldatni. Sokan ilyenkor arra kérik a papot, hogy az állatka gyógyulásáért járjon közbe Istennél. Ezeken a nyílt napokon a templomok megtelnek kiscicákkal, madarakkal és mindenféle ölebekkel. Főleg a melbourne-i „Rózsadombon”, azaz Toorakban láttam ilyeneket.

Majdnem minden egyes háziállat miskárolt, hogy még véletlenül se szaporodjon, véletlenül se kóboroljon el szerelmi vágyai miatt. A legtöbb kisállat kereskedésben kapható kismacska, úgynevezett kismacska-gyárakból származik, amelyek ellen persze egyre többen fellépnek. Ez annyit jelent, hogy egyes egyedeket nem ivartalanítanak, csak csináltatják nekik a kismacskákat. A nőstény persze tisztára kikészül az állandó szüléstől és lógó mellekkel, lefogyva hamar el is pusztul. Addigra azonban a gazdája pénztárcája jól megvastagodott, mert egy-egy kiscica – főleg ha törszkönyvezett – több száz dollárba is kerülhet. Az igazi állatbarátok szerint nem állat kereskedésekben, hanem közvetlenül a bejelentett tenyésztőktől érdemes cicákat venni. A macskákat sokhelyütt már mikrochippel lehet megvásárolni. A huszadik században még a nyakörv volt kötelező, de ma már a cica nyakában beültetnek egy kis chipet, amely tartalmazza a tulaj és az állat adatait. Így, ha megtalálják, vissza tudják juttatni hozzánk, illetve így tudnak ránk pénzbírságot kivetni, ha az állat bajba keveredik.

Az állatok azonban sok gondoskodást igényelnek. Egy normális élelmiszerüzletben egy egész sort szentelnek a kedvenceinknek. Itt aztán lehet kapni kaparófát, nyakörveket, ínyenc kaját. Még csörgőt is. Láttam már 14 kilós degeszre etetett macskát is, amelyet az állatorvos diétára és testedzésre fogott. A kutya-macska kozmetikák meg teljesen megszokott jelenségek minden kerület főutcáján. A hydrodog nevű vállalat, pedig nem más, mint egy kívül kutyává, belül kutyamosóvá kialakított lakókocsi, amely házhoz megy és egy órán belül megmossa, megnyírja a család kis kedvencét. A macskák körmeit is levágják, hogy ne vadásszanak le semmiféle védett kakadut vagy oposszumot. (Sokat kellene fizetni az RSPCA-nek, ha rajtakapnák.)

Lassan kezdem megszokni én is a nyugati kényelmet, és itteni életemben nekem sem lenne helye egy tragikus sorsú, igazi ösztönéletet élő háziállatnak. De komolyan mondom, szinte otthon éreztem magam a minap, amikor rajtakaptam egy szürke, izmos, látszólag kóbormacskát, (akit még az RSPCA nem igazoltatott) ahogy megtámadta a szomszéd kövér Vöröskéjét. Aztán a szürke minden nap eljött megverni a naiv vöröst, aki nem tanult és továbbra is rendszeresen a sufni alatt süttette magát a délutáni napon. Tegnap láttam, ahogy a szürke ismét feltűnt a szomszéd háztetőjén. Megint kereste áldozatát. Körbe tekintett, és ahogy jobbra fordította a fejét észrevettem, hogy már csak egy szeme volt. A másik helyén véres lyuk tátongott. Tudtam Vöröskének, jól nevelt ausztrál háziállatnak, nincs karma. De azt is felmértem, hogy gazdájának udvara apró, éles kavicsokkal van kirakva. Később tudtam meg, a szomszéd férfit magyar mostohaapa nevelte.

©SMG 2011

Ha érdekelnek a nyugati macskák, akkor olvasd el az angolul íródott  identitászavarral rendelkező macskáról szóló Psychocat című 10 perces drámát is: PSYCHOCAT

Reklámok

A FÜLETLEN MACSKA ÉS ELNYUGATIASODOTT TÁRSAI” bejegyzéshez ozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s