Délután ötkor kollégám hazaindul. Végigsétál Melbourne egyik főutcáján, majd lekanyarodik egy kis mellékutcába. Egy tízszintes ház főbejáratát kinyitja a mágneses kártyájával, beszáll a liftbe. A kártyát az érzékelőhöz nyomja és fél percen belül a harmadikon van. Ott lakik ugyanis. Még ha akarna sem tudna az alatta lakóktól cukrot kölcsönkérni. A mágneses kulccsal csak a harmadikra és onnan csak a földszintre viszi a lift. Lépcsőház bent nincs, csak a ház külsején: vészkijárat. Nem tudja kik a szomszédai. Bár egy párszor már összefutott velük. Tűzriadó alkalmával. De gyorsan cserélődnek. Bérházban lakik, tele bérlakásokkal. Most éppen házra gyűjt, s ha lesz elég pénze, kiköltözik egy jó messzi kerületbe, ahol olcsó az ingatlan. Hátha a belvároson kívül megszűnik a bérlők társadalma.

***

Lakó. Bérlő. Albérlő. Albérlet. Bérlakás. Sőt! Közszolgálati lakás. Ezek a szavak számomra sokáig pejoratív jelentéssel bírtak. Lakótelepek előtt elhaladva gondolatban mindig lebontottam az első falat és egymás hegyén-hátán képzeltem el az ott élőket. Arra gondoltam, hogy az itt lakók valamiféle szociológiai-pszichológiai kísérlet résztvevői. Valaki statisztikai elemzéseket végez rajtuk és felméri, vajon magasabb-e a válások aránya és a mentálhigiéniás betegek száma azok között, akik ilyen kertnélküli, betonketrecben élnek. Csak rémálmaimban képzeltem el lakásban az életemet. Aztán ahogy öregedtem, rájöttem, hogy még mindig jobb, ha az embernek van egy lakása, mint az, ha nincs semmilyen ingatlan a nevén.

De a lakbérrel még mindig nem tudtam megbarátkozni. Ha valaki lakbért fizet, az pénzügyileg felelőtlen vagy csak diák – gondoltam. Külföldön töltött diákéveim során aztán pakolhattam a gyümölcsös ládákat az éjszaka közepén, csakhogy kifizethessem a lakbért. Dániában sokan éltek albérletben, mindez nem volt annyira meghökkentő. Kezdtem megszokni a dolgot. Aztán miután Ausztráliába költöztem, rájöttem, hogy a nyugati országok közül itt lehet a legkedvezőbb áron lakást bérelni. A bankhitelek segítségével ingatlantulajdonossá sem nehéz válni, csak a törlesztési részletek havonta kétszer-háromszor annyiban kerülnek, mint a lakbér. Lakásból pedig nincs hiány. Itt mindenhol építkeznek, lakásokat adnak ki, házakat adnak el.  Fiatal ország, még fejlődő korban van. Baráti vagy munkahelyi összejöveteleken, a beszélgetés során legalább egyszer valaki megemlíti, hogy házat szeretne venni. Mások arról fecsegnek, hogy mekkora házat vettek és éppen milyen átalakítást végeznek rajta. Aztán vannak, akik órákig képesek azt ecsetelni melyik ingatlanügynökséggel tárgyaltak és pontosan mennyit kell még spórolniuk álmaik lakására.

Az öröklés itt nem jellemző. A szülők, a jó egészség-megőrzési programoknak köszönhetően szinte száz évig élnek, és mielőtt meghalnának, a gyerekek örökségét elutazgatják. Eladják a házukat, önként beköltöznek egy idősek otthonába (ami sok esetben olyan, mint egy luxushotel non-stop orvosi ellátással) és nyugdíjasan bejárják a világot. Áthajózzák Európát. Megnézik a pálmafás tengerpartokat az ország északi partvidékén. Mintha Horatius Delliushoz írt verse lenne ars poétikájuk:

“Elmégy, s a jószág itt marad és a ház
hol lent a szőke hűs Tiberis locsog,
elmégy s a halmozott javaknak
nem te örülsz, örököst dagasztasz.”

Szóval a fiatalok közül senki sem vár arra, hogy szülei házát megörökölje. Így aki tud, az vesz.

Először kölcsönt, aztán ingatlant. Mivel hatalmas a kereslet, az árak sem evilági magaslatokban járnak, amelyeket még feljebb nyom az, hogy az ázsiai országok gazdagjai befektetés céljából egyre több lakást vásárolnak Ausztráliában.  Ezek az ingatlanok sok esetben üresen állnak és várnak. Talán arra, hogy még jobban felmenjen az áruk. A belváros egyik kerületében egy garzonlakás több mint tízévi keresetembe kerül. A kertes házakról már nem is beszélve. Holott, az ausztrál házak nem téglából, hanem legtöbb esetben falemezekből készülnek. Egyáltalán nem hőszigeteltek és gyakran a szellőző lyukak miatt átfúj rajtuk a szél. Főleg télen lehet ezt érezni. Az ablakok sem duplák. Télen, ha vendégségbe megyünk, mindig vinni kell magunkkal pokrócot, mert sok lakásban központi fűtés sincs. Ahol pedig van, az ott lakók biztos spórolnak, és inkább sapkában közlekednek odabent is, minthogy befűtsenek. Szálltam már meg olyan háznál is, ahol láttam a leheletemet. Szóval, ezeknek a fadobozoknak nincs akkora értékük, mint amennyibe kerülnek. Persze, ha Ausztrália közepén vagy bárhol vidéken keres valaki lakhelyet, nagyobb kínálattal és alacsonyabb árakkal fog találkozni. A száz éve épített vidéki kistemplomokat, ahol kihaltak a gyülekezeti tagok, most kezdik elárverezni. Így lesz a nagyvárosi gazdagoknak kiskápolna a vidéki nyaralójuk. Apropó, jártam már olyan parókiában, ahol az Istenben nem nagyon hívő lelkész megőrült a lakberendezésért és teljesen a Vogue magazin stílusában – rózsaszín falakkal, nehéz bársonyfüggönyökkel, görög szobrokkal, pincsi kerámiákkal és kristálycsillárokkal – rendezte be a paplakot.

De nem ő az egyedüli, akinek vallása a lakberendezés.  A Bunnings nevű barkácsáruházban a férfiak beszerezhetik azokat az eszközöket, amelyektől lakásunk, házunk elnyerheti az álomformáját. Sok nő szinte mániásan rója a lakásberendezési üzleteket. A porfogó giccseket, az antik bútorokat, a lámpákat áruló üzletek száma is gombaként szaporodik. Mindenki díszít, mindenki szépít. Fiatal lányok blogokat írnak, amelyekben szebbnél szebb lakásokról készítenek fotókat és arról álmodnak, hogy majd ők is ilyen helyeken lakhatnak egyszer. Mindenki, mintha az örökkévalóságra rendezkedne be.

Persze a bérlők kreatív szabadsága korlátozott. Európai szokásokkal ellentétben, az albérletben lakók itt egy szöget sem üthetnek bele a falba anélkül, hogy a tulaj véleményét kikérjék. Nem festhetik át csak úgy a falakat, nem tarthatnak csak úgy háziállatot. Sőt! A szerződés szerint, még vendég sem aludhat náluk a tulajdonos beleegyezése nélkül. Viszont a bérlakás nem csupasz. Van benne általában mosogatógép, csillár, konyhabútor és sok esetben beépített szekrény és mosógép is. Akár bútorozott lakást is lehet bérelni. Ez akkor jó, ha az ember külföldről érkezik és semmije, senkije nincs itt. De sok internetes oldalon lehet használt bútorokat venni. A mi lakásunkat így rendeztük be, a svéd összerakós csodabútoroknál olcsóbb, de jobb minőségű használt kanapéval, asztallal, székekkel. Ezenkívül, a lomtalanítás során is érdekesebbnél érdekesebb dolgokat lehet találni. Egyik barátunk egy egész útmentén-talált-hangszerek gyűjteményét tudhatja magáénak.

Bérelt lakásunkban se kutyám, se macskám. A lengyel tulaj nem engedi. De legalább nem kötnek röghöz a törlesztő részletek. Nem köt ide sem ingóság, sem ingatlan. Nem leszek elmozdíthatatlan. Bármikor tovább állhatok. S ha azon siránkozom, hogy Magyarországon már biztos saját lakásunkban vagy éppen házunkban élhetnénk, akkor német sógornőm arra emlékeztet, hogy a világon sok helyütt, sokan, sosem álmodnak arról, hogy saját hajlékuk legyen. És ilyenkor nem a hajléktalanokról beszél, hanem arról, hogy Németországban vagy Szingapúrban sok jómódú ember élete végéig bérlakásban lakik. Szóval a lakástulajdonhoz fűződő viszonyom lehet, hogy csak szocializálódásom eredménye. De egyvalami azért mégiscsak elszomorít. A szomszédság. Hiszen még ha meg is barátkozik az ember a szomszédokkal, azok egy bérlő társadalomban igen gyorsan cserélődnek. Más lakásba, jobb környékre költöznek, vagy házat vesznek. Így hát itt nincsenek Manci nénik, Sanyi bácsik, akik ha szeretjük őket, ha nem, de végigkísérik életünket. Nincsenek, akik tudják, mi történik az utcában, a házban, a gyerekekkel és az öregekkel. Nincsenek, akik mindent kilesnek. Nincsenek, akik kíváncsiak ránk. Ez fáj a legjobban a bérlők társadalmában: az egymásrautaltság teljes hiánya.

SMG©