CÉLTALANSÁG

És akkor mindenki elindult. Férfiak, nők, gyerekek, egész családok, dinasztiák, diplomaták, orvosok, betegek: mind. Úgy ahogy voltak: pizsamában, kisestélyiben, otthonkában, köntösben. Mind megindultak. A cél felé. Senki nem tudta szóba önteni: mi a cél, de mindenki érezte a vonzását. Mindenki személy szerint elhivatottnak vélte magát. Nem volt egy sem, aki kételkedett volna. Egy sem, aki kérdezett volna. Csak mentünk mind a csatorna felé.

Először azt hittem a barlangban vár ránk valami nagyszerű. A többiek is így vélekedhettek, mert mind türelmesen álltunk sorba a bejárat előtt. Mikor beléptünk és lábfejünket megérintette a jéghideg szennyvíz, csak akkor döbbentünk rá: egy csatornacsőbe kerültünk. Cipőnk és ruhánk súlya már az első pár lépés után megtízszereződött, ezért ledobáltunk magunkról mindent, ami gátolt az előrehaladásban.

Eleinte még sokan beszélgettek. Pletykálkodásra és viccelődésre is volt példa. Amikor azonban a víz szintje emelkedni kezdett, az emberek kedve apadt. Hamar elgémberedtek végtagjaink. Levegőt venni is egyre nehezebb volt. Elsőként a gyermekek kezdték a siránkozást. „Fázom!” „Fáradt vagyok!” nyüszítették. Sok öreg is megállt. Hosszasan lihegtek. Némelyik a szívéhez, mások a hátukhoz kaptak. Anyám az arcomra csapott, mikor hátra néztem a megállókra.

Az én lábam is sajgott, mégse éreztem úgy, hogy a menet kellemetlen. Kicsit nyugtatott, hogy magam körül tudhatom családtagjaimat, rokonaimat, s néhol még egy-egy jó barátot, szomszédot is megpillantottam a tömegben. Mintha egy közös teljesítmény túrán vettünk volna részt. Még élveztem is.

A csatorna nem volt a leggusztusosabb látvány. A cső fémből készült, de talpunk alatt beton lehetett, mert a kavicsok felsértették felpuhult talpam bőrét. A félkör alakú plafon felszínén rozsdás vízcseppek gyöngyöztek és hulltak alá. Néha egy-egy hideg csepp a homlokomat is meglepte. A vízben emberi ürülék és ételmaradék úszott, alkalmasint egy-egy döglött patkányt is felénk sodort az ár. A csatorna oldalát lárvák, és kukacfélék lepték be.

A körülmények azonban senkit sem érdekeltek. Egy gondolatunk volt csak. Egyetlen egy: maga a cél. Ezt az emberen teljesen elhatalmasodó érzést, nem lehet leírni. Normál körülmények között ilyet még soha nem éreztem. Többnapos koplalás után az étel-utáni vágy sem olyan erős, olyan koncentrált, mint amely a cél elérésére ösztönzött. A remény, az ábrándozás, és az elhivatottság kielégítette létünket. Az embereknek nem volt hatalmuk döntéseik felett. Nem létezett más alternatíva: csak menni. Testünk szükségleteiről nem vettünk tudomást. Elgémberedett, elfáradt izmaink kezdték feladni a küzdelmet, aludni mégsem álltunk meg. Akik mégis megálltak csak azért tették, mert szívük vagy testük végleg lemondott az életről.

A szüleim, amíg erejükből telt bizonyos időközönként figyelmeztettek: ne nézz hátra! De nem is nagyon akartam, hozzászoktam az elhulló testek látványához. Különben is, mind előttem, mind mögöttem, ugyanazok a koszos, meztelen emberek haladtak: csapzott hajjal, elgyötört arccal.

Nem tudom megmondani pontosan, hogy mennyi idő, hány óra vagy hány nap telt el, mikor egyszer csak a csatorna kiszélesedett. A csatorna széltében szinte megduplázódott. Az egész olyannak tetszett, akár egy csatorna-terem. Úgy érzem, a terem a megfelelő szó, mert a nagy tér láttán szinte ünnepi hangulatba kerültem. Biztos voltam benne, hogy megleltem a célt! A tömeg többi tagja is hasonló gondolatokat dédelgethetett, mert egyszerre moraj törte meg a már megszokott feszített csendet. Izgatottan tekingettem körül, mint a színházban az előadás előtt, mikor a lámpák már elsötétülnek, de a színpadon még senki sincs. Mindenki más is így tett. Közben egyre lassabban haladtunk előre. Talán kicsit féltünk is az újdonságtól.

Aztán úgy döntöttem, megszaporázom lépteimet. Az események elé akartam menni. Furakodni kezdtem, míg a lassan imbolygó tömeget el nem hagytam, és egy ordítozó, lelkendező csapat nyomába nem értem. Először nem értettem mi felé futnak ilyen eszeveszetten az emberek. Majd én is megpillantottam. A látvány minden álmomat felülmúlta. A már száz méterre kiszélesedett csatorna egyik oldalán, a víz igen sekély volt. Itt, mint egy oázisban furcsa emberek ültek és hevertek. Vékony csontjaikon gyűrött, elszáradt bőr lógott. Aszalt arcukból csak nagy hatalmas véres-sárga szemek meredtek előre. Fejükön a haj vagy teljesen kihullott, vagy csak foltokban volt megtalálható. Körmeik inkább karmok voltak. Szörnyek voltak ezek talán nem is emberek. Meztelen testükön csak itt-ott lógott egy-két rongycafat. Irtóztam tőlük. Artikulálatlan, varjúkárogáshoz hasonló kacajuk csak úgy visszhangzott a csőben. Annyira elborzadtam ezektől a lényektől, hogy egy tapodtat sem tudtam tovább lépni.

Közülünk is egyre többen szaladtak feléjük. Rikácsolták: „végre itt a cél! Végre elértük a tökéletes társadalmat!”.  És valóban, ezek az emberek szemmel jól látható rendben éltek, amelyben ők maguk nem voltak fontosak. Nem is lehettek volna, hiszen hasonlóak voltak egymáshoz mind. Már azt sem lehetett megmondani, melyikük született nőnek és melyikük férfinak.Vékony ujjaik közt azonban mind szorongattak valamiféle csillogó-villogó tárgyat, amelyeket – bármennyire is kifénylettek a sötét csatorna színtelen világából– sokáig észre sem vettem. A tárgyak nemesfémből készült, a csatorna világában többnyire haszontalan díszek voltak: barokk gyertyatartók, ezüst kávéskanalak, antik puncstálak, óriási arany nyakláncok és más drága portékák. A tulajdonosaik ezeket fényesítgették rongydarabokkal. Mikor megpillantották saját arcképüket a fényesre csiszolt felületeken, feljajdultak: Oh, hahha, jujija! Soha egy értelmes szót nem nyögtek ki, csak nyekeregtek.

A sorainkban állók vagy maguk kúsztak oda, vagy egymást rángatták oda a groteszk alakok közé. „Nézd mennyi arany! Ezek milyen jól élnek! Menjünk mi is! Megérkeztünk? Csak ez lehet a cél!” – hallatszódott mindenfelől. „Hogy lehet ez a cél?” –kérdezgettem kétségbeesve. „Nem látjátok?” – ordítottam már teljes torokból – „Ezek, ezek…egymást eszik!” Mert a kóróemberek vihogás közben néha letéptek egy-egy darabot a másik lógó bőréből. Egyikük fekélyes lábfejét többen is nyalogatták. Egy arany szamovárt birtokló alak a csatornafalához kuporodva, saját varait tépegette és eszegette. Nem messze a pörköstől egy cirádás tükröt fényesítő az ujjait rágcsálta. A jobb kezén talán hármat már tövig le is rágott. Undorodva figyeltem, ahogy megküzd az ujjpercek porcaival, mikor hirtelen mozdulattal felállt és eldobta tükrét, majd egy még dundinak tűnő alak elhajított névjegytartója után kapott. Így zajlott a bartel. Aki megunt egy tárgyat: azt a vízbe dobta. Más onnan halászhatta elő. A lényeg csak az volt, hogy mindenki, minden másodpercben birtokoljon valamit.

Az egyszerű szabályokat a mieink is gyorsan elsajátították. Sokan már a vízben kapirgáltak. A legnagyobb sokk akkor ért, amikor megláttam anyámat is a kutakodók között. Hiába ordítottam, hogy mennünk kell, ez még nem a cél, ez nem az igazi cél, a hangom nem ért el hozzá. Utána rohanni már nem bírtam. Minden erőmet csakis a cél elérésére tartalékoltam. Hamarosan sarkon is fordultam és elborzadva, émelygő gyomorral tovább mentem.

Megtanultam, hogy a cél elérése érdekében nemhogy hátra, de se jobbra, se balra nem nézhetek. „Érzéketlenné kell, hogy váljak, ahhoz, hogy célba érjek”- motyogtam magamban. „Érzéketlennek ….maradj meg érzéketlennek. Maradj meg magadnak: vaknak, süketnek és szótlannak. De még a tapintásodban, a szaglásodban se bízz meg. Semmiben. Te korlátolt, öt érzékszervbe zárt fenevad” – mondogattam, mint valami mondókát.

Nem tudom, hányan jöhettek még mögöttem, de előttem senkit nem láttam. Talán megint egy napja bolyonghattam így a csatornavízében, mikor a hullámokon mintha fénysugarakat láttam volna játszadozni. Minél előbbre haladtam egyre világosabb lett. Lassan, döcögve, ahogy elgémberedett tagjaim engedték: futni kezdtem. A fény egyre erősödött, szemem csak úgy káprázott. Mikor hozzászoktam a fényáradathoz, akkor vettem észre, hogy jó ötven méterre előttem ott a kijárat. A csatorna vége. A cél?

Futva érkeztem a szabadba.  A kinti levegő megcsiklandozta az orromat, így tüsszögni kezdtem. Majd köhögni és krákogni. Szemem könnyes lett, orrom csepegett, és jobban fáztam, fáradtabbnak éreztem magamat, mint valaha. Görnyedten álltam, kezemet térdemre támasztottam és úgy öklendeztem fel a csatorna mocskát tüdőmből. Mikor köptem egyet, akkor vettem észre, hogy a köpet tiszta kristályvízbe pottyant. Letérdeltem, és eszeveszett módon kanalaztam számba az isteni, friss kristályvizet.

Akkor jöttem rá, hogy innen eredt a csatorna vize is. „Ezért folyt mindig velünk szembe a víz, csak mi tettük közben mocskossá”– sóhajtottam. Mikor enyhülést éreztem, csak akkor néztem fel. Egyből a forrást kerestem, de a könnyhályogtól sokáig még nem láttam semmit. De, amit megpillantottam megint csak meglepetéssel szolgált. Újra a barlanglakó rémembereket láttam magam előtt.  Kint álltak és óriás slagokat tartottak kezükben, olyanokat, mint a tűzoltó tömlők. A tiszta vízzel pedig óriási buszokat suvickoltak. Legalább háromemeletes luxus járgányokat, a legjobb márkajelzéssel ellátva. A horizontot csak ezek a buszok szegélyezték. Felettük a szürke égen, s alattuk a szürke aszfalton kívül semmi mást nem láttam. Hiába forogtam körbe: mögöttem a csatorna óriási szája, köröttem pedig csak busz és aszfalt volt. Na meg ezek a mocskos, fekélyes, ember-rágta emberek, akik tisztították a buszaikat.

Elkezdett sötétedni. A munkások ledobálták a slagokat, – a vizet nem zárták el, csap nem volt sehol – és visszamentek a csatornába a többiek közé. Észre sem vettem, és álomba merültem. Reggel arra ébredtem, hogy az alakok ismét előbújtak és újra tisztogatni kezdték az autóbuszokat. Napok óta ülök már itt. S ez így megy minden nap. A víz folyik, ők tisztogatnak. A buszokkal pedig senki nem megy sehová. És senki nem érkezik ide. A buszokon túl talán nem is létezik semmi. Talán a lét zsákutcája ez. Napok óta töröm a fejemet: ez lett volna a cél? S mi van a cél mögött? Egy újabb cél? Majd holnap felállok. Talán. Majd holnap elmegyek innen. Utánajárok, és elmondom mindenkinek a titkot. El én. www.morguefile.com

© SMG 2004

Reklámok

CÉLTALANSÁG” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s