Karácsonyi citromok

1.

– A citromokat. A kertünk sarkában termő citromokat szeretem a legjobban – felelte arra a kérdésemre, hogy mi a legjobb Ausztráliában. Tudtam, hogy nehéz neki itt. Nem is tudom mit reméltem válaszul.

Még otthonról ismertük egymást.  Együtt jártunk zongoraórára a középiskolában. Akkor vette fel velem újra a kapcsolatot mikor férjhez ment egy ausztrálhoz és ő is ideköltözött.

– Ilyen keserű itt az élet? – kérdeztem enyhe komolysággal.

– Vagy én vagyok savanyú, hey.  

Elég régóta élt itt ahhoz, hogy a magyar mondatok végére is odabiggyessze, az ausztrálok által oly szeretettel használt szócskát, a hey-t. Fel is nevetett:  

-Apropó hey! A héja keserű, a húsa savanyú: a citrom, olyan, mint az életem, de hát legalább az enyém.

– Amolyan magyar narancs? – kérdeztem. El akartam viccelni a helyzet komolyságát. Sikerült: együtt nevettünk.

– Gyere! Ha az élet megdob magyar naranccsal, akkor csinálj belőle citromszeletet! Van egy könnyű receptem, az apósom anyjától kaptam – mondta, majd kiinvitált az udvarra.  A hátsó kis terasz előtt állt egy gyümölcsöktől roskadozó citromfa. Tulajdonképpen nem is egy, hanem két egymás mellé ültetett fa volt, de ágaik olyan görcsösen egybefonódtak, leveleik pedig olyan egybefüggő lombkoronát képeztek, hogy zömök, rövid törzseiket alig lehetett észrevenni. A fák úgy kapaszkodtak össze, mintha csak egymásra számíthattak volna: mintha meg akarták volna egymást tartani – vagy fojtani. Betegeknek tűntek: gyulladt bütykök csúfították vékony ágaikat. Megfogtam egyet.  

– Gubacsok- szólalt meg Anna. – Darázslárvával teli gubacsok.

– Ez valami betegség? – kérdeztem, s nagyobb megbecsüléssel szüreteltem le a hatalmas sárga citromokat. Mert ezek a citromok tényleg hatalmasra nőttek, az öklömet kétszer is meghaladták méretben.

– A gubacsokban petéznek le a darázslárvák és így lassan, de biztosan kiirtják Melbourne citromfáit. A fa ad saját gyilkosainak otthont – magyarázta arcán undorral.

– Látod mennyi citrom termett. Szerintem ez nem normális, ez már a vég jele. Tudom, hogy így tél elején a termésszezonban amúgy is több a gyümölcs, de idén egész évben roskadásig voltak tele a fák. Lehet ez az utolsó lehetőségük, hogy szétszórják magvukat mielőtt elpusztulnak. Meg kellene augusztusig metszeni őket. Hátha még menthetőek – mondta Anna, miközben leguggolt és megvizsgálta az alsó ágakat.

-Csak egy a jó ebben! – tette hozzá. – Így senki sem távozik tőlem üres kézzel. Valakinek én adok, mások meg maguktól visznek – jegyezte meg kicsit sejtelmesen miközben felegyenesedett.

-Elviszik? Eladod? – kérdeztem meglepetten. Közben meg is szúrta az ujjamat egy hatalmas tövis.

– Ugyan! – válaszolta. Majd elindult vissza a házba. Az ujjamat szopogatva követtem. Kosarunk mindkettőnknek megtelt.

2.

Odabent Anna kinyitotta a konyhaszerény egyik fiókját és előkereste Jack nagymamájának receptjét. Kezembe nyomott egy facsarót, egy reszelőt, egy kést és két tálat, majd megjegyezte:

– Ezek a citromok az elmúlt pár hónapban sok keserűséget okoztak a családunknak.

– De miért? – kérdeztem, miközben kiemeltem a kosaramból egy nagy citromot.

– Mosd meg és reszeld le a héját ebbe a tálba! Aztán csavard a másik tálba a levét!  Én addig összetöröm a kekszet – utasított Anna válasz helyett.  Szótlanul pakolta ki a kredencre a hozzávalókat: egy csomag kekszet, egy zacskó kókuszreszeléket és egy porcukortartót vett elő a beépítettszekrény-szerű spejzből.  A vajat pedig a hűtő ajtajából szedte elő. Elektromos mérlegén lemért 250 gramm kekszet, majd beledobta egy, a pulton álló elektromos darálóba, amely fél percen belül ledarálta. Ahogy a gép elcsendesedett, Anna beszélni kezdett.  

– Egy nap megjelent anyósom. Én itt bent takarítottam, ő pedig a kertben beszélgetett Jackkel. Már indulni készült mikor készségesen feltöltötte az asztalon álló gyümölcstálamat kintről hozott citromokkal. Én a folyosón tettem-vettem, pakolgattam a cipőket mikor ő elsétált mellettem és mélyen a szemembe nézett. Akkor láttam, hogy a melléhez szorít egy enyhén átlátszó nylon zacskót telis-tele citrommal. Nem szóltunk egymáshoz semmit. Ő leguggolt és beletömte a zacskót a földön heverő szatyrába. Majd felállt és újból a szemembe nézett. Furcsa mosoly volt az arcán és engem valami mélyen nyugtalanított. A férjem is bejött a kertből, majd puszival búcsúztunk anyjától.   

-Ennyi? – kérdeztem. Anna a fejét rázva folytatta:Mara elvitt egy csomó citromot – meséltem aznap este férjemnek.

Na és? – kérdezte Jack. – Van elég, nem?

De tőled kért? – kérdezősködtem tovább.  Jack azonban nem emlékezett.

De az egész olyan bizarrnak tűnt. Nem is szólt, csak olyan diadalittasan elpakolta őket.  

Na, elég! – felelte a férjem. – Az anyámtól már csak nem fogom sajnálni a citromot!

Jó én sem – hebegtem. Majd karácsonyig jegeltük is a témát – mondta Anna, miközben én a citromot kettévágtam.

Mikor megláttam a félbevágott gyümölcsöt, egyértelművé vált, hogy nagyságukat aránytalanul vastag héjuknak köszönhették. A csavarás közben azonban bebizonyosodott, hogy a citrom húsa ettől függetlenül lédús. Anna közben újra a spájzban keresgélt. Nem találta a sűrített tejet.

– Röhej, hogy pont a sűrített tejet nem találom. A Green családnál mindig annyi sűrített tej volt, hogy egy egész hadsereget eltarthattak volna vele, én meg itt Green létemre egyet is alig találok. Jellemző – dünnyögte az orra alatt, de aztán mégis rálelt egy konzervdobozra. Tartalmának felét beleöntötte egy tálba és tíz deka vajjal együtt megolvasztotta a mikróban.

– Na, bocs, ez csak eszembe jutott, mert sokszor elmondják, hogy Jack apai nagyapja a világ legnagyobb sűrített tej gyárában dolgozott itt Viktória nyugati részén, Denningtonban – magyarázkodott. – Lényegtelen, de mi otthon soha semmire nem használtunk sűrített tejet, konzerveket is alig.  

A receptre tette mutató ujját. Angolul olvasott, de nekem már magyarul mondta az utasításokat:

– Légy szíves mérj le tíz deka kókuszreszeléket, majd keverd össze a fél citrom reszelt héjával és a keksszel!

Aztán keresgélni kezdett a tepsik között, én pedig aggódni, mert rájöttem, hogy az egész citrom héját lereszeltem. Anna közben a mobiljára pillantott. A gyerekek az óvodában voltak.

-Még van egy óránk – jegyezte meg és sietősebben kezdett el beszélni.

– Karácsony előtt két héttel meglátogatott minket a sógornőm. Azzal a felkiáltással lépett be a házba, hogy: „Jaj, el ne felejtsem, anyu napok óta azt magyarázza, hogyha bármelyikünk nálatok jár, az vigyen neki innen citromot!”. Mikor a húga ezt kimondta, a férjem úgy nézett rám, mintha valami döbbenet ült volna ki az arcára.

– Persze – felelte. – Adok citromot, de mondd meg anyunak, ha kell neki citrom, akkor nyugodtan kérjen. Én mindig fogok neki adni!

Kellemes hangulatban megvacsoráztunk. A sógornőm vidáman, citrommal teli szatyorral távozott.

3.

Az ünnepeket Annáék mindig Jack szüleinél töltötték. Korábban is panaszkodott, hogy miután megszülettek a gyerekek, kérték a családot, hogy legyen náluk a nagycsaládi összejövetel, de anyósa nem engedte. Éppen egy kicsi, kocka alakú tepsit kibélelt sütőpapírral, mikor a történet mesélésben eljutott a karácsonyig.

– Szóval karácsonykor ott voltunk náluk, mint szoktunk. Ültünk a fa körül, s megkezdődött az ajándékosztás – mesélte tovább a történetet. Közben a száraz hozzávalókat beletapicskolta a tepsi aljába.

– Jacknek anyósom átnyújtott egy gyönyörű csillogó dobozt. Olyan szép volt a doboz, hogy a férjem egyből a kezembe nyomta a telefonját, hogy vegyem fel videóra ahogy kibontja szüleitől kapott ajándékát. Nagy izgalommal bontotta ki a dobozt, amelyben nem volt más, mint két kiló citrom.

– Citrom? – kérdeztem – Citromot adott Szenteste?

– Hát nem Szenteste, mert náluk karácsony reggelén osztunk ajándékot, de igen, a férjem a szüleitől tavaly karácsonyra két kiló citromot kapott.

Elkerekedett a szemem.

-De hát tele van a kertetek…-hebegtem.

– Az anyósom azt mondta, Jack azért kapta ezt az ajándékot, mert a lánya szólt neki, hogy vissza kell adnia a tőlünk elvitt citromokat – magyarázta Anna. Történetéből kiderült, hogy az ajándékozás aztán zavartalanul haladt tovább.

– Sógornőm a szülőket a szoba közepére ültette és átadta nekik az ajándékát: világkörüli utat vásároltak nekik a párjával. Anyósék úgy meghatódtak, hogy mindannyian összeölelkezve sírtak. Mikor hazaindultunk megkértem Jacket, hogy hagyja a citromokat ott, úgyis volt az asztalon egy nagy kancsó limonádé, jól jönnek majd ahhoz. Azonban amikor hazaértünk a csomagtartónkból mégis kihullott a csomag citrom. Mikor kikísértek, s mi mindenkit végig pusziltunk anyósom valószínű beletömködte ajándékát az autóba – mesélte Anna. Óvatos mozdulatokkal pedig ráöntötte a vajas-tejet a kekszes alapra. A tepsit aztán betette egy kicsit állni a hűtőbe.

Közben kaptam egy kis kávét, s amíg én iszogattam ő elkészítette a cukormázat: lemért kétszáz gramm vajat és negyed kiló porcukrot, amihez az általam kifacsart citromlevéből két és fél evőkanálnyi került. Anna nem ült le, s nem kávézott. Csak keverte, keverte a mázat, amíg az krémszerű nem lett. A krémet aztán elkezdte felvinni a kekszes alapra. Az utolsó simításoknál nagy levegőt vett.

Azóta egyszer volt itt a sógornőm. Játszott a gyerekekkel a kertben. Mikor indult hazafelé, kinyitotta a táskáját, hogy kivegye a slusszkulcsot, s kigurult belőle vagy öt citrom…- mesélte, majd hirtelen hangnemet váltott. – De nézd! Kész is a cukormáz! A süteményt még egy kicsit pihentetni kell, de addig lemásolom neked a receptet. Ki tudja, hátha az élet megdob majd citromokkal és akkor jól fog jönni – tette hozzá nevetve. – Bár itt minden grammokban van megadva én átírom neked dekába. Magyar-magyarnak ne adjon receptet grammokban, csak ha a patikába küldi – jelentette ki elégedetten.

Felszeltük a süteményt. Isteni volt, savanykás és édes egyszerre. Pont ahogy szeretem.

Indulnom kellett. Egyik kezemben citrommal teli szatyrot, másikban pedig egy tál süteményt tartottam. Elbúcsúztunk. Nem gondoltam, hogy akkor látjuk egymást itt utoljára. Persze telefonon még beszéltünk és utána váltottunk is üzeneteket. Terveztük azt is, hogy újra találkozunk.

Aztán csend lett. Augusztusban kaptam a hírt, hogy hosszabb időre hazautazott Magyarországra. Vitte a gyerekeket. Mikor sms-ben megkérdeztem, hogy mi történt, csak annyit írt: „Nem akartam úgy járni, mint a citromfák”.

Nemrég – az ausztrál tavasz elején – az utcájukban jártam. Ráláttam az udvarukra. A citromfákon nem zöldellettek a levelek és nem sárgállottak a vastag héjú citromok. Az ágakon nem volt gyümölcs. Csak gubacsok. Lárvákkal teli, vaskos gubacsok.

****

Anna citrom szelete – azaz a Green-féle lemon slice:

25 dkg keksz

10 dkg vaj

10 dkg kókuszreszelék

fél doboz sűrített tej

egy (vett, kapott vagy lopott 🙂 citrom reszelt héja

Törjük össze a kekszet. Olvasszuk meg a vajat és a sűrített tejet. Reszeljük le a citrom héját, keverjük össze a kókusszal és a keksszel. Öntsük rá a tejes szószt, majd nyomkodjuk bele egy papírral kibélelt tepsi aljába. Rakjuk be a hűtőbe egy órára. Közben csináljuk meg a citromos mázat.

Citromos cukormáz:

2 dkg vaj

2 és fél evőkanál citromlé

25 dkg porcukor

Keverjük össze, de ha lehet szitáljuk át a porcukrot. Öntsük a süti tetejére és várjunk fél órát mielőtt felvágnánk.  Jó étvágyat!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s