ASK ME NICELY

ASK ME NICELY[1]


Ha a párna jobb felső sarkára tette a fejét, akkor pont rálátott a hátsóudvar büszkeségére, amelyet mindig is utált. Már akkor megijedt a száraz gyep közepén álló ruhaszárítótól, – amely egy vihartépett, kifordított esernyő fémvázára emlékeztette- amikor a férje először idehozta. Azt hitte valamilyen furcsa műalkotás, mert Joe olyan örömmel mutogatta:

-Látod, ez egy ausztrál találmány! It’s called the Hill’s Hoist[2]! Egy ausztrál fella[3] kezdte el őket gyártani, hogy your lot[4]-nak, ne kelljen annyit kínlódni a teregetéssel.

Majd tekergetni kezdte.

-Jól jegyezd meg: az udvarunkon áll egy igazi ausztrál ikon! – mondta Joe, úgy mintha kincsre leltek volna a szomszédoktól fémlemezekkel elválasztott négyszögletes telken. Sehol egy árnyat adó fa, sehol egy virág, egy szökőkút, egy kis tavacska. Csak ez a szárító, amely minden lefekvéskor, minden ébredéskor eszébe juttatta a házimunkát. Most is fülelt egy kicsit: lejárt a mosógép. Ki kellene teregetni. Kiszólt az urának, pedig tudta igazából felesleges:

Would you hang out the washing?[5]

A férfi tévét nézett, másodjára meg is hallotta. Csak annyit dörmögött vissza:

Ask me nicely…

A nicely-t jól elhúzta.

Ask. Me. Nicely – ismételte az orra alatt a feleség.

Eszébe jutott, hogy egy hónappal Ausztráliába érkezése után felállította a nappaliban a „háft szín[6] asztalt Noruzra[7]. Már hetekkel előtte elkezdte a készülődést.

Autója itt sosem volt, bár Teheránban vezetett. A kertvárosi házak mind ugyanolyannak tűntek számára: sokszor el is tévedt, így órákig tarott mire gyalogosan megjárta a boltokat.  

Napokba tellett mire rájött mit hol tud beszerezni. A végén mégis minden meglett: a lencse, a búzafű, az alma, a jácint, a tojás, de még igazi aranyhalat is vett. Milyen nehéz volt hazacipelni a kerek akváriumot, amelyet pont egy olyan meleg őszi napon vett, amelyet itt indián nyárnak neveztek.

A szamanuhoz[8] szükséges búzát egy héttel korábban beáztatta, így igazán finomra és krémesre sikerült a puding. Arra gondolt talán azért lett ilyen finom, mert könnycseppjeiből is adott hozzá, hiszen minden keverésnél visszaemlékezett, hogy otthon ezt mindig anyjával és nagyanyjával együtt készítette. Egyből eszébe is jutott a terítő is, amelyet a nagymamája Iszfahánban készíttetett neki nászajándékként. Elővette.

 Annak azonban örült, hogy Háfiz kötetét és a Koránt még otthonról magával hozta, bár biztos valahol itt is be lehetett volna azokat is szerezni. Tudta él itt sok perzsa, de érzett valami furcsa távolságtartást azokon, akikkel itt-ott véletlen összefutott. Joe meg úgysem járt volna el vele perzsa körökbe.

A noruzi teríték elkészítése Joe miatt is fontos volt számára. Meg akarta mutatni a kultúráját, egy szeletet abból az életből, amelyet e házasságért, a szabadságért, reményekkel teli hátrahagyott. Ha Joe-t nem érdekelte a történelem – sem Babilon, sem Perszopolisz, sem Mezopotámia – akkor talán a legszebb ünnepükön keresztül megszerettetheti vele hazáját. Ezt remélte.

Mikor elkészült, meghatódott: az asztal gyönyörű lett, olyan majdnem, mint amilyet az anyja csinált otthon.

A férje mikor az ünnep napján a munkából hazajött: kinevette. Nem értette, miért pakolt ennyi hülyeséget: füveket, csírákat meg mindenféle magokat a szobába.

-A házam ne legyen zöldség-gyümölcs bolt! – okoskodott.

Majd szépen kioktatta kecses kis feleségét, hogy ez itt bizony Ausztrália. Elmagyarázta neki, hogy ezeket a bizarr szokásait felejtse el!

-Itt ne legyen az asztalon kitéve se Korán, se semmi más irka-firka!

Arra bíztatta a nőt, hogy fogadja el, hogy most már itt él, nem ott.

-Felesleges ez a nevetséges nosztalgia. Ausztrália nem lesz sosem Irán. Nem kell perzsa ünnepeket ülni, perzsául beszélni, sőt így már gondolkodni sem érdemes. Minek? Itt az ideje, hogy elkezdj angolul álmodni!  – kiabálta.

-Dream in English on-demand[9]? – kérdezte bizonytalanul. Amire a válasz egy durva yes volt és az, hogy az asztalt azonnal bontsa le. Nem mert visszaszólni. Nem úgy nevelték. Noruzkor meg amúgy sem szabad. Inkább arra kérte az urát, hogy hagy maradjon az asztal felállítva az ünnep tizenhárom napjára.

Ask me nicely…- parancsolta a férfi, és Shirin, akinek a neve is annyit jelent, hogy kedves, hozzátette, hogy please.  S a teríték még hat napig maradhatott, utána így is – úgy is el kellett takarítania.

Hányszor hallotta ezután még ezt a mondatot: ask me nicely!

Ha egy szép ruhát akart venni, ha fodrászhoz akart menni, ha csomagot szeretett volna küldeni, akkor pénzt csak akkor kapott, ha szépen kérte. Vagy sok esetben akkor sem, mert a férje gyakran azt mondta, hogy szépen sem tud kérni, még a kérése is gúnnyal átitatott.

-Ask me nicely!

Ha segítségre volt szüksége, mert mérges pókkal találkozott, vagy ha a vázát nem érte el, hiába nyújtózkodott:  

-Ask me nicely!

Ha orvoshoz kellett mennie, s egyedül nem mert:

Ask me nicely!

Ha le kellett tekerni egy lekváros üveg tetejét, vagy el kellett temetni a cicája tetemét:

Ask me nicely, ask me nicely! Ask. Me. Nicely! – hallotta lüktetni a fejében a mondatot.  

Talán másnak ez nem tűnik nagy árnak azért, hogy Ausztráliában lakhatott.  De ha az embernek minden pitiáner dologért könyörögni kell, akkor, ha nagy bajban van már kérni sem marad se kedve, se ereje.

Most is csak annyit kellett volna mondani, hogy please, de nem tudta a szót kiejteni. Nem szokott délután lefeküdni, de most mást nem tehetett annyira fájt a feje. Nézte a szárítót és arra gondolt: hát akkor ma nem lesz kiteregetve.

-Valójában kit érdekel? – ezt magától kérdezte, de tudta nem is a teregetésben szorult igazán segítségre.

Ideérkezése után nem tartott sokáig, mire rádöbbent, hogy Joe, azért hozta ide magával Teheránból, mert egy csinos kis háziasszony kellett, aki otthon ül, takarít, főz és őt várja. Csakhogy Shirin nem volt háziasszony. Iránban szülei fotóstúdiójában dolgozott, ahol menyasszonyok sminkjét és fotóit készítette. Persze ezt itt nem folytathatta, hiszen szüleivel együtt mintha elvesztette volna az önbizalmát is. Ha a szüleire gondolt egyből folyni kezdtek a könnyei. Azok az áldott jó emberek, erről az egészről ők nem tehetnek! Eszébe jutott milyen szépen éltek otthon. Nem emlékezett, hogy vele kiabáltak vagy neki parancsoltak volna. Kioktatni sem oktatta őt soha senki.  

-Vajon mit tudhatnának ott, – kérdezte gyakran a férje – abban a „harmadik világ béli” országban?

Egyszer megpróbálkozott szavakba önteni, hogy mi hiányzik neki, s valójában mit is érez. Írt egy verset. Angolul. Megmutatta Joe-nak.

-Mirázs!

Már a címe is sokkolta az urát, aki szerint itt még ha valaki versírásra is vetemedne, akkor sem mondana olyanokat, hogy:

„Reményekkel teli érkezett a szabadság országába,

Arra nem is gondolt soha,

Hogy sorsát a szerencse bármikor átírhatja,

És boldogságát hamarosan szélfútta homok fedi be.”

-Lehet Iránban így beszéltek, de ez itt giccs és érthetetlen. Sürgősen szokj le róla! – parancsolta.

Még most is eszében van, az az ábrándkép, amely a verset ihlette: bőröndökkel kezében sétál a sivatagban, előtte egy repülő, amelyet sosem érhet el.

Mint egy délibáb.

Mert milyen szabadság ez, ami neki jutott? Ha elválna, akkor pedig mi lenne? Iránba többet haza sem mehetne. Szégyent hozna anyjára, apjára! Elvált nőként lenéznék mindenütt. Elvágná magát a hazamenés lehetőségétől is. Itt pedig?

Kinézett az ablakon. Utálta, hogy a hálószobája ablaka is oda néz, ahol nincs is mit látni.

-Itt pedig? Itt pedig, itt a szárító.

Elővett az éjjeli szekrényből egy gyógyszeres fiolát. Bevett egy szemet.

Elkezdte egyik kedvenc költőjének egyik versét[10] mondani:

„Jönni fog egy költő utánam,

És a szomorúság szeméből fakasztott könnyemet

Letörli majd.”

Félhangosan szavalt, közben bevette a második tablettát is, ami után kivett még egy harmadikat, amelyet egy negyedik követett. Az utolsó strófánál már szaggatottan lélegzett.

„Jönni fog egy költő utánam,

Akinek ajkát verseimben csókolom;

S bár nem ejt majd síromnál könnycseppeket,

Az emberek sírásában és vérében én mégis őt kutatom,

Őt, akit egy győzelmi dalban egyszer tán megalkotok.”

Beszedte az utolsó szemeket is az üvegcséből, miközben befejezte a sorokat. Lecsukta a szemét s várta, hogy utána már csak a csend maradjon.

Ask me nicely, I said[11]…-hallatszott a nappaliból. De a hálóból már többé nem jött válasz. Aznap nem cibálta meg a szél a szárítón a ruhákat.



[1] Kérj meg szépen!

[2] – Hills Hoist-nak hívják. (Ez a neve annak az ausztrál kerti ruhaszárítónak, amelyet Lance Hill talált fel.)  

[3] Fellow: ember

[4] A te fajtádnak

[5] – Kiteregetnél?

[6] Hét sz-betű

[7] Perzsa újév, amelynek megünneplésére egy olyan terítéket készítenek, amelyen hét sz-betűvel kezdődő tárgy van.

[8] Búzacsírából készült édes puding, amely a nouruzi terítéken a bőséget szimbolizálja 

[9] – Lekérhető angol álmok?

[10] Részlet Siavash Kasra perzsa költő, Jönni fog egy költő utánam című verséből. Az első és utolsó versszakot angolból fordítottam. Angol cím: A Poet Will Come After Me.

[11] – Mondtam, hogy kérj meg szépen!

Photo credit: Hill’s Hoist: WikiCommons, Nick carson at English Wikipedia

Photo credit: Noruz asztal: Katzenfee50 Pixabay.com

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s