„FELíRLAK ÉN…”

– Samuel Paty szemüveges volt – mondja a lányom az autóban.

Negyedórája jövünk haza az iskolából. Ő a gondolataival én a vezetéssel vagyok elfoglalva. Észre sem vettem, hogy csendben voltunk, mindaddig amíg meg nem szólalt.

Meglepnek szavai. Nem kérdezek semmit, nem faggatom. Hagyom, hogy gondolkozzon, eméssze a hallottakat. Közben minden piros lámpát megkapok.

– Tudom. Láttam róla képet. Mutatta a tanár – mondja, miközben a zöldre várunk.

Franciaországban az őszi szünetet megelőző utolsó tanítási napon lefejezik Samuel Paty középiskolai tanárt, mert egyik, a szólásszabadságról szóló óráján bemutatja a diákoknak a Charlie Hebdo szatirikus lapban megjelent Mohammed-karikatúrákat, amelyek miatt 2015-ben a szerkesztőség több tagja is terrortámadás áldozata lett. Az iskoláknak elrendelik, hogy a szünet utáni első hétfőn emlékezzenek meg Patyról. Azt gondolom mindezt majd szolidan teszik, egyik szülő állítja, hogy csak egy perces csend lesz a kisalsósoknál.

-Most már azt is tudom, hogy mi az a „liberté”. Hogy mondjuk ezt magyarul?

-Liberté? Hát az a szabadság.

-Igen, most már tudom mi a szabadság. Azért ölték meg Samuel Patyt is, mert a szabadságról beszélt.

Elhaladunk a hatalmas helyi park mellett, ahol XIV. Lajos öccsének a versailles-i luxust megközelítő kastélya állt. Itt lakott később Napóleon és Marie-Antoinette is.  Milyen érdekes, anno, a korona miatt, a szabadságért fejezték le Marie-Antoinettet. A mai Franciaországban a koronavírus idején lefejeznek egy embert, mert arról a szabadságról beszél, amit akkor ott kivívtak. A saint-cloud-i kastély épülete leégett, ma már csak a kert látható, azaz ma az sem, hiszen csak a kopasz fekete fák rajzolódnak át a tájat borító szürke fátylon.

-Azt is megtanultam, hogy mindent szabad gondolni, rajzolni, mondani. Franciaországban, ha akarnék, akkor Emmanuel Macronnak is rajzolhatnék elefántormányt.

-És akarnál? – kérdezem.

-Szabad lenne, de persze nem lenne aranyos. Samuel Paty is csúnya rajzokat mutatott valakiről, akiben mások hisznek, s ez nekik nem tetszett. Szerintem az sem volt okos dolog, de attól nem kellett volna megölni. A gyilkosnak is szabad lett volna azt gondolni, hogy ezek a rajzok nem tetszenek neki – fogalmazza meg hét éves fejével a mai Franciaország legbonyolultabb problémáját. Majd kinéz az ablakon és azt mondja:

– Az Isten nem azért adott annak a gyilkosnak életet, hogy aztán ő másokat megőljön. Sőt! Utána még ő magát is megölette. Pedig azért kapott életet, hogy valami jót tegyen a világban.

A gyerek hangja kicsit pátoszos, olyan, mintha földöntúli dolgokról beszélne. A visszapillantó tükörben is látom kicsit magasra emeli az állát, s nagyon komolyan néz.

Este mellém bújik, azt mondja nézzem meg az interneten, hogy mi volt a gyilkos neve. Hallani akarja. S mutassak képet is. Hogy nézett ki. Nem googlizom meg, hiába könyörög. Gyilkosokat nem nézegetünk, nem dicsőítünk, ne is beszéljünk erről mondom. Betakargatom. Mielőtt még elalszik annyit mond:

-Anya, Samuel Paty szemüveges volt. Én sosem gondoltam, hogy szemüvegeseket is megölhetnek.

——

A hét folyamán még egy órát szánnak az iskolában a szabadság elemzésére. Egyik reggel hosszasan elbeszélgetnek Patyról. A tanítónő bemutat egy rajzfilmet, amelyben a Charlie Hebdo esetről is beszámolnak (persze az obszcén karikatúrák nem kerülnek bemutatásra). Majd Paul Éluard egyik versét kezdik el átmásolni az írásfüzetbe.

„Kis irkalapjaimra
Padomra és a fákra
Homokra és a hóra
Felírlak én

Minden beírt papírra
Minden üres papírra
Ha nincs hamura kőre
Felírlak én”

Meghallgatják megzenésítve is a második világháború idején kommunista nézeteket valló költőnek – Pablo Picasso jóbarátjának – nácik ellen írt költeményét. A dalt a Gazemberek éneklik. A csoport híres énekesekből és előadókból áll, akik a Restaurants du Cœur ételosztással foglalkozó jótékonysági szervezet éves koncertjén közösen énekelnek el egy, vagy több dalt. Ezen a 2016-os felvételen felismerem Sophie Marceau-t, Vanessa Paradis-t és Jean-Jacques Goldmant is.

A gyerek egész délután ezt énekli.

Csendben eszik, fürdik, majd aludni megy.

Már régen alszik, amikor észreveszem, hogy a tanítónő üzenetet küldött. A nagyszünetben egy másik tanítónő talált a lányomra. Zokogott. Alig bírták megnyugtatni, de nem tudták kideríteni, hogy mi a baja. A kisgyerek nem tudta megmondani. A tanítónő azt írja – és én is egyből arra gondolok–, hogy felzaklatta a reggeli óra, amelyen a szabadságról beszélgettek.

Dühös leszek.

Miért kell erről beszélgetni? Gyilkosokról? Gyilkosságról? Szabadságról? Miért nem hagyják már a gyerekeket.

Lassan egy éve élünk a pandémiában, amely Európában jelenleg Franciaországot sújtja a legjobban. Az őszi szünet alatt elrendelték az újabb lezárásokat, bár az iskolákat nyitva tartják a gyerekeknek maszkban kell járniuk. Közben egy nizzai katolikus templomban is lefejeznek egy embert és még megölnek kettő másikat, aminek következtében az elnök kétszer annyi fegyveres katonát vet be. Az iskola előtt is többször látjuk a gépfegyveres katonákat, ahogy pásztázzák az utcákat.

Dühös vagyok.

Sajnálom, hogy világjárvány van, hogy egész nap maszkban ülnek, hogy több rokona is COVID-os beteg. Sajnálom, hogy az utcán a katonák gépfegyveresek, hogy az ország terrortámadások helyszínévé lett.

De azt sajnálom leginkább, hogy olyan korban élünk, hogy a szabadságot tanítani kell.

Miért nem labdáznak inkább? Futnak a parkban? Vagy énekelnek?

De hisz ők mégis énekelnek.

Maszkban énekelnek a szabadságról.

A szabadságról.  Ezt énekelte a lányom is: Liberté.

„Ó képek aranyára
Harcosok fegyverére
Királyi koronákra
Felírlak én

Dzsungelre sivatagra
Fészekre rekettyésre
Zengő gyermekkoromra
Felírlak én”

S mint egy elkésett mozdony, amelyet odatolatnak a pályaudvaron veszteglő szerelvényhez, úgy érkezik meg a szívem a gondolataimhoz. Lassan, gépiesen, összekoccannak, összecsatlakoznak, s valami megnyugtatót találok a zaklatóban, valami értelmet a zűrzavarban.

Rádöbbenek, hogy itt tényleg nincs választás. Ahhoz, hogy egy ekkora, multikulturális ország, mint Franciaország egységben megmaradjon, s megőrizze azt, amiért történelme során véres harcokat vívott, akkor ezt komolyan kell venni. Akkor erről beszélni kell.

Nem mismásolhatják el egy perces néma csenddel.

Nem söpörhetik a szőnyeg alá.  Nem hallgathatják el.

Semmilyen csenddel nem bagatelizálhatják el.

Nem foghatják sem a „migránsokra”, sem a vallásra, sem az iszlámra.

Ha nem akarnak még saját narratívájuknak is áldozatul esni, ha a jövőben győztesként akarnak a szélsőségesek elleni harcból kikeveredni, akkor már most mindent a nevén kell nevezni. Akkor beszélni kell arról mi is az a szabadság.

A szabadságot meg kell ismerni, a szabadságot meg kell érteni.

Azt meg kell szerettetni, annak a csíráját a szívekbe újra el kell ültetni.  

Amely szívben a szabadság magja csírát hajt, ott szélsőséges gondolatok nehezebben kapnak teret. Mert a szélsőségesség ott telepszik meg, ahol a szabadságnak nincs értéke, ahol a szabadságot nem becsülik, nem értik, nem ismerik, nem szeretik. Mert, ott vissza fognak élni vele, ott félremagyarázzák, ott a szabadságot csak helyettesítik, lemásolják, kihasználják. Ott az emberek radikalizálódnak, ott a vezetők diktátorokká válnak, ott a tömegek elbutulnak, ott a népek elterelődnek. Ott, az emberek majd félnek.

Félnek szabadnak lenni.

Itt kiírják minden iskolára, itt belevésik azoknak falába: Liberté, Egalité et Fraternité.

Szabadság, egyenlőség és testvériség.

A szabadságot nem zárhatják be pusztán nemzeti versekbe, elcsépelt pátoszokba, politikai ideológiákba, sértett mártírságba, könnyfakasztó áriákba, amelyekből aztán csak nemzeti ünnepeken engedik szabadjára, mint valami konzervált kisértő szellemet, akinek a ma élők között már nem juthat túl sok szerep. Hiszen alaktalan, fizikai valójában gyenge. Így el is lenne szép lassan felejtve.  

A szabadságnak tétje van. A szabadság tétje a gyerekem jövője.

És akkor most már én is azt mondom, hogy ezt tényleg füzetbe kell írni.

Papírra kell vetni.

Szívekbe kell vésni.

S ezt a folyamatot nem lehet túl korán kezdeni.

—–

A gyereknek másnap fáj a szíve. Azt mondja, hogy össze-vissza ver.

Megijedek. Szerencsétlen gyerek. Biztosan szorong.

De miért gondoltam, hogyha a szabadságot a szívükbe vésik, az nem fáj?

Jobb lenne, ha megúszná? Ha elbagatelizálná, ha elmigránsozná, ha elhallgatná, ha mindenki másra fogná azt, hogy ő nem szabad?

Hiszen én felelős embert, s nem áldozatot szeretnék nevelni!

A gyerekemnek a szabadságot tanítják.

A szabadságot szabad tanítani.

A szabadságot szabad gyakorolni.

De nem mindenki lehet szabad.

Nem mindenki akar szabad lenni.

Nem mindenki tud szabad lenni.

A szabadságnak ugyanis ára van.

És a lelki koldusoknak ez az ár, megfizethetetlenül drága.

Paul Éluard:
Szabadság

Kis irkalapjaimra
Padomra és a fákra
Homokra és a hóra
Felírlak én

Minden beírt papírra
Minden üres papírra
Ha nincs hamura kőre
Felírlak én

Ó képek aranyára
Harcosok fegyverére
Királyi koronákra
Felírlak én

Dzsungelre sivatagra
Fészekre rekettyésre
Zengő gyermekkoromra
Felírlak én

Az éj csudáira
Fehér cipó napokra
A mátka évszakokra
Felírlak én

Az elrongyolt egekre
A lápra mely penész nap
S tóra mely eleven hold
Felírlak én

Mezőre láthatárra
Szárnyra kelt madarakra
Árnyak malmaira
Felírlak én

A friss hajnali szélre
Tengerre és hajókra
A tébolyult csucsokra
Felírlak én

A habzó fellegekre
Verítékző viharra
A sűrű únt esőre
Felírlak én

Szikrázó villanásra
Tornyosuló szinekre
A meztelen valóra
Felírlak én

Az ébredő dülőkre
Kitáruló utakra
Szétáradó terekre
Felírlak én

A fényre mely kigyullad
A fényre mely elalszik
Sok régi otthonomra
Felírlak én

Szobámnak a tükörben
Kettészelt gyümölcsére
Ágyam üres héjára
Felírlak én

Nyalánk kis kutyusomra
A fülét hegyezőre
S balog mancsára is
Felírlak én

Ajtóm trambulinjára
Meghitt kis tárgyaimra
Az áldott lángu tűzre
Felírlak én

A nyíló női testre
Baráti homlokokra
És felém tárt kezekre
Felírlak én

Döbbenet ablakára
Figyelmes ajkivekre
A csönd fölé magasan
Felírlak én

Feldúlt rejtekeimre
Ledőlt fároszaimra
Búmnak merő falára
Felírlak én

A vágytalan hiányra
A meztelen magányra
A halál grádicsára
Felírlak én

A boldog gyógyulásra
A szétfoszló veszélyre
S emléktelen reményre
Felírlak én

S ez egy szó erejével
Kezdek el újra élni
Hogy rád ismerjek s neveden
Szólítsalak

Szabadság.

• /fordította: Somlyó György/