Szerző / SMG

by SMG

PIROS PIPACSOKKAL EMLÉKEZÜNK

Francia pipacsos táj

Francia pipacsos táj

A Háborús Hősök emlékművénél (Shrine) tartották Melbourne-ben a hajnali ünnepi megemlékezést. Zuhogott az eső, szinte csípett a hideg. Álmosan, csendben vonult az esernyős, esőkabátos tömeg az utcákon. Még sötét volt. Előttem az egyik ernyőn Monet egyik festménye volt kifeszítve: a tájképen napernyős nő gyermekével átsétál egy francia pipacsos mezőn. Érdekes. A piros pipacsok nyíltak ki először a télből kilábaló francia tájon az első világháború idején. A katonák közt elterjedt, hogy azért ilyen vörösek a pipacsszirmok, mert elesett társaik véréből szívták meg magukat színnel. Ez a virág lett az ANZAC napi megemlékezés jelképe is. Az emlékmű bejáratánál is osztogatták őket. Voltak akik gomblyukukba tűzték, mások a szobrok lábaihoz, a falak lyukaiba préselték a művirágokat.

Don

Don

Négykor keltünk. Egy öreg úr, Don felajánlotta, hogy elvisz minket az ünnepségre. Szabadidejében ő a Shrine egyik helytartója, így egészen az emlékmű lábához be tudott vezetni. Mások nem igen parkolhattak ilyen közel az eseményhez. A hatalmas oszlopokkal ellátott, timpanonos épületet az első világháború után építették. A cél az volt, hogy a Shrine mind a négy égtájról jól látható legyen. A mai napig is tilos túl magas épületeket felhúzni az emlékmű köré, bár nagyobb a takarás, mint ezelőtt pár évtizede. Legalábbis a régi felvételek erről árulkodnak. Don ballonkabátjának bal oldalán színes katonai medálok és kitüntetések díszelegtek. Színes szalagok, számomra ismeretlen jelentéssel. A zöld fehér szalagon ott állt: Vietnám. Altábornagy volt a vietnámi háború idején. Több ezer katonát készített fel a dzsungel harcokra. Fiatal gyerkőcökön is díszelegtek kitüntetések. Don elmondta, hogy akik jobboldalon viselik az érdemeket, azok felmenőjük medáljait tűzték ki.

A megemlékezés hajnali hatkor aztán elkezdődött országszerte, sőt még Törökországban is, ahova minden évben rengeteg ausztrál zarándokol el. Hatkor, mert pontosan ebben az órában szállt partra az ANZAC csapata Gallipollinál 1914 április 25-én. Ausztráliának talán ez a legfontosabb nemzeti ünnepe. Ugyanis először vonultak harcba saját zászlajuk alatt az ausztrál és az új-zélandi katonák. Addig csak Anglia csatlósai voltak. S bár a legtöbb fiatal fiút az óhaza partjainak védelmére soroztak be, a végén sokan Törökország és Franciaország partjain vesztették életüket. Európai szemmel nézve az ember először csodálkozik. Miért a nagy felhajtás? A 28 ezer ausztrál katona, amely a Dardanelláknál megsebesült igen elenyésző szám a világháború európai áldozatainak száma mellett. De ha arra gondolunk, hogy az ország népességének 8 százaléka részt vett a háborúban és ebből a négyszázezer emberből 60 ezer meg is halt, akkor belátjuk, hogy Ausztrália nagy árat fizetett a főleg Európában folytatott háborúban. Az országnak Anglia iránt érzett szolidaritásán kívűl nem is volt igazán érdekeltsége. A farmokról sok tinédzser fiú jelentkezett a katonai szolgálatra kalandvágyból. A franciaországi lövészárkokban és a törökországi partraszállás idején azonban sokan visszasírták a birkafarmokat és a száraz ausztrál vörös földet.

Ernyők takarják az emlékművet

Ernyők takarják az emlékművet

Az eső hol rákezdett, hol abba maradt. Átázott a cipőm. Fáztam. Egy fiatal fiú jobboldalán kitüntetésekkel elmondott egy verset. Aztán két beszédet mondtak. Megemlékeztek azokról a katonákról is, akik jelenleg Afganisztánban harcoltak. Két katonának a nevét olvasták fel. Az egyik Jared MacKinney volt. Férjem unokatestvérének legjobb barátja. Huszonhét évesen vesztette életét egy három órás fegyvertűzben, amit Oruzgan tartományban folytattak a talibánnal. Holttestét Brisbane-ben helyezték nyugovóra. A temetés során feleségének folyamatos szülési fájdalmai voltak. A gyászszertartás után pár órával megszületett az elesett katona kisfia, Noah. Kicsit értelmetlennek tűnt hirtelen az egész. Mit keres egy ausztrál török, francia vagy afgán földön? De a szónok azt mondta, ne mondjuk, hogy értelmetlen, mert akkor ezek az emberek hiába haltak meg. Nekik köszönhetjük, hogy szabad országban élünk. Ezért hívhatjuk őket hősöknek.

Az első világháborúban a magyarok az ANZAC katonák ellenségeinek számítottak. Furcsa volt belegondolnunk férjemmel, hogy dédapáink akár egymás ellen is harcolhattak volna.  A történelem alakulása során kiderült, hogy Magyarország rossz és vesztes oldalon harcolt. Meg is fizetett érte és olyan sérelmeket hordoz még ma is a szívében, amelyeket évtizedek után sem tudott feldolgozni. A magyarok talán ezért nem beszélnek sokat a világháborús hősökről. A magyaroknak csak halottaik vannak, akik értelmetlen halált haltak egy vesztes oldalon.

Vörös pipacsok

Vörös pipacsok

Lassan kezdett világosodni. A zuhogó esőben megszólalt a kürtszó, az utolsó üzenetet játszották. A Last Post-ot a táborokban nyugovóra téréskor vagy sorstársuk temetésekor hallhatták a katonák. Felkelt a nap. Ausztrál állampolgárként először vettem részt ANZAC napi megemlékezésen. Sorba álltunk egy szál vörös pipacsért. Én az enyémet hazavittem.

SMG

(Otthon aztán átnéztük a nemzeti levéltár digitalizált adatait és kiderült, hogy férjem dédapja tényleg harcolt az első világháborúban. Meg is sebesült Franciaországban. A levelekből az is kiderült, hogy rafinált figura volt az öreg, de minderről majd a következő posztban írok.)

by SMG

LOCSOLÓI VÍZIÓ

A zuhanyzótálban mindig ott állt három üres vödör. Eleinte nem értettem miért. Tusolás előtt rendszeresen kipakoltam őket. Néha morogtam is. Főleg, mert valaki minden álló nap visszatette mindet. Majd az egyik lakótársam elmagyarázta, hogy azért kell a vödröket kerülgetnem az amúgy is kicsinek mondható zuhanyzóban, mert a rólam lecsöpögő vizet ezek gyűjtik össze. Pár nap múlva már én is lelkesen öntöttem a megtelt vödrök tartalmát a tárcsás mosógépbe, hogy az kevesebb friss vizet használjon a szennyes mosásához. A mosógépből a koszos lét pedig egyenesen a kertbe, a pázsitra engedtük. Így az udvar locsolása is meg lett oldva. Eleinte azt gondoltam, hogy házunkban ezek a rituálék azért alakultak ki, mert mindhárom lány, akivel laktam kicsit fukar volt. Az egyik, kelet-német menekült szülők gyermekeként a takarékosság szellemében neveltetett. A másik Zimbabwe-ben született: nem voltak nagy igényei. A harmadik pedig egy ausztrál farmon (értsd: a semmi közepén) nőtt fel, ahol köztudottan nem dőzsöléssel telnek az ember napjai. De aztán rájöttem, hogy ez a probléma meghaladja az én lakhelyemet. Észrevettem, hogy városszerte a szökőkutak sem működnek. Csodálatos vízkoronájuktól megfosztva tanúskodtak a parkok, botanikus kertek közepén egy régmúlt, szebb világról. Majd feltűnt, hogy itt senki nem locsolja fel a betont háza, udvara körül még akkor sem, ha 35 fok van. Gyerekek sem ugráltak spriccelőkben a nyári kánikula idején. Közben az egyik rádióadón rendszeresen buzdították az embereket: imádkozzanak esőért. A bibliai Illést hozták fel példának, aki évekig kérte Istent, hogy essen és aztán esett. Mindez 2007-ben történt. Nem, nem Afrikában, hanem Ausztráliában ahol akkor már hat éve tartott a szárazság.

Aztán felfedeztem, hogy rengeteg kertes ház, iskola udvarán ott éktelenkedik egy nagy zöld vízgyűjtő, amelyben az esővizet fogják fel és használják fel főleg a kert vagy udvar locsolására. Viktória állam farmjain az ily módon gyűjtött vízzel még mosogatnak is, sőt, sokan ivóvíznek is ezt forralják fel. Így tesz már kilencven éve Pa Creek is, férjem nagyapja, aki pár évvel ezelőtt bemutatta nekünk, hogy milyen pusztítást végzett az aszály arrafelé. A viktóriai Nhill-ben, (ejtsd:nill, mint angolul a nulla) nomen est omen szinte semmi nincs, a szárazságon kívül. A város egyetlen kocsmáját is Zérónak hívják.

Pa Creekkel tehát körbe autókáztuk a környéket és megmutatta hova jártak ki anno nyaranta vízisíelni, úszni. Arról mesélt, hol álltak a kempingezők sátrai, a csónakok, a vizibicikli kölcsönzők, de mi csak egy óriási vöröshomokos krátert láttunk a Hindmarsh-tó helyén. Mint a mars. Nagyon erősen kellett koncentrálni, hogy strandoló gyerekeket képzeljek a helyszínre. Az öreg elmondta, hogy a tó már több mint tíz éve kiszáradt. A tavat egykor tápláló Wimmara folyó is eltűnt, amelyen a szomszéd falu lakói rendszeresen rendeztek regatta versenyeket. Néztem a kráterbe vezető lépcsőket, a padokat, amelyek a homokos kopárság felé fordultak és elszorult a szívem. Hirtelen megszólalt bennem mindenféle lelkiismeret és a világ végét olyan közelinek éreztem, mint még soha. Megbántam, hogy a Gazdálkodj Okosan! intését: „zárd el jól a csapot, hogy ne folyjon feleslegesen” nem tartottam be. Megbántam, hogy folyó víznél mostam fogat. Többször is. A bántó táj láttán arra gondoltam, hogy mi a fenének pisilünk mi (a világon több millióan) tiszta vízbe ha Ausztráliában, a világ egyik leggazdagabb országában, csak így, pár év alatt egész tavak, folyók tünhetnek el?

Vízhiány miatt a szökűkút zárvaA városba visszaérve újabb magyarázatokat találtam. Felfedeztem, hogy a szökőkutak oldalán nagy táblák éktelenkednek: vízkorlátozás van életben. Aztán hallottam, hogy Sydney-ben egy ember megverte a szomszédját, mert azt hitte, hogy a bácsi nem az előírások által megengedett órákban locsolta a gyepet. Az öreg aztán belehalt a sérüléseibe. (http://www.guardian.co.uk/world/2007/nov/01/australia.barbaramcmahon)

Melbourne-ben így ősz elején még mindig az egyes szintű vízkorlátozási előírások vannak érvényben, ami annyit jelent, hogy a füvesített udvarunkat, kertünket bármikor locsolhatjuk manuálisan működtetett locsoló alkalmatossággal (slag, kanna) a következő napokon: ha páros házszám alatt vagy számmal nem rendelkező házban lakunk, akkor páros dátumú napokon; ha páratlan házszám alatt lakunk, akkor pedig a páratlan napokon. A 31 napos hónapok alkalmával, házszámtól függetlenül mindenki locsolhat 31-én. Azonban az órák is korlátozva vannak. A megengedett napokon belül is csak reggel hat és tíz között illetve este hat és tíz között engedélyezett az öntözés. Nem csoda, hogy a szomszéd-gyilkos kicsit megzavarodott. Lehet, hogy ő páros számú házban lakott és elfelejtette, hogy szomszédja páratlan napokon is használhatja a slagot? Nem tudom. Az viszont bizonyos, hogy a vízműveknél a vonalak folyamatosan égnek, szemfüles szomszédok jelentgetik fel egymást a vízkorlátozási szabályok megszegése miatt. Talán ezért van több ház kerítésére kifüggesztve a tábla: tank water in use, azaz mi vízgyűjtő tartályból használjuk a vizet.

Aztán a sok ima meghallgatásra talált, 2009-re Használt vízzel locsolunkelkezdett esni az eső. A dimboolaiak a Wammerra folyón évek után ismét megtarthatták a regatta versenyt. Sőt! A Hindmarsh-tó is kezdett megtelni vízzel. Szép lassan enyhítették a vízhasználati korlátozásokat országszerte. Az emberek elpakolták a vödröket, előszedték a vizibicikliket. A szőkőkutakat is sok helyen bekapcsolták. Egy egész generáció életében először megbizonyosodhatott arról, hogy a fű tényleg zöld és nem barna. Aztán 2011-re a folyók kezdtek túláradni. Egy év alatt több eső esett, mint egy évtized során. A rádió elkezdett „elninyózni”, meg „laninyázni”. Közben Queensland állam víz alá került, emberek váltak földönfutóvá. Új dél-Wales-ben és Viktória államban is árvízkészültség alakult ki. A Hindhmarsh-tó is végre megtelt vízzel, de a Wimmera folyó közben kikelt magából. Aztán Dimboolában is újból előkerültek a vödrök. Az emberek csak merték és merték vederszámra a vizet fürdőszobáikból, pincéikből, nappalijukból. Mégis igaz a mondás: néha, még a jóból is megárt a sok.

SMG

by SMG

SZEGÉNY EMBER ÜDÜLŐJE

Kórházban ülök. Mellettem (ausztrál) férjem. Infúzió a karjában.

–          Jó az élet! – mondja. Így magyarul.

–          Jó! – felelem. Belőlem nem a morfium beszél.

Várunk az orvosra. Az ablakon kinézek miközben B. lassan elalszik. Öreg téglaház áll odakint az üvegablakos irodaházak tövében. Eszembe jut egy kórházi vizit. Mamával mentünk Pestre EKG-re. Abban az időben éppen nem szerettem a gimit. Felment a vérnyomásom. Reggelente vérzett az orrom. A váróban gyönyörű, kétszárnyas, több mezős fehér ablak volt, amelyen át beszűrődött az udvari lámpa sárgás fénye. Odakint hullott a hó.  Hatalmas pelyhekben. Valahogy az ember megpihen, ha törődnek vele. Jó orvosok kezében még a kórházakban is rátör a nyugalom. Almalevet és szendvicset kínál B.-nek a nővér. Csirkéset kér. Hátra dőlök. Megállt az idő. Csend van. Csak az infúzió csepeg.

****

Tavaly kétszer kerültem sürgősségire Ausztráliában. Egyszer azonnal megműtöttek, mondván életveszélyes állapotban vagyok. A második esetben ott töltöttem egy éjszakát. Autóbaleset. Egy fiatal lány a piros lámpa ellenére belénk kanyarodott. Neki nem lett semmi baja. Az autónk totál káros lett. Hála Istennek B. is megúszta. Nekem megrepedt pár bordám, egy csigolyám. A térdem sem lesz soha az igazi. De! Lehetett volna sokkal rosszabb.

Háromra oldalra fordítunk...

–          Szervusz! A nevem Megan! Én leszek a nővéred az éjszakára! Hogy érzed magad? Hogy elzsibbadt a hátad? Várj egy kicsit, hívok egy pár kollegát, oldalra fordítunk és kicsit megsimogatom a hátadat. Jó? – mondta az éjszakai nővér a sürgősségin, majd adott még egy adag fájdalomcsillapítót.

Közben valaki felkiáltott: – Hol késik az adrenalin? Egy gép sípolt. Egy csapat ápoló futott el az ágyam előtt. A mellettem lévő betegnek megállt a szíve. Nem láttam ki volt az, mert függöny volt közénk húzva. A fájdalomcsillapító  – talán morfium – lassan elkábított. Nem is emlékszem sikerült-e megmenteniük a szomszédot.

Másnap reggel áthelyeztek az agy- és gerincsérültek osztályára. Reggelire, ebédre, vacsorára az étlapról választhattam. Ha véletlen átaludtam az ebédidőt, akkor később hozták a felmelegített ételt. Sőt, még a látogatóimnak is jutott narancslé, almalé vagy ásványvíz. S bár itt is eltartott egy ideig mire az orvosok megállapították, hogy kell-e műtét avagy sem; mégis valami nyugalom szállt meg. Minden más gondolatom, aggodalmam a sarokba szorult. Megpihentem. Hirtelen egyértelművé vált, hogy mennyire kevés dolgot tudunk befolyásolni, uralni az életben. De azóta ezt megint elfelejtettem.

A szomszéd ágyon egy tizennyolc éves lány feküdt. Velem szemben szintén egy tizenéves. Mindketten vidéki úton vezettek, mikor valaki 120-val beléjük rohant. Frontális ütközés. A legrosszabb. Mindkettőt helikopter szállította Melbourne-be. Az egyik lányhoz minden hajnalban jött az anyja. Egész nap ott ült. Hotelben szállt meg. A mellettem fekvőhöz az apja járt be naponta.  Immár harmadik hete. Este nyolcig folyamatosan ott ült az ablak mellett, újságot olvasott és várt. Lányának több bordája, csigolyája elrepedt, kiestek a fogai, keze, térde szilánkokra tört. Három hete feküdt a hátán. Viszketett mindene. Éjszakánként sírt. Jöttek a nővérek. Valamikor több is. Megfordították. Megsimogatták, megmasszírozták. Megpisiltették. Nem kiabáltak vele. Senki nem kérte, hogy hagyja abba a hisztit. Nem akarták meggyőzni arról, hogy rajta kívül még rengeteg beteg van az osztályon. Pedig minden este így ment ez. Állítólag már hetek óta. Engem nem zavart. Sajnáltam őket. Olyan fiatalok. A velem szemben lévő lány ápolónőnek tanult, de a többszörös kézműtét után úgy tűnt sosem fogja tudni mozgatni minden ujját. Azon gondolkozott mit kezdjen majd magával miután felépült. Érdemes-e nővérnek tanulni csonka kézzel?

Ez állami kórház volt. Ennél már aligha tudom elképzelni, hogyan kezelhetik jobban a betegeket a privát kórházakban. Itt is, mint a sürgősségin, minden ágy körül függöny volt. Elhúzhattuk, ha akartuk. Az ágyon két zsinór lógott. Az egyik a vészjelző gomb volt, amivel a nővéreket lehetett hívni. Ilyenkor az ágy végén és a szobaajtó felett meggyulladt egy kis lámpa. Innen tudták az ápolók hol keresik őket. A másik távirányítóval az ágyat lehetett állítani. Javíthattunk a magasságán, a háttámláján. Karnyújtásnyira tőlem a plafonról lógott egy kis tévé, amelyet közelebb húzhattam, ha akartam. Ha behúztam a függönyt és halkra vettem a készüléket, a többiek nem is nagyon tudták, hogy tévézek. Általában csend volt. Kivéve az autókat. Az autók zúgtak hajnaltól késő estig. A kórház ugyanis a melbourne-i Albert Parkban volt, a Forma 1-es pálya mellett. A versenyautók búgása elgondolkoztatott. A sebesség áldozataként nehéz volt megérteni mások miért hódolnak a száguldásért. Miért nem a szülészetet tették a kórház pálya közeli szárnyába?

*****

Ausztráliában autóbaleset esetén a kötelező biztosítás fedezi a kórházi költségeket. Ezenfelül nekem biztosítottak egy takarítónőt is hat hétre. Érdekes módon a török asszony, aki porszívóval a kezében érkezett, húsz évvel ezelőtt pont a mi lakásunkba lakott. Kiderült a szomszéd ugyanaz a fickó volt már akkor is. Megmutatta hol tanult meg a kisfia járni, hol volt az ebédlőasztal, sőt képeket is hozott, hogy lássam milyen színűek voltak a falak és a beépített szekrények ajtói. A biztosító továbbá vett nekem egy kényelmes irodai széket a munkahelyemre. Nehogy a sok üléstől kiújuljon a fájdalom. Sőt majdnem egy éves fizikoterápiát is jóváhagytak.

Mikor először jártam gyógytornán, kifelé menet megkérdeztem az asztalánál ülő fizikoterapeutát, hogy küldjem-e a következőt? Ugyanis láttam, sokan ültek a váróban.

–        Komolyan kérdezed? – nézett rám megdöbbenve a férfi. Láttam, alig bírta visszafojtani a nevetést. Ezért fizetjük a recepcióst! – nyögte ki még mindig enyhén sokkolt állapotban.

Próbáltam neki elmagyarázni, hogy ez tulajdonképpen kulturális dolog, mert ahol én felnőttem ez gyakran így volt szokás, meg ott nem volt recepciós, de a végén inkább ráhagytam.

Ugyanez a fizikoterapeuta a minap arra kért, hogy húzzam fel a nadrágom szárát, mert meg kell vizsgálnia a térdemet. Jó. Majd miután befejeződött a mustra, közölte, hogy a rossz térd miatt a combom izmaira ráfér egy kis masszírozás. Meg is fogja masszírozni, csak akkor gyorsan húzzam már le a nadrágomat. Mivel ekkora már kezdtem tisztába lenni az ausztrál körülményekkel, megszeppenve kérdeztem:

–        És valami takarót vagy lepedőt nem adsz, amit magam köré tudnék tekerni, hogy mégis ne csak bugyiban…?

A gyógytornász velem egy idős.

–        Ezt nem értem. – mondta. Majd hirtelen felnevetett. – Jaj! Nem! Csak a nadrág lábszárát húzd le! – pontosított.

Elmeséltem neki, hogy ahonnan én jöttem ott azon hökkentek volna meg, hogy takarót kérek.

Az elmúlt egy év során sokat javultam, sokat tanultam. Főleg az egészségügyi etikettről. De azért néha szeretek a gyógytornásznak is alkalmat teremteni a kulturális művelődésre. Következő alkalommal azt hiszem, megpróbálok majd egy pénzzel tömött borítékot tenni a zsebébe. Kíváncsi leszek, mit szól majd.

SMG

by SMG

TERRA NULLIUS

Avagy haza az itthon és otthon között

Nem a te hazád. Évekbe telik mire rájössz agapanthus a neve annak a virágnak, amely nyáron minden sarkon nyílik. Sokáig nem tudod kik itt a híres emberek. Észre sem veszed, ha ez egyik a parkban rád nevet.

*

Egy percig se dédelgess álmokat! Nem lesz itt sokkal jobb. Csak más. Hiszen ember vagy. Magadat magaddal cipeled. Ha otthon ideges lettél, ha nem jött a busz időben, attól még, hogy itt pontosak a buszok, te ideges ember maradsz. Ne ámítsd magad! Itt is emberek élnek. Utadban lesznek, neked jönnek, hülyének néznek. Ha tudnak: megfúrnak, átvágnak, kihasználnak és eldobnak. Te is megbántasz itt is majd mást. Lesznek ellenségeid, irigyeid és áldozataid. Ehhez nem kell magyarnak, elég embernek lenni. Vannak dolgok, amitől nem lehet elmenekülni.

*

Lehet itt majd kevesebben hencegnek azzal, hogy mennyi adót csaltak; kit vágtak át mikor és mennyivel. Nem kérdezik majd mindenütt azt, hogy mennyit keresel. Sőt, nem sírnak majd az emberek mindig a pénz miatt. Itt nem ismerik majd a paraszolvenciát, és a közértes kisasszony sem vág majd pofát: ha a szalámit szeletelve kéred. A kórházban adnak majd kanalat a leveshez, és megtanulod nem baj, ha nem szeretnek, de mégis vannak jogaid. Leesik, hogy tűrni, nem mindig erény. Többet jársz étterembe, tengerpartra. Egyre kevesebbet aggódsz, nyavajogsz. Talán, mert nincs ki hallgassa és mert mindenbe lassan beleszoksz. Arra gondolsz, hogy talán a tenger! Biztos a tenger miatt van az, hogy egyes népek könnyedek, nyitottak, majdhogynem felületesek. De ugyanakkor hódítóak és erősek, mint a hullámok. És közben te, a génjeidben hordozod a bezártságot, s néha még most sem tudod, hogyan kezeld a szabadságot. Eleinte csak bűntudattal tudod.

*

Elgondolkodsz a történelmen is, hogy mennyire másképpen szocializálódtak az itteni emberek. Természetes, hisz mást vártak el tőlünk a tömegek, főnökök, nők meg gyerekek. De nem akarsz már sem embereket sem népeket felmenteni, csak élni. Felnőni, felelősséget vállalni, nem csak másokat okolni, hibáztatni nyomorodért. Döntesz. Maradsz.

*

S bár még mindig nem érted miért nem hallgatják meg mi a válaszod a how are you-ra; és sokszor agyadra megy: a jólétben milyen hiún, mohón és céltalanul néznek az emberek a világba. Nem tudsz majd minden otthonival kapcsolatot tartani. Alig bírsz itt a társadalomba beilleszkedni, miközben folyamatosan otthonról mindenki magyarázatot követel: miért nem írsz, telefonálsz vagy keresel? Ha ott házad volt, most itt bérelhetsz. Ha ott szerettek, most elfelejtenek, lecserélnek. Lesz aki azt mondja, nagyképű lettél. Más arra kér segítsél. Szerezz nekik itt munkát, szállást, barátot. Oszd meg velük, ami neked itt kijutott. Hisz magyar vagy, segíts másokon! S közben minden félretett pénzedet tedd el arra, hogy hazamehess. Értsd meg, ők miért nem látogatnak és ha hazamész fogadd el, hogy elfoglaltak. Ha valaki meghal, a temetésre nem biztos, hogy haza tudsz menni. A rokon halálával évek múltán, mikor hazajutsz, akkor fogsz szembesülni. Az unokahúgaid felnőnek. Csak skypon néznek rád, de igazából nem érdekled őket. Ha gyereked lesz, nem lesz itt nagyanyja. A magyar nyelvet te tanítod neki, de lehet nem lesz foganatja. Az egész gyermekkorod olyan lesz, mint egy álom. S ha hazamész mindig azzal szembesülsz, hogy ez nem az én Magyarországom. Azok az értékek, amiket te még dédelgetsz már nem léteznek ott sem. Hontalan vagy.

*

Egy ember a senki földjén. Az itt élőknek még nem adtál eleget, az otthoniaknak már nem tudsz adni. Ilyen távolságból nem lehet. Az ittenieket egyre jobban megérted, de az otthoniakat már inkább csak elképedve nézed. Hogy mennyit keres a szomszéd? Te már nem kérded. Nincs kedved már azt sem bizonygatni, hogy megérte. Úgy hazamenni, hogy mindenki azt gondolja: ennek ott jó a léte. Nincs kedved megválaszolni, hogy mikor mész vissza. Ha valaki megpróbál benned bűntudatot kelteni, egyre nehezebb a dolga. Belefáradtál az egész kérdéskörbe. És ekkor elkezd letisztulni az egész. S habár mindenki, valahol döntéseinek rabja: kezdesz felszabadulni.

*

Mintha elzsibbadna a lelked. Mintha lebegnél egy szinten, ahol nincsenek országhatárok; sem múlt, sem jövő. S csak remélsz, hogy valamilyen dimenzióban egyszer ennek a sok világnak minden java majd egyesül és minden szeretteddel egy helyen élhetsz. Irreális, de csak ez nyugtat meg. Ez a gondolat. Így semmi más nem fáj és nem fojtogat. Lassan megérted: ausztrál vagy magyar? Nem ez a lényeg. Magyarnak születtél, ez a részed, az éned. De ez az ország jó volt veled: jó most kicsit másnak is lenni. Míg lehet. Élni kell. A mában. Most itt vagy, most ez a te hazád. Mert itt kelsz, itt szeretsz és itt utálsz.

*

Ember vagy itt is, meg otthon is. Mindegy hol vagy a nagyvilágban. Rájössz, hogy talán mindegy is lett volna. Talán, maradhattál volna.

———————
Ti is szoktatok így érezni?

by SMG

INDUL A FALU! IRÁNY AZ EU!

BOLDOG ÚJ ÉVET KíVÁNOK MINDENKINEK EZZEL AZ EU-S íRÁSSAL! 🙂

 

 

 

Alig aludtam aznap éjjel az izgalomtól. A Burján Jóskát ugyanis már majdnem két éve nem láttuk. Igazából senki sem tudta mi történt vele. Még a Manci néni, az anyja sem. Azt pletykálták a faluban, hogy kiment a németekhez ácsnak. Kitanulni a szakmát. De azt is mondták, hogy onnan öt hónap után hazajött és már Pesten lakik, csak nem ér rá lejönni meglátogatni minket. Még az anyját sem. De aznap este negyed nyolckor telefonált a Hofferéknak, hogy holnap reggel hétkor érkezik, üzenjék meg az anyjának, hogy főzzön bablevest, meg palacsintát, de annyit, hogy az egész falunak jusson, mert nagy ünnep lesz: hazahozza végre azt, amiért elment, amiért annyit dolgozott. Haza hozza megmutatni nekünk a valóra vált álmát.

A Hofferék rendkivül rossz sáfárjai voltak a titkoknak, s a falu egyik istenverése volt, hogy pont hozzájuk volt bekötve a legrégebben a telefon, s megszokásból még később is idejárt telefonálni mindenki. A Hofferék szét is kürtölték mindenkinek, hogy holnap ingyen palacsinta, reggel hétkor Manci néninél. Mindent a Jóska áll.

A Rizmayerék harminc üveg szilvapálinkát hoztak fel a pincéjükből, a Hofferék pedig egyből el is kezdték felverni a lányuk lagzijából megmaradt sátrat a Manci néninél, ahol az asszonyok már ott sürögtek a két székes – egy lavóros konyhában. Előkészítettek mindent, amit előző este még elő lehetett, de így is már fent voltak hajnali négykor zöldséget pucolni, meg a tyúkokat kiengedni. Hatkor engem is kivetett magából az ágy, s kiültem a házunk elé és bámultam a Kossuth utca végét, ami egyben a falu vége is volt. Jó rálátásom volt a nagy bekötőútra, onnan jött mindenki ide le hozzánk. Más út a külvilágból ide nem vezetett.

Ültem és vártam. A szemközti szomszéd, a Pista bátyja is kinn ült már a kis padján. De ő nem a bekötő utat bámulta, hanem a napilapot a kezében. Mint mindig. Minden reggel leakasztotta a postást, és elkérte tőle a lapot, még mielőtt az bárkinek bármit is kivihetett volna. Aztán ott kint olvasta – ha az időjárás engedte – legalább egy órán át.

A Manci néniéktől kihallatszott a visongás, a hahotázás, miközben készült a bableves és a palacsinta. Fél hét sem lehetett, mikor bekanyarodott a Kosssuthra egy gigantikus, egy óriási, egy hatalmas kék csoda. Lassan haladt előre, semmi csinnadratta, semmi dudálás, semmi pöfékelés. Elakadt a lélegzetem. Pista bátyja észre sem vette, meg sem hallotta a motor halk brümmögését. Kiszaladtam az útra. Mindkét karommal integetni kezdtem, majd ordítottam, ahogyan a torkomból kifért:

– Itt van a Jóska! Meg a kék busza!

Másodperceken belül kint termett mindenki az utcán, kivéve a Manci nénit, aki még sózott egy utolsót a levesen, majd a járdára lépve felkiáltott:

– Gyermekeim, hát ez egy óriás busz!

Csipetkesodrástól lisztes kezét az otthonkába törölte, majd a szája elé kapta, s így enyhén fehér lett öregségtől megereszkedett orra.

– Na mit szólsz, milyen fiad van?

Ugrott ki Jóska a buszból.

– Te gazember! – motyogta Manci néni, s tömzsi karjait fia nyaka köré hajította, majd könnyes-lisztes puszikat nyomott kopasz arcára, fejére, meg ahol ajkai érték.

– Ez a tiéd Jóska? – kérdezte szkeptikusan Gábor Krisztián, Jóska egykori söröző cimborája.

– Az hát! Formás kis dög, mi? – felelte és kitépte magát anyja karjaiból a tulajdonos.

– De honnan lett neked ennyi pénzed? – hebegett Krisztián.

-Pénz, pénz! Ugyan már! Ti még azt hiszitek, hogy pénz kell a vásárláshoz? Azt a nyomorultaknak találták ki! Kapcsolat kell gyerekek!

S elővett egy mobiltelefont is a zsebéből, miközben nyomatékosan elmondta még egyszer:

– Ha van KAPCSOLAT, akkor minden lesz!

Addigra azonban mindenki már a buszt tapicskolta. Óriás busz volt ez, két emeletes. Alul-felül ablak. A csillogó kék festékre egy enyhén ovális körbe sárga csillagokat is festettek, amelynek oldalára ez volt írva: EU TOURS. Pista bátyánk egyszercsak összehajtotta az újságját és megkérdezte:

– Miért pont az EU zászló van erre ráfestve?

De kérdésére a Jóskán kívül senki sem figyelt. Ő válaszként dünnyögött valami olyasmit, hogy:

– Mert onnan hoztam, s különben sem kívánságműsor volt, hanem ez volt és kész.

Ekkor a Manci néni is felbátorodott:

– Mondd fiam! Hova viszel el vele elsőnek?

– Hát, ha már EU Tours, akkor menjünk el vele az EU-ba! – vágta rá fia.

– De oda még nem mehetünk, oda még túl korai. – okoskodott a politikai ügyekben jártas Teca.

– Korai, korai? Ha az EU nem jön ide, mi megyünk elébe!!! – üvöltötte a Jóska. A többiek nevettek.

– Irány az EU! Hujjujjuj!” – kiabálták a szomszédok.

A tömeg lelkesedett, de Pista bátyja rázta kalapos fejét. Legyintett egyet-kettőt miközben végignézte, ahogy bepakolják a buszba a sok üveg pálinkát, meg a rengeteg palacsintát.

– Utazó cirkusz! – morogta -Ej, de mehetnéketek van! Pedig sokan még a keleti utunkról megmaradt szennyest sem mostátok ki, de már rohantok az EU-ba!

Hiába nógatták az öreget, azt nem lehetett felültetni (a buszra).

– Hagyjatok engem vín öregembert! Én nem szeretek a dolgok elibe menni! Mit siessek? Ha én nem megyek az EU-ba, majd az EU eljön hozzám! Hát, de most nincs igazam? – kérdőn körbe nézett.

Mi addigra már odafent kerestük a helyünket. A buszban minden csodálatos volt: volt tévé is és klíma is. Gábor Krisztián be is kapcsolta a tévét, de a Jóska halkabbra vetette vele, helyette Jimmyt nyomatott a hagnszórókón keresztül. Az egész busz énekelte a slágereket, meg is hatódtak sokan és sírtak. Hiába, fogyott a pálinka és a palacsinta.

Haladt a busz hegyen-völgyön át. A pálinka lassan elpárolgott, így a Jóska előszedett egy kis hűtőből pár doboz behűtött bajor sört is. Sokan ekkor kijelentették, hogy ők már most imádják az EU-t. Oda már az út is csoda.

A galiba csak akkor kezdődött, amikor a Teca meg a Hoffer Máté besompolyogtak a vécébe, és bent voltak ott jó sokáig. Közben a Jóska, aki már jó régen nem járt a környékbeli falvakban véletlen ráment egy rázós, kátyúkkal teli földútra, amely egy búzamezőre vezetett. A búzamezőn pedig nem tudott megfordulni, de előre menni meg már végképp nem, és akkor fél órán tolatni kezdett ugyanazon a rázós, kátyús földúton. A hátrafele menetben a Manci néni kertszomszédja a Morvai Irén nagyon rosszul lett. Ő a sok kátyút okolta, de mindenki más szerint a négy deci pálinka meg a két üveg bajor sör volt az oka annak, hogy a Morvai Irénnek hamarosan hánynia kellett. A bökkenő csak az volt, hogy a Mátéék nem nyitották ki a klotyóajtót, és így a Morvai Irén lerókázta a Manci nénit, akinek ettől felfordult a gyomra és ő is hányt. A Jóska meg egyre csak tolatott és tolatott, és közben pedig ordított, hogy most akkor mi lesz az ülés szövetekkel.

Az öreg Bán bácsi mindeközben úgy érezte senki nem fogja a nagy kavalkádban észrevenni, ha ő elkezdi taperolni a mellette ülő Babika nénit. A nyúlkálástól azonban a karfán benyomott egy gombot, ami az ülése támláját hirtelen hanyatt vágta. Ettől úgy megijedt szegény öreg, hogy ripsz-ropsz bekakált. A férfiaknak ez már sok volt, s egymásnak ugrottak, meg a Jóskának, hogy minek viszi őket a búzamezőkbe, meg mit magyarázott itt nekik az EU-ról, most már látják ők, hogy csak be akarta húzni őket a csőbe, mert most már azt hiszi magáról, hogy azért, mert van egy busza akkor ő itt a jani. A Jóska továbbra is tolatott, de közben hangosan hátra ordította, hogy megbánta ezt az egészet ő is, mert minek akart ő olyanokat az EU-ba vinni, akik nem tudják értékelni a jót, s akik azt sem tudják, most éppenséggel hol vannak.

– Azt hiszed te már különb vagy nálunk? Hogy te bármit is jobban tudsz, mert te megjártad az EU-t? – így kötöszködött Jóskával a Jónás pék, akinek már alig forgott a nyelve és dühében elnyomott egy csikket a busz egyik bársony karfáján. Erre a Jóska lefékezte a buszt és úgy behúzott a Jónásnak, hogy az felterült a dohányzóasztalra és leseperte a maradék lekváros palacsintát a földre, amibe persze beletapostak és szétkenték a padlón meg mindenütt. Egész éjjelig tartott a csetepaté, aztán mindenki valahogy mégis elaludt.

Reggelre már újra a Kossuth utcán ébredtünk. A Jóska az éjszaka során egészen hazáig tolatott velünk. A Mátét és a Tecát kivéve mindenki macskajajosan, piszkosan, ízesen, és kócosan szállt le a buszról. A busz kívülről tiszta sár volt: homokos és poros volt az összes ablak. Ahogy leszálltunk egyből el is hajtott a Jóska. Az anyjától sem köszönt el. Pedig az még utána kiáltotta:

– Mi lesz azzal a rengeteg babgulyással?

De válaszolni már nem válaszolt neki senki. Mindenki haza kotródott.

Azóta csak a Pista bátyja hozza szóba az EU-t. Reggelente, kint a kispadján, – csak azért, hogy megriogassa a munkába, boltba, kocsmába igyekvőket – hangosan felolvas egy-egy EU-s hírt az újságból.

– Magyarország jól halad az EU felé!– kürtöli szét a nagyvilágba. Gúnyos kacagása csak úgy visszhangzik az egész Kossuth Lajos utcán. Meg is borsóztatja az összes falubeli hátat.

SMG©

by SMG

MŰFENYŐK ÉS KABÁTBÉLÉS

Ausztrál december

Este hatkor kilépek Melbourne központjában a munkahelyemről és felveszem a napszemüvegemet. Elsétálok az egyik téren díszelgő több tucat műfenyő mellett, majd belehuppanok az itt álló nyugágyak egyikébe és ritmusosan ringatom a lábamat a hangszórókból áradó jingle bells dallamára. Tiszta karácsonyi hangulat! Ez az ausztrál december.

Itt karácsonykor meleg, gyakran harmincöt fok van. De hiába a hőség, az angolszász hagyományoknak köszönhetően az ünnepi menü sült krumpli és töltött pulyka. Így karácsony napján a konyhákban hatvan, de legalább ötvenöt fok is lehet. Szerencsére sok családnak van medence a kertjében. Mégis a legtöbben sörrel jegelik magukat. Míg az asszonyok asztalt terítenek, krumplit pucolnak és lakást dekorálnak, addig a férfiak alkohollal kezükben ácsorognak odakint a barbie mellett, ugyanis a sütögetőn grillezett húsok nélkül tényleg nincs igazi ausztrál ünnep. A hagyományos karácsonyi desszertet karácsonyi pudingnak hívják, amelynek semmi köze a Magyarországon megszokott pudinghoz. Ennek az angolszász ragadós mazsolakupacnak még a látványa sem étvágygerjesztő. A süteményt a nagymamák készítik el hónapokkal az ünnepek előtt – a fiatalabb generáció készen veszi a közértben -, s az ebéd után brandy-szósszal nyakon öntve tálalják. A puding főzés közben, ha a főzetet az óramutató járásával egy irányba kevergetik és közben kívánnak is valamit, akkor az állítólag az új évben valóra is válik.

A karácsonyi ebédet 25-én fogyasztják el az ausztrálok. Szentestét nem ülnek, sőt 24-e munkanap. A fát már december elsején feldíszítik. A karácsonyfa általában mű, de nem mindig zöld. Tavaly vettünk igazi fenyőt, de Szentestére barnává változott. Kiszáradt. Az utolsó percben sikerült egy műfát beszereznünk. Idén egy jótékonysági szervezettől rendeltünk fenyőt, amelyet persze nem csak azért tettünk, mert a kivágott helyébe új fát ültetnek, hanem azért is, mert önkéntesek szállították házhoz. Most már tudjuk, hogy vízbe kell állítania a karácsonyfát, hogy kibírja az ünnepekig.

Anyósom karácsonyi asztala

Itt nem csak a fára aggatnak díszeket, hanem más angolszász kultúrákhoz hasonlóan, az egész házat kidekorálják. Ki kívülről, ki belülről. Már november végén ideglázban égnek az asszonyok: milyen színű legyen a karácsonyfa, milyen dekorációt rakjanak a kandalló fölé stb. Decemberben, esténként kihagyhatatlan program a karácsonyi fények nézegetése. Az emberek ilyenkor körbeautókázzák a környéket és megállnak minden olyan ház előtt, amely fényáradatban úszik és nézik milyen szép, milyen giccses. Még buszjárat is indul, amely karácsonyi égőkkel díszített házak nézegetésére szakosodott. A legtöbb feldíszített ház lakói esténként kinyitják a kapukat és beengedik a nézelődőket az udvarra. Néhol aprópénzt kérnek belépődíjként. A bevételből néhányan a villanyszámlájukat fedezik, mások pedig non-profit szervezeteket támogatnak vele. Jártunk olyan kidíszített háznál, ahol műhavat is fújtak, s az udvari gyepet befedték fehér kabátbélésszerű anyaggal. Egy másik háznál a garázsban kiállítást rendeztek, ahol legalább 50 különböző életnagyságú Mikulás rázta magát és énekelgetett.

Műhóval betakarva: hull a pelyhes kabátbélés

Lelkesebb keresztény hívő emberek ilyenkor kiállnak az ultra-módon feldíszített házak elé és minden arra járónak kezébe nyomják az evangéliumot, hogy ne felejtsék el miről is szól az ünnep. Pedig sokan már elfelejtették, vagy még sosem hallottak róla. Templomba még karácsony reggel sem járnak sokan, hiszen akkor érkezik a Mikulás (itt nincs Jézuska). A gyerekek általában már hajnalban felkelnek és elkezdik kibontani az ajándékokat, amelyeket a Télapó (szülők) éjjel a fa alá helyeztek. Minden ausztrálnak van egy karácsonyi zsákja is, vagy zoknija, amelyet kilógat a kandallóra vagy ha az nincs, akkor a falra. Persze azt remélve, hogy a Mikulás (vagy valaki más) megtömi mindenféle apró ajándékkal. A gyerekeknek itt kicsit nehezebb dolguk van, ugyanis nehezebb elhinni azt, hogy a forró nyáron a Mikulás bundában érkezik szánon, amelyet itt sosem látott rénszarvasok húznak. Ezért egyre többen mondják a kicsiknek, hogy ide a Miki szörfdeszkán jön, amelyet kenguruk üzemeltetnek. Kicsit képzavaros, de mindent meg kell tenni a mítosz hallhatatlansága érdekében.

Mivel Ausztrália multikulturális ország sokan nem a keresztény kultúrában nőttek fel. Az állam szeretné, ha minden vallás egymással békességben megférne, ezért a karácsonyt is kicsit megcsorbítja a politikai korrektség. A munkahelyeken ilyenkor már nem karácsonyi bulikat rendeznek, hanem év-végi partykat. A kellemes karácsonyi ünnepek helyett pedig azt illik mondani, hogy boldog ünnepeket. Habár, még ajánlatosabb a boldog bolondozást felkiáltással (Happy Silly Season!) köszönteni munkatársainkat, így elvileg nem sértjük meg a más vallású embereket és kevesebb az esély arra is, hogy valaki feljelentsen minket a humán erőforrás menedzsernél vallásos zaklatás miatt. A minap egy hittantanár, aki ma már általános hitismeretet tanít, azon agonizált, hogy törvényellenes lenne-e, ha olyan karácsonyi énekeket énekeltetne az állami iskolában a gyerekekkel, amelyek a jászolban lévő Jézusról szólnak. A muzulmán megsértődne, a hindu meg nem is értené. – mondta. Zsidó, muzulmán, sőt hindu barátaimat valójában nem zavarja Jézus születésének ünnepe, lehet inkább azokat idegesíti, akik minden vallástól egyöntetűen agybajt kapnak.

Piknikes karácsonyi koncert

Mindenesetre december közepén a városok parkjaiban több helyen is rendeznek gyertyafényes hangversenyeket, amelyek során piknikező emberek gyertyákkal a kezükben énekelnek karácsonyi zsoltárokat.

Ausztráliában rengeteg bevándorló él, sokan családjuktól és barátaiktól távol, igen egyedül érzik ilyenkor magukat. Az utcák kiüresednek, a boltok bezárnak. S bár a karácsony napját férjem családjával töltjük, a Szenteste mindig jó alkalmat nyújt arra, hogy meghívjunk olyanokat, akiknek egyébként nem lenne hova menniük. Két éve egy tucat perzsa töltötte nálunk a Szentestét, majd együtt mentünk éjfélkor istentiszteletre. Az egyik iráni házaspár még sosem járt keresztény templomban. Az úrvacsoravétel előtt, mikor a lelkipásztor mindenkit megkért, hogy járuljanak az asztalhoz az irániak a fülembe súgták illedelmesen, hogy ők nem szeretnének az asztalhoz járulni, mert már korábban vacsoráztak.

Egy-szó, mint száz: vallásuktól függetlenül, mindig mindenki szívesen eljött, akiket eddig meghívunk magunkhoz szentestézni. Hiszen a politikai korrektség és a nagy meleg ellenére, a karácsony Ausztráliában is mégiscsak a szeretet ünnepe.

Mindenkinek áldott ünnepeket: kellemes karácsonyt és boldog hannukát kívánok!

SMG ©

by SMG

HOGYAN LEHET AUSZTRÁLIÁBA KIJUTNI?

Állampolgársági oklevél

Mivel Magyarország határait nem csapdossák hullámok, Ausztrália pedig egy sziget, legelőször célszerű tengert keresni. Így ajánlatos délnek, nyugatnak vagy északnak venni az irányt, habár az utóbbi kettő kicsit kerülőútnak bizonyul. A lényeg, hogy tengerre szállva, viszonylag olcsón, habár összkomfortosnak nem mondható módon lehet utazni. Nem kell itt most luxushajókra gondolni, elég egy csónak vagy tutaj is. Minél kisebb és minél több ember ül benne, annál kalandosabb az út. Adrenalin-fakasztó. Extrém. Aztán hónapokig lehet a vizeken hánykódni (sic!) és ha szerencsénk van, akkor el is érjük Ausztráliát. Bármilyen bizarrnak is hangzik, de sokan tényleg így kötnek ki a kontinensnyi ország partjain. Másokat a Karácsony-szigetek körül megállít az ausztrál rendőrség. A ladikokban általában menedékjogot kérők, embercsempészek utaznak, akiket mind egytől-egyig letartóztatnak és menedéktáborokba dugnak. (De még ők mondhatóak szerencséseknek, mert sokan az út során az óceánba vesznek. Családostól.) A menekült státusz odaítélésére, azaz arra, hogy humanitárius vízumban részesüljenek a letartóztatottak a menekülttáborokban várnak, ahová média nem teheti be a lábát. Nem tudhatjuk milyen körülmények között élnek itt az emberek.  A Bevándorlási Hivatal pedig nagyon lassan dolgozik. Azt mondják, körülményes és nehéz felülvizsgálni ennyi papír nélkül érkezett ember ügyét. Közben a tévé vagy a rádió néha bemondja, hogy a villawoodi menekülttáborban a bent lakók összevarrták a szájukat, felgyújtották az épületet, vagy felvágták ereiket. Az őrületbe kergeti őket, hogy hónapokig, évekig nem tudják mi lesz velük: visszaküldik-e őket hazájukba, ahol egyeseket a halál vár vagy maradhatnak itt down under. S mindennek ellenére 2010-ben 6879* ember érkezett ilyen módon Ausztráliába. Számuk egyre csak nő. De én mégsem ajánlanám ezt a módszert. Ausztrália bevándorlóinak ezek a szerencsétlenek még két százalékát sem teszik ki. Mégis a legtöbb szó róluk esik a sajtóban. Az ausztrálok közül sokan félnek tőlük. S bár az ország hatalmas, mégsem nagyon akarják őket beengedni.

A Western Sydney Egyetem egyik tanulmányából** kiderül, hogy bár a legtöbb ausztrál büszke multikulturális országára, mégis negyven százalékuk úgy érzi: egyes népcsoportokat nem kellene beengedni. A minap taxival utaztam és a sofőröm egy vietnámi öreg úr volt. Hosszú volt az út – Melbourne egyik kerületéből átjutni a másikba igen macerás – így elmesélte, hogy a kommunizmus elől menekült el Vietnámból. Rozoga hajón érkezett ide, illegálisan. Papírok nélkül. Boat-people: így hívják itt őket. Megkérdeztem, mit gondol, mit kellene a kormánynak tennie a növekvő számú hajóval érkezett menedékjogot kérőkkel. Azt mondta, „ezeknek” most sokkal könnyebb, ő nem szorgalmazza, hogy „ezek” ide jöjjenek. Neki sokkal nehezebb volt anno, nem bántak vele ilyen kesztyűs kézzel, mint most „ezekkel”. Bumm. Aki már itt él, sokszor elfelejti honnan is jött. Ezt mondta minap egy magyar barátnőm is, aki menekültként jött férjével Ausztráliába még a nyolcvanas évek derekán. Férje azonban állandóan elégedetlenkedik: „Ez sem jó, azt sem jó, ez sincs, az sincs!”. Ilyenkor Márta rákiált: miről beszélsz, elfelejtetted honnan jöttél?

Apropó férj. Az elmúlt tíz évben igencsak megszaporodott azok száma, akik házastársi vízumokat kérelmeztek: 1998-ban még csak 26 ezer ilyen vízumot adtak ki, 2008-ra ez a szám már majdnem elérte a 40 ezret. Nem csoda. A világ ugyanis egyre kisebbé vált az internetnek és a viszonylag olcsónak mondható repülőjegyeknek köszönhetően. Az ausztrálok nagy része középiskola után eltölt legalább fél évet egy másik kontinensen. Nem ritka, hogy a tengerentúl talált párjukkal térnek vissza. Ausztráliában él a világon a legtöbb vegyes házasságban élő pár. Azonban aki azt gondolja, hogy hozzámenni egy ausztrálhoz egyből szabad utat biztosít az országba: az téved. A „szerelem-menekültjeinek” bizony több kiló papírt kell leadni, ami azt bizonyítja, hogy kapcsolatuk valós és nem kitalált. Ha egy ausztrál vőlegény (pl.) európai menyasszonyát be akarja hozni az országba, először ideiglenes eljegyzési vízumot kérelmeznek a hölgynek borsos áron. Az ausztrál állampolgár a szponzor, ő neki kell kezességet vállalnia külföldi párjáért. A Bevándorlási Hivatalnak képeket kell küldeni, kapcsolatukat igazoló közös számlákat, egymásnak írt leveleket, sms-eket. Sőt! Ausztrál állampolgársággal rendelkező ismerősöknek is tanúskodni kell a kapcsolat hitelességéről. Ha a menyasszony megkapja a vízumot, beléphet az országba, ahol a házasságkötés után kérelmezheti a házastársi vízumot, persze ezt sem ingyen. Minden egyes új vízumkérelemre újabb és újabb árcédula van ragasztva. Ezenkívül, újra kell képeket küldeni, immár az esküvőről is. A bevándorlási hivatalnok kérhet közös bankszámlát igazoló dokumentumot, albérleti szerződést vagy akár a franciaágyról is fotót. Mindezt persze azért, hogy meggyőződjenek, hogy a kapcsolat nem szakadt meg. Ha a frigy tényleg szerelemből köttetett, akkor valószínű nem fognak semmit kifogásolni és fél éven belül kézben is tarthatjuk az ideiglenes partner vízumot, amit áthidaló vízumon lehet Ausztráliában kivárni. Majd újabb papírok beadása és néhány száz dollár után megint lehet a véglegesített partner vízumért folyamodni, ami már csak egy lépésnyire van az állandó tartózkodási engedélytől (PR – permanent residency). Az utóbbi feltétele, hogy az illető két évet eltöltsön házastársként az országban. Aztán megint két év és akár állampolgárságért is lehet folyamodni. Északon, a trópusokon, egy magyar szájhős azt állította, hogy ő ausztrál állampolgársága megszerzése után már öt feleséget hozott így ide. Akkor éppen egy orosz táncosnő (!) lakott nála. Azonban a Bevándorlási és Állampolgársági Minisztériumnak is feltűnt mindez és felszólították: hagyja abba a külföldi nők Ausztráliába importálását. Lehet, hogy most majd férfiakkal kezd?

Ausztrál letelepedési engedéllyel rendelkezők eloszlása szülőhazánként 2006-ban

Talán az ilyen és hasonló esetek miatt alakult ki az a furcsa helyzet, hogy a jelenlegi ausztrál törvények rendkívül szkeptikus módon kezelik a külföldi párral rendelkező ausztrál állampolgárok kérelmét.  Az viszont kevésbé érdekli őket, hogy egy külföldi szakképzett munkavállaló éppenséggel kit hoz ide. Ausztráliában ugyanis létezik egy olyan bevándorlási kategória, amely azoknak ad letelepedési engedélyt, akik olyan képzettséggel rendelkeznek, amely Ausztráliában hiányszakmának minősül. (A lista itt található meg: http://www.immi.gov.au/skilled/sol/) 2007-ig a legtöbben család egyesítés céljából vándoroltak ide (van ilyen vízum is), de a 2007-2008-as évben kiadott vízumok legnagyobb többségét (68%)*** az úgynevezett gazdasági bevándorlóknak adták. A kormány célja ezzel a vízumtípussal a gazdaság fellendítése volt, s bár a 2009-es gazdasági válságnak köszönhetően kicsit megcsappant az így odaítélt vízumok száma, mégis most is így jönnek ide a legtöbben élni. Leginkább egy jobb élet reményében. Sok esetben családostól. Így került ide egyik latin-amerikai ismerősünk is. Ricardo informatikusként még be sem tette a lábát az országba, de már kezében volt a PR, azaz a letelepedési engedély. Vele jött Amaya is, aki persze nem sokat beszélt angolul. Sőt! Szakmája, képzettsége sem volt, bár dolgozott luxushajókon és felszolgált itt-ott amott. De mivel Ricardo menyasszonya volt, ő is már PR-val landolt a melbourne-i Tullamarine reptéren. S bár nem volt nekik sem könnyű, hiszen az angollal is meg kellet birkózniuk, mégis több mindenhez volt joguk, mint egy házastársi vízumon itt élő külföldinek, akinek párjának családja már generációkon keresztül ezt a száraz, piros homokos földet taposta. Az ehhez a latin-amerikai párhoz hasonló gazdasági bevándorlók kapcsolatának hitelességét nem firtatja a Bevándorlási Hivatal. Nem érdekli a hivatalos szerveket, hogy dúl-e a szerelem kettőjük között vagy sem. De talán még őket, magukat sem. Hiszen igen meglepődtem mikor Ricardo és Amaya két év itt lét után úgy döntöttek, hogy kapcsolatuknak vége. Mindenesetre a tanulság így is és úgy is az, ha valaki Ausztráliába szeretne élni, de nincs itt se családja, sem megfelelő szakképzettsége és még embercsempészek hajójára sem akar felülni, annak célszerű jó partnert fognia. Na nem ausztrált, hanem egy szakképzett külföldit, akinek mestersége rajta van az ausztrál hiányszakmák listáján. De vigyázat! A hiányszakmák folyamatosan változnak. Azok a nemzetközi diákok, akik csak és kizárólag azért iratkoznak be valamiféle ausztrál oktatási intézménybe, hogy diákvízumon kitanulhassanak egy olyan mesterséget, amely szerepel ezen a bizonyos listán, gyakran ráfáznak. Mire befejezik az iskolát, már telítődik a szakma. Nem kell több szakács, fodrász vagy nyúlvadász. Ilyenkor, a diákvízum lejártával mehetnek haza. De mivel sokan- főleg az ázsiai országokból ­­- családjuk félretett pénzét emésztették fel a tandíj kifizetésére, azt gondolván, hogy az iskola befejezése után egyből letelepedési engedélyhez jutnak; most szégyenkeznek hazamenni. Így, sok diák marad itt illegálisan, szélsőséges esetekben modernkori rabszolgák lesznek: nevetséges összegekért dolgoztatják őket, gyakran saját honfitársaik.

A Bevándorlási Hivatal legfrissebb adatai szerint jelenleg Ausztráliában 58400 külföldi tartózkodik illegálisan. A legtöbben az angolszász nemzetek szülöttei, akik lejárt turista, working-holiday (turista vízum, amely lehetővé teszi, hogy az illető részmunkaidőben dolgozzon) vagy munkavállalói vízummal rendelkező kanadaiak, amerikaiak vagy legfőképpen britek. Ők vízumuk lejárta után egyszerűen csak tovább maradnak az országban. Elfelejtenek hazarepülni. Pedig jelenleg 36-féleképpen lehet Ausztráliából Európába vagy Európából Ausztráliába szállni. Budapestről már 27 óra alatt ideérhetünk, úgy, hogy közben csak egyszer kell megállni.

Összegzésképpen állíthatom, hogy idejönni nem nehéz, de igencsak fárasztó. Itt maradni azonban nem minden esetben könnyű. Az élet ugyanis, itt sem fenékig tejfel. De ez már más téma, amelybe azért sem kezdek most bele, mert kicsit úgy hangoznék, mint Imi bácsi, aki még az ötvenes évek közepén érkezett ide. Fél évszázaddal később tengerparti házában fogadta egyik Magyarországról érkezett barátomat, aki az itt élő hazánkfiairól forgatott egy kisebb riportot. A kamerának Imi bácsi keserű arckifejezéssel elmondta, hogy szörnyű nehéz volt itt megállnia a helyét, mennyit csúfolták fiatalon az akcentusa miatt és egyébként is, mennyire hiányzik neki Magyarország. Mikor barátom befejezte a felvételt és letette a kamerát, megrökönyödve nézett körbe a férfi teraszán. Az óceán habosan mosta a sárga homokos partot. A napfényes kék égen egy felhő sem volt. Talán még pálmafákat is látott a dűnés strand mentén. Majd ránézett a csillogó szemű öregre: „Maga ilyen környezetben tényleg ennyire szenved?” „Jaj, édes fiam” – felelte az öreg – „a kamerának azt kellett mondani, hogy szar itt az élet, mert ha megtudják a magyarok, hogy itt nekem milyen jó, bizony mind idegyünnek!”

SMG ©

Felhasznált weboldalak:

*www.rethinkrefuggees.com.au

** http://www.uws.edu.au/__data/assets/pdf_file/0007/173635/NationalLevelFindingsV1.pdf

*** http://www.abs.gov.au/AUSSTATS/abs@.nsf/Lookup/3416.0Main+Features22009