AZ ELSZIGETELTEK KARANTÉNJA

-Mikor térünk már vissza a normális életbe? – kérdezik majdnem minden országban az unokák nélkül maradt nagymamák, a stréber gyerekek, a randizni vágyó tinédzserek, a kis lakásba zsúfolt családok, a külföldön ragadt vendégmunkások, a kórházban túlórázók, a home officeban telekonferenciázók és rengeteg nő, akinek lenőtt a haja, de festetni most nem mehet sehova. Ezt kérdezi még az is, aki megőrül a bezártságtól, a háztartástól, a családjától, a párjától, a szomszédjától vagy az anyósától. Mindenki, aki alig várja, hogy visszatérjen az élete a régi kerékvágásba.

Az, aki hipochonder, s stresszelik a vírusok; vagy az, aki depi, pont most munkanélküli; szociálisan szorongó, otthonülő introvertált, sorozatfüggő hikikomori, esetleg valamiféle remete; vagy aki otthon van amúgy is egész nap, mert kicsi a gyereke – az talán nem kérdezi naponta, hogy mikor lesz mindennek vége, hiszen neki amúgy is karantén az élete. Legalábbis én így vagyok vele. Külföldön egy munkamániás férj mellett kicsi gyerekekkel, nagyszülőktől fényévekre, az ember a hétköznapi teendők alá van élve eltemetve. De most olyan érzésem támadt, mintha hirtelen az egész világ felvette volna az én egy éves totyogósomhoz igazított életem ritmusát. Mintha velem együtt téblábolna több millió ember az otthonában, a nappalin át a konyhába, a hálóból a fürdőbe. S én kifejezetten élvezem, hogy nem csak én vagyok most a háztartásba bezárva, hanem mintha a világ velem szolidaritana: milliónyi ember pakolászik, kenyeret süt, főzőcskézik s mindenkinek az a nap fénypontja, ha lemehet a boltba, vagy ha bejelentkezik a YouTube-on az élő TV torna. S most mindenki – , mint ahogy én teszem már évek óta – hordozza körbe a lakásban a mobil képernyőn az anyukát, az apukát, a nagypapát, s a nagymamát, s az egykori szociális életükből megmaradt barátok egyharmadát.

Itt nálunk úgy sem volt már régóta se mozi, se színház, se éttermi vacsora beiktatva az esti napi rutinba. Most, hogy tudom, senki más sem jár se koncertre, se kávézóba, se uszodába, a FOMO-m (fear of missing out: a kimaradástól való félelem) is elhagyott. Nem vagyok úgy lestrapálva, nem rohanok reggel a nagyobb gyerekkel az iskolába. Nem kell késő délutánig várni, hogy hazajöjjön testvér, apuka, s élő emberi szóért sem kell egyből felmenni a Facebookra (elég, ha bekopogok a férjhez a home officeba). A férj is sokkal nyugodtabb. Ennyit nem volt itthon még soha. A gyerekek is lassan megszokják, hogy apjuk nem csak hétvégi csoda. A nagyobbnak bár hiányzik egy-két iskolai barát, nekem kevésbé a hazahozott leckék, drámák, tetvek meg egyéb kórokozós veszedelmek. A koronakarantén nekem így kicsit kevésbé magányos, mint a normál életem, persze csak addig jó így bezárva, amíg egészséges minden szerettem.

De lassan majd ennek is vége lesz. S majd mindenki (maszkban), de visszatér a normális életbe. Újra elmennek dolgozni az emberek, s akkor én majd a hálóból a konyhába átmegyek: elmosogatok, elpakolok, kitakarítok. Amíg mások a munkahelyükön tárgyalnak én felhívom az anyukám, hogy nézze meg a kisgyereket:

– Tegnap óta már lépeget!

Mikor a dolgozók megtartják a kávé szünetet, akkor felejtem a mikróban a neskávémat, a meleget. Este mikor az emberek elmennek moziba, színházba, átöltözöm a pizsamába, s belekezdek egy Netflix filmbe, amit hamar megunok, s inkább aludni elvonulok, hogy másnap meg tudjak küzdeni a normálisnak nevezett élettel: a rohanással, a sok dugóval, az egyedüllétemmel. S miközben a párizsi dugóban ülve, reggel azon idegeskedek, hogy ma hány percet késik az iskolából a gyerek, majd elgondolkozom, hogy az ember milyen ostoba, hogy ez a normális lét, sokkal nehezebb, mint a korona-vesztegzár azokkal, akiket szeretek.

SMG