Karanténmesék Párizsból 3.

TOLSZTOJ ÉS DRAGOMÁN

Avagy Andrej herceg esete a rántott csirkefalatokkal

1.

Ha karanténom balkonjáról kitekintek, rálátok Volkonszka hercegnő gyönyörűen manikűrözött medencés kertjére. 

Amikor Volkonszka hercegnőt megismertem, akkor még nem tudtam, hogy hercegnő, csak azt, hogy egy tehetősebb szomszéd. Egy lomtalanítás előtti napon férjemmel a második emeletről hordtuk le éppen a kacatokat, amikor egy, a helyi hatalmas parkból hazafelé tartó házaspár megszólított minket. Óriási izzadtságfoltokkal a hónunk alatt bemutatkoztunk nekik, ők pedig nekünk a keresztnevükön. Kiderült ők a kertszomszédok, s egyből át is invitáltak magukhoz, hogy nézzük meg szép kertjüket, amelyre nagyon büszkék. Nem mondtuk – nyilván tudták -, hogy a környéken csak nekünk van az ő kertjükre néző erkélyünk, hanem bezártuk a kaput, s egyből átmentünk hozzájuk.

A férj vezetett körbe minket. Először a kert sarkában álló kaptárokat mutatta meg, amelyekről már tudtunk, hiszen láttuk őket a balkonról. Azt azonban szomorúan hallottuk, hogy nem sokáig lesznek méhek, mert a feleségét a minap megcsípte egy, s teljesen bedagadt a keze meg az arca. Második állomás a medence volt. A férj elmagyarázta, hogy épp most festették át a medrét feketéről fehérre. De hát ezt is tudtuk, hiszen láttuk a balkonról, s örültünk, hiszen a fehér mederben a víz sokkal kékebben ragyogott. Majd megmutatta a medence sarkában álló négy sakkfigura formájúra nyírt sövényt. Az egyikre dühös volt, mert száradásnak indult. Mi is jól láttuk a balkonról, hogy a beteg bástya miatt nem szimmetrikusak odalent a sövények, sajnálkoztunk mi is emiatt. Aztán a körtefákból kialakított lugashoz vitt. Mindegyik termés külön selyemzacskóban lógott a fán, amelyeket egyáltalán nem láttunk a balkonról. Egyet levett, a kis zacskót zsebre vágta, s beleharapott a zamatos gyümölcsbe. Közben elmondta, hogy a zacskók a méhek, de legfőképpen a rohadék madarak miatt kellenek, akiket förtelmesen utál.

Mikor ezt meghallottam, megdöbbentem, s ijedten néztem a férjemre, akinek a szeméből egyből láttam, hogy tudja mire gondolok. A férjem mindeddig ugyanis meg volt győződve, hogy a párizsi terrortámadások kihatottak az idegeimre, hiszen nemcsak a balkonról, de még a nappaliból is gyakran hallottam puskalövéseket. Mivel a mi házunk szomszédságában a kertszomszédokon kívül csak egy óvoda, egy zsinagóga, egy játszótér és egy apácák által vezetett katolikus iskola van, elég nehezen hitte el nekem, hogy valaki délutánonként hobbi-lövöldözik itt, a kertváros közepén, de most végre ő is megvilágosodhatott. Hiszen a hercegnő férje bármiféle szégyenérzet nélkül jelentette be, hogy a madarakat ő annyira, de annyira utálja, hogy gyakran kapja őket puskavégre; s ha már belemelegedett, egyből megvallotta azt is, hogy a madaraknál már csak a francia adózási rendszert utálja jobban. Szinte sajnálatunkért könyörgött, mikor elmondta mennyi adót kell fizetnie egy ekkora villa után, amelyet a felesége családjától örököltek. Az adózási téma feldobása, úgy hatott ránk, mint amikor az angoloknál vendégségben megkérdezik: kérünk-e még egy csésze teát; szinte természetesnek vettük, hogy most már el kell búcsúznunk. Én az asszonnyal, férjem a férjjel elindultunk a kertkapu felé. Elköszöntünk egymástól abban a reményben, hogy majd rendezünk a többi szomszéddal együtt egy kertipartit. Otthon aztán kiültünk a balkonra, ahonnan láttuk, hogy ők meg kiülnek a kertbe. A férjem ekkor azt mondta:

-Miután elszidta az öreg a verebeket, a rigókat meg a galambokat, na meg az adórendszert, elmesélte, hogy a villa a felesége családjáról szállt rájuk. 

-Igen, ott voltam. Azt mondta Oroszországból jöttek még anno. 

-Aztán megkérdezte tőlem, hogy olvastam-e a Háború és békét?

-Miért? -kérdeztem meglepetten. 

– Mert a főhős az a felesége egyik felmenője.  

-Na jó, de melyik főhős?

-Hát mit tudom én. Mondtam is neki, ha ez annyira fontos, akkor inkább neked mondja, mert én nem olvastam, s nem tudom kiről beszél – mondta ausztrál férjem, aki közgazdászként azért annyit sejtett, hogy a Háború és békének súlya van, csak nem tudta felmérni, hogy mekkora, mivel nemzete Petőfi Sándorjának Banjo Patersonnak Waltzing Matilda című versére is sokáig azt hitte, hogy népdal. De az is lehet, hogy még ezt sem hitte, mert az ausztrál sivatagban majd az esőerdőben töltött gyerekkora során irodalmon talán sohasem gondolkozott.

-Hát te tiszta ciki vagy! Megőrültél? Ezek Andrej Bolkonszkij herceg rokonai? – kérdeztem hangosan, s reménykedtem, hogy Andrej Bolkonszkijnak vélt rokonai odalent ezt nem hallották meg.

–Hát, ha a Háború és béke főhőse, Andrej Bolkonszkij, akkor ezek azok. Legalábbis ezt mondta az öreg. De hát, lehet, hogy füllentett.

-De miért füllentett volna az, aki önként magára vállalta még a lövöldözést is? – kérdeztem, s már elő is kaptam a telefonomat, amibe az asszony bepötyögte a nevét és a számát. Az interneten egyből kutatni kezdtem, s a megadott családi nevük alapján kiderítettem, hogy a férj francia báró, a neje pedig Volkonszka hercegnő. 

– De mi köze lehet Volkonszka hercegnőnek Andrej Bolkonszkijhoz? – tettem fel a kérdést magamnak. 

– Hát, a cirill V az tulajdonképpen a latin B….Talán itt kellene elindulni! – gondoltam, majd tovább nézegettem a gyönyörű kertet, amelynek lombkoronái szinte egybefolytak a gesztenyefákkal teli helyi parkkal, amelyben egykor Napóleon császár egyik kedvenc kastélya állt.

2.

Lehet könnyebb lett volna megkérdezni őket, de ha már a férjem elszalasztotta az alkalmat arra, hogy a szomszédék kertjében családfájuk után érdeklődjön, akkor én inkább a nyomozáshoz folyamodtam. Kevésbé találtam cikinek. Bár lehet a szomszéd rokonságának felkutatása így is, úgy is bizarr dolog, de azzal próbáltam magam nyugtatni, hogy ezt mind magamért teszem. Ugyanis sokat idézték otthon nekem egy állatorvos ismerősünket, aki akárhányszor kinézett háza ablakán, fiát mindig így intette:

-Fiam, úgy élj, hogy neked ne csak a szomszéd tyúkólját kelljen az ablakodból nézned!

S ha én második emeleti lakásom ablakából tényleg Andrej Bolkonszkij rokonainak kertjére nézek, akkor e mérték szerint az életem irodalmi magasságokba emelkedett. 

Így hát napokig kutakodtam magyarul, angolul, oroszul, franciául a neten, mire megfejtettem, hogy a szomszédék nem csak Andrej Bolkonszkij, de az őt megalkotó írónak, Lev Tolsztojnak is rokonai.

Tolsztoj ugyanis rokonságban állt az Andrej Bolkonszkij alakját megihlető Szergej Volkonszkijjel, aki az író anyjának (Marija Volkonszkajának) apai ágon másodunokatestvére volt. Szergej – Andrej, Volkonszkij – Bolkonszkij. Már majdnem megengedtem magamnak azt a gondolatot, hogy az író kicsit fantáziátlan, már ami a neveket illeti, de mivel mégis csak Tolsztojról volt szó, így inkább arra gondoltam, hogy olyannyira a valóságból merítette regénye szereplőit, hogy nagyon átnevezni sem akarta őket, mert még azzal is veszítettek volna karakterükből. De hát saját családja is tudta Tolsztojról, hogy a regény legtöbb alakját róluk formázta, például a könyvbéli Bolkonszkij család többi tagját is: Andrej lánytestvérét Marja Bolkonszkajá hercegnőt anyjáról Marija Volkonszkajáról; anyai nagyapjáról Volkonszkij hercegről pedig az öreg Bolkonszkijt alkotta meg.

A Háború és békében eredetileg Tolsztoj az 1825-ös dekabrista felkelést, majd a dekabristák ezutáni életét akarta elmesélni. Anyja második unokatestvére a dekabrista vezető Szergej herceg (1788-1865) akkortájt térhetett vissza szibériai száműzetéséből, amikor az író belekezdett a könyv megvalósításába. Az egykoron jóképű nagybácsi maga is háborús hős volt, aki I. Sándor cár hadseregében szárnysegédeként harcolt Napóleon ellen az 1812-es oroszországi hadjárat során. A háborúk befejeztével, mint sok más nyugatot megjárt katona, felvilágosult liberális nézeteket kezdett el vallani, miszerint a jobbágyság és az autokrácia régimódi gonosz dolog. Így 1825-ben már csatlakozott a dekabristákhoz, akik fellázadtak I. Miklós trónra lépési törekvései ellen. A felkelést azonban leverték. Volkonszkijt először le akarták fejezni, majd inkább Szibériába száműzték életfogytiglan tartó bányamunkára. Gyönyörű felesége önszántából tartott vele. Négy gyermekük született, de csak kettő élte meg a felnőtt kort. Mikor II. Sándor trónra került 1856-ben Volkonszkijt amnesztiában részesítette, s így visszatérhetett Oroszország európai részébe, de a fővárosban nem telepedhetett le. S bár papíron egy kisvárosban laktak, valójában moszkvai rokonoknál töltötték idejük nagy részét. Tolsztoj pár évre Szergej bácsikájának visszatérése után kezdett el kutatómunkát végezni készülő regényéhez, de a Háború és béke végül nem a dekabristák felkeléséről, leveréséről s szenvedéstörténetükről szól, hanem inkább az ezt megelőző időszakról, a napóleoni háborúkról, amelyek a végén mégis jobban lekötötték az író érdeklődését.

Szergej Volkonszkij dekabrista hősről készült George Dawe portréja

De, hogy az én szomszédaimnak mi köze a Háború és békéhez?

Szergej Volkonszkijnak volt egy három évvel idősebb nővére Szófia, aki hozzáment egy távoli rokonához Péter Volkonszkij tábornagyhoz. A szomszédék Szófia és Péter, Gregorij nevű gyermekének a leszármazottai, méghozzá öt generációig visszamenőleg. Tolsztoj anyjának pedig Szófia hercegnő ugyanúgy másodunokatestvére volt, mint Szergej herceg. Nem szabad elfelejteni, hogy akkoriban ezek az orosz családok rendszeresen összejártak: bálokon, névnapokon találkoztak. Egy másodunokatestvéri viszony nem tűnt olyan távolinak, mint manapság. Tehát Szergej bácsi és Szófia néni valószínű részt vettek a kis Lev Tolsztoj életében.

Tolsztojnak azonban rengeteg gyermeke volt, s jelenleg több, mint háromszáz egyenes ági leszármazottja él a világ minden táján. Ezek a rokonok 2000 óta kétévente össze is jönnek egy családi találkozóra Tolsztoj szülőfalujában, a ma múzeumként működő Jasznaja Poljanában álló házban. 

Mióta kiderítettem, hogy balkonomról a kilátásnak Tolsztojhoz és Andrej Bolkonszkijhez is köze van, gyakran érzek lelkifurdalást. Ilyenkor arra gondolok, hogy akinek ilyen távlatok adattak, annak másképpen kéne élnie. Hiszen a tyúkóltól sem áll olyan távol az állatorvosi szakma.

3.  

Tolsztoj rokonaival kicsit szorosabbá vált a kapcsolatunk, amikor meghívtak minket egy kis összeröffenésre. A pot dinatoire-t hónapokig szervezgették, mert az összes szomszéddal egyeztetniük kellett: a sarki villájuk másik utcára nyúló szárnya mellett lakókkal, s a mi házunkban élő két másik családdal. A hetekig tartó email-váltás eredménye az lett, hogy minden szomszédnak vinni kellett magával valamiféle ételt. Mivel alig volt féléves a kisbabám, le akartam csapni a sajttálra, mert azt nem várja el senki, hogy a vitt sajtot az ember otthon köpülje, míg előételt, salátát, főételt, sőt desszertet nem nagyon illik boltit vinni. A férjem azonban rám rivallt, hogy ha már ennyire kinyomoztam milyen helyre vagyunk hivatalosak, akkor ne próbálkozzam a legegyszerűbb opcióval. Azzal érveltem, hogy azért a sajttál sem olyan egyszerű: a franciáknak az ember nem vihet páros számú sajtot, nem vihet csak tehénsajtot, nem vihet csak kemény sajtot, sőt olcsót sem, tehát kell hozzá gondolkozni azért. Bőven. Nem győztem meg. Még mielőtt bármit is mondhattam volna bevállalt egy salátát és egy húsételt.

A dinatoire napján készítettem egy mangós-avokádós-quinoás babsalátát. Egyik vegán sógórnőm hozta egyszer egy óceán-parti ausztrál grillpartira, s mindenki odavolt érte. S hogy mindketten hűen reprezentáljuk nemzeti kulináris értékeinket, a férjem azt ajánlotta a hústál akkor legyen magyar. Pörköltet akart velem főzetni, de tiltakoztam:

-Na ne! Azt sem tudjuk ülő vagy álló fogadás lesz ez a dinatoire. Az ember pörköltet nem eszik, csak úgy állva…

Anyukám, aki éppen nálunk vendégeskedett, segítségemre sietett: 

-Tudod mit? Megcsinálom a Dragomán rántott csirkefalatkáit!

Megkereste a neten a receptet, előkapott egy műanyagdobozt, belehajigálta a hozzávalókat, majd mindent jól összerázott. A dobozból aztán – csodák csodájára – panírozott csirkemellcsíkok kerültek elő, amelyek a forró olajban percek alatt aranysárgára sültek. A csirkefalatkákat egy kerek üvegtálra helyeztem. A tál közepére pedig egy kis edénybe nagy kanálnyi Erős Pistával díszített tejfölt tettem. Felöltöztünk szépen, majd a becelofánozott mártogatós csirkével, a vegán ausztrál salátával és egy üveg szlovén szarvasgombás borral becsengettünk a szomszédhoz. 

A férj nyitott kaput. Bevezetett minket a teraszukra, ahol már ott toporgott a felettünk lakó fiatal pár, az alattunk lakó öregasszony, és három számunkra ismeretlen házaspár, akik a másik utcából jöttek. Tizenhárman voltunk plusz két kisgyerek, akik a terasz kövén fetrengtek. A kertbe nem mehettek le. Nem tudom, hogy miért. Vagy a szüleik féltették őket a kerttől, vagy a házigazda féltette a kertet a gyerekektől. Én leginkább a kertben játszadozó gyerekeket féltettem volna a bárótól. A hercegnő örömmel fogadott minket, elvette a tálakat, kitette őket egy abrosszal leterített asztalra, s megkínált minket itallal. Én a kertjükben termett mentából készült jeges teát választottam. A férjem bort kapott. Hamarosan kiderült, hogy a meghívottak közül mindenki valaki, vagy volt-valaki. Az egyik férfi a Renault egyik nyugdíjazott igazgatósági tagja volt, egy másik a Rothschild vezető embere. Az egyik nő hatalmas kastélyban nevelkedett, egy másik pedig a legnagyobb francia energetikai cég egyik jelenlegi feje. Mire mindenkinek bemutatkoztunk pont ki is osztották a tányérokat, leszedték a tálakról a celofánokat, s mindenkit a svédasztalhoz hívtak. Mivel székek nem voltak, eldőlt, hogy a pörkölt rossz ötlet lett volna, mint ahogy az alattunk lakó öregasszony olajosszaftban úszó pulykacombjai is azok voltak. Szegény tikkesen pislogva nézett felváltva ránk és a pulykacombokra, majd vett egy nagy levegőt és belemarkolt a rántott csirkefalatokba. A zsírban úszó combokon, a csirkefalatkákon és a salátán kívül volt még egy kosár szeletekre vágott baguette, egy kis tányér olívabogyó, egy tál tabbouleh (petrezselyemzöldjéből készült saláta) meg egy három-sajtos sajttál, amihez még nem illett nyúlni, csak akkor, ha már elfogytak a főételek. Azok pedig nagyon hamar fogyásba kezdtek, hiszen a salátákból épphogy jutott mindenkinek egy-egy kanállal. S egyszer csak azt vettem észre, hogy Volkonszka hercegnő, a báró, meg a Rothschild, a Renault és a nagy francia energetikai cég fejesei, sőt a középkori várkastély örökösei is mind ott álltak az anyám által kisütött Dragomán-féle rántottcsirke körül, s szinte közelharcot vívtak a még megmaradt falatkákért. Mindannyian tömték magukba a vékonyka szeleteket, mert azt mind tudták, hogy hiába állnak ott azok a szaftos egész pulykacombok, azokkal itt, a sövényekkel körbevett villa teraszán senki sem fog tudni mit kezdeni. A három-sajtos sajttálból is épphogy jutott mindenkinek egy kis katona. Majd előkerült egy finom nyolcszemélyes csokitorta, amelyhez nagyon jól ment a szlovén szarvasgombás desszertbor. De ebből már nem mindenki kapott, mert addigra elkezdtek hazaszállingózni az emberek.

Otthon aztán a férjem rendelt két hamburgert, amelyeket megettünk a teraszon. Innen a magasból más volt a rálátásunk a kerti partira. Láttuk, ahogy az asztalt elpakolja a báró odalent. S ahogy elnéztem Napóleon egykori kastélykertjének gesztenyelombjait, ahogy a horizonton egybeolvadtak Volkonszka hercegnő fáival, arra gondoltam, hogy milyen érdekes: kétszáz éve rokona, az Andrej herceget megihlető hős katona, pont Napóleon császár serege ellen harcolt. S kétszáz év, lám, valóban hosszú idő.

SMG

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s