HALÁLTÁNC

Haláltánc: (Dancers from 'Dance of Death' Bernardine Church, Krakow)

Haláltánc

– Egyelőre csak itt futja lakásra.– mentegetődzött mikor kinyíltak az ajtók. Csak ketten szálltunk le azon a sivár vidéken. Aggódva hátra sandítottam. Láttam, ahogyan lassan eldöcög a villamos. Először egy repedésekkel és tócsákkal teli betonpályán haladtunk át, amelyen túl romok és rozsdás gépek álltak. Rengeteg téglakupacot, darut, félig lebontott kőfalat kerültünk ki, mire elértük a még egyetlen álló épületet: az öreg bérházat, amelyben lakott.

– Csak ötezret kérnek per hó, mert jövő nyáron lebontják. Anyu nem pazarol rám több pénzt, mert nem az „ő standardjai szerint élek.” Tök izé mostanában. Azóta gáz otthon a hangulat, mióta szakítottam a Marcival. Mi van, mit nézel? Nem is tudtad? Hát akkor aztán te jól le vagy maradva! Még jó, hogy találkoztunk, legalább friss információkkal láthatlak el! – mondta kitüntetően, mintha én lennék az egyetlen bizalmasa.

– Szóval tudod, hogy a Marciért, hogy oda voltak, mert ő „egzisztenciálisan a helyén volt és passzolt a családunkba.” Jó duma, mi? De! Ugye a Marci több generációs budai orvos-család sarja, és képzeld el, kitalálta, hogy nem vagyok elég művelt és tájékozott ahhoz, hogy feleségül vegyen. Elismerte, hogy a jogszabályokat vágom, és történelemből sem vagyok piskóta, de rám parancsolt, hogy változzak meg. Persze felajánlotta, hogy segít. Naponta olvasnom kellett a napilapokat, és esténként kikérdezett a fontosabb gazdasági és politikai hírekből. Én nem bántam, mert szerettem a Marcit, de…itt kell bemenni.– mutatott a bérház kapujára.

– Nehogy beverd a fejedet! Alacsony a kapu! – szólt hátra.

Lehajoltam, majd behajtottam magam mögött a nyikorgó vasajtót. Becsukni ugyanis nem lehetett. A belső udvarba érve döbbentem rá, hogy a ház felét már lerombolták, csak „L” alakban állt két fal. A körfolyosó és a lépcsőház kovácsoltvas korlátja gyönyörű volt. A salétromos falhoz épphogy hozzáértem, már omlott is róla a vakolat. A földszinten még csavarta az orromat az átható dohos szag, de mire felértünk a harmadikra teljesen hozzászoktam. Mikor rákanyarodtunk a körfolyosóra megcsodáltam lábunk alatt a méregzöld cirádás követ. A harminchatos ajtó előtt álltunk meg. Míg a kulcsa után kutatott a hátizsákjában, én áthajoltam a korláton és körbe néztem. A megcsonkított ódon falakat bámultam. Próbáltam elképzelni a házat fénykorában: szemben a szomszédokat, ahol most daruk álltak, a fogózó gyerekeket odalent, ahol épp egy kövér tacskó botorkált.

– Nicsak! Kié ez a kutya?– kérdeztem tőle, s ő már bentről felelt.

– Milyen kutya? Mit tudom én! Mit foglakozom én más kutyájával?

A hang után indultam. Az ajtó félig nyitva állt. Láttam a hengernyomásos falat, s azon egy gobelin képet az ajtófélfa mellett. Hallottam, ahogyan bent a léptek alatt nyikorgott a hajópadló. Már léptem volna beljebb, mikor a lány megjelent az ajtóban, hogy elállja az utamat. Kilépett és becsapta orrom előtt az ajtót.

– Menjünk inkább le az udvarra! – kiáltott és kezembe nyomta jegyzeteimet, amelyekért elmentem hozzá.

– Tök kupi van most odabent. Meg nyomasztó is a lakás. Tudod minden bútor a tulajé. – s már húzott is maga után.

A belső udvaron a romokra telepedtünk, a főbejárattól kicsit jobbra, oda, ahol régen a másik hosszú fal állt.

– Szóval, hol tartottam? Ja, egyik nap egy kolibuli előtt a Marci felhívott, hogy vége, mert én túl kevés vagyok neki. Sírva mentem le a buliba. Zokogtam. Ilyen megaláztatást. Gondolhatod?

S én éppen arra gondoltam, hogy milyen borzasztó, micsoda tragédia, hogy a velem szemben lévő kápolnát, – amelyet eddig észre sem vettem, mert csak erről a helyről lehetett látni – szintén lebontásra szánják. A kápolna, a bérház rövidebbik fala mögött lapult. A lemenő nap megvilágította rózsaablakait, hanyagul bedeszkázott ajtaján pedig belülre szökött a fény. Szememmel követtem egy fénycsíkot, amely akár egy elemlámpa, megvilágította a freskókat odabent. Nem láttam tisztán a festményeket, de a gazdag színvilág meglepett. Olyan furcsa volt az egész. Fények, és színek egy halálra ítélt épület körül. Többet akartam megtudni a telekről, az építkezésről, a bérházról és a kis kápolnáról, de nem volt szívem félbeszakítani a szerelmi történetet, amelyben éppen kibontakozott, hogyan vigasztalták meg a bulin a csalódott lányt csoporttársai, és hogy már régóta pályázott rá Laca és Sanyi is.

– Számukra persze az én tragédiám örömünnep volt. Egyből felkértek táncolni és majdnem össze is verekedtek miattam. Tudod milyen jó érzés az? Bár te, biztos nem kerültél még ilyen szituba. Én sem addig, míg a Marcival voltam. A Marci és a spontán romantika? Nahát, ő ilyet soha…Na de, akkor jött a dilemma-korszak. A többi lánnyal a koliban csak így hívtuk: a „dilemma-korszak”. Ugyanis nem tudtam, hogy kit válasszak. Aztán a Nóri azt mondta, hogy azt, amelyik jobban szeret. S így a Laca mellett döntöttem. Anyám persze totál kiakadt. Mert a Lacának nincs apja, mert meghalt rákban, s az anyja is csak egy egyszerű gazdaságis valamelyik általános iskolában a tizennyolc kerben. – visszhangoztak a tűzfalak tövében a szavai.

Este lett. Kezdtem fázni. Összekuporodtam és azt vettem észre, hogy emberek jelennek meg a körfolyosókon. Vállukon kardigánnal, vékony, hajlott hátú nők vonultak a lépcsőház felé. Szomszédok csengettek be egymáshoz. Idős nénikék, bácsikák csoszogtak le karöltve a lépcsőkön. Egy harmincas asszony még alvó gyermekét is lehozta, horgolt takaróba tekerve. Megjelent a tacskó is, mögötte lomha, nagy hasú öregember. Nyüzsögni kezdett az udvar. Mindenki suttogott, susmogott. Csak kapkodtam a fejem. Nem értettem mi készül. Próbáltam a lakókra, figyelni. Fáradt, de izgatott arcokat láttam magam körül. Tekintetük egyre csak a kápolna felé irányult, melyet a hold meglepően erősen világított meg. Aztán fülelni kezdtem. Annyit vettem ki a susmogásból, hogy: „pontban félkor”, és, hogy: „végre!” meg „újra!”.

–Négy másodperc! – súgta a tacskós bácsi.

–…és mikor elvittem hozzánk a Lacát, anyám majdnem lehidalt. Tudod, arra aztán végképp nem számított, hogy hosszú haja és ..

Már én is az izgatottan morajló tömeg része voltam, várakoztam, vágyakoztam és hangosan számoltam:

–Három…

– ….el is küldte melegebb éghajlatra. És most figyelj: a Laca meg megköszönte. Képzeld, azt mondta: Sári néni, köszönöm az iránymutatást! Apám felröhögött, anyám meg még jobban kiakadt…..

–Kettő…..

–…….aztán egész este hallgathattuk, ahogy anyám meg apám pocskondiázzák egymás felmenőit…

-Egy! – suttogtuk remegő hangon. S ekkor a bedeszkázott ajtó előtt fátylak jelentek meg. De lehet, hogy pókhálók voltak, vagy talán ködfelhők. A romok között a szálló por a holdfényben aranyesőnek tetszett, s varázslatot ígért. Majd a fátylak mögül emberek pördültek elő. Egy fiatal katonatiszt kezdte a sort, s mögöttem feljajdult a gyermekes asszonyka. Kicsit magasabbra emelte a babát.

–Még mindig milyen jóképű ez a Lajos…. – súgta a lakók közül egy néni nagyothalló férjének.

Majd egy idős hölgy táncolt elő a ködből, kék bársony ruháján brossal és csipkegallérral. Egy bácsi hangosan felhördült a tömegben, majd zsebkendőt szorított a szája elé.

–Teréz! Drága Terikém! – zokogta. Aztán jöttek férfiak, nők vegyesen. Mind csinosan, elegánsan, a legkülönfélébb idők viseleteiben. De nemcsak öltözékük miatt tűntek káprázatosnak a táncolók, hanem mert csillogtak is. Viaszos bőrük visszaverte a holdsugarakat, s a rózsaablakok színes fényeit. Szikráztak a gyöngysorok, a fülbevalók, a gyémántgyűrűk, kardok, mandzsetták…A dallamra csak később lettem figyelmes, mert azt alig lehetett észre venni. Mintha ez a furcsa népség nem is zenére mozgott volna, hanem mintha ők maguk lettek volna a zene: a lépéseik, a gyöngyök koccanása, a selymek suhogása…

A lakókra néztem. Sokan már vonaglani kezdtek a zenére, az idősebbek közül néhányan meg is indultak a kápolna felé. De hirtelen, – olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan érkeztek – a táncoló lelkek belecsavarodtak a fátyolfüggönybe és köddé váltak újra. Mögöttem mindenki hallgatott. Még sokáig csendben álltak. Majd egy parókás hölgy hangosan megjegyezte:

– Jaj, de hiányzik nekem a Klárika. Vidámság volt itt a házban, míg ő itt volt velünk. S milyen isteni volt az eperpálinkája! Biztos még ma is azt issza, mert nem csilloghat ennyire az ember szeme mástól: csak az eperpálinkától!

Felnevettek. Már nem tudtam megmondani melyikük sír, és melyikük kacag. Nagy lett a hangzavar. Régi történeteket kezdtek el egymásnak mesélni, pont akkor, mikor a lány felállt, és leporolta nadrágjáról a port.

– Na, de egy szónak is száz a vége: anyám, azóta nem fizet nekem semmit, ezért lakom itt ebben a leprafészekben már több mint…

– De hát….

– Komolyan mondom kész bolondok háza. Tele van hibbant öreggel. Nincs itt semmi élet. Na, de tök hideg van, meg holnap van egy zárthelyim. Tanulhatok egész éjjel. Nem is kísérlek vissza, csak arra kell menni, ahonnan jöttünk. Át a pályán és kész. Még eléred az utolsó villamost. – mondta már útban a lépcsőház felé. Aztán megfordult és utánam kiáltott:

– Ja, és jegyet ne lyukassz! Ezen a járaton estefelé sosincs ellenőr! Erre ilyenkor már egy lélek se jár!

– Egy lélek se….- ismételtem és elindultam hazafelé.

SMG ©

BORN TO BE A BOGAN, AZAZ BOGANNEK SZÜLETNI KELL!

„Here, there is no culture, just nature!” – mondják gyakran azok az ausztrálok, akik Európában ugyanúgy csüngnek a történelmi, filozófiai, irodalmi történeteken, mint hétvégenként a sörös üvegeken. Hosszú-távú európai tartózkodásuk után pedig sokuk kisebbségi komplexusban kezd el szenvedni, mondván: „Jaj, ezek az európaiak mindent tudnak, olyan műveltek!”. Persze enyhe túlzás azt hinni, hogy minden európai művelt, de azt sem állíthatjuk, hogy minden ausztrál kultúrálatlan. Míg Amerikában szinte naponta kellett elmagyaráznom, hogy Magyarország hol is van, addig a Dél Keresztje alatt majdnem mindenki ismer legalább egy magyart. De való igaz, Ausztráliában létezik egy olyan réteg, amely nem nagyon kiváncsi a világra. Ergo nem is nagyon tud róla semmit, mivel itt, bolygónk hátsóudvarán, sokáig erre nem is nagyon volt szükség. Ausztrália első lakosait 1788 január 26-án „igázta” le az a tizenegy-hajónyi „telepes”, akik Nagy-Britannia fogdáiba már nem fértek be. Aztán a zord körülmények lakhatóvá tétele során nem nagyon volt szükség a Byron versek szavalására, vagy a latin szavak magolására. S bár nem minden ausztrálnak fegyencek az ősei, de sokszor úgy tűnik, sokak számára még ma is a kissé durva, bunkó stílus jelenti az ízig-vérig ausztrál ideált. Akik így gondolkodnak, azokat hívják bogannek (ejtsd bógen).

Eleinte, a hetvenes- nyolcvanas évek során főleg a nagyvárosok külső kerületeiben élő metálosok hívták bogannek magukat. A kifejezést akkor kapták fel a köznyelvben is, mikor a nyolcvanas évek derekán egy ausztrál sorozat főszereplője elkezdte „lebógenezni” azokat, akiket nem szeretett. A sorozatban egyébként bemutattak egy, a szubkultúrának készített magazint is, amelynek a Vogue után szabadon, csak Bogue volt a neve. Így szépen-lassan a fekete szűk farmeres, hosszú hajú, puma-csukás egyénekről a lepukkantabb kerületek ízléstelenül öltözködő lakóira szállt át ez a megnevezés. Ekkor készült ez az ausztrál sláger is a boganekről:

A kilencvenes évek végére már így határozta meg az egyik ausztrál szleng szótár a bogan jelentését: „egy olyan szubkultúrához tartozó egyén, aki rock zenét hallgat, pit bullja és Bundesliga frizurája van. Durva természetű ember.” Ha a boganekről ekkoriban antropológia könyvekben is írtak volna, akkor a fenti definícióhoz kiegészítésként még azt is hozzátették volna, hogy az illető általában szakmunkás végzettségű,  pucér nőkről készült posztereket aggat ki a gyárban és nyaranta atlétatrikóban sörösüveggel a kezében ácsorog a sütögető mellett. Apropó atlétatrikó. A ruhadarabot itt nem a sportolókról, hanem a feleségüket verő boganekről nevezték el, méghozzá  wife-beaternek.  Az itteni fiatalok, akik egyenesen imádják a beöltözős bulikat, gyakran tartanak bogan partykat. Ilyenkor a fiúk a feleségverő-trikókon kívül, kockás flanel ingben és koptatott farmerben jelennek meg. A lányok pedig sárgára kenik magukat barnító krémekkel; szőke parókát, hatalmas fülbevalókat aggatnak magukra és a lehető legízléstelenebb színekből összeválogatott szuper kicsi szerkóban jelennek meg. De a nagy ülepű melegítő alsók, a fejre húzott kapucnis pulóverek és a tipikus ausztrál gyapjúbőrből készült ugg csizmák is mind-mind lehetnek a bogan-stílus kellékei. Az egyik slágereket játszó rádió adó rendezett már Nemzeti Bogan Napot is, amelyre a szubkultúrát kifigurázó fiatalok természetesen Ford Falcon kisteherautóval és Holden (itt Holdennek hívják az Opel márkát) Commodore-val érkeztek oda. Ezek az autómárkák már évek óta szállítják hűségesen a boganeket bárból bálra, munkából kocsmába és persze otthonról a bevásárlóközpontokba.

Bogan-vagon: a tűzpiros Ford Falcon kisteherautó (ute) (WikiCommons)

Bogan-vagon: a tűzpiros Ford Falcon kisteherautó (ute) (WikiCommons)

A huszonegyedik század elején ugyanis megjelentek a modern boganek, akiknek más vágya sincs csak a fogyasztás és az élvezetek maximalizálása. Az úgynevezett Cashed-Up Boganeket (a kezdőbetükből adódik a rövidítés: CUBs, azaz bocsok) talán a feltörekvő, új gazdag sznobokhoz hasonlíthatjuk. Ők is természetesen kétkezi munkások, hiszen minden bogan szakmunkás, de nem minden szakmunkás bogan. A pénzes-boganek azonban a marketingesek kedvencei, hiszen minden státusz-szimbólumnak, felkapottnak, márkásnak számító árut megvesznek. Ruháikon mindig ott ragyognak a márkajelek, kiegészítőiket általában Louis Vuttontól vagy Ray Bantől szerzik be. Persze néha a hamisítvány is megteszi. Frizurájukat sem a régi német focistákéhoz igazítják, hanem azt kivasalják, melírozzák, mint az ausztrál focisták teszik. Így a legtöbb pénzes bogan szőkére csíkozott, vasalt hajat visel. Pénzzel ugye nem lehet ízlést vásárolni, a lóvés-boganek a giccs és a kommersz éltetői. Nemcsak viseletük, de lakásuk is erről árulkodik. Ha a csúnya kövér Buddha fejek divatba jönnek, akkor a bogan telerakja a nappaliját, kertjét, vécéjét csupa csúnya, kövér Buddha fejekkel. Pedig nem érdekli a vallás és semmit nem tud a buddhizmusról sem. Ugyanez történik a mini Eiffel tornyokkal is, amelyek Párizs hangulatát hivatottak a külkerületi lakóházak előszobáiba varázsolni. A bogan-szakértők Ausztráliában az IKEA-t is bogan-bútorgyárnak nevezik. Ez megdöbbentett. Ezenkívül, tudni kell azt is, hogy a modern bogan kicsit világlátottabb őseinél. Általában Bali szigetére vagy Thaiföldre jár nyaralni. Vedelni. Ha elvetődik a világ más részeire, akkor az ottani kultúrával leginkább a helyi ételeken és sörökön keresztül ismerkedik.

A szubkultúrának ez a feltörekvő rétege úgy alakult ki, hogy Ausztráliában egyre kevesebb ember akart kétkezi munkából megélni. A munkaerő kínálat hiányában a szakmunkások bére igencsak megemelkedett.  Az építőipar virágzik. Egyre több a bevándorló, nő a népesség: kellenek új lakóhelyek. Ha épülnek a házak, akkor kell ács, villany-, és vízszerelő. De így jutnak egyre több munkához a szobafestők és a bádogosok is. Persze helyzetük nem mindig irigylésre méltó. Szinte minden nap hajnali négykor kelnek, a tűzforró melegben sokszor a háztetőkön kopácsolnak, de munkaórák között sokan nagyobb kényelemben élnek, mint diplomás társaik. Egyszóval ez az ország a szakmunkások számára mennyország. Ebben a macsó kultúrában, ha valaki kétkezi munkából él, az sokak szemében férfibb a férfinál. Már a tizedik iskolaév befejezése után elmehet valaki szakmunkásképzőbe, ahol három év alatt kitanulnak egy-egy szakmát. Ez azt jelenti, hogy még húsz éves koruk előtt szakmával a kezükben, fix keresetben részesülnek. Ráadásul nem is olyan rosszban. Nem egyszer nevetik ki volt középiskolai osztálytársaikat, akik szakadtan az egyetemi könyvek felett görnyedeznek, délutánonként pedig krumplisütögetéssel gyorséttermekben gyűjtenek zsebpénzt. Ezalatt a tradie (ejtsd tréjdi, ez a tradesman szó töredéke és szakmunkást jelent) elkezdi építeni a jövőjét. Gyakran előbb lesz háza, mint diplomás barátainak, sőt talán medencéje is. Mire a közgazdász, jogász barátai elkezdenek főállásban dolgozni, addigra ő már vadi új tűzpiros Ford Falcon kisteherautójával rója az utakat: bárból bálra, munkából kocsmába és persze otthonról a bevásárlóközpontokba, ahol megveheti azt a plazmatévét, amelyről egyetemista haverjai még évekig csak álmodozhatnak.

A boganség persze a nyugati országok legtöbbjében jelen van, nemcsak Ausztráliában. Lehet, hogy valahol mindenkiben ott lakozik egy kis bogan? Hiszen mindenki szeret dőzsölni, jól élni, divatosan kinézni. De ha a bogan-féle életvitel csak ennyiből állna, akkor a marketingesek minden márkás, divatos cuccot így reklámoznának: „Let your inner-bogan free!: Eresszd szabadjára a benned lakozó bogan-t!” Lehet, hogy ízig-vérig bogannek kell lenni ahhoz, hogy elhiggyük: egy új telefontól, egy Bali-úttól vagy egy plazma tévétől többek vagyunk? Talán bogannek mégiscsak születni kell?!

SMG©

Minden érdeklődő számára ajánlom az ausztrál bogan-szakértők blogját: http://thingsboganslike.com/the-full-list/ A blog segített nekem is a bejegyzés pontosításában.

CAN I HELP YOU, MATE?

„Hey, mate. Do you know where the sugar is?”– így kell Ausztráliában megszólítani a boltost, ha nem találjuk a cukrot. Nem szabad man-t használni, ez itt nem Amerika. Sőt, még a buddy és a dude is idegenül hangzik. Itt mindenki csak: mate, (ejtsd: méjt) azaz haver. Nemcsak a boltos, de a szomszéd is mate, a taxisöfőr is mate, sőt az ember felesége és gyerekei is mind-mind mate-ek. A szövetségi parlament szolgáltatói osztálya 2005-ben arra kérte dolgozóit, hogy az épületbe lépőket ne szólítsák mate-nek. Ez olyannyira felháborította a képviselőket, hogy hamarosan parlamenti vita alakult ki a mate-szócskával kapcsolatban. A szolgáltatói osztály hivatalnokait megdorgálták és a portások, biztonsági őrök újból mate-ként szólíthatták meg az épületbe belépő turistákat, képviselőket, diplomatákat.

A mateship, azaz a haverság fogalma olyannyira fontos, hogy az állampolgársági vizsgára felkészítő könyvben ezt többször is kiemelik. Itt a mateship definíciója a következő: helping and receiving help from others, especially in difficult times. Azaz a haverság annyit jelent, hogy segítünk másoknak vagy segítséget kapunk másoktól, főleg nehéz időkben. A példamondat pedig így hangzik: When my car broke down, the other drivers helped to push it int he spirit of mateship. (Mikor lerobbant a kocsim, a többi sofőr a haverság szellemében segített megtolni az autót.) S bár az egész kicsit furcsán – nem túl magyarosan – hangzik, mégis van benne valami. Ausztráliában az ember valamiért hozzá szokik a segítéshez.

Talán a segítőkészség a zord körülmények miatt fejlődött magasabb szintre. Hiszen a természeti katasztrófák rendszeresen megtépázzák az itt lakók idegeit. Északon, a trópusokon ciklonok borzolják az ott lakók kedélyeit. A déli és keleti partvidékre az áradások a jellemzőek. A bozóttüzek pedig az ország nyugati, déli és keleti államaiban tombolnak nyaranta. Idén januárban óriási áradások voltak Queensland államban. A főváros üzleti negyedét is teljesen elöntötte a víz. Egyik barátunk titokban jegyet vett Brisbane-be és beállt várost takarítani.

A marysville-i leégett telefonfülke

A 2009-es Fekete Szombat alkalmával Viktória államban a rendkívül magas hőmérsékletnek (46 fok), a szél sebességének és a már tíz éve tartó aszálynak köszönhetően a bozóttűz megállíthatatlannak bizonyult. Majdnem kétszáz ember égett halálra. Embereket autóikban menekülés közben értek utol a lángok. Akik túl élték, azt mondták a recsegés, a zúgás és a hőség Armagedonná varázsolta a szép, turista völgyet. Az itt fekvő Marysville kisváros szinte porig égett. A telefonfülkék az aszfaltra olvadtak. A bevásárló utcából néhány cölöp maradt csak meg. Azok közül, akik életben maradtak sokan inkább elköltöztek. Nem tudták emlékeiket a valósággal egyeztetni. Akik itt maradtak nulláról kezdhették újra. A segélyeket Ausztrália szerte elkezdték gyűjteni. Még az észak queenslandi árvízkárosultak is adakoztak a bozóttűz áldozatainak megsegítésére. A tűzvész óta templomunkból minden szombaton kijár egy kis csapat a városkába. Olyan emberek, akik két szombat között jogászként, tanítóként dolgoznak. Hétvégén mégis hajlandóak hajnalban kelni, csak azért, hogy a marysville-i pisztráng farmot, a kávéházakat újra működni láthassák. Segítenek a szerencsétlen családoknak életüket újjáépíteni. Még akkor is mikor a média és a világ rég megfeledkezett róluk és sorsukról. De nem kell ahhoz természeti katasztrófa, hogy az itteni emberek másoknak segítsenek (a haverság szellemében). Autóbalesetem után hetekig nem kellett főznöm, mert az emberek egymásnak adták a kilincset és megtömték a fagyasztómat.

Rengeteg ausztrál családnak van örökbe fogadott afrikai, ázsiai vagy dél-amerikai gyereke. Na nem a szó szoros értelmében. A kisgyerekek saját hazájukban élnek, az őket szponzoráló emberek pedig különböző szervezeteken (World Vision, International Needs, Watoto, Compassion) keresztül állják a gyerekek oktatási és egészségügyi költségeit. Elég havi harminc dollár is. Barátaink két tíz év alatti kislánya, zsebpénzüket egy velük egy idős ázsiai kisgyerek szükségleteire költik. Leveleket írnak egymásnak, és arról álmodoznak, hogy egyszer életben is találkozhatnak.

Karácsony tájékán sokan pakolnak tele cipősdobozokat minden jóval, hogy azt a Samaritan Purse dolgozói eljutathassák a fejlődő országok rászoruló gyerekeihez. A karácsonyfát is lehet segélyszervezettől rendelni, ami nemcsak azért jó ötlet, mert önkéntesek házhoz hozzák, hanem azért is, mert a pénz automatikusan a szegények megsegítésére megy. A fa alá kerülő ajándékokról is lehet úgy gondoskodni, hogy közben az ember minden kiadott fillérjével jó ügyeket támogat. Karácsonyi ajándékba sokan kapnak mostanában kecskét, tyúkot, szúnyoghálót vagy éppen vécé kagylót. Ezeket különböző segélyszervezetek katalógusaiból lehet megrendelni (Oxfam, Tear, Samaritan Purse, World Vision). Az ajándékozó 5-10-20 dollárt fizet az adott szervezetnek, cserébe kap egy képeslapot, amelyen képpel illusztrálják, hogy a pénz mire megy majd. Például: öt dollárért kecskét kap majd egy afrikai; húszért egy hónapig egy egész falu tiszta vizet ihat Indiában. Az ajándékozó a kártyát odaadja egy másik embernek ajándékba, aki örülhet, hogy abból a pénzből életet mentettek, amit neki szántak volna ajándékra.

És ez még nem minden. Az ember itt futhat, sétálhat, bicajozhat akár evezhet is valamilyen cél érdekében. Azaz például, ha valaki úgy akarja kedvenc jótékonysági szervezetét támogatni, hogy fut értük egy maratont, az megteheti. Méghozzá úgy, hogy a maratont szervező cég oldalán regisztráltatja magát és barátait, ismerőseit így arra kérheti, hogy a weboldalon keresztül pénzösszeggel támogassák őt. Így futottak már barátaink kórházakért, az embercsempészet megállításáért és a szex-rabszolgák felszabadításáért is. Sógornőmet például már többször lehetett támogatni abban, hogy 40 órán át éhezzen. Gondolom örült, hogy kicsit fogyott is közben, de mindenestre a befolyt összeget az éhezők megsegítésére fordította a ’40 óra éhség’ nevű kampányt indító szervezet. Viszont lehet reggelit, ebédet, vacsorát is szervezni úgy, hogy vendégeinket arra kérjük, dobjanak be egy kis aprót a perselyünkbe, amit utána az afrikai szárazságban éhezők, vagy a rákbetegek megsegítésére bejegyzett szervezeteknek adunk.

Ezt 100%-osan az arc növesztette. (www.movember.com.au)

A jótékonysági ügyek mostanában már egyre több hónapot is kisajátítanak maguknak. Így Ausztráliában a férfiak körében a november már évek óta Movember (mo azaz moustache röviden), azaz a bajusznövesztés hónapja. Ilyenkor a férfiak, ha jól áll nekik, ha nem: bajuszt növesztenek és így próbálják felhívni a prosztatarák veszélyeire a figyelmet. Persze minden egyes bajusznövesztő bejelentkezik a kampányt indító szervezet honlapjára (így le lehet ellenőrizni, hogy a bajuszos kéregető tényleg a cél érdekében szőrös-e vagy sem), ahol ismerősei, barátai pénzösszeggel támogathatják az arcszőrzet-növesztőt. A pénz persze a prosztata rák megelőzésére, gyógyítására megy. Egyik hamburgeres lánc Movember idején minden pénteken ingyen hamburgerrel honorálja azokat, akiknek szőrzete már 50 dollár feletti összeget gyűjtött.

Frocktober – ölts ruhát! (www.frocktober.org)

A nők sem hagyták magukat, 2007-ben a petefészek rák ügye érdekében kisajátították az októbert és Frocktobernek keresztelték. Ausztrál szlengben a frock szép ruhát jelent, ergo ilyenkor a nők egy hónapon át ruhát viselnek. Most már ugye sejthető miért. Igen! A petefészek rák megelőzésére és gyógyítására gyűjtenek.

De ahhoz, hogy az ausztrálok segítsenek, nem mindig fordulnak már meglévő szervezetekhez, hanem ha kell, maguk alapítanak egyet. Találkoztam már olyan ausztrál édesanyával is, aki azt állította, hogy a tortadíszítésen kívül semmihez nem ért. Aztán egyre jobban el kezdte őt érdekelni a szex rabszolgák sanyarú sorsa. Dél-kelet Ázsiában sok családban a szülők kénytelenek kislányukat, kisfiaikat eladni prostituáltnak, csak hogy megtudjanak élni. Az eladott fiatalok, gyerekek rabszolgasorsban élnek, s rosszabbul bánnak velük, mint a kutyákkal. Az említett ausztrál két gyermekes anyuka kitalálta: ő segíteni akar ezeken a szerencsétleneken. Családjával kiköltözött Kambodzsába és már évek óta vezeti a Bloom Asia (www.bloomasia.org) szervezetet, ahol a prostitúcióból kiszabadított lányokat megtanítják a cukrász mesterség titkaira. Így a marcipánvirágok és torták készítéséből fenn tudják magukat tartani és elkerülhetik, hogy valaki újra eladja őket. Mivel Kambodzsa francia gyarmat volt, a cukrászsüteményeknek még a mai napig is külön kultuszuk van az országban.

Mások a középiskola befejezése után önkéntesként elutaznak a világ egyik szegényebb negyedébe és szociális munkásként dolgoznak árvaházakban, iskolákban, kórházakban.

Azoknak az ausztráloknak, akiknek sem úszni, sem futni, sem Ázsiába költözni nincs kedvük, de segíteni és adni mégis szeretnének, azok számára is létezik egy könnyű megoldás. Ők a bankjuk internetes oldalát úgy állítják be, hogy minden hónapban fizetésük egy részét egy jó ügyet szolgáló ember vagy szervezet számlájára utaltatják automatikusan.

Aztán persze lehet azon gondolkodni, hogy miért ilyen “jók” ezek az emberek? Talán lelkiismeretfurdalásból adnak, mert ha tudják, hogy megtették a napi jót akkor élvezhetőbb este a pezsgőfürdő? Lehet. De a szerencsétleneknek olyan mindegy milyen indíttatása volt annak aki neki adott. Azt is lehet mondani, hogy akinek van, az könnyen ad. Azonban ahhoz, hogy valaki adjon a kevés is elég. Azt is meg lehet osztani. Gyermekkorában az ember csak kap: ételt, italt, szeretetet, törődést. Aztán ahogy fejlődik, rájön: adni is tud. Ahhoz, hogy valaki tudatosan tudjon adni – időt, pénzt, figyelmet – sok minden más mellett leginkább szellemi fejlettségre és érzelmi érettségre van szüksége. Állítólag az adakozás, a sportoláshoz hasonlóan, boldogság hormonokat generál, amelyekre rá lehet szokni. A világnak talán több ilyen függőre lenne szüksége. Persze nem minden ausztrál ilyen. De valahogy mégis a társadalomban van egy érett felelősségtudat.

Aztán lehet azt is mondani, hogy minek aggódnak ezek az anyukák a tőlük távol élő rabszolgák sorsán? De talán még mindig jobb, ha ezen aggódnak és nem Isaura kiszabadításán. Vagy azon, hogy mikor döglik már meg a szomszéd tehene. S bár lehet, hogy a „Haver, végre neked is megdöglött a tehened!” mondat magyarul nem helytelen, de az „I am glad your cow is also dead, mate” viszont rendkívül ausztráltalan. Nem a nyelvtan miatt.

SMG©

CIRKUSZT ÉS FOLYÉKONY KENYERET!

 

Melbourne Cup

November elseje most mind Melbourne-ben, mind Magyarországon munkaszüneti nap. Míg otthon az emberek a temetőbe mennek, koszorúkat, gyertyákat helyeznek el hozzátartozóik sírján, addig Melbourne-ben a lakosság apraja-nagyja csinosan felöltözik és kimegy a flemingtoni lóversenypályára. Már ha ki tudja fizetni a beugrót. A Melbourne Kupa idejére minden bolt és iroda bezár, ezért mondják a helyiek, hogy ez a verseny az egész nemzetet megállítja. Egyes iskolákban is tanítási szünetet írnak ki erre a napra. Férjem privát katolikus iskolájában anno be kellett menni ezen a napon is, de a verseny idejére bekapcsolták a tévét, és minden gyerek választhatott magának egy lovat, aminek szurkolt.

Az állomások Melbourne szerte megtelnek tollas fejdíszt, kalapot viselő nőkkel, akik a tavasz színeiben pompázva, rendkívül drága ruhákban indulnak a lovira. Persze sokan azért élelmesek és a lóversenyre vásárolt ruhát már másnap visszaviszik az üzletbe, mondván: „Sajnos, kicsi volt.” Ha megtartotta az illető a számlát, és még az árcédulát is visszacsempészte a göncre, az eladó nem mondhat semmit: vissza kell adni a pénzt. Némelyik nőnek azonban még a tisztítóba is el kell vinni a ruhát, mert egy ilyen lovas bulit nehéz foltok nélkül megúszni. Ugyanis, az emberek ilyenkor mást sem csinálnak, csak isznak. Egész nap kint állnak a pályán, és kalap ide-vagy oda, a melegben a sok pezsgő mégis könnyen a fejükbe száll. Aztán estefelé az állomások megtelnek a tollas fejdíszt, kalapot viselő nőkkel, akik tavaszi ruháikban rókáznak a sínek mellett, miközben a miniruhák alól elkezdenek kibukkanni a színes bugyik is. A férfiak közül is sok jut hasonló sorsra, csak ők öltönyben teszik mindezt és nem viselnek színes bugyikat. (Mindenről itt lehet meggyőződni: http://au.sports.yahoo.com/galleries/g/6420984/cup-carnival-hangovers/6428332/)

Akinek nem telt a belépőre, vagy akit nem vonz a versenypálya hangulata, de azért pénzt szívesen nyerne, az a nap folyamán a fogadási irodákban teszi meg tétjét és otthon vagy barátok közt követi a verseny alakulását. Az összeröffenések során a baráti kör tagjai általában pénzt dobnak egy kalapba és egymás között is fogadnak. Egy ilyen sportos-grilles buli alkalmával az ausztrál társaság nő tagjai általában a konyhában sertepertélnek, vagy körbeülnek és női magazinba illő témákat járnak körül. A férfiak pedig kivétel nélkül mind sörrel a kézben ácsorognak a barbie körül a kertben. Barbie nélkül ugyanis nincs igazi ausztrál ünnep. Mindenkinek van legalább egy barbieja. A kis, kerek háromlábúak elférnek még egy hatodik emeleti garzon erkélyén is. De jártam már olyan családi házban ahol két szántóeke nagyságú Barbien (azaz barbeque-n) sütötték a húsokat. Össznépi használatra felállított grillsütőt, vagy ahogy a „mindent-becéző” ausztrálok hívják „barbie-t” itt minden szóra érdemes parkban is találni. Az ember elsétál a henteshez, majd leül egy parkban, egy gombnyomással bekapcsolja az elektromos grillezőt, és már sütheti is a kolbászt, szalonnát, emumellet vagy akár a kengurubélszínt. (Az ausztrál húsimádó nemzet, s talán az egyetlen, amely képes felnyársalni és elfogyasztani mindkét címerállatát.) Egy ízig-vérig patrióta ausztrál számára az ünnep – legyen az karácsony, születésnap vagy nemzeti ünnep  – húspogácsákkal megrakott barbie, alkohol és sport nélkül nem ér semmit. Így a legtöbb ausztrál munkaszüneti napot és nemzeti ünnepet az epikuroszi örömöknek szentelik a hazafiak.

Január 26-án, Ausztrália napon, amelyet az őslakosok inkább Invázió Napként emlegetnek, az ország az első angol foglyok partraszállását ünnepli. Ilyenkor mást sem csinál az ember, csak eszik és valahol, valakikkel húst sütöget. Ekkor tombol az országban a krikett szezon, ha valakit érdekel, hogyan lehet fehér öltönynadrágban kis labdákat ütögetni az nyugodtan menjen el egy meccsre. Ezt nem csak Ausztrália napon, de karácsony másnapján, december 27-én is megteheti, akkor játsszák ugyanis az egyik legnagyobb krikett teszt meccset. Karácsonykor, mivel nyár van, az ember egyébként szintén kerti sütögetés keretében ünnepli Jézus születését. II. Erzsébet 1926 áprilisában jött világra, az ausztrálok mégis június második hétfőjén ünneplik születésnapját, kivéve Nyugat Ausztráliát, ahol októberben tartják a nagy napot. Persze az uralkodó születésnapja is, mind minden más nemzeti ünnep alkalmat ad arra, hogy összeröffenjenek az emberek. S bár télen grillezni nem a legjobb, Erzsébet királynő mégis jó okot ad a sörök, borok és a sport élvezetére. Melbourne-ben hagyomány, hogy minden évben e napon megküzd egymással az ausztrál foci két nagy csapata a melbourne-i démonok és a szarkák. Egyesek azt is szeretnék elérni, hogy szabadnappá tegyék az ausztrál foci döntőjének napját is, amelyre mindig szeptemberben kerül sor, azonban ez úgy tűnik gazdasági szempontból nem érné meg. Ugyanis, még az Ausztrál Futball Liga sem tudna annyi pénzt generálni ezen a napon, hogy a munkaszüneti nappal járó kieséseket fedezze.

Egyetlen egy olyan munkaszüneti nap létezik a naptárban, amikor egy kicsit magába száll a nemzet, ez pedig az ANZAC (Australian New Zealand Army Corps) nap. Az első világháború idején Törökországban a szövetségesek – köztük a partra szállt ausztrál és új-zélandi katonák – csúnya vereséget szenvedtek a törökök Atatürk által vezetett csapatától. A Gallipolli-ban vívott nyolc hónapos csatában elesett katonák emlékére április 25-én hajnalban misét tartanak minden nagyvárosban. Itt Melbourne-ben a szabad ég alatt jönnek össze a patrióták a Botanikus kert lábánál fekvő emlékműnél. Az ANZAC naphoz nem is igazán az elesettek miatt ragaszkodnak a hazafiak, hanem azért is, mert ez volt az első olyan csata, ahol az ausztrálok saját zászlójuk alatt harcoltak és nem úgy, mint Anglia csatlósai. Ezen a napon évekig nem tartottak fontosabb sporteseményeket, sőt, ha ANZAC nap vasárnapra esett még a hétvégi focimeccset is lefújták. Ám az ausztrálok nem sokáig tudták magukat türtőztetni, hiszen nem ünnep az ünnep sport nélkül. Így 1995-re újabb tradíció született: az ANZAC napon rendszeresen összecsap a tojás alakú labdát rugdosó szarkák (Melbourne Collingwood kerülete) és szúnyogok (Essendon) csapata.

Ebből is látszik, hogy az ausztrálok nem szeretnek szomorkodni. Sörözni, pezsgőzni és sportot nézni viszont annál inkább. A fogadásról nem is beszélve.

Míg Magyarországon majdnem minden nemzeti ünnepen és munkaszüneti napon halottakról, kivégzettekről vagy elesettekről emlékezünk meg, és a Himnuszban megénekeltekhez híven tudatosítjuk minden generációban, hogy a magyar nép megbűnhődte már a múltat és jövendőt; addig ez a múlttal alig rendelkező ország saját himnuszához híven ünnepel: „Ausztrália, örvendezz, mert mindannyian szabadok és fiatalok vagyunk!” És ez így is van. Itt Ausztráliában mi sose halunk meg. S amíg élünk, november elején inkább a lovira járunk a temető helyett.

SMG©

A BÉRLŐK TÁRSADALMA

Délután ötkor kollégám hazaindul. Végigsétál Melbourne egyik főutcáján, majd lekanyarodik egy kis mellékutcába. Egy tízszintes ház főbejáratát kinyitja a mágneses kártyájával, beszáll a liftbe. A kártyát az érzékelőhöz nyomja és fél percen belül a harmadikon van. Ott lakik ugyanis. Még ha akarna sem tudna az alatta lakóktól cukrot kölcsönkérni. A mágneses kulccsal csak a harmadikra és onnan csak a földszintre viszi a lift. Lépcsőház bent nincs, csak a ház külsején: vészkijárat. Nem tudja kik a szomszédai. Bár egy párszor már összefutott velük. Tűzriadó alkalmával. De gyorsan cserélődnek. Bérházban lakik, tele bérlakásokkal. Most éppen házra gyűjt, s ha lesz elég pénze, kiköltözik egy jó messzi kerületbe, ahol olcsó az ingatlan. Hátha a belvároson kívül megszűnik a bérlők társadalma.

***

Lakó. Bérlő. Albérlő. Albérlet. Bérlakás. Sőt! Közszolgálati lakás. Ezek a szavak számomra sokáig pejoratív jelentéssel bírtak. Lakótelepek előtt elhaladva gondolatban mindig lebontottam az első falat és egymás hegyén-hátán képzeltem el az ott élőket. Arra gondoltam, hogy az itt lakók valamiféle szociológiai-pszichológiai kísérlet résztvevői. Valaki statisztikai elemzéseket végez rajtuk és felméri, vajon magasabb-e a válások aránya és a mentálhigiéniás betegek száma azok között, akik ilyen kertnélküli, betonketrecben élnek. Csak rémálmaimban képzeltem el lakásban az életemet. Aztán ahogy öregedtem, rájöttem, hogy még mindig jobb, ha az embernek van egy lakása, mint az, ha nincs semmilyen ingatlan a nevén.

De a lakbérrel még mindig nem tudtam megbarátkozni. Ha valaki lakbért fizet, az pénzügyileg felelőtlen vagy csak diák – gondoltam. Külföldön töltött diákéveim során aztán pakolhattam a gyümölcsös ládákat az éjszaka közepén, csakhogy kifizethessem a lakbért. Dániában sokan éltek albérletben, mindez nem volt annyira meghökkentő. Kezdtem megszokni a dolgot. Aztán miután Ausztráliába költöztem, rájöttem, hogy a nyugati országok közül itt lehet a legkedvezőbb áron lakást bérelni. A bankhitelek segítségével ingatlantulajdonossá sem nehéz válni, csak a törlesztési részletek havonta kétszer-háromszor annyiban kerülnek, mint a lakbér. Lakásból pedig nincs hiány. Itt mindenhol építkeznek, lakásokat adnak ki, házakat adnak el.  Fiatal ország, még fejlődő korban van. Baráti vagy munkahelyi összejöveteleken, a beszélgetés során legalább egyszer valaki megemlíti, hogy házat szeretne venni. Mások arról fecsegnek, hogy mekkora házat vettek és éppen milyen átalakítást végeznek rajta. Aztán vannak, akik órákig képesek azt ecsetelni melyik ingatlanügynökséggel tárgyaltak és pontosan mennyit kell még spórolniuk álmaik lakására.

Az öröklés itt nem jellemző. A szülők, a jó egészség-megőrzési programoknak köszönhetően szinte száz évig élnek, és mielőtt meghalnának, a gyerekek örökségét elutazgatják. Eladják a házukat, önként beköltöznek egy idősek otthonába (ami sok esetben olyan, mint egy luxushotel non-stop orvosi ellátással) és nyugdíjasan bejárják a világot. Áthajózzák Európát. Megnézik a pálmafás tengerpartokat az ország északi partvidékén. Mintha Horatius Delliushoz írt verse lenne ars poétikájuk:

“Elmégy, s a jószág itt marad és a ház
hol lent a szőke hűs Tiberis locsog,
elmégy s a halmozott javaknak
nem te örülsz, örököst dagasztasz.”

A lakás árak és az átlagkereset viszonya 1965 és 2010 között Melbourne-ben

A lakás árak és az átlagkereset viszonya 1965 és 2010 között Melbourne-ben

Szóval a fiatalok közül senki sem vár arra, hogy szülei házát megörökölje. Így aki tud, az vesz.

Először kölcsönt, aztán ingatlant. Mivel hatalmas a kereslet, az árak sem evilági magaslatokban járnak, amelyeket még feljebb nyom az, hogy az ázsiai országok gazdagjai befektetés céljából egyre több lakást vásárolnak Ausztráliában.  Ezek az ingatlanok sok esetben üresen állnak és várnak. Talán arra, hogy még jobban felmenjen az áruk. A belváros egyik kerületében egy garzonlakás több mint tízévi keresetembe kerül. A kertes házakról már nem is beszélve. Holott, az ausztrál házak nem téglából, hanem legtöbb esetben falemezekből készülnek. Egyáltalán nem hőszigeteltek és gyakran a szellőző lyukak miatt átfúj rajtuk a szél. Főleg télen lehet ezt érezni. Az ablakok sem duplák. Télen, ha vendégségbe megyünk, mindig vinni kell magunkkal pokrócot, mert sok lakásban központi fűtés sincs. Ahol pedig van, az ott lakók biztos spórolnak, és inkább sapkában közlekednek odabent is, minthogy befűtsenek. Szálltam már meg olyan háznál is, ahol láttam a leheletemet. Szóval, ezeknek a fadobozoknak nincs akkora értékük, mint amennyibe kerülnek. Persze, ha Ausztrália közepén vagy bárhol vidéken keres valaki lakhelyet, nagyobb kínálattal és alacsonyabb árakkal fog találkozni. A száz éve épített vidéki kistemplomokat, ahol kihaltak a gyülekezeti tagok, most kezdik elárverezni. Így lesz a nagyvárosi gazdagoknak kiskápolna a vidéki nyaralójuk. Apropó, jártam már olyan parókiában, ahol az Istenben nem nagyon hívő lelkész megőrült a lakberendezésért és teljesen a Vogue magazin stílusában – rózsaszín falakkal, nehéz bársonyfüggönyökkel, görög szobrokkal, pincsi kerámiákkal és kristálycsillárokkal – rendezte be a paplakot.

De nem ő az egyedüli, akinek vallása a lakberendezés.  A Bunnings nevű barkácsáruházban a férfiak beszerezhetik azokat az eszközöket, amelyektől lakásunk, házunk elnyerheti az álomformáját. Sok nő szinte mániásan rója a lakásberendezési üzleteket. A porfogó giccseket, az antik bútorokat, a lámpákat áruló üzletek száma is gombaként szaporodik. Mindenki díszít, mindenki szépít. Fiatal lányok blogokat írnak, amelyekben szebbnél szebb lakásokról készítenek fotókat és arról álmodnak, hogy majd ők is ilyen helyeken lakhatnak egyszer. Mindenki, mintha az örökkévalóságra rendezkedne be.

Persze a bérlők kreatív szabadsága korlátozott. Európai szokásokkal ellentétben, az albérletben lakók itt egy szöget sem üthetnek bele a falba anélkül, hogy a tulaj véleményét kikérjék. Nem festhetik át csak úgy a falakat, nem tarthatnak csak úgy háziállatot. Sőt! A szerződés szerint, még vendég sem aludhat náluk a tulajdonos beleegyezése nélkül. Viszont a bérlakás nem csupasz. Van benne általában mosogatógép, csillár, konyhabútor és sok esetben beépített szekrény és mosógép is. Akár bútorozott lakást is lehet bérelni. Ez akkor jó, ha az ember külföldről érkezik és semmije, senkije nincs itt. De sok internetes oldalon lehet használt bútorokat venni. A mi lakásunkat így rendeztük be, a svéd összerakós csodabútoroknál olcsóbb, de jobb minőségű használt kanapéval, asztallal, székekkel. Ezenkívül, a lomtalanítás során is érdekesebbnél érdekesebb dolgokat lehet találni. Egyik barátunk egy egész útmentén-talált-hangszerek gyűjteményét tudhatja magáénak.

Bérelt lakásunkban se kutyám, se macskám. A lengyel tulaj nem engedi. De legalább nem kötnek röghöz a törlesztő részletek. Nem köt ide sem ingóság, sem ingatlan. Nem leszek elmozdíthatatlan. Bármikor tovább állhatok. S ha azon siránkozom, hogy Magyarországon már biztos saját lakásunkban vagy éppen házunkban élhetnénk, akkor német sógornőm arra emlékeztet, hogy a világon sok helyütt, sokan, sosem álmodnak arról, hogy saját hajlékuk legyen. És ilyenkor nem a hajléktalanokról beszél, hanem arról, hogy Németországban vagy Szingapúrban sok jómódú ember élete végéig bérlakásban lakik. Szóval a lakástulajdonhoz fűződő viszonyom lehet, hogy csak szocializálódásom eredménye. De egyvalami azért mégiscsak elszomorít. A szomszédság. Hiszen még ha meg is barátkozik az ember a szomszédokkal, azok egy bérlő társadalomban igen gyorsan cserélődnek. Más lakásba, jobb környékre költöznek, vagy házat vesznek. Így hát itt nincsenek Manci nénik, Sanyi bácsik, akik ha szeretjük őket, ha nem, de végigkísérik életünket. Nincsenek, akik tudják, mi történik az utcában, a házban, a gyerekekkel és az öregekkel. Nincsenek, akik mindent kilesnek. Nincsenek, akik kíváncsiak ránk. Ez fáj a legjobban a bérlők társadalmában: az egymásrautaltság teljes hiánya.

SMG©

 

 

 

A FÜLETLEN MACSKA ÉS ELNYUGATIASODOTT TÁRSAI

Gyermekkoromban mindig volt a háznál macska. Nünüke volt az első, akire emlékszem. Főleg régi fényképekről. A fekete-fehér kandúr süket volt és csókaszemű. Állítólag ez a két apró fogyatékosság a macskáknál együtt jár. Aztán egyik cicánkat a szomszéd németjuhásza a szemem előtt tépte szét. Átharapott testét ölbe kaptam és sírva rohantam apuhoz: varrja össze. Egy másikat véletlen bezártunk a kazánházba két hétre, s mire hazaértünk a nyaralásból a macska megbolondult. Nem csoda. Egy macskakölyök egyik évben karácsonykor az éjféli misére követett minket és az út során elkallódott. Aztán nem is egy cicánkat az autók préselték palacsintává. Egyik ismerősünk Micikéje is így végezte. A gazdáját úgy megviselte, hogy a főúton ott hever kedvence teteme, hogy napokig inkább kerülő úton járt munkába. Aztán anyu megunta barátnője szenvedését, kislapáttal és nylon zacskóval elindult és felkaparta a Mici-matricát az útról, majd átadta a szatyrot a macskatulajnak, aki kedvencét méltó temetésben részesíthette.

A macskákkal aztán nem csak a sors, de mi is rosszul bántunk. Akkoriban nem tűnt fel, hogy mondjuk a macska bajuszának levágása már kínzásnak számít. Nem tudtuk, hogy szegény állat éjjel neki ment a falnak. Fekete foltos fehér macskánkra egyszer alkoholos filctollal extra foltokat festettem, hogy esztétikusabb legyen bundája. Nagyapám pedig gyakran vitte a túlságosan szapora macskák leszármazottait kocsikázni a határba (zsákban), ahol aztán szabadon eresztette őket és legtöbbjük sosem tért haza. Egyikük azonban fél év múlva megtépázva mégis becsöngetett. Ez a kis zsákos kocsi-túra mégis valamilyen módon humánosabb volt, mint a dédnagyanyám módszere. Ő ugyanis vödör vízbe fujtotta meg a rakásra született kismacskákat. Na, ezrét itt Ausztráliába már börtön járna. Tehát, a magyar vidéken megszoktam, hogy a macskák sorsa kicsit drámai, életük kalandos, amelyet kóborlás, hazatalálás és nemegyszer a tragikus halál jellemez.

Ausztráliába érve az ember azért megérzi, hogy nem itt szocializálódott. Itt nem idegeskednek, nem stresszelnek feleslegesen. Magyarországon mindenki tud mesterfokon szenvedni. Mindig keresni kell problémákat. Kákán is csomót. Itt a világ hátsóudvarán, az ember szabadidejében inkább grill partykra jár, parkokban sportol és tengerparton dőzsöl. Közben persze azért néha hiányérzete támad: nincs min idegeskedni? Nincs min felhúzni magunkat? Ilyenkor szoktam én beleolvasni a magyar napilapokba, mások meg talán felhívják rokonaikat. Nem tudom. A lényeg, hogy itt az emberek idegrendszere elpárnásodott és életük kicsit felületesnek tűnik. Gondjaik néha bizony ál-gondok.

Számomra az elnyugatiasodottság legjobb mércéje az adott kultúra háziállatainak (főleg macskáinak) életszínvonala. Ezeknek a kis kedvenceknek itt több joguk van, mint a világon sok embernek.  Ezeket nem lehet csak úgy felrúgni, megölni, megverni. Nem lehet őket láncra verni. Ezeknek persze én is örülök, de néha zavar, hogy a háziállatok sorsa több embert aggaszt, mint mondjuk a hajón ideérkező menedékjogot kérőké, akiket menekülttáborokba suvasztanak. Nemcsak két hétre, hanem hónapokra, sőt évekre.

A kisállatok itt nemcsak évi több ezer dolláros luxuskaját zabálnak fel, – maradékot senki nem ad cicáinak vagy kutyáinak, mert attól romlik a foguk és fénytelen a szőrük – de egészségügyi ellátásuk is horribilis összegekbe kerülhet a gazdáknak. Habár már a gazdák pénztárcáit orvosolandó, hogy az egyik nagy élelmiszer hálózat kisállat egészség-, és életbiztosítást is árul. Hallottam már olyan kutyáról, amelyet elütött az autó és gerinc, csipő és egyéb műtétei 30 ezer dollárba kerültek. A család csak akkor engedte meg a kutya elaltatását, mikor már nem tudták tovább finanszírozni a véget nem érő operációkat. Egy másik ismerős macskája, a májbetegségtől kezdve a lábsérülésig mindenféle betegséget összeszedett. Annyit ültek az állatorvosnál, hogy az orvos a macska halála után emlékplakettet tett ki a váróteremben annak a széknek a támlájára, amelyen az évek során az állat és gazdája hosszú órákat töltött.

Saját élményeim és az ehhez hasonló történetek után, már azt hittem macskaügyben nem sok meglepetés érhet, de tévedtem. A minap vendégségbe mentük és a házigazda nagy fehér macskája, míg gazdája a konyhában sertepertélt, dorombolva felugrott az ölembe. Ugye ezek a háziállatok olyan becsben vannak tartva, hogy a fekete frissen vasalt nadrágomról sem mertem egy jól irányzott kézmozdulattal lelökni az állatot, mert féltem rám uszítják az RSPCA-t (Royal Society for the Prevention of Cruelty to Animals: állatvédő szervezet, amely az állatok ellen elkövetett bűnözést hivatott meggátolni vagy megelőzni). Éppen azon gondolkodtam, hogyan tudnám lerázni a lelkesen hozzám dörgölődző állatot, mikor észrevettem, hogy nincs neki füle! Vagyis csak a füljáratait lehetett látni, de nem voltak égnek álló fülcimpái. „Te jó ég!” – kiáltottam – „Ennek a macskának lejött a füle!” A mellettem lévő másik vendég, aki éppen állatorvos volt, teakortyolgatás közben unottan közölte. „Ah, yeah. Fehér macska. Ausztráliában ezeknek a fülük bőrrákot kap és le kell őket vágni. De régen ennek is volt füle. Én még láttam fülesen. Csak aztán a vér állandóan csöpögött a cimpáiról ezért levágták neki.” Jaj! Ekkor szegényt már tényleg nem mertem lelökni. Inkább én álltam fel. De szerencse, hogy itt sok templomban tartanak állat-áldás napot, amikor a hívek elvihetik kedvenceiket megáldatni. Sokan ilyenkor arra kérik a papot, hogy az állatka gyógyulásáért járjon közbe Istennél. Ezeken a nyílt napokon a templomok megtelnek kiscicákkal, madarakkal és mindenféle ölebekkel. Főleg a melbourne-i „Rózsadombon”, azaz Toorakban láttam ilyeneket.

Majdnem minden egyes háziállat miskárolt, hogy még véletlenül se szaporodjon, véletlenül se kóboroljon el szerelmi vágyai miatt. A legtöbb kisállat kereskedésben kapható kismacska, úgynevezett kismacska-gyárakból származik, amelyek ellen persze egyre többen fellépnek. Ez annyit jelent, hogy egyes egyedeket nem ivartalanítanak, csak csináltatják nekik a kismacskákat. A nőstény persze tisztára kikészül az állandó szüléstől és lógó mellekkel, lefogyva hamar el is pusztul. Addigra azonban a gazdája pénztárcája jól megvastagodott, mert egy-egy kiscica – főleg ha törszkönyvezett – több száz dollárba is kerülhet. Az igazi állatbarátok szerint nem állat kereskedésekben, hanem közvetlenül a bejelentett tenyésztőktől érdemes cicákat venni. A macskákat sokhelyütt már mikrochippel lehet megvásárolni. A huszadik században még a nyakörv volt kötelező, de ma már a cica nyakában beültetnek egy kis chipet, amely tartalmazza a tulaj és az állat adatait. Így, ha megtalálják, vissza tudják juttatni hozzánk, illetve így tudnak ránk pénzbírságot kivetni, ha az állat bajba keveredik.

Az állatok azonban sok gondoskodást igényelnek. Egy normális élelmiszerüzletben egy egész sort szentelnek a kedvenceinknek. Itt aztán lehet kapni kaparófát, nyakörveket, ínyenc kaját. Még csörgőt is. Láttam már 14 kilós degeszre etetett macskát is, amelyet az állatorvos diétára és testedzésre fogott. A kutya-macska kozmetikák meg teljesen megszokott jelenségek minden kerület főutcáján. A hydrodog nevű vállalat, pedig nem más, mint egy kívül kutyává, belül kutyamosóvá kialakított lakókocsi, amely házhoz megy és egy órán belül megmossa, megnyírja a család kis kedvencét. A macskák körmeit is levágják, hogy ne vadásszanak le semmiféle védett kakadut vagy oposszumot. (Sokat kellene fizetni az RSPCA-nek, ha rajtakapnák.)

Lassan kezdem megszokni én is a nyugati kényelmet, és itteni életemben nekem sem lenne helye egy tragikus sorsú, igazi ösztönéletet élő háziállatnak. De komolyan mondom, szinte otthon éreztem magam a minap, amikor rajtakaptam egy szürke, izmos, látszólag kóbormacskát, (akit még az RSPCA nem igazoltatott) ahogy megtámadta a szomszéd kövér Vöröskéjét. Aztán a szürke minden nap eljött megverni a naiv vöröst, aki nem tanult és továbbra is rendszeresen a sufni alatt süttette magát a délutáni napon. Tegnap láttam, ahogy a szürke ismét feltűnt a szomszéd háztetőjén. Megint kereste áldozatát. Körbe tekintett, és ahogy jobbra fordította a fejét észrevettem, hogy már csak egy szeme volt. A másik helyén véres lyuk tátongott. Tudtam Vöröskének, jól nevelt ausztrál háziállatnak, nincs karma. De azt is felmértem, hogy gazdájának udvara apró, éles kavicsokkal van kirakva. Később tudtam meg, a szomszéd férfit magyar mostohaapa nevelte.

©SMG 2011

Ha érdekelnek a nyugati macskák, akkor olvasd el az angolul íródott  identitászavarral rendelkező macskáról szóló Psychocat című 10 perces drámát is: PSYCHOCAT

AUSZTRÁL ÁLLATSÁGOK

Tabula rasa.

Az ember azt sem tudja hol van.

Reggel még a szemét sem nyitotta ki, de már összezavarodott. Hallja a kacagójancsi majomröhögését és a magpie (ausztrál szarka) visítását és meggyőzi magát arról, hogy ez maga a Jurrasic Park. Ez az első gondolta. A második pedig: még álmodom. De nem. Kinyitja a szemét és rájön: ezek Ausztrália hangjai.

Aztán telnek a napok és a hetek, és lassan hozzászokik, hogy az irodájának ablaka alatt kakadusereg üvölt. Pár hónap után már észre sem veszi, hogy az utcákat nem galamb-, hanem sirályszar lepi. S lassan meg sem lepődik azon, hogy autóvezetés közben, kengurut, koalát vagy emut gázolhat el, ha figyelmetlen. Kengurut és emut elgázolni pedig nem olcsó mulatság. A hatalmas állatok szinte teljesen szétroncsolják a karosszériát.

Egy-két év után, mikor kempingezni megy, szinte köszön az arra járó „medvemalacnak”, a vombatnak, amely pont olyan, mint egy megelevenedett, kicsit szőrös, alacsony, barna éjjeliszekrény. S alig telik el pár év már sejteni fogja, hogy nem létezik a drop-bear, az a speciális koalafajta, amely a fákról hullik rá az emberek fejére és tépi őket darabokra. Hiába próbálják a helyiek beetetni, addigra már tudni fogja, hogy bár Ausztráliában csak szörnyek élnek, de azok is főleg a vadonban és nem mind valódi.

De aztán mégis elbizonytalanodik megint, mikor rájön, hogy mérges kígyóval még az IKEA árnyékában is össze lehet futni. Ez megtörtént eset. Egy reggel a munkába biciklizők útjába állt egy kétméteres barna kígyó. A pseudonaja, a legmérgezőbb kígyók egyike. Harapásától máris egy paralízissel, véralvadási zavarokkal és vesekárosodással lehetünk gazdagabbak. A kerékpárosok tisztelettudóan leszálltak járgányukról, türelmesen megvárták míg át kelt az úton az állat. Majd szótlanul visszapattantak a nyeregbe és továbbtekertek. A kígyók nem mindig közlekednek ilyen gálánsan, előfordul, hogy kicsit agresszívabbak. Egy barátnőnk barátnője egy kígyóharapás miatt újból tanulhatott járni, beszélni, sőt élni is. Ugyanis egyedül ment kirándulni. Na, ilyet itt nem szabad csinálni. Mindig tudatni kell valakivel, hogy hova mentünk és mikor, hogyha esetleg nem kerülünk elő, akkor legalább tudják, hol keressenek a mentőcsapatok. S ez nem röhej. Ausztrália ugyanis kontinensnyi ország, itt rengeteg a bozótos, sivatagos terület és minél messzebbre kerülünk a nagyvárosoktól annál rosszabb a mobilhálózat lefedettsége. Tehát ha valaki kempingezni hív, akkor arról ne is álmodjunk, hogy mi majd haza smsezünk ha megérkeztünk. Sőt, hiába büszkék az ausztrálok arra, hogy majdnem minden kórházban megvan minden kígyómarásnak az ellenszere, ha a kígyó a mobilfedettség nélküli vadonban kétszáz kilométerre a semmi közepétől valakit megmar, akkor nem tudom, hogy szól oda a mentőknek.

Az ausztrálok mindennek ellenére nem beszariak, hiába él itt a világ legtöbb mérges pókja, csípős medúzája, harapós cápája. Néha kiraknak egy-egy táblát, hogy itt és most nem ajánlatos bemenni az óceánba úszni, mert már ennyi és annyi embert szétcsípkedtek a medúzák. Mégis boldogan úszkálnak az emberek a strandon. Vagy: ezen a területen sok a kígyó, itt és most nem ajánlatos kempingezni. Ezt sem nagyon veszik komolyan. “No worries mate, they are more scared of you!” „Ugyan öregem, a kígyó jobban fél tőled”- mondják. Szóval ezek boldogan vernek sátrat a kígyósban, fürdenek a cápásban. S ha az ember aggodalmaskodik, akkor még hülyének is nézik és odaszólnak: „Toughen up mate! Erősödj meg öregem!” Itt szégyen és gyalázat az aggodalmaskodás. Itt mindenre rávágják: semmi gond! Az aggódás a gyengeség jele. Más választása nincs az embernek. Megerősödik. Muszáj, mert másképp minden alkalommal mikor megpillant egy tenyérnagyságú pókot a zuhanyzóban: szívinfarktust kapna. S akkor már jobb, ha visszamegy oda lakni, ahonnan jött.

© SMG 2011