SZEGÉNY EMBER ÜDÜLŐJE

Kórházban ülök. Mellettem (ausztrál) férjem. Infúzió a karjában.

–          Jó az élet! – mondja. Így magyarul.

–          Jó! – felelem. Belőlem nem a morfium beszél.

Várunk az orvosra. Az ablakon kinézek miközben B. lassan elalszik. Öreg téglaház áll odakint az üvegablakos irodaházak tövében. Eszembe jut egy kórházi vizit. Mamával mentünk Pestre EKG-re. Abban az időben éppen nem szerettem a gimit. Felment a vérnyomásom. Reggelente vérzett az orrom. A váróban gyönyörű, kétszárnyas, több mezős fehér ablak volt, amelyen át beszűrődött az udvari lámpa sárgás fénye. Odakint hullott a hó.  Hatalmas pelyhekben. Valahogy az ember megpihen, ha törődnek vele. Jó orvosok kezében még a kórházakban is rátör a nyugalom. Almalevet és szendvicset kínál B.-nek a nővér. Csirkéset kér. Hátra dőlök. Megállt az idő. Csend van. Csak az infúzió csepeg.

****

Tavaly kétszer kerültem sürgősségire Ausztráliában. Egyszer azonnal megműtöttek, mondván életveszélyes állapotban vagyok. A második esetben ott töltöttem egy éjszakát. Autóbaleset. Egy fiatal lány a piros lámpa ellenére belénk kanyarodott. Neki nem lett semmi baja. Az autónk totál káros lett. Hála Istennek B. is megúszta. Nekem megrepedt pár bordám, egy csigolyám. A térdem sem lesz soha az igazi. De! Lehetett volna sokkal rosszabb.

Háromra oldalra fordítunk...

–          Szervusz! A nevem Megan! Én leszek a nővéred az éjszakára! Hogy érzed magad? Hogy elzsibbadt a hátad? Várj egy kicsit, hívok egy pár kollegát, oldalra fordítunk és kicsit megsimogatom a hátadat. Jó? – mondta az éjszakai nővér a sürgősségin, majd adott még egy adag fájdalomcsillapítót.

Közben valaki felkiáltott: – Hol késik az adrenalin? Egy gép sípolt. Egy csapat ápoló futott el az ágyam előtt. A mellettem lévő betegnek megállt a szíve. Nem láttam ki volt az, mert függöny volt közénk húzva. A fájdalomcsillapító  – talán morfium – lassan elkábított. Nem is emlékszem sikerült-e megmenteniük a szomszédot.

Másnap reggel áthelyeztek az agy- és gerincsérültek osztályára. Reggelire, ebédre, vacsorára az étlapról választhattam. Ha véletlen átaludtam az ebédidőt, akkor később hozták a felmelegített ételt. Sőt, még a látogatóimnak is jutott narancslé, almalé vagy ásványvíz. S bár itt is eltartott egy ideig mire az orvosok megállapították, hogy kell-e műtét avagy sem; mégis valami nyugalom szállt meg. Minden más gondolatom, aggodalmam a sarokba szorult. Megpihentem. Hirtelen egyértelművé vált, hogy mennyire kevés dolgot tudunk befolyásolni, uralni az életben. De azóta ezt megint elfelejtettem.

A szomszéd ágyon egy tizennyolc éves lány feküdt. Velem szemben szintén egy tizenéves. Mindketten vidéki úton vezettek, mikor valaki 120-val beléjük rohant. Frontális ütközés. A legrosszabb. Mindkettőt helikopter szállította Melbourne-be. Az egyik lányhoz minden hajnalban jött az anyja. Egész nap ott ült. Hotelben szállt meg. A mellettem fekvőhöz az apja járt be naponta.  Immár harmadik hete. Este nyolcig folyamatosan ott ült az ablak mellett, újságot olvasott és várt. Lányának több bordája, csigolyája elrepedt, kiestek a fogai, keze, térde szilánkokra tört. Három hete feküdt a hátán. Viszketett mindene. Éjszakánként sírt. Jöttek a nővérek. Valamikor több is. Megfordították. Megsimogatták, megmasszírozták. Megpisiltették. Nem kiabáltak vele. Senki nem kérte, hogy hagyja abba a hisztit. Nem akarták meggyőzni arról, hogy rajta kívül még rengeteg beteg van az osztályon. Pedig minden este így ment ez. Állítólag már hetek óta. Engem nem zavart. Sajnáltam őket. Olyan fiatalok. A velem szemben lévő lány ápolónőnek tanult, de a többszörös kézműtét után úgy tűnt sosem fogja tudni mozgatni minden ujját. Azon gondolkozott mit kezdjen majd magával miután felépült. Érdemes-e nővérnek tanulni csonka kézzel?

Ez állami kórház volt. Ennél már aligha tudom elképzelni, hogyan kezelhetik jobban a betegeket a privát kórházakban. Itt is, mint a sürgősségin, minden ágy körül függöny volt. Elhúzhattuk, ha akartuk. Az ágyon két zsinór lógott. Az egyik a vészjelző gomb volt, amivel a nővéreket lehetett hívni. Ilyenkor az ágy végén és a szobaajtó felett meggyulladt egy kis lámpa. Innen tudták az ápolók hol keresik őket. A másik távirányítóval az ágyat lehetett állítani. Javíthattunk a magasságán, a háttámláján. Karnyújtásnyira tőlem a plafonról lógott egy kis tévé, amelyet közelebb húzhattam, ha akartam. Ha behúztam a függönyt és halkra vettem a készüléket, a többiek nem is nagyon tudták, hogy tévézek. Általában csend volt. Kivéve az autókat. Az autók zúgtak hajnaltól késő estig. A kórház ugyanis a melbourne-i Albert Parkban volt, a Forma 1-es pálya mellett. A versenyautók búgása elgondolkoztatott. A sebesség áldozataként nehéz volt megérteni mások miért hódolnak a száguldásért. Miért nem a szülészetet tették a kórház pálya közeli szárnyába?

*****

Ausztráliában autóbaleset esetén a kötelező biztosítás fedezi a kórházi költségeket. Ezenfelül nekem biztosítottak egy takarítónőt is hat hétre. Érdekes módon a török asszony, aki porszívóval a kezében érkezett, húsz évvel ezelőtt pont a mi lakásunkba lakott. Kiderült a szomszéd ugyanaz a fickó volt már akkor is. Megmutatta hol tanult meg a kisfia járni, hol volt az ebédlőasztal, sőt képeket is hozott, hogy lássam milyen színűek voltak a falak és a beépített szekrények ajtói. A biztosító továbbá vett nekem egy kényelmes irodai széket a munkahelyemre. Nehogy a sok üléstől kiújuljon a fájdalom. Sőt majdnem egy éves fizikoterápiát is jóváhagytak.

Mikor először jártam gyógytornán, kifelé menet megkérdeztem az asztalánál ülő fizikoterapeutát, hogy küldjem-e a következőt? Ugyanis láttam, sokan ültek a váróban.

–        Komolyan kérdezed? – nézett rám megdöbbenve a férfi. Láttam, alig bírta visszafojtani a nevetést. Ezért fizetjük a recepcióst! – nyögte ki még mindig enyhén sokkolt állapotban.

Próbáltam neki elmagyarázni, hogy ez tulajdonképpen kulturális dolog, mert ahol én felnőttem ez gyakran így volt szokás, meg ott nem volt recepciós, de a végén inkább ráhagytam.

Ugyanez a fizikoterapeuta a minap arra kért, hogy húzzam fel a nadrágom szárát, mert meg kell vizsgálnia a térdemet. Jó. Majd miután befejeződött a mustra, közölte, hogy a rossz térd miatt a combom izmaira ráfér egy kis masszírozás. Meg is fogja masszírozni, csak akkor gyorsan húzzam már le a nadrágomat. Mivel ekkora már kezdtem tisztába lenni az ausztrál körülményekkel, megszeppenve kérdeztem:

–        És valami takarót vagy lepedőt nem adsz, amit magam köré tudnék tekerni, hogy mégis ne csak bugyiban…?

A gyógytornász velem egy idős.

–        Ezt nem értem. – mondta. Majd hirtelen felnevetett. – Jaj! Nem! Csak a nadrág lábszárát húzd le! – pontosított.

Elmeséltem neki, hogy ahonnan én jöttem ott azon hökkentek volna meg, hogy takarót kérek.

Az elmúlt egy év során sokat javultam, sokat tanultam. Főleg az egészségügyi etikettről. De azért néha szeretek a gyógytornásznak is alkalmat teremteni a kulturális művelődésre. Következő alkalommal azt hiszem, megpróbálok majd egy pénzzel tömött borítékot tenni a zsebébe. Kíváncsi leszek, mit szól majd.

SMG

Reklámok

TERRA NULLIUS

Avagy haza az itthon és otthon között

Nem a te hazád. Évekbe telik mire rájössz agapanthus a neve annak a virágnak, amely nyáron minden sarkon nyílik. Sokáig nem tudod kik itt a híres emberek. Észre sem veszed, ha ez egyik a parkban rád nevet.

*

Egy percig se dédelgess álmokat! Nem lesz itt sokkal jobb. Csak más. Hiszen ember vagy. Magadat magaddal cipeled. Ha otthon ideges lettél, ha nem jött a busz időben, attól még, hogy itt pontosak a buszok, te ideges ember maradsz. Ne ámítsd magad! Itt is emberek élnek. Utadban lesznek, neked jönnek, hülyének néznek. Ha tudnak: megfúrnak, átvágnak, kihasználnak és eldobnak. Te is megbántasz itt is majd mást. Lesznek ellenségeid, irigyeid és áldozataid. Ehhez nem kell magyarnak, elég embernek lenni. Vannak dolgok, amitől nem lehet elmenekülni.

*

Lehet itt majd kevesebben hencegnek azzal, hogy mennyi adót csaltak; kit vágtak át mikor és mennyivel. Nem kérdezik majd mindenütt azt, hogy mennyit keresel. Sőt, nem sírnak majd az emberek mindig a pénz miatt. Itt nem ismerik majd a paraszolvenciát, és a közértes kisasszony sem vág majd pofát: ha a szalámit szeletelve kéred. A kórházban adnak majd kanalat a leveshez, és megtanulod nem baj, ha nem szeretnek, de mégis vannak jogaid. Leesik, hogy tűrni, nem mindig erény. Többet jársz étterembe, tengerpartra. Egyre kevesebbet aggódsz, nyavajogsz. Talán, mert nincs ki hallgassa és mert mindenbe lassan beleszoksz. Arra gondolsz, hogy talán a tenger! Biztos a tenger miatt van az, hogy egyes népek könnyedek, nyitottak, majdhogynem felületesek. De ugyanakkor hódítóak és erősek, mint a hullámok. És közben te, a génjeidben hordozod a bezártságot, s néha még most sem tudod, hogyan kezeld a szabadságot. Eleinte csak bűntudattal tudod.

*

Elgondolkodsz a történelmen is, hogy mennyire másképpen szocializálódtak az itteni emberek. Természetes, hisz mást vártak el tőlünk a tömegek, főnökök, nők meg gyerekek. De nem akarsz már sem embereket sem népeket felmenteni, csak élni. Felnőni, felelősséget vállalni, nem csak másokat okolni, hibáztatni nyomorodért. Döntesz. Maradsz.

*

S bár még mindig nem érted miért nem hallgatják meg mi a válaszod a how are you-ra; és sokszor agyadra megy: a jólétben milyen hiún, mohón és céltalanul néznek az emberek a világba. Nem tudsz majd minden otthonival kapcsolatot tartani. Alig bírsz itt a társadalomba beilleszkedni, miközben folyamatosan otthonról mindenki magyarázatot követel: miért nem írsz, telefonálsz vagy keresel? Ha ott házad volt, most itt bérelhetsz. Ha ott szerettek, most elfelejtenek, lecserélnek. Lesz aki azt mondja, nagyképű lettél. Más arra kér segítsél. Szerezz nekik itt munkát, szállást, barátot. Oszd meg velük, ami neked itt kijutott. Hisz magyar vagy, segíts másokon! S közben minden félretett pénzedet tedd el arra, hogy hazamehess. Értsd meg, ők miért nem látogatnak és ha hazamész fogadd el, hogy elfoglaltak. Ha valaki meghal, a temetésre nem biztos, hogy haza tudsz menni. A rokon halálával évek múltán, mikor hazajutsz, akkor fogsz szembesülni. Az unokahúgaid felnőnek. Csak skypon néznek rád, de igazából nem érdekled őket. Ha gyereked lesz, nem lesz itt nagyanyja. A magyar nyelvet te tanítod neki, de lehet nem lesz foganatja. Az egész gyermekkorod olyan lesz, mint egy álom. S ha hazamész mindig azzal szembesülsz, hogy ez nem az én Magyarországom. Azok az értékek, amiket te még dédelgetsz már nem léteznek ott sem. Hontalan vagy.

*

Egy ember a senki földjén. Az itt élőknek még nem adtál eleget, az otthoniaknak már nem tudsz adni. Ilyen távolságból nem lehet. Az ittenieket egyre jobban megérted, de az otthoniakat már inkább csak elképedve nézed. Hogy mennyit keres a szomszéd? Te már nem kérded. Nincs kedved már azt sem bizonygatni, hogy megérte. Úgy hazamenni, hogy mindenki azt gondolja: ennek ott jó a léte. Nincs kedved megválaszolni, hogy mikor mész vissza. Ha valaki megpróbál benned bűntudatot kelteni, egyre nehezebb a dolga. Belefáradtál az egész kérdéskörbe. És ekkor elkezd letisztulni az egész. S habár mindenki, valahol döntéseinek rabja: kezdesz felszabadulni.

*

Mintha elzsibbadna a lelked. Mintha lebegnél egy szinten, ahol nincsenek országhatárok; sem múlt, sem jövő. S csak remélsz, hogy valamilyen dimenzióban egyszer ennek a sok világnak minden java majd egyesül és minden szeretteddel egy helyen élhetsz. Irreális, de csak ez nyugtat meg. Ez a gondolat. Így semmi más nem fáj és nem fojtogat. Lassan megérted: ausztrál vagy magyar? Nem ez a lényeg. Magyarnak születtél, ez a részed, az éned. De ez az ország jó volt veled: jó most kicsit másnak is lenni. Míg lehet. Élni kell. A mában. Most itt vagy, most ez a te hazád. Mert itt kelsz, itt szeretsz és itt utálsz.

*

Ember vagy itt is, meg otthon is. Mindegy hol vagy a nagyvilágban. Rájössz, hogy talán mindegy is lett volna. Talán, maradhattál volna.

———————
Ti is szoktatok így érezni?

MŰFENYŐK ÉS KABÁTBÉLÉS

Ausztrál december

Este hatkor kilépek Melbourne központjában a munkahelyemről és felveszem a napszemüvegemet. Elsétálok az egyik téren díszelgő több tucat műfenyő mellett, majd belehuppanok az itt álló nyugágyak egyikébe és ritmusosan ringatom a lábamat a hangszórókból áradó jingle bells dallamára. Tiszta karácsonyi hangulat! Ez az ausztrál december.

Itt karácsonykor meleg, gyakran harmincöt fok van. De hiába a hőség, az angolszász hagyományoknak köszönhetően az ünnepi menü sült krumpli és töltött pulyka. Így karácsony napján a konyhákban hatvan, de legalább ötvenöt fok is lehet. Szerencsére sok családnak van medence a kertjében. Mégis a legtöbben sörrel jegelik magukat. Míg az asszonyok asztalt terítenek, krumplit pucolnak és lakást dekorálnak, addig a férfiak alkohollal kezükben ácsorognak odakint a barbie mellett, ugyanis a sütögetőn grillezett húsok nélkül tényleg nincs igazi ausztrál ünnep. A hagyományos karácsonyi desszertet karácsonyi pudingnak hívják, amelynek semmi köze a Magyarországon megszokott pudinghoz. Ennek az angolszász ragadós mazsolakupacnak még a látványa sem étvágygerjesztő. A süteményt a nagymamák készítik el hónapokkal az ünnepek előtt – a fiatalabb generáció készen veszi a közértben -, s az ebéd után brandy-szósszal nyakon öntve tálalják. A puding főzés közben, ha a főzetet az óramutató járásával egy irányba kevergetik és közben kívánnak is valamit, akkor az állítólag az új évben valóra is válik.

A karácsonyi ebédet 25-én fogyasztják el az ausztrálok. Szentestét nem ülnek, sőt 24-e munkanap. A fát már december elsején feldíszítik. A karácsonyfa általában mű, de nem mindig zöld. Tavaly vettünk igazi fenyőt, de Szentestére barnává változott. Kiszáradt. Az utolsó percben sikerült egy műfát beszereznünk. Idén egy jótékonysági szervezettől rendeltünk fenyőt, amelyet persze nem csak azért tettünk, mert a kivágott helyébe új fát ültetnek, hanem azért is, mert önkéntesek szállították házhoz. Most már tudjuk, hogy vízbe kell állítania a karácsonyfát, hogy kibírja az ünnepekig.

Anyósom karácsonyi asztala

Itt nem csak a fára aggatnak díszeket, hanem más angolszász kultúrákhoz hasonlóan, az egész házat kidekorálják. Ki kívülről, ki belülről. Már november végén ideglázban égnek az asszonyok: milyen színű legyen a karácsonyfa, milyen dekorációt rakjanak a kandalló fölé stb. Decemberben, esténként kihagyhatatlan program a karácsonyi fények nézegetése. Az emberek ilyenkor körbeautókázzák a környéket és megállnak minden olyan ház előtt, amely fényáradatban úszik és nézik milyen szép, milyen giccses. Még buszjárat is indul, amely karácsonyi égőkkel díszített házak nézegetésére szakosodott. A legtöbb feldíszített ház lakói esténként kinyitják a kapukat és beengedik a nézelődőket az udvarra. Néhol aprópénzt kérnek belépődíjként. A bevételből néhányan a villanyszámlájukat fedezik, mások pedig non-profit szervezeteket támogatnak vele. Jártunk olyan kidíszített háznál, ahol műhavat is fújtak, s az udvari gyepet befedték fehér kabátbélésszerű anyaggal. Egy másik háznál a garázsban kiállítást rendeztek, ahol legalább 50 különböző életnagyságú Mikulás rázta magát és énekelgetett.

Műhóval betakarva: hull a pelyhes kabátbélés

Lelkesebb keresztény hívő emberek ilyenkor kiállnak az ultra-módon feldíszített házak elé és minden arra járónak kezébe nyomják az evangéliumot, hogy ne felejtsék el miről is szól az ünnep. Pedig sokan már elfelejtették, vagy még sosem hallottak róla. Templomba még karácsony reggel sem járnak sokan, hiszen akkor érkezik a Mikulás (itt nincs Jézuska). A gyerekek általában már hajnalban felkelnek és elkezdik kibontani az ajándékokat, amelyeket a Télapó (szülők) éjjel a fa alá helyeztek. Minden ausztrálnak van egy karácsonyi zsákja is, vagy zoknija, amelyet kilógat a kandallóra vagy ha az nincs, akkor a falra. Persze azt remélve, hogy a Mikulás (vagy valaki más) megtömi mindenféle apró ajándékkal. A gyerekeknek itt kicsit nehezebb dolguk van, ugyanis nehezebb elhinni azt, hogy a forró nyáron a Mikulás bundában érkezik szánon, amelyet itt sosem látott rénszarvasok húznak. Ezért egyre többen mondják a kicsiknek, hogy ide a Miki szörfdeszkán jön, amelyet kenguruk üzemeltetnek. Kicsit képzavaros, de mindent meg kell tenni a mítosz hallhatatlansága érdekében.

Mivel Ausztrália multikulturális ország sokan nem a keresztény kultúrában nőttek fel. Az állam szeretné, ha minden vallás egymással békességben megférne, ezért a karácsonyt is kicsit megcsorbítja a politikai korrektség. A munkahelyeken ilyenkor már nem karácsonyi bulikat rendeznek, hanem év-végi partykat. A kellemes karácsonyi ünnepek helyett pedig azt illik mondani, hogy boldog ünnepeket. Habár, még ajánlatosabb a boldog bolondozást felkiáltással (Happy Silly Season!) köszönteni munkatársainkat, így elvileg nem sértjük meg a más vallású embereket és kevesebb az esély arra is, hogy valaki feljelentsen minket a humán erőforrás menedzsernél vallásos zaklatás miatt. A minap egy hittantanár, aki ma már általános hitismeretet tanít, azon agonizált, hogy törvényellenes lenne-e, ha olyan karácsonyi énekeket énekeltetne az állami iskolában a gyerekekkel, amelyek a jászolban lévő Jézusról szólnak. A muzulmán megsértődne, a hindu meg nem is értené. – mondta. Zsidó, muzulmán, sőt hindu barátaimat valójában nem zavarja Jézus születésének ünnepe, lehet inkább azokat idegesíti, akik minden vallástól egyöntetűen agybajt kapnak.

Piknikes karácsonyi koncert

Mindenesetre december közepén a városok parkjaiban több helyen is rendeznek gyertyafényes hangversenyeket, amelyek során piknikező emberek gyertyákkal a kezükben énekelnek karácsonyi zsoltárokat.

Ausztráliában rengeteg bevándorló él, sokan családjuktól és barátaiktól távol, igen egyedül érzik ilyenkor magukat. Az utcák kiüresednek, a boltok bezárnak. S bár a karácsony napját férjem családjával töltjük, a Szenteste mindig jó alkalmat nyújt arra, hogy meghívjunk olyanokat, akiknek egyébként nem lenne hova menniük. Két éve egy tucat perzsa töltötte nálunk a Szentestét, majd együtt mentünk éjfélkor istentiszteletre. Az egyik iráni házaspár még sosem járt keresztény templomban. Az úrvacsoravétel előtt, mikor a lelkipásztor mindenkit megkért, hogy járuljanak az asztalhoz az irániak a fülembe súgták illedelmesen, hogy ők nem szeretnének az asztalhoz járulni, mert már korábban vacsoráztak.

Egy-szó, mint száz: vallásuktól függetlenül, mindig mindenki szívesen eljött, akiket eddig meghívunk magunkhoz szentestézni. Hiszen a politikai korrektség és a nagy meleg ellenére, a karácsony Ausztráliában is mégiscsak a szeretet ünnepe.

Mindenkinek áldott ünnepeket: kellemes karácsonyt és boldog hannukát kívánok!

SMG ©

HOGYAN LEHET AUSZTRÁLIÁBA KIJUTNI?

Állampolgársági oklevél

Mivel Magyarország határait nem csapdossák hullámok, Ausztrália pedig egy sziget, legelőször célszerű tengert keresni. Így ajánlatos délnek, nyugatnak vagy északnak venni az irányt, habár az utóbbi kettő kicsit kerülőútnak bizonyul. A lényeg, hogy tengerre szállva, viszonylag olcsón, habár összkomfortosnak nem mondható módon lehet utazni. Nem kell itt most luxushajókra gondolni, elég egy csónak vagy tutaj is. Minél kisebb és minél több ember ül benne, annál kalandosabb az út. Adrenalin-fakasztó. Extrém. Aztán hónapokig lehet a vizeken hánykódni (sic!) és ha szerencsénk van, akkor el is érjük Ausztráliát. Bármilyen bizarrnak is hangzik, de sokan tényleg így kötnek ki a kontinensnyi ország partjain. Másokat a Karácsony-szigetek körül megállít az ausztrál rendőrség. A ladikokban általában menedékjogot kérők, embercsempészek utaznak, akiket mind egytől-egyig letartóztatnak és menedéktáborokba dugnak. (De még ők mondhatóak szerencséseknek, mert sokan az út során az óceánba vesznek. Családostól.) A menekült státusz odaítélésére, azaz arra, hogy humanitárius vízumban részesüljenek a letartóztatottak a menekülttáborokban várnak, ahová média nem teheti be a lábát. Nem tudhatjuk milyen körülmények között élnek itt az emberek.  A Bevándorlási Hivatal pedig nagyon lassan dolgozik. Azt mondják, körülményes és nehéz felülvizsgálni ennyi papír nélkül érkezett ember ügyét. Közben a tévé vagy a rádió néha bemondja, hogy a villawoodi menekülttáborban a bent lakók összevarrták a szájukat, felgyújtották az épületet, vagy felvágták ereiket. Az őrületbe kergeti őket, hogy hónapokig, évekig nem tudják mi lesz velük: visszaküldik-e őket hazájukba, ahol egyeseket a halál vár vagy maradhatnak itt down under. S mindennek ellenére 2010-ben 6879* ember érkezett ilyen módon Ausztráliába. Számuk egyre csak nő. De én mégsem ajánlanám ezt a módszert. Ausztrália bevándorlóinak ezek a szerencsétlenek még két százalékát sem teszik ki. Mégis a legtöbb szó róluk esik a sajtóban. Az ausztrálok közül sokan félnek tőlük. S bár az ország hatalmas, mégsem nagyon akarják őket beengedni.

A Western Sydney Egyetem egyik tanulmányából** kiderül, hogy bár a legtöbb ausztrál büszke multikulturális országára, mégis negyven százalékuk úgy érzi: egyes népcsoportokat nem kellene beengedni. A minap taxival utaztam és a sofőröm egy vietnámi öreg úr volt. Hosszú volt az út – Melbourne egyik kerületéből átjutni a másikba igen macerás – így elmesélte, hogy a kommunizmus elől menekült el Vietnámból. Rozoga hajón érkezett ide, illegálisan. Papírok nélkül. Boat-people: így hívják itt őket. Megkérdeztem, mit gondol, mit kellene a kormánynak tennie a növekvő számú hajóval érkezett menedékjogot kérőkkel. Azt mondta, „ezeknek” most sokkal könnyebb, ő nem szorgalmazza, hogy „ezek” ide jöjjenek. Neki sokkal nehezebb volt anno, nem bántak vele ilyen kesztyűs kézzel, mint most „ezekkel”. Bumm. Aki már itt él, sokszor elfelejti honnan is jött. Ezt mondta minap egy magyar barátnőm is, aki menekültként jött férjével Ausztráliába még a nyolcvanas évek derekán. Férje azonban állandóan elégedetlenkedik: „Ez sem jó, azt sem jó, ez sincs, az sincs!”. Ilyenkor Márta rákiált: miről beszélsz, elfelejtetted honnan jöttél?

Apropó férj. Az elmúlt tíz évben igencsak megszaporodott azok száma, akik házastársi vízumokat kérelmeztek: 1998-ban még csak 26 ezer ilyen vízumot adtak ki, 2008-ra ez a szám már majdnem elérte a 40 ezret. Nem csoda. A világ ugyanis egyre kisebbé vált az internetnek és a viszonylag olcsónak mondható repülőjegyeknek köszönhetően. Az ausztrálok nagy része középiskola után eltölt legalább fél évet egy másik kontinensen. Nem ritka, hogy a tengerentúl talált párjukkal térnek vissza. Ausztráliában él a világon a legtöbb vegyes házasságban élő pár. Azonban aki azt gondolja, hogy hozzámenni egy ausztrálhoz egyből szabad utat biztosít az országba: az téved. A „szerelem-menekültjeinek” bizony több kiló papírt kell leadni, ami azt bizonyítja, hogy kapcsolatuk valós és nem kitalált. Ha egy ausztrál vőlegény (pl.) európai menyasszonyát be akarja hozni az országba, először ideiglenes eljegyzési vízumot kérelmeznek a hölgynek borsos áron. Az ausztrál állampolgár a szponzor, ő neki kell kezességet vállalnia külföldi párjáért. A Bevándorlási Hivatalnak képeket kell küldeni, kapcsolatukat igazoló közös számlákat, egymásnak írt leveleket, sms-eket. Sőt! Ausztrál állampolgársággal rendelkező ismerősöknek is tanúskodni kell a kapcsolat hitelességéről. Ha a menyasszony megkapja a vízumot, beléphet az országba, ahol a házasságkötés után kérelmezheti a házastársi vízumot, persze ezt sem ingyen. Minden egyes új vízumkérelemre újabb és újabb árcédula van ragasztva. Ezenkívül, újra kell képeket küldeni, immár az esküvőről is. A bevándorlási hivatalnok kérhet közös bankszámlát igazoló dokumentumot, albérleti szerződést vagy akár a franciaágyról is fotót. Mindezt persze azért, hogy meggyőződjenek, hogy a kapcsolat nem szakadt meg. Ha a frigy tényleg szerelemből köttetett, akkor valószínű nem fognak semmit kifogásolni és fél éven belül kézben is tarthatjuk az ideiglenes partner vízumot, amit áthidaló vízumon lehet Ausztráliában kivárni. Majd újabb papírok beadása és néhány száz dollár után megint lehet a véglegesített partner vízumért folyamodni, ami már csak egy lépésnyire van az állandó tartózkodási engedélytől (PR – permanent residency). Az utóbbi feltétele, hogy az illető két évet eltöltsön házastársként az országban. Aztán megint két év és akár állampolgárságért is lehet folyamodni. Északon, a trópusokon, egy magyar szájhős azt állította, hogy ő ausztrál állampolgársága megszerzése után már öt feleséget hozott így ide. Akkor éppen egy orosz táncosnő (!) lakott nála. Azonban a Bevándorlási és Állampolgársági Minisztériumnak is feltűnt mindez és felszólították: hagyja abba a külföldi nők Ausztráliába importálását. Lehet, hogy most majd férfiakkal kezd?

Ausztrál letelepedési engedéllyel rendelkezők eloszlása szülőhazánként 2006-ban

Talán az ilyen és hasonló esetek miatt alakult ki az a furcsa helyzet, hogy a jelenlegi ausztrál törvények rendkívül szkeptikus módon kezelik a külföldi párral rendelkező ausztrál állampolgárok kérelmét.  Az viszont kevésbé érdekli őket, hogy egy külföldi szakképzett munkavállaló éppenséggel kit hoz ide. Ausztráliában ugyanis létezik egy olyan bevándorlási kategória, amely azoknak ad letelepedési engedélyt, akik olyan képzettséggel rendelkeznek, amely Ausztráliában hiányszakmának minősül. (A lista itt található meg: http://www.immi.gov.au/skilled/sol/) 2007-ig a legtöbben család egyesítés céljából vándoroltak ide (van ilyen vízum is), de a 2007-2008-as évben kiadott vízumok legnagyobb többségét (68%)*** az úgynevezett gazdasági bevándorlóknak adták. A kormány célja ezzel a vízumtípussal a gazdaság fellendítése volt, s bár a 2009-es gazdasági válságnak köszönhetően kicsit megcsappant az így odaítélt vízumok száma, mégis most is így jönnek ide a legtöbben élni. Leginkább egy jobb élet reményében. Sok esetben családostól. Így került ide egyik latin-amerikai ismerősünk is. Ricardo informatikusként még be sem tette a lábát az országba, de már kezében volt a PR, azaz a letelepedési engedély. Vele jött Amaya is, aki persze nem sokat beszélt angolul. Sőt! Szakmája, képzettsége sem volt, bár dolgozott luxushajókon és felszolgált itt-ott amott. De mivel Ricardo menyasszonya volt, ő is már PR-val landolt a melbourne-i Tullamarine reptéren. S bár nem volt nekik sem könnyű, hiszen az angollal is meg kellet birkózniuk, mégis több mindenhez volt joguk, mint egy házastársi vízumon itt élő külföldinek, akinek párjának családja már generációkon keresztül ezt a száraz, piros homokos földet taposta. Az ehhez a latin-amerikai párhoz hasonló gazdasági bevándorlók kapcsolatának hitelességét nem firtatja a Bevándorlási Hivatal. Nem érdekli a hivatalos szerveket, hogy dúl-e a szerelem kettőjük között vagy sem. De talán még őket, magukat sem. Hiszen igen meglepődtem mikor Ricardo és Amaya két év itt lét után úgy döntöttek, hogy kapcsolatuknak vége. Mindenesetre a tanulság így is és úgy is az, ha valaki Ausztráliába szeretne élni, de nincs itt se családja, sem megfelelő szakképzettsége és még embercsempészek hajójára sem akar felülni, annak célszerű jó partnert fognia. Na nem ausztrált, hanem egy szakképzett külföldit, akinek mestersége rajta van az ausztrál hiányszakmák listáján. De vigyázat! A hiányszakmák folyamatosan változnak. Azok a nemzetközi diákok, akik csak és kizárólag azért iratkoznak be valamiféle ausztrál oktatási intézménybe, hogy diákvízumon kitanulhassanak egy olyan mesterséget, amely szerepel ezen a bizonyos listán, gyakran ráfáznak. Mire befejezik az iskolát, már telítődik a szakma. Nem kell több szakács, fodrász vagy nyúlvadász. Ilyenkor, a diákvízum lejártával mehetnek haza. De mivel sokan- főleg az ázsiai országokból ­­- családjuk félretett pénzét emésztették fel a tandíj kifizetésére, azt gondolván, hogy az iskola befejezése után egyből letelepedési engedélyhez jutnak; most szégyenkeznek hazamenni. Így, sok diák marad itt illegálisan, szélsőséges esetekben modernkori rabszolgák lesznek: nevetséges összegekért dolgoztatják őket, gyakran saját honfitársaik.

A Bevándorlási Hivatal legfrissebb adatai szerint jelenleg Ausztráliában 58400 külföldi tartózkodik illegálisan. A legtöbben az angolszász nemzetek szülöttei, akik lejárt turista, working-holiday (turista vízum, amely lehetővé teszi, hogy az illető részmunkaidőben dolgozzon) vagy munkavállalói vízummal rendelkező kanadaiak, amerikaiak vagy legfőképpen britek. Ők vízumuk lejárta után egyszerűen csak tovább maradnak az országban. Elfelejtenek hazarepülni. Pedig jelenleg 36-féleképpen lehet Ausztráliából Európába vagy Európából Ausztráliába szállni. Budapestről már 27 óra alatt ideérhetünk, úgy, hogy közben csak egyszer kell megállni.

Összegzésképpen állíthatom, hogy idejönni nem nehéz, de igencsak fárasztó. Itt maradni azonban nem minden esetben könnyű. Az élet ugyanis, itt sem fenékig tejfel. De ez már más téma, amelybe azért sem kezdek most bele, mert kicsit úgy hangoznék, mint Imi bácsi, aki még az ötvenes évek közepén érkezett ide. Fél évszázaddal később tengerparti házában fogadta egyik Magyarországról érkezett barátomat, aki az itt élő hazánkfiairól forgatott egy kisebb riportot. A kamerának Imi bácsi keserű arckifejezéssel elmondta, hogy szörnyű nehéz volt itt megállnia a helyét, mennyit csúfolták fiatalon az akcentusa miatt és egyébként is, mennyire hiányzik neki Magyarország. Mikor barátom befejezte a felvételt és letette a kamerát, megrökönyödve nézett körbe a férfi teraszán. Az óceán habosan mosta a sárga homokos partot. A napfényes kék égen egy felhő sem volt. Talán még pálmafákat is látott a dűnés strand mentén. Majd ránézett a csillogó szemű öregre: „Maga ilyen környezetben tényleg ennyire szenved?” „Jaj, édes fiam” – felelte az öreg – „a kamerának azt kellett mondani, hogy szar itt az élet, mert ha megtudják a magyarok, hogy itt nekem milyen jó, bizony mind idegyünnek!”

SMG ©

Felhasznált weboldalak:

*www.rethinkrefuggees.com.au

** http://www.uws.edu.au/__data/assets/pdf_file/0007/173635/NationalLevelFindingsV1.pdf

*** http://www.abs.gov.au/AUSSTATS/abs@.nsf/Lookup/3416.0Main+Features22009

BORN TO BE A BOGAN, AZAZ BOGANNEK SZÜLETNI KELL!

„Here, there is no culture, just nature!” – mondják gyakran azok az ausztrálok, akik Európában ugyanúgy csüngnek a történelmi, filozófiai, irodalmi történeteken, mint hétvégenként a sörös üvegeken. Hosszú-távú európai tartózkodásuk után pedig sokuk kisebbségi komplexusban kezd el szenvedni, mondván: „Jaj, ezek az európaiak mindent tudnak, olyan műveltek!”. Persze enyhe túlzás azt hinni, hogy minden európai művelt, de azt sem állíthatjuk, hogy minden ausztrál kultúrálatlan. Míg Amerikában szinte naponta kellett elmagyaráznom, hogy Magyarország hol is van, addig a Dél Keresztje alatt majdnem mindenki ismer legalább egy magyart. De való igaz, Ausztráliában létezik egy olyan réteg, amely nem nagyon kiváncsi a világra. Ergo nem is nagyon tud róla semmit, mivel itt, bolygónk hátsóudvarán, sokáig erre nem is nagyon volt szükség. Ausztrália első lakosait 1788 január 26-án „igázta” le az a tizenegy-hajónyi „telepes”, akik Nagy-Britannia fogdáiba már nem fértek be. Aztán a zord körülmények lakhatóvá tétele során nem nagyon volt szükség a Byron versek szavalására, vagy a latin szavak magolására. S bár nem minden ausztrálnak fegyencek az ősei, de sokszor úgy tűnik, sokak számára még ma is a kissé durva, bunkó stílus jelenti az ízig-vérig ausztrál ideált. Akik így gondolkodnak, azokat hívják bogannek (ejtsd bógen).

Eleinte, a hetvenes- nyolcvanas évek során főleg a nagyvárosok külső kerületeiben élő metálosok hívták bogannek magukat. A kifejezést akkor kapták fel a köznyelvben is, mikor a nyolcvanas évek derekán egy ausztrál sorozat főszereplője elkezdte „lebógenezni” azokat, akiket nem szeretett. A sorozatban egyébként bemutattak egy, a szubkultúrának készített magazint is, amelynek a Vogue után szabadon, csak Bogue volt a neve. Így szépen-lassan a fekete szűk farmeres, hosszú hajú, puma-csukás egyénekről a lepukkantabb kerületek ízléstelenül öltözködő lakóira szállt át ez a megnevezés. Ekkor készült ez az ausztrál sláger is a boganekről:

A kilencvenes évek végére már így határozta meg az egyik ausztrál szleng szótár a bogan jelentését: „egy olyan szubkultúrához tartozó egyén, aki rock zenét hallgat, pit bullja és Bundesliga frizurája van. Durva természetű ember.” Ha a boganekről ekkoriban antropológia könyvekben is írtak volna, akkor a fenti definícióhoz kiegészítésként még azt is hozzátették volna, hogy az illető általában szakmunkás végzettségű,  pucér nőkről készült posztereket aggat ki a gyárban és nyaranta atlétatrikóban sörösüveggel a kezében ácsorog a sütögető mellett. Apropó atlétatrikó. A ruhadarabot itt nem a sportolókról, hanem a feleségüket verő boganekről nevezték el, méghozzá  wife-beaternek.  Az itteni fiatalok, akik egyenesen imádják a beöltözős bulikat, gyakran tartanak bogan partykat. Ilyenkor a fiúk a feleségverő-trikókon kívül, kockás flanel ingben és koptatott farmerben jelennek meg. A lányok pedig sárgára kenik magukat barnító krémekkel; szőke parókát, hatalmas fülbevalókat aggatnak magukra és a lehető legízléstelenebb színekből összeválogatott szuper kicsi szerkóban jelennek meg. De a nagy ülepű melegítő alsók, a fejre húzott kapucnis pulóverek és a tipikus ausztrál gyapjúbőrből készült ugg csizmák is mind-mind lehetnek a bogan-stílus kellékei. Az egyik slágereket játszó rádió adó rendezett már Nemzeti Bogan Napot is, amelyre a szubkultúrát kifigurázó fiatalok természetesen Ford Falcon kisteherautóval és Holden (itt Holdennek hívják az Opel márkát) Commodore-val érkeztek oda. Ezek az autómárkák már évek óta szállítják hűségesen a boganeket bárból bálra, munkából kocsmába és persze otthonról a bevásárlóközpontokba.

Bogan-vagon: a tűzpiros Ford Falcon kisteherautó (ute) (WikiCommons)

Bogan-vagon: a tűzpiros Ford Falcon kisteherautó (ute) (WikiCommons)

A huszonegyedik század elején ugyanis megjelentek a modern boganek, akiknek más vágya sincs csak a fogyasztás és az élvezetek maximalizálása. Az úgynevezett Cashed-Up Boganeket (a kezdőbetükből adódik a rövidítés: CUBs, azaz bocsok) talán a feltörekvő, új gazdag sznobokhoz hasonlíthatjuk. Ők is természetesen kétkezi munkások, hiszen minden bogan szakmunkás, de nem minden szakmunkás bogan. A pénzes-boganek azonban a marketingesek kedvencei, hiszen minden státusz-szimbólumnak, felkapottnak, márkásnak számító árut megvesznek. Ruháikon mindig ott ragyognak a márkajelek, kiegészítőiket általában Louis Vuttontól vagy Ray Bantől szerzik be. Persze néha a hamisítvány is megteszi. Frizurájukat sem a régi német focistákéhoz igazítják, hanem azt kivasalják, melírozzák, mint az ausztrál focisták teszik. Így a legtöbb pénzes bogan szőkére csíkozott, vasalt hajat visel. Pénzzel ugye nem lehet ízlést vásárolni, a lóvés-boganek a giccs és a kommersz éltetői. Nemcsak viseletük, de lakásuk is erről árulkodik. Ha a csúnya kövér Buddha fejek divatba jönnek, akkor a bogan telerakja a nappaliját, kertjét, vécéjét csupa csúnya, kövér Buddha fejekkel. Pedig nem érdekli a vallás és semmit nem tud a buddhizmusról sem. Ugyanez történik a mini Eiffel tornyokkal is, amelyek Párizs hangulatát hivatottak a külkerületi lakóházak előszobáiba varázsolni. A bogan-szakértők Ausztráliában az IKEA-t is bogan-bútorgyárnak nevezik. Ez megdöbbentett. Ezenkívül, tudni kell azt is, hogy a modern bogan kicsit világlátottabb őseinél. Általában Bali szigetére vagy Thaiföldre jár nyaralni. Vedelni. Ha elvetődik a világ más részeire, akkor az ottani kultúrával leginkább a helyi ételeken és sörökön keresztül ismerkedik.

A szubkultúrának ez a feltörekvő rétege úgy alakult ki, hogy Ausztráliában egyre kevesebb ember akart kétkezi munkából megélni. A munkaerő kínálat hiányában a szakmunkások bére igencsak megemelkedett.  Az építőipar virágzik. Egyre több a bevándorló, nő a népesség: kellenek új lakóhelyek. Ha épülnek a házak, akkor kell ács, villany-, és vízszerelő. De így jutnak egyre több munkához a szobafestők és a bádogosok is. Persze helyzetük nem mindig irigylésre méltó. Szinte minden nap hajnali négykor kelnek, a tűzforró melegben sokszor a háztetőkön kopácsolnak, de munkaórák között sokan nagyobb kényelemben élnek, mint diplomás társaik. Egyszóval ez az ország a szakmunkások számára mennyország. Ebben a macsó kultúrában, ha valaki kétkezi munkából él, az sokak szemében férfibb a férfinál. Már a tizedik iskolaév befejezése után elmehet valaki szakmunkásképzőbe, ahol három év alatt kitanulnak egy-egy szakmát. Ez azt jelenti, hogy még húsz éves koruk előtt szakmával a kezükben, fix keresetben részesülnek. Ráadásul nem is olyan rosszban. Nem egyszer nevetik ki volt középiskolai osztálytársaikat, akik szakadtan az egyetemi könyvek felett görnyedeznek, délutánonként pedig krumplisütögetéssel gyorséttermekben gyűjtenek zsebpénzt. Ezalatt a tradie (ejtsd tréjdi, ez a tradesman szó töredéke és szakmunkást jelent) elkezdi építeni a jövőjét. Gyakran előbb lesz háza, mint diplomás barátainak, sőt talán medencéje is. Mire a közgazdász, jogász barátai elkezdenek főállásban dolgozni, addigra ő már vadi új tűzpiros Ford Falcon kisteherautójával rója az utakat: bárból bálra, munkából kocsmába és persze otthonról a bevásárlóközpontokba, ahol megveheti azt a plazmatévét, amelyről egyetemista haverjai még évekig csak álmodozhatnak.

A boganség persze a nyugati országok legtöbbjében jelen van, nemcsak Ausztráliában. Lehet, hogy valahol mindenkiben ott lakozik egy kis bogan? Hiszen mindenki szeret dőzsölni, jól élni, divatosan kinézni. De ha a bogan-féle életvitel csak ennyiből állna, akkor a marketingesek minden márkás, divatos cuccot így reklámoznának: „Let your inner-bogan free!: Eresszd szabadjára a benned lakozó bogan-t!” Lehet, hogy ízig-vérig bogannek kell lenni ahhoz, hogy elhiggyük: egy új telefontól, egy Bali-úttól vagy egy plazma tévétől többek vagyunk? Talán bogannek mégiscsak születni kell?!

SMG©

Minden érdeklődő számára ajánlom az ausztrál bogan-szakértők blogját: http://thingsboganslike.com/the-full-list/ A blog segített nekem is a bejegyzés pontosításában.

CAN I HELP YOU, MATE?

„Hey, mate. Do you know where the sugar is?”– így kell Ausztráliában megszólítani a boltost, ha nem találjuk a cukrot. Nem szabad man-t használni, ez itt nem Amerika. Sőt, még a buddy és a dude is idegenül hangzik. Itt mindenki csak: mate, (ejtsd: méjt) azaz haver. Nemcsak a boltos, de a szomszéd is mate, a taxisöfőr is mate, sőt az ember felesége és gyerekei is mind-mind mate-ek. A szövetségi parlament szolgáltatói osztálya 2005-ben arra kérte dolgozóit, hogy az épületbe lépőket ne szólítsák mate-nek. Ez olyannyira felháborította a képviselőket, hogy hamarosan parlamenti vita alakult ki a mate-szócskával kapcsolatban. A szolgáltatói osztály hivatalnokait megdorgálták és a portások, biztonsági őrök újból mate-ként szólíthatták meg az épületbe belépő turistákat, képviselőket, diplomatákat.

A mateship, azaz a haverság fogalma olyannyira fontos, hogy az állampolgársági vizsgára felkészítő könyvben ezt többször is kiemelik. Itt a mateship definíciója a következő: helping and receiving help from others, especially in difficult times. Azaz a haverság annyit jelent, hogy segítünk másoknak vagy segítséget kapunk másoktól, főleg nehéz időkben. A példamondat pedig így hangzik: When my car broke down, the other drivers helped to push it int he spirit of mateship. (Mikor lerobbant a kocsim, a többi sofőr a haverság szellemében segített megtolni az autót.) S bár az egész kicsit furcsán – nem túl magyarosan – hangzik, mégis van benne valami. Ausztráliában az ember valamiért hozzá szokik a segítéshez.

Talán a segítőkészség a zord körülmények miatt fejlődött magasabb szintre. Hiszen a természeti katasztrófák rendszeresen megtépázzák az itt lakók idegeit. Északon, a trópusokon ciklonok borzolják az ott lakók kedélyeit. A déli és keleti partvidékre az áradások a jellemzőek. A bozóttüzek pedig az ország nyugati, déli és keleti államaiban tombolnak nyaranta. Idén januárban óriási áradások voltak Queensland államban. A főváros üzleti negyedét is teljesen elöntötte a víz. Egyik barátunk titokban jegyet vett Brisbane-be és beállt várost takarítani.

A marysville-i leégett telefonfülke

A 2009-es Fekete Szombat alkalmával Viktória államban a rendkívül magas hőmérsékletnek (46 fok), a szél sebességének és a már tíz éve tartó aszálynak köszönhetően a bozóttűz megállíthatatlannak bizonyult. Majdnem kétszáz ember égett halálra. Embereket autóikban menekülés közben értek utol a lángok. Akik túl élték, azt mondták a recsegés, a zúgás és a hőség Armagedonná varázsolta a szép, turista völgyet. Az itt fekvő Marysville kisváros szinte porig égett. A telefonfülkék az aszfaltra olvadtak. A bevásárló utcából néhány cölöp maradt csak meg. Azok közül, akik életben maradtak sokan inkább elköltöztek. Nem tudták emlékeiket a valósággal egyeztetni. Akik itt maradtak nulláról kezdhették újra. A segélyeket Ausztrália szerte elkezdték gyűjteni. Még az észak queenslandi árvízkárosultak is adakoztak a bozóttűz áldozatainak megsegítésére. A tűzvész óta templomunkból minden szombaton kijár egy kis csapat a városkába. Olyan emberek, akik két szombat között jogászként, tanítóként dolgoznak. Hétvégén mégis hajlandóak hajnalban kelni, csak azért, hogy a marysville-i pisztráng farmot, a kávéházakat újra működni láthassák. Segítenek a szerencsétlen családoknak életüket újjáépíteni. Még akkor is mikor a média és a világ rég megfeledkezett róluk és sorsukról. De nem kell ahhoz természeti katasztrófa, hogy az itteni emberek másoknak segítsenek (a haverság szellemében). Autóbalesetem után hetekig nem kellett főznöm, mert az emberek egymásnak adták a kilincset és megtömték a fagyasztómat.

Rengeteg ausztrál családnak van örökbe fogadott afrikai, ázsiai vagy dél-amerikai gyereke. Na nem a szó szoros értelmében. A kisgyerekek saját hazájukban élnek, az őket szponzoráló emberek pedig különböző szervezeteken (World Vision, International Needs, Watoto, Compassion) keresztül állják a gyerekek oktatási és egészségügyi költségeit. Elég havi harminc dollár is. Barátaink két tíz év alatti kislánya, zsebpénzüket egy velük egy idős ázsiai kisgyerek szükségleteire költik. Leveleket írnak egymásnak, és arról álmodoznak, hogy egyszer életben is találkozhatnak.

Karácsony tájékán sokan pakolnak tele cipősdobozokat minden jóval, hogy azt a Samaritan Purse dolgozói eljutathassák a fejlődő országok rászoruló gyerekeihez. A karácsonyfát is lehet segélyszervezettől rendelni, ami nemcsak azért jó ötlet, mert önkéntesek házhoz hozzák, hanem azért is, mert a pénz automatikusan a szegények megsegítésére megy. A fa alá kerülő ajándékokról is lehet úgy gondoskodni, hogy közben az ember minden kiadott fillérjével jó ügyeket támogat. Karácsonyi ajándékba sokan kapnak mostanában kecskét, tyúkot, szúnyoghálót vagy éppen vécé kagylót. Ezeket különböző segélyszervezetek katalógusaiból lehet megrendelni (Oxfam, Tear, Samaritan Purse, World Vision). Az ajándékozó 5-10-20 dollárt fizet az adott szervezetnek, cserébe kap egy képeslapot, amelyen képpel illusztrálják, hogy a pénz mire megy majd. Például: öt dollárért kecskét kap majd egy afrikai; húszért egy hónapig egy egész falu tiszta vizet ihat Indiában. Az ajándékozó a kártyát odaadja egy másik embernek ajándékba, aki örülhet, hogy abból a pénzből életet mentettek, amit neki szántak volna ajándékra.

És ez még nem minden. Az ember itt futhat, sétálhat, bicajozhat akár evezhet is valamilyen cél érdekében. Azaz például, ha valaki úgy akarja kedvenc jótékonysági szervezetét támogatni, hogy fut értük egy maratont, az megteheti. Méghozzá úgy, hogy a maratont szervező cég oldalán regisztráltatja magát és barátait, ismerőseit így arra kérheti, hogy a weboldalon keresztül pénzösszeggel támogassák őt. Így futottak már barátaink kórházakért, az embercsempészet megállításáért és a szex-rabszolgák felszabadításáért is. Sógornőmet például már többször lehetett támogatni abban, hogy 40 órán át éhezzen. Gondolom örült, hogy kicsit fogyott is közben, de mindenestre a befolyt összeget az éhezők megsegítésére fordította a ’40 óra éhség’ nevű kampányt indító szervezet. Viszont lehet reggelit, ebédet, vacsorát is szervezni úgy, hogy vendégeinket arra kérjük, dobjanak be egy kis aprót a perselyünkbe, amit utána az afrikai szárazságban éhezők, vagy a rákbetegek megsegítésére bejegyzett szervezeteknek adunk.

Ezt 100%-osan az arc növesztette. (www.movember.com.au)

A jótékonysági ügyek mostanában már egyre több hónapot is kisajátítanak maguknak. Így Ausztráliában a férfiak körében a november már évek óta Movember (mo azaz moustache röviden), azaz a bajusznövesztés hónapja. Ilyenkor a férfiak, ha jól áll nekik, ha nem: bajuszt növesztenek és így próbálják felhívni a prosztatarák veszélyeire a figyelmet. Persze minden egyes bajusznövesztő bejelentkezik a kampányt indító szervezet honlapjára (így le lehet ellenőrizni, hogy a bajuszos kéregető tényleg a cél érdekében szőrös-e vagy sem), ahol ismerősei, barátai pénzösszeggel támogathatják az arcszőrzet-növesztőt. A pénz persze a prosztata rák megelőzésére, gyógyítására megy. Egyik hamburgeres lánc Movember idején minden pénteken ingyen hamburgerrel honorálja azokat, akiknek szőrzete már 50 dollár feletti összeget gyűjtött.

Frocktober – ölts ruhát! (www.frocktober.org)

A nők sem hagyták magukat, 2007-ben a petefészek rák ügye érdekében kisajátították az októbert és Frocktobernek keresztelték. Ausztrál szlengben a frock szép ruhát jelent, ergo ilyenkor a nők egy hónapon át ruhát viselnek. Most már ugye sejthető miért. Igen! A petefészek rák megelőzésére és gyógyítására gyűjtenek.

De ahhoz, hogy az ausztrálok segítsenek, nem mindig fordulnak már meglévő szervezetekhez, hanem ha kell, maguk alapítanak egyet. Találkoztam már olyan ausztrál édesanyával is, aki azt állította, hogy a tortadíszítésen kívül semmihez nem ért. Aztán egyre jobban el kezdte őt érdekelni a szex rabszolgák sanyarú sorsa. Dél-kelet Ázsiában sok családban a szülők kénytelenek kislányukat, kisfiaikat eladni prostituáltnak, csak hogy megtudjanak élni. Az eladott fiatalok, gyerekek rabszolgasorsban élnek, s rosszabbul bánnak velük, mint a kutyákkal. Az említett ausztrál két gyermekes anyuka kitalálta: ő segíteni akar ezeken a szerencsétleneken. Családjával kiköltözött Kambodzsába és már évek óta vezeti a Bloom Asia (www.bloomasia.org) szervezetet, ahol a prostitúcióból kiszabadított lányokat megtanítják a cukrász mesterség titkaira. Így a marcipánvirágok és torták készítéséből fenn tudják magukat tartani és elkerülhetik, hogy valaki újra eladja őket. Mivel Kambodzsa francia gyarmat volt, a cukrászsüteményeknek még a mai napig is külön kultuszuk van az országban.

Mások a középiskola befejezése után önkéntesként elutaznak a világ egyik szegényebb negyedébe és szociális munkásként dolgoznak árvaházakban, iskolákban, kórházakban.

Azoknak az ausztráloknak, akiknek sem úszni, sem futni, sem Ázsiába költözni nincs kedvük, de segíteni és adni mégis szeretnének, azok számára is létezik egy könnyű megoldás. Ők a bankjuk internetes oldalát úgy állítják be, hogy minden hónapban fizetésük egy részét egy jó ügyet szolgáló ember vagy szervezet számlájára utaltatják automatikusan.

Aztán persze lehet azon gondolkodni, hogy miért ilyen “jók” ezek az emberek? Talán lelkiismeretfurdalásból adnak, mert ha tudják, hogy megtették a napi jót akkor élvezhetőbb este a pezsgőfürdő? Lehet. De a szerencsétleneknek olyan mindegy milyen indíttatása volt annak aki neki adott. Azt is lehet mondani, hogy akinek van, az könnyen ad. Azonban ahhoz, hogy valaki adjon a kevés is elég. Azt is meg lehet osztani. Gyermekkorában az ember csak kap: ételt, italt, szeretetet, törődést. Aztán ahogy fejlődik, rájön: adni is tud. Ahhoz, hogy valaki tudatosan tudjon adni – időt, pénzt, figyelmet – sok minden más mellett leginkább szellemi fejlettségre és érzelmi érettségre van szüksége. Állítólag az adakozás, a sportoláshoz hasonlóan, boldogság hormonokat generál, amelyekre rá lehet szokni. A világnak talán több ilyen függőre lenne szüksége. Persze nem minden ausztrál ilyen. De valahogy mégis a társadalomban van egy érett felelősségtudat.

Aztán lehet azt is mondani, hogy minek aggódnak ezek az anyukák a tőlük távol élő rabszolgák sorsán? De talán még mindig jobb, ha ezen aggódnak és nem Isaura kiszabadításán. Vagy azon, hogy mikor döglik már meg a szomszéd tehene. S bár lehet, hogy a „Haver, végre neked is megdöglött a tehened!” mondat magyarul nem helytelen, de az „I am glad your cow is also dead, mate” viszont rendkívül ausztráltalan. Nem a nyelvtan miatt.

SMG©

CIRKUSZT ÉS FOLYÉKONY KENYERET!

 

Melbourne Cup

November elseje most mind Melbourne-ben, mind Magyarországon munkaszüneti nap. Míg otthon az emberek a temetőbe mennek, koszorúkat, gyertyákat helyeznek el hozzátartozóik sírján, addig Melbourne-ben a lakosság apraja-nagyja csinosan felöltözik és kimegy a flemingtoni lóversenypályára. Már ha ki tudja fizetni a beugrót. A Melbourne Kupa idejére minden bolt és iroda bezár, ezért mondják a helyiek, hogy ez a verseny az egész nemzetet megállítja. Egyes iskolákban is tanítási szünetet írnak ki erre a napra. Férjem privát katolikus iskolájában anno be kellett menni ezen a napon is, de a verseny idejére bekapcsolták a tévét, és minden gyerek választhatott magának egy lovat, aminek szurkolt.

Az állomások Melbourne szerte megtelnek tollas fejdíszt, kalapot viselő nőkkel, akik a tavasz színeiben pompázva, rendkívül drága ruhákban indulnak a lovira. Persze sokan azért élelmesek és a lóversenyre vásárolt ruhát már másnap visszaviszik az üzletbe, mondván: „Sajnos, kicsi volt.” Ha megtartotta az illető a számlát, és még az árcédulát is visszacsempészte a göncre, az eladó nem mondhat semmit: vissza kell adni a pénzt. Némelyik nőnek azonban még a tisztítóba is el kell vinni a ruhát, mert egy ilyen lovas bulit nehéz foltok nélkül megúszni. Ugyanis, az emberek ilyenkor mást sem csinálnak, csak isznak. Egész nap kint állnak a pályán, és kalap ide-vagy oda, a melegben a sok pezsgő mégis könnyen a fejükbe száll. Aztán estefelé az állomások megtelnek a tollas fejdíszt, kalapot viselő nőkkel, akik tavaszi ruháikban rókáznak a sínek mellett, miközben a miniruhák alól elkezdenek kibukkanni a színes bugyik is. A férfiak közül is sok jut hasonló sorsra, csak ők öltönyben teszik mindezt és nem viselnek színes bugyikat. (Mindenről itt lehet meggyőződni: http://au.sports.yahoo.com/galleries/g/6420984/cup-carnival-hangovers/6428332/)

Akinek nem telt a belépőre, vagy akit nem vonz a versenypálya hangulata, de azért pénzt szívesen nyerne, az a nap folyamán a fogadási irodákban teszi meg tétjét és otthon vagy barátok közt követi a verseny alakulását. Az összeröffenések során a baráti kör tagjai általában pénzt dobnak egy kalapba és egymás között is fogadnak. Egy ilyen sportos-grilles buli alkalmával az ausztrál társaság nő tagjai általában a konyhában sertepertélnek, vagy körbeülnek és női magazinba illő témákat járnak körül. A férfiak pedig kivétel nélkül mind sörrel a kézben ácsorognak a barbie körül a kertben. Barbie nélkül ugyanis nincs igazi ausztrál ünnep. Mindenkinek van legalább egy barbieja. A kis, kerek háromlábúak elférnek még egy hatodik emeleti garzon erkélyén is. De jártam már olyan családi házban ahol két szántóeke nagyságú Barbien (azaz barbeque-n) sütötték a húsokat. Össznépi használatra felállított grillsütőt, vagy ahogy a „mindent-becéző” ausztrálok hívják „barbie-t” itt minden szóra érdemes parkban is találni. Az ember elsétál a henteshez, majd leül egy parkban, egy gombnyomással bekapcsolja az elektromos grillezőt, és már sütheti is a kolbászt, szalonnát, emumellet vagy akár a kengurubélszínt. (Az ausztrál húsimádó nemzet, s talán az egyetlen, amely képes felnyársalni és elfogyasztani mindkét címerállatát.) Egy ízig-vérig patrióta ausztrál számára az ünnep – legyen az karácsony, születésnap vagy nemzeti ünnep  – húspogácsákkal megrakott barbie, alkohol és sport nélkül nem ér semmit. Így a legtöbb ausztrál munkaszüneti napot és nemzeti ünnepet az epikuroszi örömöknek szentelik a hazafiak.

Január 26-án, Ausztrália napon, amelyet az őslakosok inkább Invázió Napként emlegetnek, az ország az első angol foglyok partraszállását ünnepli. Ilyenkor mást sem csinál az ember, csak eszik és valahol, valakikkel húst sütöget. Ekkor tombol az országban a krikett szezon, ha valakit érdekel, hogyan lehet fehér öltönynadrágban kis labdákat ütögetni az nyugodtan menjen el egy meccsre. Ezt nem csak Ausztrália napon, de karácsony másnapján, december 27-én is megteheti, akkor játsszák ugyanis az egyik legnagyobb krikett teszt meccset. Karácsonykor, mivel nyár van, az ember egyébként szintén kerti sütögetés keretében ünnepli Jézus születését. II. Erzsébet 1926 áprilisában jött világra, az ausztrálok mégis június második hétfőjén ünneplik születésnapját, kivéve Nyugat Ausztráliát, ahol októberben tartják a nagy napot. Persze az uralkodó születésnapja is, mind minden más nemzeti ünnep alkalmat ad arra, hogy összeröffenjenek az emberek. S bár télen grillezni nem a legjobb, Erzsébet királynő mégis jó okot ad a sörök, borok és a sport élvezetére. Melbourne-ben hagyomány, hogy minden évben e napon megküzd egymással az ausztrál foci két nagy csapata a melbourne-i démonok és a szarkák. Egyesek azt is szeretnék elérni, hogy szabadnappá tegyék az ausztrál foci döntőjének napját is, amelyre mindig szeptemberben kerül sor, azonban ez úgy tűnik gazdasági szempontból nem érné meg. Ugyanis, még az Ausztrál Futball Liga sem tudna annyi pénzt generálni ezen a napon, hogy a munkaszüneti nappal járó kieséseket fedezze.

Egyetlen egy olyan munkaszüneti nap létezik a naptárban, amikor egy kicsit magába száll a nemzet, ez pedig az ANZAC (Australian New Zealand Army Corps) nap. Az első világháború idején Törökországban a szövetségesek – köztük a partra szállt ausztrál és új-zélandi katonák – csúnya vereséget szenvedtek a törökök Atatürk által vezetett csapatától. A Gallipolli-ban vívott nyolc hónapos csatában elesett katonák emlékére április 25-én hajnalban misét tartanak minden nagyvárosban. Itt Melbourne-ben a szabad ég alatt jönnek össze a patrióták a Botanikus kert lábánál fekvő emlékműnél. Az ANZAC naphoz nem is igazán az elesettek miatt ragaszkodnak a hazafiak, hanem azért is, mert ez volt az első olyan csata, ahol az ausztrálok saját zászlójuk alatt harcoltak és nem úgy, mint Anglia csatlósai. Ezen a napon évekig nem tartottak fontosabb sporteseményeket, sőt, ha ANZAC nap vasárnapra esett még a hétvégi focimeccset is lefújták. Ám az ausztrálok nem sokáig tudták magukat türtőztetni, hiszen nem ünnep az ünnep sport nélkül. Így 1995-re újabb tradíció született: az ANZAC napon rendszeresen összecsap a tojás alakú labdát rugdosó szarkák (Melbourne Collingwood kerülete) és szúnyogok (Essendon) csapata.

Ebből is látszik, hogy az ausztrálok nem szeretnek szomorkodni. Sörözni, pezsgőzni és sportot nézni viszont annál inkább. A fogadásról nem is beszélve.

Míg Magyarországon majdnem minden nemzeti ünnepen és munkaszüneti napon halottakról, kivégzettekről vagy elesettekről emlékezünk meg, és a Himnuszban megénekeltekhez híven tudatosítjuk minden generációban, hogy a magyar nép megbűnhődte már a múltat és jövendőt; addig ez a múlttal alig rendelkező ország saját himnuszához híven ünnepel: „Ausztrália, örvendezz, mert mindannyian szabadok és fiatalok vagyunk!” És ez így is van. Itt Ausztráliában mi sose halunk meg. S amíg élünk, november elején inkább a lovira járunk a temető helyett.

SMG©