SZENVEDÉLY KAKAÓPORRAL HINTVE

20120606-233837.jpg

Hát ezen miért nincs kakaópor? Pincér! – kiáltja.
Négykerékmeghajtásos luxusautóval érkeztek öt perccel ezelőtt, Toorak traktor, ahogy errefelé hívják őket. A kislányon csinos lila kordkabát. Az anyuka negyven körüli. Szőke, vékony, mint errefelé mindenki. Hiába, a szomszéd kerület Toorak, ez Melbourne Rózsadombja. A kávéházak itt mindig tele vannak. A copfos kislány alig lépett be az ajtón, egyből kiszúrta az egyik üres asztalt, belemászott a kipárnázott székbe. Amíg térdelt elérte az asztal közepén álló étlapot, amelyet miután megkaparintott egyből anyjának kezébe csúsztatott. Otthonosan mozog. Öt pincér cikázik az asztalok között, rajtuk farmeranyagból varott kötény: fiúkon-lányokon egyaránt. Az ausztrálok imádják az uniformist, nincs bennük semmiféle kommunizmusból megmaradt fóbia. Örömmel viselik. Iskolában, munkahelyen, bárhol, bármikor: nyöszörgés nélkül öltenek fel egyenruhákat. A felszolgálók mind fiatalok, kivéve egy idősebb házaspárt. Ők a tulajok. Kávékihordással itt általában diákok keresnek zsebpénzre valót. Nem kell nekik éveket tanulni semmiféle pincérszakmát. Pincér vagy pénztáros bárki lehet, aki betöltötte a tizenhatot. Az újonnan érkezett vendégekhez is egy fogszabályzós lány tipeg oda. Az anyuka „skinny flat white”-ot rendel, ami meleg, zsírmentes tejjel készült kávét jelent. A kislány pedig babychinót kér magának, ami tulajdonképpen eszpresszós csészében felszolgált gőzölt tej. Általában, mint a kapucsínónak, a babychinónak is kakaóporral szórják meg a tetejét. Itt, azonban, ezt most elfelejtették. Alig három éves. Selypesen beszél. A lába még a szék széléig is alig ér el, de már reklamál.
Hát ezen miért nincs kakaópor? Pincér! – kiáltja.
********
A kávét Afrikában termesztik, az arabok fedezték fel élénkítő hatását és az olaszok tették a fekete löttyöt ihatóvá. Ez volt számomra a kávétörténet dióhéjban. Nem voltam sosem nagy kávés, nem bírtam a kesernyés ízt. Kávéházakba viszont szerettem járni. Bámészkodni. Főleg. Melbourneben azonban szinte mindenki koffeinfüggő. A tejes teán felnőtt idősebb angolszász generáció természetesen az olaszokat okolja mindezért, akik nem kis számban találhatóak meg Melbourne belvárosában. A második világháború után az olasz bevándorlók második hulláma érkezett Ausztráliába és a máig híres olasz városnegyedben a Lygon utca környékén gombaként szaporodtak el az olasz presszók. Aztán a koffeinfüggőket kiszolgáló intézmények a város más részeire is átterjedtek. Mára pedig úgy tűnik a fél város kávészenvedélyben szenved és a bariszták nem restek őket kiszolgálni. Szinte minden sarkon van egy kávéház: francia, olasz, vietnámi, retro, barokk, lepukkant, modern. Sőt, egyes presszókban fodrász is üzemel, máshol bőrárukat is adnak el ugyanabban a légtérben. A templomi istentiszteletek után pedig ingyen kávéval bírják maradásra a híveket. De könyvesboltokban, könyvtárakban, múzeumokban, edzőtermekben bárhol bármikor: leülhetünk egy csésze kávéra. Már ha van hely. Ugyanis a legtöbbször a presszók dugig tele vannak. Nemcsak reggel, nemcsak délben, hanem mindig. A munkanélküliség aránya nem magas, de néha úgy érzem itt senki sem dolgozik. Mindenki csak kávézik. Ha az emberek nem kávéházban ülnek, akkor valószínűleg az autóban, a vonaton vagy a mukahelyükön szürcsölik papír poharakból a kávét. Férjem szerint a környékünk gazdag asszonyait gyakran látni ilyen papír poharakkal kezükben, kompressziós ruhákban sétálni az utcán. (Szerintem csak a testedzést és az élvezeteket akarják összekötni. Férjem szerint errefelé biztos nagyobb a trombózis veszély.) Az elvitelre rendelt kapuccsinókat a zöldebb fogyasztók műanyag környezetbarát kávéspoharukba kérik. Ezt, mint valami ételhordót, mindig magukkal hurcolásszák. A kávéházak közül sok, nemcsak környezet, hanem ember barát is és úgynevezett fair trade azaz méltányos kereskedelem során szerzi be a kávét az ültetvényekről. A fair trade kávébabot szedő munkások így elvileg megkapják a fizetésüket, ergo nem kell a koffeinfüggőnek azon aggódnia, hogy esetleg szenvedélye miatt másokat kizsákmányolnak a profitéhes ültetvényes gazdák. Apropó gazdák. Sok kávéházban a gazdik kedvenceit is szívesen látják külön kihelyezett kutyatálkákkal. Az egyik helyi kávéház előtt sokszor szinte falkányi eb liheg miközben gazdáik bent újságot olvasnak egy csésze tejes kávé mellett. Reggel tíz körül mikor már levonult a munkába sietők hada, akor jönnek ezek a kutyás népek. Ők általában egy időben érkeznek a babakocsis anyukákkal is, akik kávéházakban jönnek össze barátnőikkel. Nyilván a kismamáknak jót tesz kilépni a házból. Arról nem is beszélve, hogy egy kis szociális élet érdekében még a lakást sem kell rendbe kapni. Egyébként Ausztráliában egyre kevésbé hívnak meg emberek másokat magukhoz. Vagy kávézókban, vagy éttermekben találkoznak inkább. Így kényelmesebb, hiszen a vendég sosem marad tovább, mint kéne.
********
Mostanában férjem 83 éves fiatalos, vadi új sportautóval közlekedő nagymamája is rászokott, hogy az öregek otthona helyett, inkább egy presszóban fut velünk össze. Ezeknek a presszó élményeknek kicsit betett, hogy az orvos magas vérnyomása miatt nemrég hosszan tartó „kávé-szünetre” utasította a mamát, akinek azonban rendkívűl hiányoztak a meleg, tejes italok. Először az olasz forró csokival próbálta a kávét helyettesíteni. Ez azonban nem jött be, mert mint kiderült az olasz forró csoki tényleg nem más, mint forró, olvasztott csoki, amire az ő korában, ha ránéznek máris székrekedést kapnak az emberek. Következő alkalommal rábeszéltem, hogy próbálja ki az indiai tejes teát, a koffeinmentes, de fűszeres chai tea-t (angolul csájtínek ejtik). Kár, hogy mire a pincér odaért kicsit diszlexiás rohamot kapott a nagyi és egy csésze csájtí helyett tájcsít rendelt. Szerencsére a pincér azért nem karatézta le. A csájtín egyébként a legtöbb indiai nevet, mivel a chai nevet ők találták ki és náluk ez annyit jelent, hogy tea. Illetve, mert az Ausztráliában kapható úgymond teateát ők csak akkor isszák, ha valaki beteg. Melbourne gazdagabb kerületeiben szójatejjel is lehet kérni chai-t, vagy latte formátumban is. A soy chai latte-s (szójcsájlátés) hipszter negyedekben: Brunswick-ban és Northcote-ban ittam már tejes kutyatej teát is, ami rendkívül gusztustalanul hangzik, de meglepő módon finom. Mindenestre nem szoktam rá. Viszont a kávéra igen. Ugyanis azt kell, hogy mondjam, hogy bár a kávét Afrikában termesztik, az arabok kezdték el inni és az olaszok népszerűsítették szerintem az ízét Ausztráliában tökéletesítették. Kezdem megérteni, hogy az ausztrálok európai útjuk után miért rohannak fejt vesztve a reptéri kávézókba azzal a kiáltással: Jaj végre, egy jó kávé! Valahogy itt a kávé sosem keserű. Talán az itteni tej az oka. Mindenestre mostanában alig múlik el úgy nap, hogy ne igyak egy jó kapucsínót. Azt szeretem a legjobban. Ugyanis: kakaópor van a tetején.

Reklámok

KIVÁNDORLÁSOM TÖRTÉNETE

(Ez az írás eredetileg a Határátkelőnek íródott. Nem nagyon akartam magamról írni az Álomidők Meséi oldalon, de ha már megjelent, akkor gondoltam ide is kiteszem. Határátkelő blogján itt található: http://hataratkelo.postr.hu/most-is-mehetnekem-van).

Szüleim visznek a reptérre: éppen valahová visszautazom

Szüleim visznek a reptérre: éppen valahová visszautazom

Határátkelő nemrégiben arra kért, hogy írjunk az elindulásról. Sokat gondolkodtam mit is írjak, aztán rájöttem, hogy ahhoz, hogy el tudjam mesélni hogyan kerültem Ausztráliába azt is el kell elmondanom, hogyan is indultam el Magyarországról Amerikába.

Tizennégy éves voltam, mikor középiskolánkba amerikai tanárok érkeztek angolt tanítani. Egy évig maradtak, aztán mikor hazafelé készültek meghívtak, hogy legyek náluk bébiszitter egy évre. A jó vidéki panelházi csapvíz hatására ugyanis terhes lett a nő. Megígérték, hogy elintézik, hogy felvegyenek egy gimnáziumba és megkapjam a cserediákoknak járó vízumot.

A szüleimnek akkoriban nem nagyon futotta nyaralásra sem, nemhogy egy amerikai útra, de mikor meghívtak, mindenki belátta, ilyen lehetőségem nem lesz még egy. Akkoriban kezdett ez a cserediákosdi divatba jönni. Főleg gazdag családok gyerekei tudtak ilyen lehetőségekkel élni.

Anyuval körbejártuk a pesti utazási irodákat. A jegyek több mint százezer forintnál kezdődtek. Ez a kilencvenes évek közepén nagy pénz volt. Már-már feladtuk, mikor egy eldugott, poros kis helyen egy idősebb nő 80 ezer forint alatti jegyet ajánlott a Lufthansával.

A család összedobta az összeget, egy kis zsebpénzre is jutott. Gondoltam, majd ott szerzek bébiszitterkedős állásokat. Csak legyek ott, ott majd minden megoldódik. Ez volt a cél.

Vészjósló jelek

Amikor leszállt a repülőgép, azt hittük, megfogtuk Isten lábát, hogy innen már csak a csillagos ég lesz a határ. (Egyik osztálytársnőm velem jött az első pár hónapra.) De nem várt senki minket a repülőtéren. Elfelejtették, hogy aznap érkezünk. Akkor még nem sejtettem, hogy ez volt az első vészjósló jel. Aztán minden olyan borzasztó nehéz volt, hogy leírni sincs kedvem.

Az iskola, ahova felvettek, magániskola volt, ahová a környék gazdagjai íratták be gyerekeiket. Nekem nem kellett tandíjat fizetni. Én voltam az iskola első kísérleti cseregyereke. Nem egy tanuló 16 évesen Ferrarit vagy más luxusautót vezetett. A lányok hajnalban keltek, hogy teljesen belőtt frizurával tudjanak megjelenni.

Ebédszünetben a modell portfóliójukat nézegették, de ma már mindez Magyarországon sem idegen. Akkoriban még az volt. A szülés után a befogadó (host) anyukámnak bipoláris depressziója lett. Nem vette be a gyógyszert és nem volt hajlandó kezelésre járni. Voltak napok, amikor iskolából hazaérve a kisgyerek ugyanott feküdt, mint ahol reggel otthagytam.

A hónapokig tartó folyamatos készülődés után rengeteg csalódást kellett feldolgozni, amit az is nehezített, hogy a szüleimnek nem akartam megmondani mi is történik valójában. Alig töltöttem be a tizenhatodik életévemet. Aztán fél év után sikerült átköltöztem egy másik családhoz. Maradtam.

Úgy gondoltam, hogyha valamibe belevágtam akkor azt végig is csinálom. Még akkor is, ha mindez nehéz. Lehet nem kellett volna, nem tudom, akkor ezt láttam jónak.

Sok minden természetesen könnyebb lett. Életre szóló barátságokat kötöttem emberekkel. Később ott fejeztem be az egyetemet is. Sőt, munkát is találtam az egyetemen. Össz-vissz három évet töltöttem Amerikában. Hiányzott a családom, nekik meg én. Nem volt senkinek arra pénze, hogy engem látogatgasson.

Eleinte email sem nagyon volt, sőt a levelek is 10 nap alatt értek oda. A telefon pedig irtózatosan drága mulatság volt. Tehát így jutottam ki Amerikába. Utána pedig visszatértem Magyarországra.

Lássanak világot

Otthon aztán missziómnak éreztem, hogy másoknak külföldről meséljek, bíztassam őket arra, hogy lássanak világot. Több barátomat én is úgy győzködtem, hogy induljanak útnak. Jelentkező lapjaikat töltögettem ki külföldi iskolákba, munkahelyekre. Órákon át beszélgettem velük a külföld által nyújtott lehetőségekről. Legalább öten ki is jutottak.

Nem az volt ezzel a célom, hogy kivándorlásra biztassam őket, csak az, hogy arra bátorítsam őket, hogy lássanak világot. Tanuljanak. Szerezzenek tapasztalatokat. Úgy voltam vele, ha nekem sikerült, akkor másoknak miért ne sikerülne.

Eleinte még biztatni kellett az embereket. Például 2004-ben hazánk Európai Uniós csatlakozása idején pont otthon dolgoztam. Az Európai Parlamentből köztisztviselők érkeztek Magyarországra és akkori munkahelyemmel bejártuk az ország nagyobb városait és az egyetemeken fórumokat tartottunk, főleg arról mit is jelent az EU állampolgárainak lenni.

Egy vidéki egyetemi fórum...

Egy vidéki egyetemi fórum…

Ilyet még nem láttak

Az egyik vidéki egyetem auditóriuma szinte teljesen megtelt, mikor az egyik köztisztviselő, egy francia közgazdász arról beszélt, hogy az EU-n belül mennyivel könnyebb lesz majd az országok között mozogni.

„Tegyük fel, hogy külföldön akartok majd tanulni – ezt sok esetben ingyen és bérmentve megtehetitek majd. Ezenkívül, ha külföldön akartok munkát vállalni, az EU-s egyezményeknek köszönhetően sok országban ezt külön munkavállalási engedély megszerzése nélkül is megtehetitek majd” – valami ilyesmivel kezdte, majd feltett egy kérdést a bent ülőknek.

„Hányan szeretnétek külföldön élni? Tegyétek fel a kezeteket!”

Azonban a tömeg nem nagyon moccant. Két-három kéz repült csak fel a magasba. A francia nő odafordult hozzám, és közölte, hogy fordítsam le a kérdést még egyszer, mert nagyon úgy néz ki, hogy nem értették meg.

Kisebb noszogatás után a felemelt kezek száma elérte a négyet-ötöt. Az európai közszolgák egymásra néztek hitetlenkedve, majd a francia arra biztatott, hogy kérdezzem meg, miért nem rakták fel a kezüket oly sokan. Egy fiú azt mondta, hogy most minek menjen bárhova is, hiszen jön az EU amúgy is. Fejlődik az ország. Plusz itt a családja, a barátai, anyanyelvén mindenki megérti. Minek menjen ő máshova?

Aznap este vacsora közben az européerek még mindig erről beszélgettek. Mondogatták, hogy ilyet még nem láttak, meg ez hogy lehet stb. Aztán az asztalnál ülő magyarok mi is megpróbáltuk megválaszolni a kérdéseket.

A magyarok nem túl mobilak, hiszen még Székesfehérvárról Pécsre sem nagyon költöznek át munkáért nemhogy valahova teljesen idegen helyre – magyaráztuk.

Még 2006-ban is találkoztam egy lánnyal, aki egy alapítványnál dolgozott. Egy olyan könyv szerkesztésén dolgozott, amely arra buzdította a fiatalokat, hogy próbáljanak szerencsét külföldön.

A külföld nem menekülés, hanem lehetőség

S valóban. Nekem generációkon keresztül minden családtagom, legalábbis akikről tudok, Pest megyében éltek. Senki nem tudta milyen külföldön élni, senki nem tudta milyen egy családtagot külföldre engedni. Génjeinkben hordoztuk a bezártságot és sokszor ez a rám szakadt szabadságot teherként éltem meg. Anyám, nagyanyám egy utcában laknak. Egész gyerekkoromban egymást segítették.

A fél kisváros ágról-végről a rokonom volt. Számomra a külföld nem menekülés, hanem egy opció volt. Egy lehetőség, amely soha nem adatott senkinek előttem a családban. Velem szembe jött és nem tudtam nemet mondani neki.

Többször visszatértem Magyarországra. Sokszor abban a reményben, hogy otthon valakinek talán szüksége lesz arra, amit külföldön tanultam. De engem sokszor csalódás ért. Nem találtam állandó munkahelyet, ahol normális fizetést adtak volna. Jártam olyan állásinterjún ahol a diplomámon két lábon ugrált a cégvezető mondván: mit képzelek én magamról, azt hiszem egy amerikai diploma többet ér egy magyarnál?

Nem tudtam neki elmagyarázni, hogy ezt nagyon kemény munkával szereztem. Azt sem tudtam elmondani, hogy nem hiszek semmit, egyszerűen nekem adatott egy lehetőség és én éltem vele.

Így hát mikor jöttek újabb és újabb lehetőségek, én mindet megragadtam. Amerika után három év Dánia következett. Aztán ott megismerkedtem ausztrál férjemmel és így kerültem Ausztráliába. Már öt éve élek itt.

Sokat változott a helyzet

Közben többször jártam otthon. Érzem, hogy sokat változott a helyzet. Akárhová mentem, a fagyiárus, a festő-mázoló, a taxisofőr mindenki azt kérdezi, hogyan jutottam ki Ausztráliába. Most már nem kell győzködni senkit. Maguktól jöttek az e-mailek, megkeresések Facebookon vagy telefonon. Tudok-e segíteni, vannak-e ötleteim? Ezek az emberek azonban már nem tanulni akarnak, nem világot látni, hanem menekülni.

Mit tudok ajánlani? Az én történetemből a lényeg talán a következő pár dolog.

Mit nem javaslok?

Szerintem az elindulás előtt nem olyan kérdéseket kell feltenni, hogy külföldön mi mennyibe kerül, mennyi adót fogok fizetni, mert ez összehasonlíthatatlan. Persze ne induljunk el felelőtlenül, de nem lesz boldogabb az ember valahol csak azért, mert a tej ötven forinttal olcsóbb.

Külföldön más lesz az ember keresete is, másra fogja költeni a pénzét, olyan dolgokra, amelyekre otthon nem költötte. (Ha látni akartam a szüleimet Magyarországon, nem kellett fél millió forintot fizetnem. Most ennyibe kerül a családlátogatás.)

Nem azt kellene nézegetni, hogy vajon könnyebb lesz-e az élet, mert ez is becsapós. Lehet, hogy jobban keresel majd, de tényleg csak erről szól minden? Fel kell készülni, hogy lesznek dolgok, amik itt könnyebben mennek, de lesznek olyan problémák, amelyekkel korábban nem kellett megküzdeni. (Milyen gyakran látogatod majd a családtagokat? Hogyan kötsz életre szóló barátságokat? Hogyan küzdesz meg azzal, hogy te bevándorló vagy aki akcentussal beszél?)

Mit javaslok?

Elindulni nehéz. Azzal, hogy elindulsz még nem biztos, hogy tudod merre visz majd az utad. Lehet most Londonba készülsz, de két év múlva Amerikában lyukadsz ki. Ahhoz, hogy eljussak Ausztráliába, először el kellett indulnom Amerikába. Ne arra gondolj, hogy én most akkor örökre elmegyek! Mert ez nem biztos. Lehet majd visszajössz, lehet még tízszer el is indulsz újra meg újra. Nem kell azt hinni, hogy ha valaki elindul, akkor már fel kell égetnie egyből a maga mögött lévő utakat. Lehet, hogy a külföldön szerzett tapasztalatokkal majd otthon találod meg jobban a helyed.

Az elindulásnál fontos, hogy csomagoljunk egy kis kalandvágyat és kíváncsiságot. Nem csak azt kell nézni, hogy az adott új helytől mit kapok majd (mert lehet, nagy csalódások fognak érni), hanem azt is, hogy mit tanulhatok az ottani emberektől, kultúrából. Mit tanulhatok magától az országtól, a családtól való elszakadástól.

Végül készülj fel arra, hogy lehet egy idő után hozzászoksz az állandó stimulációhoz: az állandó mozgáshoz és akkor már maga a változás lesz a biztonság. A változás fog megnyugtatni. Ez sem feltétlenül jó, de megtörténhet. Én 15 éves korom óta járom a világot. Több mint tíz éve élek más kultúrák között. Rutinos „elinduló” vagyok.

Sajnos, most is mehetnékem van. Mennék tovább. Tanulnék újabb nyelveket. Vagy mennék valahova vissza. Akár Dániába, akár Magyarországra. Mennék valamerre. Nem azért, mert itt rossz. Nem azért, mert anyagiakban máshol jobb lenne. Nekem így alakult az életem. Én már nem az elindulással, hanem a maradással küszködöm.

SMG

(Az alcímeket Határátkelőnek köszönhetem. Az eredeti írás az ő, főleg elvágyódóaknak szóló fantasztikus oldalán jelent meg, itt: http://hataratkelo.postr.hu/most-is-mehetnekem-van)

PIROS PIPACSOKKAL EMLÉKEZÜNK

Francia pipacsos táj

Francia pipacsos táj

A Háborús Hősök emlékművénél (Shrine) tartották Melbourne-ben a hajnali ünnepi megemlékezést. Zuhogott az eső, szinte csípett a hideg. Álmosan, csendben vonult az esernyős, esőkabátos tömeg az utcákon. Még sötét volt. Előttem az egyik ernyőn Monet egyik festménye volt kifeszítve: a tájképen napernyős nő gyermekével átsétál egy francia pipacsos mezőn. Érdekes. A piros pipacsok nyíltak ki először a télből kilábaló francia tájon az első világháború idején. A katonák közt elterjedt, hogy azért ilyen vörösek a pipacsszirmok, mert elesett társaik véréből szívták meg magukat színnel. Ez a virág lett az ANZAC napi megemlékezés jelképe is. Az emlékmű bejáratánál is osztogatták őket. Voltak akik gomblyukukba tűzték, mások a szobrok lábaihoz, a falak lyukaiba préselték a művirágokat.

Don

Don

Négykor keltünk. Egy öreg úr, Don felajánlotta, hogy elvisz minket az ünnepségre. Szabadidejében ő a Shrine egyik helytartója, így egészen az emlékmű lábához be tudott vezetni. Mások nem igen parkolhattak ilyen közel az eseményhez. A hatalmas oszlopokkal ellátott, timpanonos épületet az első világháború után építették. A cél az volt, hogy a Shrine mind a négy égtájról jól látható legyen. A mai napig is tilos túl magas épületeket felhúzni az emlékmű köré, bár nagyobb a takarás, mint ezelőtt pár évtizede. Legalábbis a régi felvételek erről árulkodnak. Don ballonkabátjának bal oldalán színes katonai medálok és kitüntetések díszelegtek. Színes szalagok, számomra ismeretlen jelentéssel. A zöld fehér szalagon ott állt: Vietnám. Altábornagy volt a vietnámi háború idején. Több ezer katonát készített fel a dzsungel harcokra. Fiatal gyerkőcökön is díszelegtek kitüntetések. Don elmondta, hogy akik jobboldalon viselik az érdemeket, azok felmenőjük medáljait tűzték ki.

A megemlékezés hajnali hatkor aztán elkezdődött országszerte, sőt még Törökországban is, ahova minden évben rengeteg ausztrál zarándokol el. Hatkor, mert pontosan ebben az órában szállt partra az ANZAC csapata Gallipollinál 1914 április 25-én. Ausztráliának talán ez a legfontosabb nemzeti ünnepe. Ugyanis először vonultak harcba saját zászlajuk alatt az ausztrál és az új-zélandi katonák. Addig csak Anglia csatlósai voltak. S bár a legtöbb fiatal fiút az óhaza partjainak védelmére soroztak be, a végén sokan Törökország és Franciaország partjain vesztették életüket. Európai szemmel nézve az ember először csodálkozik. Miért a nagy felhajtás? A 28 ezer ausztrál katona, amely a Dardanelláknál megsebesült igen elenyésző szám a világháború európai áldozatainak száma mellett. De ha arra gondolunk, hogy az ország népességének 8 százaléka részt vett a háborúban és ebből a négyszázezer emberből 60 ezer meg is halt, akkor belátjuk, hogy Ausztrália nagy árat fizetett a főleg Európában folytatott háborúban. Az országnak Anglia iránt érzett szolidaritásán kívűl nem is volt igazán érdekeltsége. A farmokról sok tinédzser fiú jelentkezett a katonai szolgálatra kalandvágyból. A franciaországi lövészárkokban és a törökországi partraszállás idején azonban sokan visszasírták a birkafarmokat és a száraz ausztrál vörös földet.

Ernyők takarják az emlékművet

Ernyők takarják az emlékművet

Az eső hol rákezdett, hol abba maradt. Átázott a cipőm. Fáztam. Egy fiatal fiú jobboldalán kitüntetésekkel elmondott egy verset. Aztán két beszédet mondtak. Megemlékeztek azokról a katonákról is, akik jelenleg Afganisztánban harcoltak. Két katonának a nevét olvasták fel. Az egyik Jared MacKinney volt. Férjem unokatestvérének legjobb barátja. Huszonhét évesen vesztette életét egy három órás fegyvertűzben, amit Oruzgan tartományban folytattak a talibánnal. Holttestét Brisbane-ben helyezték nyugovóra. A temetés során feleségének folyamatos szülési fájdalmai voltak. A gyászszertartás után pár órával megszületett az elesett katona kisfia, Noah. Kicsit értelmetlennek tűnt hirtelen az egész. Mit keres egy ausztrál török, francia vagy afgán földön? De a szónok azt mondta, ne mondjuk, hogy értelmetlen, mert akkor ezek az emberek hiába haltak meg. Nekik köszönhetjük, hogy szabad országban élünk. Ezért hívhatjuk őket hősöknek.

Az első világháborúban a magyarok az ANZAC katonák ellenségeinek számítottak. Furcsa volt belegondolnunk férjemmel, hogy dédapáink akár egymás ellen is harcolhattak volna.  A történelem alakulása során kiderült, hogy Magyarország rossz és vesztes oldalon harcolt. Meg is fizetett érte és olyan sérelmeket hordoz még ma is a szívében, amelyeket évtizedek után sem tudott feldolgozni. A magyarok talán ezért nem beszélnek sokat a világháborús hősökről. A magyaroknak csak halottaik vannak, akik értelmetlen halált haltak egy vesztes oldalon.

Vörös pipacsok

Vörös pipacsok

Lassan kezdett világosodni. A zuhogó esőben megszólalt a kürtszó, az utolsó üzenetet játszották. A Last Post-ot a táborokban nyugovóra téréskor vagy sorstársuk temetésekor hallhatták a katonák. Felkelt a nap. Ausztrál állampolgárként először vettem részt ANZAC napi megemlékezésen. Sorba álltunk egy szál vörös pipacsért. Én az enyémet hazavittem.

SMG

(Otthon aztán átnéztük a nemzeti levéltár digitalizált adatait és kiderült, hogy férjem dédapja tényleg harcolt az első világháborúban. Meg is sebesült Franciaországban. A levelekből az is kiderült, hogy rafinált figura volt az öreg, de minderről majd a következő posztban írok.)

LOCSOLÓI VÍZIÓ

A zuhanyzótálban mindig ott állt három üres vödör. Eleinte nem értettem miért. Tusolás előtt rendszeresen kipakoltam őket. Néha morogtam is. Főleg, mert valaki minden álló nap visszatette mindet. Majd az egyik lakótársam elmagyarázta, hogy azért kell a vödröket kerülgetnem az amúgy is kicsinek mondható zuhanyzóban, mert a rólam lecsöpögő vizet ezek gyűjtik össze. Pár nap múlva már én is lelkesen öntöttem a megtelt vödrök tartalmát a tárcsás mosógépbe, hogy az kevesebb friss vizet használjon a szennyes mosásához. A mosógépből a koszos lét pedig egyenesen a kertbe, a pázsitra engedtük. Így az udvar locsolása is meg lett oldva. Eleinte azt gondoltam, hogy házunkban ezek a rituálék azért alakultak ki, mert mindhárom lány, akivel laktam kicsit fukar volt. Az egyik, kelet-német menekült szülők gyermekeként a takarékosság szellemében neveltetett. A másik Zimbabwe-ben született: nem voltak nagy igényei. A harmadik pedig egy ausztrál farmon (értsd: a semmi közepén) nőtt fel, ahol köztudottan nem dőzsöléssel telnek az ember napjai. De aztán rájöttem, hogy ez a probléma meghaladja az én lakhelyemet. Észrevettem, hogy városszerte a szökőkutak sem működnek. Csodálatos vízkoronájuktól megfosztva tanúskodtak a parkok, botanikus kertek közepén egy régmúlt, szebb világról. Majd feltűnt, hogy itt senki nem locsolja fel a betont háza, udvara körül még akkor sem, ha 35 fok van. Gyerekek sem ugráltak spriccelőkben a nyári kánikula idején. Közben az egyik rádióadón rendszeresen buzdították az embereket: imádkozzanak esőért. A bibliai Illést hozták fel példának, aki évekig kérte Istent, hogy essen és aztán esett. Mindez 2007-ben történt. Nem, nem Afrikában, hanem Ausztráliában ahol akkor már hat éve tartott a szárazság.

Aztán felfedeztem, hogy rengeteg kertes ház, iskola udvarán ott éktelenkedik egy nagy zöld vízgyűjtő, amelyben az esővizet fogják fel és használják fel főleg a kert vagy udvar locsolására. Viktória állam farmjain az ily módon gyűjtött vízzel még mosogatnak is, sőt, sokan ivóvíznek is ezt forralják fel. Így tesz már kilencven éve Pa Creek is, férjem nagyapja, aki pár évvel ezelőtt bemutatta nekünk, hogy milyen pusztítást végzett az aszály arrafelé. A viktóriai Nhill-ben, (ejtsd:nill, mint angolul a nulla) nomen est omen szinte semmi nincs, a szárazságon kívül. A város egyetlen kocsmáját is Zérónak hívják.

Pa Creekkel tehát körbe autókáztuk a környéket és megmutatta hova jártak ki anno nyaranta vízisíelni, úszni. Arról mesélt, hol álltak a kempingezők sátrai, a csónakok, a vizibicikli kölcsönzők, de mi csak egy óriási vöröshomokos krátert láttunk a Hindmarsh-tó helyén. Mint a mars. Nagyon erősen kellett koncentrálni, hogy strandoló gyerekeket képzeljek a helyszínre. Az öreg elmondta, hogy a tó már több mint tíz éve kiszáradt. A tavat egykor tápláló Wimmara folyó is eltűnt, amelyen a szomszéd falu lakói rendszeresen rendeztek regatta versenyeket. Néztem a kráterbe vezető lépcsőket, a padokat, amelyek a homokos kopárság felé fordultak és elszorult a szívem. Hirtelen megszólalt bennem mindenféle lelkiismeret és a világ végét olyan közelinek éreztem, mint még soha. Megbántam, hogy a Gazdálkodj Okosan! intését: „zárd el jól a csapot, hogy ne folyjon feleslegesen” nem tartottam be. Megbántam, hogy folyó víznél mostam fogat. Többször is. A bántó táj láttán arra gondoltam, hogy mi a fenének pisilünk mi (a világon több millióan) tiszta vízbe ha Ausztráliában, a világ egyik leggazdagabb országában, csak így, pár év alatt egész tavak, folyók tünhetnek el?

Vízhiány miatt a szökűkút zárvaA városba visszaérve újabb magyarázatokat találtam. Felfedeztem, hogy a szökőkutak oldalán nagy táblák éktelenkednek: vízkorlátozás van életben. Aztán hallottam, hogy Sydney-ben egy ember megverte a szomszédját, mert azt hitte, hogy a bácsi nem az előírások által megengedett órákban locsolta a gyepet. Az öreg aztán belehalt a sérüléseibe. (http://www.guardian.co.uk/world/2007/nov/01/australia.barbaramcmahon)

Melbourne-ben így ősz elején még mindig az egyes szintű vízkorlátozási előírások vannak érvényben, ami annyit jelent, hogy a füvesített udvarunkat, kertünket bármikor locsolhatjuk manuálisan működtetett locsoló alkalmatossággal (slag, kanna) a következő napokon: ha páros házszám alatt vagy számmal nem rendelkező házban lakunk, akkor páros dátumú napokon; ha páratlan házszám alatt lakunk, akkor pedig a páratlan napokon. A 31 napos hónapok alkalmával, házszámtól függetlenül mindenki locsolhat 31-én. Azonban az órák is korlátozva vannak. A megengedett napokon belül is csak reggel hat és tíz között illetve este hat és tíz között engedélyezett az öntözés. Nem csoda, hogy a szomszéd-gyilkos kicsit megzavarodott. Lehet, hogy ő páros számú házban lakott és elfelejtette, hogy szomszédja páratlan napokon is használhatja a slagot? Nem tudom. Az viszont bizonyos, hogy a vízműveknél a vonalak folyamatosan égnek, szemfüles szomszédok jelentgetik fel egymást a vízkorlátozási szabályok megszegése miatt. Talán ezért van több ház kerítésére kifüggesztve a tábla: tank water in use, azaz mi vízgyűjtő tartályból használjuk a vizet.

Aztán a sok ima meghallgatásra talált, 2009-re Használt vízzel locsolunkelkezdett esni az eső. A dimboolaiak a Wammerra folyón évek után ismét megtarthatták a regatta versenyt. Sőt! A Hindmarsh-tó is kezdett megtelni vízzel. Szép lassan enyhítették a vízhasználati korlátozásokat országszerte. Az emberek elpakolták a vödröket, előszedték a vizibicikliket. A szőkőkutakat is sok helyen bekapcsolták. Egy egész generáció életében először megbizonyosodhatott arról, hogy a fű tényleg zöld és nem barna. Aztán 2011-re a folyók kezdtek túláradni. Egy év alatt több eső esett, mint egy évtized során. A rádió elkezdett „elninyózni”, meg „laninyázni”. Közben Queensland állam víz alá került, emberek váltak földönfutóvá. Új dél-Wales-ben és Viktória államban is árvízkészültség alakult ki. A Hindhmarsh-tó is végre megtelt vízzel, de a Wimmera folyó közben kikelt magából. Aztán Dimboolában is újból előkerültek a vödrök. Az emberek csak merték és merték vederszámra a vizet fürdőszobáikból, pincéikből, nappalijukból. Mégis igaz a mondás: néha, még a jóból is megárt a sok.

SMG

SZEGÉNY EMBER ÜDÜLŐJE

Kórházban ülök. Mellettem (ausztrál) férjem. Infúzió a karjában.

–          Jó az élet! – mondja. Így magyarul.

–          Jó! – felelem. Belőlem nem a morfium beszél.

Várunk az orvosra. Az ablakon kinézek miközben B. lassan elalszik. Öreg téglaház áll odakint az üvegablakos irodaházak tövében. Eszembe jut egy kórházi vizit. Mamával mentünk Pestre EKG-re. Abban az időben éppen nem szerettem a gimit. Felment a vérnyomásom. Reggelente vérzett az orrom. A váróban gyönyörű, kétszárnyas, több mezős fehér ablak volt, amelyen át beszűrődött az udvari lámpa sárgás fénye. Odakint hullott a hó.  Hatalmas pelyhekben. Valahogy az ember megpihen, ha törődnek vele. Jó orvosok kezében még a kórházakban is rátör a nyugalom. Almalevet és szendvicset kínál B.-nek a nővér. Csirkéset kér. Hátra dőlök. Megállt az idő. Csend van. Csak az infúzió csepeg.

****

Tavaly kétszer kerültem sürgősségire Ausztráliában. Egyszer azonnal megműtöttek, mondván életveszélyes állapotban vagyok. A második esetben ott töltöttem egy éjszakát. Autóbaleset. Egy fiatal lány a piros lámpa ellenére belénk kanyarodott. Neki nem lett semmi baja. Az autónk totál káros lett. Hála Istennek B. is megúszta. Nekem megrepedt pár bordám, egy csigolyám. A térdem sem lesz soha az igazi. De! Lehetett volna sokkal rosszabb.

Háromra oldalra fordítunk...

–          Szervusz! A nevem Megan! Én leszek a nővéred az éjszakára! Hogy érzed magad? Hogy elzsibbadt a hátad? Várj egy kicsit, hívok egy pár kollegát, oldalra fordítunk és kicsit megsimogatom a hátadat. Jó? – mondta az éjszakai nővér a sürgősségin, majd adott még egy adag fájdalomcsillapítót.

Közben valaki felkiáltott: – Hol késik az adrenalin? Egy gép sípolt. Egy csapat ápoló futott el az ágyam előtt. A mellettem lévő betegnek megállt a szíve. Nem láttam ki volt az, mert függöny volt közénk húzva. A fájdalomcsillapító  – talán morfium – lassan elkábított. Nem is emlékszem sikerült-e megmenteniük a szomszédot.

Másnap reggel áthelyeztek az agy- és gerincsérültek osztályára. Reggelire, ebédre, vacsorára az étlapról választhattam. Ha véletlen átaludtam az ebédidőt, akkor később hozták a felmelegített ételt. Sőt, még a látogatóimnak is jutott narancslé, almalé vagy ásványvíz. S bár itt is eltartott egy ideig mire az orvosok megállapították, hogy kell-e műtét avagy sem; mégis valami nyugalom szállt meg. Minden más gondolatom, aggodalmam a sarokba szorult. Megpihentem. Hirtelen egyértelművé vált, hogy mennyire kevés dolgot tudunk befolyásolni, uralni az életben. De azóta ezt megint elfelejtettem.

A szomszéd ágyon egy tizennyolc éves lány feküdt. Velem szemben szintén egy tizenéves. Mindketten vidéki úton vezettek, mikor valaki 120-val beléjük rohant. Frontális ütközés. A legrosszabb. Mindkettőt helikopter szállította Melbourne-be. Az egyik lányhoz minden hajnalban jött az anyja. Egész nap ott ült. Hotelben szállt meg. A mellettem fekvőhöz az apja járt be naponta.  Immár harmadik hete. Este nyolcig folyamatosan ott ült az ablak mellett, újságot olvasott és várt. Lányának több bordája, csigolyája elrepedt, kiestek a fogai, keze, térde szilánkokra tört. Három hete feküdt a hátán. Viszketett mindene. Éjszakánként sírt. Jöttek a nővérek. Valamikor több is. Megfordították. Megsimogatták, megmasszírozták. Megpisiltették. Nem kiabáltak vele. Senki nem kérte, hogy hagyja abba a hisztit. Nem akarták meggyőzni arról, hogy rajta kívül még rengeteg beteg van az osztályon. Pedig minden este így ment ez. Állítólag már hetek óta. Engem nem zavart. Sajnáltam őket. Olyan fiatalok. A velem szemben lévő lány ápolónőnek tanult, de a többszörös kézműtét után úgy tűnt sosem fogja tudni mozgatni minden ujját. Azon gondolkozott mit kezdjen majd magával miután felépült. Érdemes-e nővérnek tanulni csonka kézzel?

Ez állami kórház volt. Ennél már aligha tudom elképzelni, hogyan kezelhetik jobban a betegeket a privát kórházakban. Itt is, mint a sürgősségin, minden ágy körül függöny volt. Elhúzhattuk, ha akartuk. Az ágyon két zsinór lógott. Az egyik a vészjelző gomb volt, amivel a nővéreket lehetett hívni. Ilyenkor az ágy végén és a szobaajtó felett meggyulladt egy kis lámpa. Innen tudták az ápolók hol keresik őket. A másik távirányítóval az ágyat lehetett állítani. Javíthattunk a magasságán, a háttámláján. Karnyújtásnyira tőlem a plafonról lógott egy kis tévé, amelyet közelebb húzhattam, ha akartam. Ha behúztam a függönyt és halkra vettem a készüléket, a többiek nem is nagyon tudták, hogy tévézek. Általában csend volt. Kivéve az autókat. Az autók zúgtak hajnaltól késő estig. A kórház ugyanis a melbourne-i Albert Parkban volt, a Forma 1-es pálya mellett. A versenyautók búgása elgondolkoztatott. A sebesség áldozataként nehéz volt megérteni mások miért hódolnak a száguldásért. Miért nem a szülészetet tették a kórház pálya közeli szárnyába?

*****

Ausztráliában autóbaleset esetén a kötelező biztosítás fedezi a kórházi költségeket. Ezenfelül nekem biztosítottak egy takarítónőt is hat hétre. Érdekes módon a török asszony, aki porszívóval a kezében érkezett, húsz évvel ezelőtt pont a mi lakásunkba lakott. Kiderült a szomszéd ugyanaz a fickó volt már akkor is. Megmutatta hol tanult meg a kisfia járni, hol volt az ebédlőasztal, sőt képeket is hozott, hogy lássam milyen színűek voltak a falak és a beépített szekrények ajtói. A biztosító továbbá vett nekem egy kényelmes irodai széket a munkahelyemre. Nehogy a sok üléstől kiújuljon a fájdalom. Sőt majdnem egy éves fizikoterápiát is jóváhagytak.

Mikor először jártam gyógytornán, kifelé menet megkérdeztem az asztalánál ülő fizikoterapeutát, hogy küldjem-e a következőt? Ugyanis láttam, sokan ültek a váróban.

–        Komolyan kérdezed? – nézett rám megdöbbenve a férfi. Láttam, alig bírta visszafojtani a nevetést. Ezért fizetjük a recepcióst! – nyögte ki még mindig enyhén sokkolt állapotban.

Próbáltam neki elmagyarázni, hogy ez tulajdonképpen kulturális dolog, mert ahol én felnőttem ez gyakran így volt szokás, meg ott nem volt recepciós, de a végén inkább ráhagytam.

Ugyanez a fizikoterapeuta a minap arra kért, hogy húzzam fel a nadrágom szárát, mert meg kell vizsgálnia a térdemet. Jó. Majd miután befejeződött a mustra, közölte, hogy a rossz térd miatt a combom izmaira ráfér egy kis masszírozás. Meg is fogja masszírozni, csak akkor gyorsan húzzam már le a nadrágomat. Mivel ekkora már kezdtem tisztába lenni az ausztrál körülményekkel, megszeppenve kérdeztem:

–        És valami takarót vagy lepedőt nem adsz, amit magam köré tudnék tekerni, hogy mégis ne csak bugyiban…?

A gyógytornász velem egy idős.

–        Ezt nem értem. – mondta. Majd hirtelen felnevetett. – Jaj! Nem! Csak a nadrág lábszárát húzd le! – pontosított.

Elmeséltem neki, hogy ahonnan én jöttem ott azon hökkentek volna meg, hogy takarót kérek.

Az elmúlt egy év során sokat javultam, sokat tanultam. Főleg az egészségügyi etikettről. De azért néha szeretek a gyógytornásznak is alkalmat teremteni a kulturális művelődésre. Következő alkalommal azt hiszem, megpróbálok majd egy pénzzel tömött borítékot tenni a zsebébe. Kíváncsi leszek, mit szól majd.

SMG

TERRA NULLIUS

Avagy haza az itthon és otthon között

Nem a te hazád. Évekbe telik mire rájössz agapanthus a neve annak a virágnak, amely nyáron minden sarkon nyílik. Sokáig nem tudod kik itt a híres emberek. Észre sem veszed, ha ez egyik a parkban rád nevet.

*

Egy percig se dédelgess álmokat! Nem lesz itt sokkal jobb. Csak más. Hiszen ember vagy. Magadat magaddal cipeled. Ha otthon ideges lettél, ha nem jött a busz időben, attól még, hogy itt pontosak a buszok, te ideges ember maradsz. Ne ámítsd magad! Itt is emberek élnek. Utadban lesznek, neked jönnek, hülyének néznek. Ha tudnak: megfúrnak, átvágnak, kihasználnak és eldobnak. Te is megbántasz itt is majd mást. Lesznek ellenségeid, irigyeid és áldozataid. Ehhez nem kell magyarnak, elég embernek lenni. Vannak dolgok, amitől nem lehet elmenekülni.

*

Lehet itt majd kevesebben hencegnek azzal, hogy mennyi adót csaltak; kit vágtak át mikor és mennyivel. Nem kérdezik majd mindenütt azt, hogy mennyit keresel. Sőt, nem sírnak majd az emberek mindig a pénz miatt. Itt nem ismerik majd a paraszolvenciát, és a közértes kisasszony sem vág majd pofát: ha a szalámit szeletelve kéred. A kórházban adnak majd kanalat a leveshez, és megtanulod nem baj, ha nem szeretnek, de mégis vannak jogaid. Leesik, hogy tűrni, nem mindig erény. Többet jársz étterembe, tengerpartra. Egyre kevesebbet aggódsz, nyavajogsz. Talán, mert nincs ki hallgassa és mert mindenbe lassan beleszoksz. Arra gondolsz, hogy talán a tenger! Biztos a tenger miatt van az, hogy egyes népek könnyedek, nyitottak, majdhogynem felületesek. De ugyanakkor hódítóak és erősek, mint a hullámok. És közben te, a génjeidben hordozod a bezártságot, s néha még most sem tudod, hogyan kezeld a szabadságot. Eleinte csak bűntudattal tudod.

*

Elgondolkodsz a történelmen is, hogy mennyire másképpen szocializálódtak az itteni emberek. Természetes, hisz mást vártak el tőlünk a tömegek, főnökök, nők meg gyerekek. De nem akarsz már sem embereket sem népeket felmenteni, csak élni. Felnőni, felelősséget vállalni, nem csak másokat okolni, hibáztatni nyomorodért. Döntesz. Maradsz.

*

S bár még mindig nem érted miért nem hallgatják meg mi a válaszod a how are you-ra; és sokszor agyadra megy: a jólétben milyen hiún, mohón és céltalanul néznek az emberek a világba. Nem tudsz majd minden otthonival kapcsolatot tartani. Alig bírsz itt a társadalomba beilleszkedni, miközben folyamatosan otthonról mindenki magyarázatot követel: miért nem írsz, telefonálsz vagy keresel? Ha ott házad volt, most itt bérelhetsz. Ha ott szerettek, most elfelejtenek, lecserélnek. Lesz aki azt mondja, nagyképű lettél. Más arra kér segítsél. Szerezz nekik itt munkát, szállást, barátot. Oszd meg velük, ami neked itt kijutott. Hisz magyar vagy, segíts másokon! S közben minden félretett pénzedet tedd el arra, hogy hazamehess. Értsd meg, ők miért nem látogatnak és ha hazamész fogadd el, hogy elfoglaltak. Ha valaki meghal, a temetésre nem biztos, hogy haza tudsz menni. A rokon halálával évek múltán, mikor hazajutsz, akkor fogsz szembesülni. Az unokahúgaid felnőnek. Csak skypon néznek rád, de igazából nem érdekled őket. Ha gyereked lesz, nem lesz itt nagyanyja. A magyar nyelvet te tanítod neki, de lehet nem lesz foganatja. Az egész gyermekkorod olyan lesz, mint egy álom. S ha hazamész mindig azzal szembesülsz, hogy ez nem az én Magyarországom. Azok az értékek, amiket te még dédelgetsz már nem léteznek ott sem. Hontalan vagy.

*

Egy ember a senki földjén. Az itt élőknek még nem adtál eleget, az otthoniaknak már nem tudsz adni. Ilyen távolságból nem lehet. Az ittenieket egyre jobban megérted, de az otthoniakat már inkább csak elképedve nézed. Hogy mennyit keres a szomszéd? Te már nem kérded. Nincs kedved már azt sem bizonygatni, hogy megérte. Úgy hazamenni, hogy mindenki azt gondolja: ennek ott jó a léte. Nincs kedved megválaszolni, hogy mikor mész vissza. Ha valaki megpróbál benned bűntudatot kelteni, egyre nehezebb a dolga. Belefáradtál az egész kérdéskörbe. És ekkor elkezd letisztulni az egész. S habár mindenki, valahol döntéseinek rabja: kezdesz felszabadulni.

*

Mintha elzsibbadna a lelked. Mintha lebegnél egy szinten, ahol nincsenek országhatárok; sem múlt, sem jövő. S csak remélsz, hogy valamilyen dimenzióban egyszer ennek a sok világnak minden java majd egyesül és minden szeretteddel egy helyen élhetsz. Irreális, de csak ez nyugtat meg. Ez a gondolat. Így semmi más nem fáj és nem fojtogat. Lassan megérted: ausztrál vagy magyar? Nem ez a lényeg. Magyarnak születtél, ez a részed, az éned. De ez az ország jó volt veled: jó most kicsit másnak is lenni. Míg lehet. Élni kell. A mában. Most itt vagy, most ez a te hazád. Mert itt kelsz, itt szeretsz és itt utálsz.

*

Ember vagy itt is, meg otthon is. Mindegy hol vagy a nagyvilágban. Rájössz, hogy talán mindegy is lett volna. Talán, maradhattál volna.

———————
Ti is szoktatok így érezni?

MŰFENYŐK ÉS KABÁTBÉLÉS

Ausztrál december

Este hatkor kilépek Melbourne központjában a munkahelyemről és felveszem a napszemüvegemet. Elsétálok az egyik téren díszelgő több tucat műfenyő mellett, majd belehuppanok az itt álló nyugágyak egyikébe és ritmusosan ringatom a lábamat a hangszórókból áradó jingle bells dallamára. Tiszta karácsonyi hangulat! Ez az ausztrál december.

Itt karácsonykor meleg, gyakran harmincöt fok van. De hiába a hőség, az angolszász hagyományoknak köszönhetően az ünnepi menü sült krumpli és töltött pulyka. Így karácsony napján a konyhákban hatvan, de legalább ötvenöt fok is lehet. Szerencsére sok családnak van medence a kertjében. Mégis a legtöbben sörrel jegelik magukat. Míg az asszonyok asztalt terítenek, krumplit pucolnak és lakást dekorálnak, addig a férfiak alkohollal kezükben ácsorognak odakint a barbie mellett, ugyanis a sütögetőn grillezett húsok nélkül tényleg nincs igazi ausztrál ünnep. A hagyományos karácsonyi desszertet karácsonyi pudingnak hívják, amelynek semmi köze a Magyarországon megszokott pudinghoz. Ennek az angolszász ragadós mazsolakupacnak még a látványa sem étvágygerjesztő. A süteményt a nagymamák készítik el hónapokkal az ünnepek előtt – a fiatalabb generáció készen veszi a közértben -, s az ebéd után brandy-szósszal nyakon öntve tálalják. A puding főzés közben, ha a főzetet az óramutató járásával egy irányba kevergetik és közben kívánnak is valamit, akkor az állítólag az új évben valóra is válik.

A karácsonyi ebédet 25-én fogyasztják el az ausztrálok. Szentestét nem ülnek, sőt 24-e munkanap. A fát már december elsején feldíszítik. A karácsonyfa általában mű, de nem mindig zöld. Tavaly vettünk igazi fenyőt, de Szentestére barnává változott. Kiszáradt. Az utolsó percben sikerült egy műfát beszereznünk. Idén egy jótékonysági szervezettől rendeltünk fenyőt, amelyet persze nem csak azért tettünk, mert a kivágott helyébe új fát ültetnek, hanem azért is, mert önkéntesek szállították házhoz. Most már tudjuk, hogy vízbe kell állítania a karácsonyfát, hogy kibírja az ünnepekig.

Anyósom karácsonyi asztala

Itt nem csak a fára aggatnak díszeket, hanem más angolszász kultúrákhoz hasonlóan, az egész házat kidekorálják. Ki kívülről, ki belülről. Már november végén ideglázban égnek az asszonyok: milyen színű legyen a karácsonyfa, milyen dekorációt rakjanak a kandalló fölé stb. Decemberben, esténként kihagyhatatlan program a karácsonyi fények nézegetése. Az emberek ilyenkor körbeautókázzák a környéket és megállnak minden olyan ház előtt, amely fényáradatban úszik és nézik milyen szép, milyen giccses. Még buszjárat is indul, amely karácsonyi égőkkel díszített házak nézegetésére szakosodott. A legtöbb feldíszített ház lakói esténként kinyitják a kapukat és beengedik a nézelődőket az udvarra. Néhol aprópénzt kérnek belépődíjként. A bevételből néhányan a villanyszámlájukat fedezik, mások pedig non-profit szervezeteket támogatnak vele. Jártunk olyan kidíszített háznál, ahol műhavat is fújtak, s az udvari gyepet befedték fehér kabátbélésszerű anyaggal. Egy másik háznál a garázsban kiállítást rendeztek, ahol legalább 50 különböző életnagyságú Mikulás rázta magát és énekelgetett.

Műhóval betakarva: hull a pelyhes kabátbélés

Lelkesebb keresztény hívő emberek ilyenkor kiállnak az ultra-módon feldíszített házak elé és minden arra járónak kezébe nyomják az evangéliumot, hogy ne felejtsék el miről is szól az ünnep. Pedig sokan már elfelejtették, vagy még sosem hallottak róla. Templomba még karácsony reggel sem járnak sokan, hiszen akkor érkezik a Mikulás (itt nincs Jézuska). A gyerekek általában már hajnalban felkelnek és elkezdik kibontani az ajándékokat, amelyeket a Télapó (szülők) éjjel a fa alá helyeztek. Minden ausztrálnak van egy karácsonyi zsákja is, vagy zoknija, amelyet kilógat a kandallóra vagy ha az nincs, akkor a falra. Persze azt remélve, hogy a Mikulás (vagy valaki más) megtömi mindenféle apró ajándékkal. A gyerekeknek itt kicsit nehezebb dolguk van, ugyanis nehezebb elhinni azt, hogy a forró nyáron a Mikulás bundában érkezik szánon, amelyet itt sosem látott rénszarvasok húznak. Ezért egyre többen mondják a kicsiknek, hogy ide a Miki szörfdeszkán jön, amelyet kenguruk üzemeltetnek. Kicsit képzavaros, de mindent meg kell tenni a mítosz hallhatatlansága érdekében.

Mivel Ausztrália multikulturális ország sokan nem a keresztény kultúrában nőttek fel. Az állam szeretné, ha minden vallás egymással békességben megférne, ezért a karácsonyt is kicsit megcsorbítja a politikai korrektség. A munkahelyeken ilyenkor már nem karácsonyi bulikat rendeznek, hanem év-végi partykat. A kellemes karácsonyi ünnepek helyett pedig azt illik mondani, hogy boldog ünnepeket. Habár, még ajánlatosabb a boldog bolondozást felkiáltással (Happy Silly Season!) köszönteni munkatársainkat, így elvileg nem sértjük meg a más vallású embereket és kevesebb az esély arra is, hogy valaki feljelentsen minket a humán erőforrás menedzsernél vallásos zaklatás miatt. A minap egy hittantanár, aki ma már általános hitismeretet tanít, azon agonizált, hogy törvényellenes lenne-e, ha olyan karácsonyi énekeket énekeltetne az állami iskolában a gyerekekkel, amelyek a jászolban lévő Jézusról szólnak. A muzulmán megsértődne, a hindu meg nem is értené. – mondta. Zsidó, muzulmán, sőt hindu barátaimat valójában nem zavarja Jézus születésének ünnepe, lehet inkább azokat idegesíti, akik minden vallástól egyöntetűen agybajt kapnak.

Piknikes karácsonyi koncert

Mindenesetre december közepén a városok parkjaiban több helyen is rendeznek gyertyafényes hangversenyeket, amelyek során piknikező emberek gyertyákkal a kezükben énekelnek karácsonyi zsoltárokat.

Ausztráliában rengeteg bevándorló él, sokan családjuktól és barátaiktól távol, igen egyedül érzik ilyenkor magukat. Az utcák kiüresednek, a boltok bezárnak. S bár a karácsony napját férjem családjával töltjük, a Szenteste mindig jó alkalmat nyújt arra, hogy meghívjunk olyanokat, akiknek egyébként nem lenne hova menniük. Két éve egy tucat perzsa töltötte nálunk a Szentestét, majd együtt mentünk éjfélkor istentiszteletre. Az egyik iráni házaspár még sosem járt keresztény templomban. Az úrvacsoravétel előtt, mikor a lelkipásztor mindenkit megkért, hogy járuljanak az asztalhoz az irániak a fülembe súgták illedelmesen, hogy ők nem szeretnének az asztalhoz járulni, mert már korábban vacsoráztak.

Egy-szó, mint száz: vallásuktól függetlenül, mindig mindenki szívesen eljött, akiket eddig meghívunk magunkhoz szentestézni. Hiszen a politikai korrektség és a nagy meleg ellenére, a karácsony Ausztráliában is mégiscsak a szeretet ünnepe.

Mindenkinek áldott ünnepeket: kellemes karácsonyt és boldog hannukát kívánok!

SMG ©