A zuhanyzótálban mindig ott állt három üres vödör. Eleinte nem értettem miért. Tusolás előtt rendszeresen kipakoltam őket. Néha morogtam is. Főleg, mert valaki minden álló nap visszatette mindet. Majd az egyik lakótársam elmagyarázta, hogy azért kell a vödröket kerülgetnem az amúgy is kicsinek mondható zuhanyzóban, mert a rólam lecsöpögő vizet ezek gyűjtik össze. Pár nap múlva már én is lelkesen öntöttem a megtelt vödrök tartalmát a tárcsás mosógépbe, hogy az kevesebb friss vizet használjon a szennyes mosásához. A mosógépből a koszos lét pedig egyenesen a kertbe, a pázsitra engedtük. Így az udvar locsolása is meg lett oldva. Eleinte azt gondoltam, hogy házunkban ezek a rituálék azért alakultak ki, mert mindhárom lány, akivel laktam kicsit fukar volt. Az egyik, kelet-német menekült szülők gyermekeként a takarékosság szellemében neveltetett. A másik Zimbabwe-ben született: nem voltak nagy igényei. A harmadik pedig egy ausztrál farmon (értsd: a semmi közepén) nőtt fel, ahol köztudottan nem dőzsöléssel telnek az ember napjai. De aztán rájöttem, hogy ez a probléma meghaladja az én lakhelyemet. Észrevettem, hogy városszerte a szökőkutak sem működnek. Csodálatos vízkoronájuktól megfosztva tanúskodtak a parkok, botanikus kertek közepén egy régmúlt, szebb világról. Majd feltűnt, hogy itt senki nem locsolja fel a betont háza, udvara körül még akkor sem, ha 35 fok van. Gyerekek sem ugráltak spriccelőkben a nyári kánikula idején. Közben az egyik rádióadón rendszeresen buzdították az embereket: imádkozzanak esőért. A bibliai Illést hozták fel példának, aki évekig kérte Istent, hogy essen és aztán esett. Mindez 2007-ben történt. Nem, nem Afrikában, hanem Ausztráliában ahol akkor már hat éve tartott a szárazság.

Aztán felfedeztem, hogy rengeteg kertes ház, iskola udvarán ott éktelenkedik egy nagy zöld vízgyűjtő, amelyben az esővizet fogják fel és használják fel főleg a kert vagy udvar locsolására. Viktória állam farmjain az ily módon gyűjtött vízzel még mosogatnak is, sőt, sokan ivóvíznek is ezt forralják fel. Így tesz már kilencven éve Pa Creek is, férjem nagyapja, aki pár évvel ezelőtt bemutatta nekünk, hogy milyen pusztítást végzett az aszály arrafelé. A viktóriai Nhill-ben, (ejtsd:nill, mint angolul a nulla) nomen est omen szinte semmi nincs, a szárazságon kívül. A város egyetlen kocsmáját is Zérónak hívják.

Pa Creekkel tehát körbe autókáztuk a környéket és megmutatta hova jártak ki anno nyaranta vízisíelni, úszni. Arról mesélt, hol álltak a kempingezők sátrai, a csónakok, a vizibicikli kölcsönzők, de mi csak egy óriási vöröshomokos krátert láttunk a Hindmarsh-tó helyén. Mint a mars. Nagyon erősen kellett koncentrálni, hogy strandoló gyerekeket képzeljek a helyszínre. Az öreg elmondta, hogy a tó már több mint tíz éve kiszáradt. A tavat egykor tápláló Wimmara folyó is eltűnt, amelyen a szomszéd falu lakói rendszeresen rendeztek regatta versenyeket. Néztem a kráterbe vezető lépcsőket, a padokat, amelyek a homokos kopárság felé fordultak és elszorult a szívem. Hirtelen megszólalt bennem mindenféle lelkiismeret és a világ végét olyan közelinek éreztem, mint még soha. Megbántam, hogy a Gazdálkodj Okosan! intését: „zárd el jól a csapot, hogy ne folyjon feleslegesen” nem tartottam be. Megbántam, hogy folyó víznél mostam fogat. Többször is. A bántó táj láttán arra gondoltam, hogy mi a fenének pisilünk mi (a világon több millióan) tiszta vízbe ha Ausztráliában, a világ egyik leggazdagabb országában, csak így, pár év alatt egész tavak, folyók tünhetnek el?

A városba visszaérve újabb magyarázatokat találtam. Felfedeztem, hogy a szökőkutak oldalán nagy táblák éktelenkednek: vízkorlátozás van életben. Aztán hallottam, hogy Sydney-ben egy ember megverte a szomszédját, mert azt hitte, hogy a bácsi nem az előírások által megengedett órákban locsolta a gyepet. Az öreg aztán belehalt a sérüléseibe. (http://www.guardian.co.uk/world/2007/nov/01/australia.barbaramcmahon)

Melbourne-ben így ősz elején még mindig az egyes szintű vízkorlátozási előírások vannak érvényben, ami annyit jelent, hogy a füvesített udvarunkat, kertünket bármikor locsolhatjuk manuálisan működtetett locsoló alkalmatossággal (slag, kanna) a következő napokon: ha páros házszám alatt vagy számmal nem rendelkező házban lakunk, akkor páros dátumú napokon; ha páratlan házszám alatt lakunk, akkor pedig a páratlan napokon. A 31 napos hónapok alkalmával, házszámtól függetlenül mindenki locsolhat 31-én. Azonban az órák is korlátozva vannak. A megengedett napokon belül is csak reggel hat és tíz között illetve este hat és tíz között engedélyezett az öntözés. Nem csoda, hogy a szomszéd-gyilkos kicsit megzavarodott. Lehet, hogy ő páros számú házban lakott és elfelejtette, hogy szomszédja páratlan napokon is használhatja a slagot? Nem tudom. Az viszont bizonyos, hogy a vízműveknél a vonalak folyamatosan égnek, szemfüles szomszédok jelentgetik fel egymást a vízkorlátozási szabályok megszegése miatt. Talán ezért van több ház kerítésére kifüggesztve a tábla: tank water in use, azaz mi vízgyűjtő tartályból használjuk a vizet.

Aztán a sok ima meghallgatásra talált, 2009-re elkezdett esni az eső. A dimboolaiak a Wammerra folyón évek után ismét megtarthatták a regatta versenyt. Sőt! A Hindmarsh-tó is kezdett megtelni vízzel. Szép lassan enyhítették a vízhasználati korlátozásokat országszerte. Az emberek elpakolták a vödröket, előszedték a vizibicikliket. A szőkőkutakat is sok helyen bekapcsolták. Egy egész generáció életében először megbizonyosodhatott arról, hogy a fű tényleg zöld és nem barna. Aztán 2011-re a folyók kezdtek túláradni. Egy év alatt több eső esett, mint egy évtized során. A rádió elkezdett „elninyózni”, meg „laninyázni”. Közben Queensland állam víz alá került, emberek váltak földönfutóvá. Új dél-Wales-ben és Viktória államban is árvízkészültség alakult ki. A Hindhmarsh-tó is végre megtelt vízzel, de a Wimmera folyó közben kikelt magából. Aztán Dimboolában is újból előkerültek a vödrök. Az emberek csak merték és merték vederszámra a vizet fürdőszobáikból, pincéikből, nappalijukból. Mégis igaz a mondás: néha, még a jóból is megárt a sok.

SMG

Avagy haza az itthon és otthon között

Nem a te hazád. Évekbe telik mire rájössz agapanthus a neve annak a virágnak, amely nyáron minden sarkon nyílik. Sokáig nem tudod kik itt a híres emberek. Észre sem veszed, ha ez egyik a parkban rád nevet.

*

Egy percig se dédelgess álmokat! Nem lesz itt sokkal jobb. Csak más. Hiszen ember vagy. Magadat magaddal cipeled. Ha otthon ideges lettél, ha nem jött a busz időben, attól még, hogy itt pontosak a buszok, te ideges ember maradsz. Ne ámítsd magad! Itt is emberek élnek. Utadban lesznek, neked jönnek, hülyének néznek. Ha tudnak: megfúrnak, átvágnak, kihasználnak és eldobnak. Te is megbántasz itt is majd mást. Lesznek ellenségeid, irigyeid és áldozataid. Ehhez nem kell magyarnak, elég embernek lenni. Vannak dolgok, amitől nem lehet elmenekülni.

*

Lehet itt majd kevesebben hencegnek azzal, hogy mennyi adót csaltak; kit vágtak át mikor és mennyivel. Nem kérdezik majd mindenütt azt, hogy mennyit keresel. Sőt, nem sírnak majd az emberek mindig a pénz miatt. Itt nem ismerik majd a paraszolvenciát, és a közértes kisasszony sem vág majd pofát: ha a szalámit szeletelve kéred. A kórházban adnak majd kanalat a leveshez, és megtanulod nem baj, ha nem szeretnek, de mégis vannak jogaid. Leesik, hogy tűrni, nem mindig erény. Többet jársz étterembe, tengerpartra. Egyre kevesebbet aggódsz, nyavajogsz. Talán, mert nincs ki hallgassa és mert mindenbe lassan beleszoksz. Arra gondolsz, hogy talán a tenger! Biztos a tenger miatt van az, hogy egyes népek könnyedek, nyitottak, majdhogynem felületesek. De ugyanakkor hódítóak és erősek, mint a hullámok. És közben te, a génjeidben hordozod a bezártságot, s néha még most sem tudod, hogyan kezeld a szabadságot. Eleinte csak bűntudattal tudod.

*

Elgondolkodsz a történelmen is, hogy mennyire másképpen szocializálódtak az itteni emberek. Természetes, hisz mást vártak el tőlünk a tömegek, főnökök, nők meg gyerekek. De nem akarsz már sem embereket sem népeket felmenteni, csak élni. Felnőni, felelősséget vállalni, nem csak másokat okolni, hibáztatni nyomorodért. Döntesz. Maradsz.

*

S bár még mindig nem érted miért nem hallgatják meg mi a válaszod a how are you-ra; és sokszor agyadra megy: a jólétben milyen hiún, mohón és céltalanul néznek az emberek a világba. Nem tudsz majd minden otthonival kapcsolatot tartani. Alig bírsz itt a társadalomba beilleszkedni, miközben folyamatosan otthonról mindenki magyarázatot követel: miért nem írsz, telefonálsz vagy keresel? Ha ott házad volt, most itt bérelhetsz. Ha ott szerettek, most elfelejtenek, lecserélnek. Lesz aki azt mondja, nagyképű lettél. Más arra kér segítsél. Szerezz nekik itt munkát, szállást, barátot. Oszd meg velük, ami neked itt kijutott. Hisz magyar vagy, segíts másokon! S közben minden félretett pénzedet tedd el arra, hogy hazamehess. Értsd meg, ők miért nem látogatnak és ha hazamész fogadd el, hogy elfoglaltak. Ha valaki meghal, a temetésre nem biztos, hogy haza tudsz menni. A rokon halálával évek múltán, mikor hazajutsz, akkor fogsz szembesülni. Az unokahúgaid felnőnek. Csak skypon néznek rád, de igazából nem érdekled őket. Ha gyereked lesz, nem lesz itt nagyanyja. A magyar nyelvet te tanítod neki, de lehet nem lesz foganatja. Az egész gyermekkorod olyan lesz, mint egy álom. S ha hazamész mindig azzal szembesülsz, hogy ez nem az én Magyarországom. Azok az értékek, amiket te még dédelgetsz már nem léteznek ott sem. Hontalan vagy.

*

Egy ember a senki földjén. Az itt élőknek még nem adtál eleget, az otthoniaknak már nem tudsz adni. Ilyen távolságból nem lehet. Az ittenieket egyre jobban megérted, de az otthoniakat már inkább csak elképedve nézed. Hogy mennyit keres a szomszéd? Te már nem kérded. Nincs kedved már azt sem bizonygatni, hogy megérte. Úgy hazamenni, hogy mindenki azt gondolja: ennek ott jó a léte. Nincs kedved megválaszolni, hogy mikor mész vissza. Ha valaki megpróbál benned bűntudatot kelteni, egyre nehezebb a dolga. Belefáradtál az egész kérdéskörbe. És ekkor elkezd letisztulni az egész. S habár mindenki, valahol döntéseinek rabja: kezdesz felszabadulni.

*

Mintha elzsibbadna a lelked. Mintha lebegnél egy szinten, ahol nincsenek országhatárok; sem múlt, sem jövő. S csak remélsz, hogy valamilyen dimenzióban egyszer ennek a sok világnak minden java majd egyesül és minden szeretteddel egy helyen élhetsz. Irreális, de csak ez nyugtat meg. Ez a gondolat. Így semmi más nem fáj és nem fojtogat. Lassan megérted: ausztrál vagy magyar? Nem ez a lényeg. Magyarnak születtél, ez a részed, az éned. De ez az ország jó volt veled: jó most kicsit másnak is lenni. Míg lehet. Élni kell. A mában. Most itt vagy, most ez a te hazád. Mert itt kelsz, itt szeretsz és itt utálsz.

*

Ember vagy itt is, meg otthon is. Mindegy hol vagy a nagyvilágban. Rájössz, hogy talán mindegy is lett volna. Talán, maradhattál volna.

———————
Ti is szoktatok így érezni?

Ausztrál december

Este hatkor kilépek Melbourne központjában a munkahelyemről és felveszem a napszemüvegemet. Elsétálok az egyik téren díszelgő több tucat műfenyő mellett, majd belehuppanok az itt álló nyugágyak egyikébe és ritmusosan ringatom a lábamat a hangszórókból áradó jingle bells dallamára. Tiszta karácsonyi hangulat! Ez az ausztrál december.

Itt karácsonykor meleg, gyakran harmincöt fok van. De hiába a hőség, az angolszász hagyományoknak köszönhetően az ünnepi menü sült krumpli és töltött pulyka. Így karácsony napján a konyhákban hatvan, de legalább ötvenöt fok is lehet. Szerencsére sok családnak van medence a kertjében. Mégis a legtöbben sörrel jegelik magukat. Míg az asszonyok asztalt terítenek, krumplit pucolnak és lakást dekorálnak, addig a férfiak alkohollal kezükben ácsorognak odakint a barbie mellett, ugyanis a sütögetőn grillezett húsok nélkül tényleg nincs igazi ausztrál ünnep. A hagyományos karácsonyi desszertet karácsonyi pudingnak hívják, amelynek semmi köze a Magyarországon megszokott pudinghoz. Ennek az angolszász ragadós mazsolakupacnak még a látványa sem étvágygerjesztő. A süteményt a nagymamák készítik el hónapokkal az ünnepek előtt – a fiatalabb generáció készen veszi a közértben -, s az ebéd után brandy-szósszal nyakon öntve tálalják. A puding főzés közben, ha a főzetet az óramutató járásával egy irányba kevergetik és közben kívánnak is valamit, akkor az állítólag az új évben valóra is válik.

A karácsonyi ebédet 25-én fogyasztják el az ausztrálok. Szentestét nem ülnek, sőt 24-e munkanap. A fát már december elsején feldíszítik. A karácsonyfa általában mű, de nem mindig zöld. Tavaly vettünk igazi fenyőt, de Szentestére barnává változott. Kiszáradt. Az utolsó percben sikerült egy műfát beszereznünk. Idén egy jótékonysági szervezettől rendeltünk fenyőt, amelyet persze nem csak azért tettünk, mert a kivágott helyébe új fát ültetnek, hanem azért is, mert önkéntesek szállították házhoz. Most már tudjuk, hogy vízbe kell állítania a karácsonyfát, hogy kibírja az ünnepekig.

Anyósom karácsonyi asztala

Itt nem csak a fára aggatnak díszeket, hanem más angolszász kultúrákhoz hasonlóan, az egész házat kidekorálják. Ki kívülről, ki belülről. Már november végén ideglázban égnek az asszonyok: milyen színű legyen a karácsonyfa, milyen dekorációt rakjanak a kandalló fölé stb. Decemberben, esténként kihagyhatatlan program a karácsonyi fények nézegetése. Az emberek ilyenkor körbeautókázzák a környéket és megállnak minden olyan ház előtt, amely fényáradatban úszik és nézik milyen szép, milyen giccses. Még buszjárat is indul, amely karácsonyi égőkkel díszített házak nézegetésére szakosodott. A legtöbb feldíszített ház lakói esténként kinyitják a kapukat és beengedik a nézelődőket az udvarra. Néhol aprópénzt kérnek belépődíjként. A bevételből néhányan a villanyszámlájukat fedezik, mások pedig non-profit szervezeteket támogatnak vele. Jártunk olyan kidíszített háznál, ahol műhavat is fújtak, s az udvari gyepet befedték fehér kabátbélésszerű anyaggal. Egy másik háznál a garázsban kiállítást rendeztek, ahol legalább 50 különböző életnagyságú Mikulás rázta magát és énekelgetett.

Műhóval betakarva: hull a pelyhes kabátbélés

Lelkesebb keresztény hívő emberek ilyenkor kiállnak az ultra-módon feldíszített házak elé és minden arra járónak kezébe nyomják az evangéliumot, hogy ne felejtsék el miről is szól az ünnep. Pedig sokan már elfelejtették, vagy még sosem hallottak róla. Templomba még karácsony reggel sem járnak sokan, hiszen akkor érkezik a Mikulás (itt nincs Jézuska). A gyerekek általában már hajnalban felkelnek és elkezdik kibontani az ajándékokat, amelyeket a Télapó (szülők) éjjel a fa alá helyeztek. Minden ausztrálnak van egy karácsonyi zsákja is, vagy zoknija, amelyet kilógat a kandallóra vagy ha az nincs, akkor a falra. Persze azt remélve, hogy a Mikulás (vagy valaki más) megtömi mindenféle apró ajándékkal. A gyerekeknek itt kicsit nehezebb dolguk van, ugyanis nehezebb elhinni azt, hogy a forró nyáron a Mikulás bundában érkezik szánon, amelyet itt sosem látott rénszarvasok húznak. Ezért egyre többen mondják a kicsiknek, hogy ide a Miki szörfdeszkán jön, amelyet kenguruk üzemeltetnek. Kicsit képzavaros, de mindent meg kell tenni a mítosz hallhatatlansága érdekében.

Mivel Ausztrália multikulturális ország sokan nem a keresztény kultúrában nőttek fel. Az állam szeretné, ha minden vallás egymással békességben megférne, ezért a karácsonyt is kicsit megcsorbítja a politikai korrektség. A munkahelyeken ilyenkor már nem karácsonyi bulikat rendeznek, hanem év-végi partykat. A kellemes karácsonyi ünnepek helyett pedig azt illik mondani, hogy boldog ünnepeket. Habár, még ajánlatosabb a boldog bolondozást felkiáltással (Happy Silly Season!) köszönteni munkatársainkat, így elvileg nem sértjük meg a más vallású embereket és kevesebb az esély arra is, hogy valaki feljelentsen minket a humán erőforrás menedzsernél vallásos zaklatás miatt. A minap egy hittantanár, aki ma már általános hitismeretet tanít, azon agonizált, hogy törvényellenes lenne-e, ha olyan karácsonyi énekeket énekeltetne az állami iskolában a gyerekekkel, amelyek a jászolban lévő Jézusról szólnak. A muzulmán megsértődne, a hindu meg nem is értené. – mondta. Zsidó, muzulmán, sőt hindu barátaimat valójában nem zavarja Jézus születésének ünnepe, lehet inkább azokat idegesíti, akik minden vallástól egyöntetűen agybajt kapnak.

Piknikes karácsonyi koncert

Mindenesetre december közepén a városok parkjaiban több helyen is rendeznek gyertyafényes hangversenyeket, amelyek során piknikező emberek gyertyákkal a kezükben énekelnek karácsonyi zsoltárokat.

Ausztráliában rengeteg bevándorló él, sokan családjuktól és barátaiktól távol, igen egyedül érzik ilyenkor magukat. Az utcák kiüresednek, a boltok bezárnak. S bár a karácsony napját férjem családjával töltjük, a Szenteste mindig jó alkalmat nyújt arra, hogy meghívjunk olyanokat, akiknek egyébként nem lenne hova menniük. Két éve egy tucat perzsa töltötte nálunk a Szentestét, majd együtt mentünk éjfélkor istentiszteletre. Az egyik iráni házaspár még sosem járt keresztény templomban. Az úrvacsoravétel előtt, mikor a lelkipásztor mindenkit megkért, hogy járuljanak az asztalhoz az irániak a fülembe súgták illedelmesen, hogy ők nem szeretnének az asztalhoz járulni, mert már korábban vacsoráztak.

Egy-szó, mint száz: vallásuktól függetlenül, mindig mindenki szívesen eljött, akiket eddig meghívunk magunkhoz szentestézni. Hiszen a politikai korrektség és a nagy meleg ellenére, a karácsony Ausztráliában is mégiscsak a szeretet ünnepe.

Mindenkinek áldott ünnepeket: kellemes karácsonyt és boldog hannukát kívánok!

SMG ©

„Hey, mate. Do you know where the sugar is?”– így kell Ausztráliában megszólítani a boltost, ha nem találjuk a cukrot. Nem szabad man-t használni, ez itt nem Amerika. Sőt, még a buddy és a dude is idegenül hangzik. Itt mindenki csak: mate, (ejtsd: méjt) azaz haver. Nemcsak a boltos, de a szomszéd is mate, a taxisöfőr is mate, sőt az ember felesége és gyerekei is mind-mind mate-ek. A szövetségi parlament szolgáltatói osztálya 2005-ben arra kérte dolgozóit, hogy az épületbe lépőket ne szólítsák mate-nek. Ez olyannyira felháborította a képviselőket, hogy hamarosan parlamenti vita alakult ki a mate-szócskával kapcsolatban. A szolgáltatói osztály hivatalnokait megdorgálták és a portások, biztonsági őrök újból mate-ként szólíthatták meg az épületbe belépő turistákat, képviselőket, diplomatákat.

A mateship, azaz a haverság fogalma olyannyira fontos, hogy az állampolgársági vizsgára felkészítő könyvben ezt többször is kiemelik. Itt a mateship definíciója a következő: helping and receiving help from others, especially in difficult times. Azaz a haverság annyit jelent, hogy segítünk másoknak vagy segítséget kapunk másoktól, főleg nehéz időkben. A példamondat pedig így hangzik: When my car broke down, the other drivers helped to push it int he spirit of mateship. (Mikor lerobbant a kocsim, a többi sofőr a haverság szellemében segített megtolni az autót.) S bár az egész kicsit furcsán – nem túl magyarosan – hangzik, mégis van benne valami. Ausztráliában az ember valamiért hozzá szokik a segítéshez.

Talán a segítőkészség a zord körülmények miatt fejlődött magasabb szintre. Hiszen a természeti katasztrófák rendszeresen megtépázzák az itt lakók idegeit. Északon, a trópusokon ciklonok borzolják az ott lakók kedélyeit. A déli és keleti partvidékre az áradások a jellemzőek. A bozóttüzek pedig az ország nyugati, déli és keleti államaiban tombolnak nyaranta. Idén januárban óriási áradások voltak Queensland államban. A főváros üzleti negyedét is teljesen elöntötte a víz. Egyik barátunk titokban jegyet vett Brisbane-be és beállt várost takarítani.

A marysville-i leégett telefonfülke

A 2009-es Fekete Szombat alkalmával Viktória államban a rendkívül magas hőmérsékletnek (46 fok), a szél sebességének és a már tíz éve tartó aszálynak köszönhetően a bozóttűz megállíthatatlannak bizonyult. Majdnem kétszáz ember égett halálra. Embereket autóikban menekülés közben értek utol a lángok. Akik túl élték, azt mondták a recsegés, a zúgás és a hőség Armagedonná varázsolta a szép, turista völgyet. Az itt fekvő Marysville kisváros szinte porig égett. A telefonfülkék az aszfaltra olvadtak. A bevásárló utcából néhány cölöp maradt csak meg. Azok közül, akik életben maradtak sokan inkább elköltöztek. Nem tudták emlékeiket a valósággal egyeztetni. Akik itt maradtak nulláról kezdhették újra. A segélyeket Ausztrália szerte elkezdték gyűjteni. Még az észak queenslandi árvízkárosultak is adakoztak a bozóttűz áldozatainak megsegítésére. A tűzvész óta templomunkból minden szombaton kijár egy kis csapat a városkába. Olyan emberek, akik két szombat között jogászként, tanítóként dolgoznak. Hétvégén mégis hajlandóak hajnalban kelni, csak azért, hogy a marysville-i pisztráng farmot, a kávéházakat újra működni láthassák. Segítenek a szerencsétlen családoknak életüket újjáépíteni. Még akkor is mikor a média és a világ rég megfeledkezett róluk és sorsukról. De nem kell ahhoz természeti katasztrófa, hogy az itteni emberek másoknak segítsenek (a haverság szellemében). Autóbalesetem után hetekig nem kellett főznöm, mert az emberek egymásnak adták a kilincset és megtömték a fagyasztómat.

Rengeteg ausztrál családnak van örökbe fogadott afrikai, ázsiai vagy dél-amerikai gyereke. Na nem a szó szoros értelmében. A kisgyerekek saját hazájukban élnek, az őket szponzoráló emberek pedig különböző szervezeteken (World Vision, International Needs, Watoto, Compassion) keresztül állják a gyerekek oktatási és egészségügyi költségeit. Elég havi harminc dollár is. Barátaink két tíz év alatti kislánya, zsebpénzüket egy velük egy idős ázsiai kisgyerek szükségleteire költik. Leveleket írnak egymásnak, és arról álmodoznak, hogy egyszer életben is találkozhatnak.

Karácsony tájékán sokan pakolnak tele cipősdobozokat minden jóval, hogy azt a Samaritan Purse dolgozói eljutathassák a fejlődő országok rászoruló gyerekeihez. A karácsonyfát is lehet segélyszervezettől rendelni, ami nemcsak azért jó ötlet, mert önkéntesek házhoz hozzák, hanem azért is, mert a pénz automatikusan a szegények megsegítésére megy. A fa alá kerülő ajándékokról is lehet úgy gondoskodni, hogy közben az ember minden kiadott fillérjével jó ügyeket támogat. Karácsonyi ajándékba sokan kapnak mostanában kecskét, tyúkot, szúnyoghálót vagy éppen vécé kagylót. Ezeket különböző segélyszervezetek katalógusaiból lehet megrendelni (Oxfam, Tear, Samaritan Purse, World Vision). Az ajándékozó 5-10-20 dollárt fizet az adott szervezetnek, cserébe kap egy képeslapot, amelyen képpel illusztrálják, hogy a pénz mire megy majd. Például: öt dollárért kecskét kap majd egy afrikai; húszért egy hónapig egy egész falu tiszta vizet ihat Indiában. Az ajándékozó a kártyát odaadja egy másik embernek ajándékba, aki örülhet, hogy abból a pénzből életet mentettek, amit neki szántak volna ajándékra.

És ez még nem minden. Az ember itt futhat, sétálhat, bicajozhat akár evezhet is valamilyen cél érdekében. Azaz például, ha valaki úgy akarja kedvenc jótékonysági szervezetét támogatni, hogy fut értük egy maratont, az megteheti. Méghozzá úgy, hogy a maratont szervező cég oldalán regisztráltatja magát és barátait, ismerőseit így arra kérheti, hogy a weboldalon keresztül pénzösszeggel támogassák őt. Így futottak már barátaink kórházakért, az embercsempészet megállításáért és a szex-rabszolgák felszabadításáért is. Sógornőmet például már többször lehetett támogatni abban, hogy 40 órán át éhezzen. Gondolom örült, hogy kicsit fogyott is közben, de mindenestre a befolyt összeget az éhezők megsegítésére fordította a ’40 óra éhség’ nevű kampányt indító szervezet. Viszont lehet reggelit, ebédet, vacsorát is szervezni úgy, hogy vendégeinket arra kérjük, dobjanak be egy kis aprót a perselyünkbe, amit utána az afrikai szárazságban éhezők, vagy a rákbetegek megsegítésére bejegyzett szervezeteknek adunk.

Ezt 100%-osan az arc növesztette. (www.movember.com.au)

A jótékonysági ügyek mostanában már egyre több hónapot is kisajátítanak maguknak. Így Ausztráliában a férfiak körében a november már évek óta Movember (mo azaz moustache röviden), azaz a bajusznövesztés hónapja. Ilyenkor a férfiak, ha jól áll nekik, ha nem: bajuszt növesztenek és így próbálják felhívni a prosztatarák veszélyeire a figyelmet. Persze minden egyes bajusznövesztő bejelentkezik a kampányt indító szervezet honlapjára (így le lehet ellenőrizni, hogy a bajuszos kéregető tényleg a cél érdekében szőrös-e vagy sem), ahol ismerősei, barátai pénzösszeggel támogathatják az arcszőrzet-növesztőt. A pénz persze a prosztata rák megelőzésére, gyógyítására megy. Egyik hamburgeres lánc Movember idején minden pénteken ingyen hamburgerrel honorálja azokat, akiknek szőrzete már 50 dollár feletti összeget gyűjtött.

A nők sem hagyták magukat, 2007-ben a petefészek rák ügye érdekében kisajátították az októbert és Frocktobernek keresztelték. Ausztrál szlengben a frock szép ruhát jelent, ergo ilyenkor a nők egy hónapon át ruhát viselnek. Most már ugye sejthető miért. Igen! A petefészek rák megelőzésére és gyógyítására gyűjtenek.

De ahhoz, hogy az ausztrálok segítsenek, nem mindig fordulnak már meglévő szervezetekhez, hanem ha kell, maguk alapítanak egyet. Találkoztam már olyan ausztrál édesanyával is, aki azt állította, hogy a tortadíszítésen kívül semmihez nem ért. Aztán egyre jobban el kezdte őt érdekelni a szex rabszolgák sanyarú sorsa. Dél-kelet Ázsiában sok családban a szülők kénytelenek kislányukat, kisfiaikat eladni prostituáltnak, csak hogy megtudjanak élni. Az eladott fiatalok, gyerekek rabszolgasorsban élnek, s rosszabbul bánnak velük, mint a kutyákkal. Az említett ausztrál két gyermekes anyuka kitalálta: ő segíteni akar ezeken a szerencsétleneken. Családjával kiköltözött Kambodzsába és már évek óta vezeti a Bloom Asia (www.bloomasia.org) szervezetet, ahol a prostitúcióból kiszabadított lányokat megtanítják a cukrász mesterség titkaira. Így a marcipánvirágok és torták készítéséből fenn tudják magukat tartani és elkerülhetik, hogy valaki újra eladja őket. Mivel Kambodzsa francia gyarmat volt, a cukrászsüteményeknek még a mai napig is külön kultuszuk van az országban.

Mások a középiskola befejezése után önkéntesként elutaznak a világ egyik szegényebb negyedébe és szociális munkásként dolgoznak árvaházakban, iskolákban, kórházakban.

Azoknak az ausztráloknak, akiknek sem úszni, sem futni, sem Ázsiába költözni nincs kedvük, de segíteni és adni mégis szeretnének, azok számára is létezik egy könnyű megoldás. Ők a bankjuk internetes oldalát úgy állítják be, hogy minden hónapban fizetésük egy részét egy jó ügyet szolgáló ember vagy szervezet számlájára utaltatják automatikusan.

Aztán persze lehet azon gondolkodni, hogy miért ilyen “jók” ezek az emberek? Talán lelkiismeretfurdalásból adnak, mert ha tudják, hogy megtették a napi jót akkor élvezhetőbb este a pezsgőfürdő? Lehet. De a szerencsétleneknek olyan mindegy milyen indíttatása volt annak aki neki adott. Azt is lehet mondani, hogy akinek van, az könnyen ad. Azonban ahhoz, hogy valaki adjon a kevés is elég. Azt is meg lehet osztani. Gyermekkorában az ember csak kap: ételt, italt, szeretetet, törődést. Aztán ahogy fejlődik, rájön: adni is tud. Ahhoz, hogy valaki tudatosan tudjon adni – időt, pénzt, figyelmet – sok minden más mellett leginkább szellemi fejlettségre és érzelmi érettségre van szüksége. Állítólag az adakozás, a sportoláshoz hasonlóan, boldogság hormonokat generál, amelyekre rá lehet szokni. A világnak talán több ilyen függőre lenne szüksége. Persze nem minden ausztrál ilyen. De valahogy mégis a társadalomban van egy érett felelősségtudat.

Aztán lehet azt is mondani, hogy minek aggódnak ezek az anyukák a tőlük távol élő rabszolgák sorsán? De talán még mindig jobb, ha ezen aggódnak és nem Isaura kiszabadításán. Vagy azon, hogy mikor döglik már meg a szomszéd tehene. S bár lehet, hogy a „Haver, végre neked is megdöglött a tehened!” mondat magyarul nem helytelen, de az „I am glad your cow is also dead, mate” viszont rendkívül ausztráltalan. Nem a nyelvtan miatt.

SMG©