A Háborús Hősök emlékművénél (Shrine) tartották Melbourne-ben a hajnali ünnepi megemlékezést. Zuhogott az eső, szinte csípett a hideg. Álmosan, csendben vonult az esernyős, esőkabátos tömeg az utcákon. Még sötét volt. Előttem az egyik ernyőn Monet egyik festménye volt kifeszítve: a tájképen napernyős nő gyermekével átsétál egy francia pipacsos mezőn. Érdekes. A piros pipacsok nyíltak ki először a télből kilábaló francia tájon az első világháború idején. A katonák közt elterjedt, hogy azért ilyen vörösek a pipacsszirmok, mert elesett társaik véréből szívták meg magukat színnel. Ez a virág lett az ANZAC napi megemlékezés jelképe is. Az emlékmű bejáratánál is osztogatták őket. Voltak akik gomblyukukba tűzték, mások a szobrok lábaihoz, a falak lyukaiba préselték a művirágokat.

Négykor keltünk. Egy öreg úr, Don felajánlotta, hogy elvisz minket az ünnepségre. Szabadidejében ő a Shrine egyik helytartója, így egészen az emlékmű lábához be tudott vezetni. Mások nem igen parkolhattak ilyen közel az eseményhez. A hatalmas oszlopokkal ellátott, timpanonos épületet az első világháború után építették. A cél az volt, hogy a Shrine mind a négy égtájról jól látható legyen. A mai napig is tilos túl magas épületeket felhúzni az emlékmű köré, bár nagyobb a takarás, mint ezelőtt pár évtizede. Legalábbis a régi felvételek erről árulkodnak. Don ballonkabátjának bal oldalán színes katonai medálok és kitüntetések díszelegtek. Színes szalagok, számomra ismeretlen jelentéssel. A zöld fehér szalagon ott állt: Vietnám. Altábornagy volt a vietnámi háború idején. Több ezer katonát készített fel a dzsungel harcokra. Fiatal gyerkőcökön is díszelegtek kitüntetések. Don elmondta, hogy akik jobboldalon viselik az érdemeket, azok felmenőjük medáljait tűzték ki.

A megemlékezés hajnali hatkor aztán elkezdődött országszerte, sőt még Törökországban is, ahova minden évben rengeteg ausztrál zarándokol el. Hatkor, mert pontosan ebben az órában szállt partra az ANZAC csapata Gallipollinál 1914 április 25-én. Ausztráliának talán ez a legfontosabb nemzeti ünnepe. Ugyanis először vonultak harcba saját zászlajuk alatt az ausztrál és az új-zélandi katonák. Addig csak Anglia csatlósai voltak. S bár a legtöbb fiatal fiút az óhaza partjainak védelmére soroztak be, a végén sokan Törökország és Franciaország partjain vesztették életüket. Európai szemmel nézve az ember először csodálkozik. Miért a nagy felhajtás? A 28 ezer ausztrál katona, amely a Dardanelláknál megsebesült igen elenyésző szám a világháború európai áldozatainak száma mellett. De ha arra gondolunk, hogy az ország népességének 8 százaléka részt vett a háborúban és ebből a négyszázezer emberből 60 ezer meg is halt, akkor belátjuk, hogy Ausztrália nagy árat fizetett a főleg Európában folytatott háborúban. Az országnak Anglia iránt érzett szolidaritásán kívűl nem is volt igazán érdekeltsége. A farmokról sok tinédzser fiú jelentkezett a katonai szolgálatra kalandvágyból. A franciaországi lövészárkokban és a törökországi partraszállás idején azonban sokan visszasírták a birkafarmokat és a száraz ausztrál vörös földet.

Az eső hol rákezdett, hol abba maradt. Átázott a cipőm. Fáztam. Egy fiatal fiú jobboldalán kitüntetésekkel elmondott egy verset. Aztán két beszédet mondtak. Megemlékeztek azokról a katonákról is, akik jelenleg Afganisztánban harcoltak. Két katonának a nevét olvasták fel. Az egyik Jared MacKinney volt. Férjem unokatestvérének legjobb barátja. Huszonhét évesen vesztette életét egy három órás fegyvertűzben, amit Oruzgan tartományban folytattak a talibánnal. Holttestét Brisbane-ben helyezték nyugovóra. A temetés során feleségének folyamatos szülési fájdalmai voltak. A gyászszertartás után pár órával megszületett az elesett katona kisfia, Noah. Kicsit értelmetlennek tűnt hirtelen az egész. Mit keres egy ausztrál török, francia vagy afgán földön? De a szónok azt mondta, ne mondjuk, hogy értelmetlen, mert akkor ezek az emberek hiába haltak meg. Nekik köszönhetjük, hogy szabad országban élünk. Ezért hívhatjuk őket hősöknek.

Az első világháborúban a magyarok az ANZAC katonák ellenségeinek számítottak. Furcsa volt belegondolnunk férjemmel, hogy dédapáink akár egymás ellen is harcolhattak volna.  A történelem alakulása során kiderült, hogy Magyarország rossz és vesztes oldalon harcolt. Meg is fizetett érte és olyan sérelmeket hordoz még ma is a szívében, amelyeket évtizedek után sem tudott feldolgozni. A magyarok talán ezért nem beszélnek sokat a világháborús hősökről. A magyaroknak csak halottaik vannak, akik értelmetlen halált haltak egy vesztes oldalon.

Lassan kezdett világosodni. A zuhogó esőben megszólalt a kürtszó, az utolsó üzenetet játszották. A Last Post-ot a táborokban nyugovóra téréskor vagy sorstársuk temetésekor hallhatták a katonák. Felkelt a nap. Ausztrál állampolgárként először vettem részt ANZAC napi megemlékezésen. Sorba álltunk egy szál vörös pipacsért. Én az enyémet hazavittem.

SMG

(Otthon aztán átnéztük a nemzeti levéltár digitalizált adatait és kiderült, hogy férjem dédapja tényleg harcolt az első világháborúban. Meg is sebesült Franciaországban. A levelekből az is kiderült, hogy rafinált figura volt az öreg, de minderről majd a következő posztban írok.)