Kórházban ülök. Mellettem (ausztrál) férjem. Infúzió a karjában.

–          Jó az élet! – mondja. Így magyarul.

–          Jó! – felelem. Belőlem nem a morfium beszél.

Várunk az orvosra. Az ablakon kinézek miközben B. lassan elalszik. Öreg téglaház áll odakint az üvegablakos irodaházak tövében. Eszembe jut egy kórházi vizit. Mamával mentünk Pestre EKG-re. Abban az időben éppen nem szerettem a gimit. Felment a vérnyomásom. Reggelente vérzett az orrom. A váróban gyönyörű, kétszárnyas, több mezős fehér ablak volt, amelyen át beszűrődött az udvari lámpa sárgás fénye. Odakint hullott a hó.  Hatalmas pelyhekben. Valahogy az ember megpihen, ha törődnek vele. Jó orvosok kezében még a kórházakban is rátör a nyugalom. Almalevet és szendvicset kínál B.-nek a nővér. Csirkéset kér. Hátra dőlök. Megállt az idő. Csend van. Csak az infúzió csepeg.

****

Tavaly kétszer kerültem sürgősségire Ausztráliában. Egyszer azonnal megműtöttek, mondván életveszélyes állapotban vagyok. A második esetben ott töltöttem egy éjszakát. Autóbaleset. Egy fiatal lány a piros lámpa ellenére belénk kanyarodott. Neki nem lett semmi baja. Az autónk totál káros lett. Hála Istennek B. is megúszta. Nekem megrepedt pár bordám, egy csigolyám. A térdem sem lesz soha az igazi. De! Lehetett volna sokkal rosszabb.

–          Szervusz! A nevem Megan! Én leszek a nővéred az éjszakára! Hogy érzed magad? Hogy elzsibbadt a hátad? Várj egy kicsit, hívok egy pár kollegát, oldalra fordítunk és kicsit megsimogatom a hátadat. Jó? – mondta az éjszakai nővér a sürgősségin, majd adott még egy adag fájdalomcsillapítót.

Közben valaki felkiáltott: – Hol késik az adrenalin? Egy gép sípolt. Egy csapat ápoló futott el az ágyam előtt. A mellettem lévő betegnek megállt a szíve. Nem láttam ki volt az, mert függöny volt közénk húzva. A fájdalomcsillapító  – talán morfium – lassan elkábított. Nem is emlékszem sikerült-e megmenteniük a szomszédot.

Másnap reggel áthelyeztek az agy- és gerincsérültek osztályára. Reggelire, ebédre, vacsorára az étlapról választhattam. Ha véletlen átaludtam az ebédidőt, akkor később hozták a felmelegített ételt. Sőt, még a látogatóimnak is jutott narancslé, almalé vagy ásványvíz. S bár itt is eltartott egy ideig mire az orvosok megállapították, hogy kell-e műtét avagy sem; mégis valami nyugalom szállt meg. Minden más gondolatom, aggodalmam a sarokba szorult. Megpihentem. Hirtelen egyértelművé vált, hogy mennyire kevés dolgot tudunk befolyásolni, uralni az életben. De azóta ezt megint elfelejtettem.

A szomszéd ágyon egy tizennyolc éves lány feküdt. Velem szemben szintén egy tizenéves. Mindketten vidéki úton vezettek, mikor valaki 120-val beléjük rohant. Frontális ütközés. A legrosszabb. Mindkettőt helikopter szállította Melbourne-be. Az egyik lányhoz minden hajnalban jött az anyja. Egész nap ott ült. Hotelben szállt meg. A mellettem fekvőhöz az apja járt be naponta.  Immár harmadik hete. Este nyolcig folyamatosan ott ült az ablak mellett, újságot olvasott és várt. Lányának több bordája, csigolyája elrepedt, kiestek a fogai, keze, térde szilánkokra tört. Három hete feküdt a hátán. Viszketett mindene. Éjszakánként sírt. Jöttek a nővérek. Valamikor több is. Megfordították. Megsimogatták, megmasszírozták. Megpisiltették. Nem kiabáltak vele. Senki nem kérte, hogy hagyja abba a hisztit. Nem akarták meggyőzni arról, hogy rajta kívül még rengeteg beteg van az osztályon. Pedig minden este így ment ez. Állítólag már hetek óta. Engem nem zavart. Sajnáltam őket. Olyan fiatalok. A velem szemben lévő lány ápolónőnek tanult, de a többszörös kézműtét után úgy tűnt sosem fogja tudni mozgatni minden ujját. Azon gondolkozott mit kezdjen majd magával miután felépült. Érdemes-e nővérnek tanulni csonka kézzel?

Ez állami kórház volt. Ennél már aligha tudom elképzelni, hogyan kezelhetik jobban a betegeket a privát kórházakban. Itt is, mint a sürgősségin, minden ágy körül függöny volt. Elhúzhattuk, ha akartuk. Az ágyon két zsinór lógott. Az egyik a vészjelző gomb volt, amivel a nővéreket lehetett hívni. Ilyenkor az ágy végén és a szobaajtó felett meggyulladt egy kis lámpa. Innen tudták az ápolók hol keresik őket. A másik távirányítóval az ágyat lehetett állítani. Javíthattunk a magasságán, a háttámláján. Karnyújtásnyira tőlem a plafonról lógott egy kis tévé, amelyet közelebb húzhattam, ha akartam. Ha behúztam a függönyt és halkra vettem a készüléket, a többiek nem is nagyon tudták, hogy tévézek. Általában csend volt. Kivéve az autókat. Az autók zúgtak hajnaltól késő estig. A kórház ugyanis a melbourne-i Albert Parkban volt, a Forma 1-es pálya mellett. A versenyautók búgása elgondolkoztatott. A sebesség áldozataként nehéz volt megérteni mások miért hódolnak a száguldásért. Miért nem a szülészetet tették a kórház pálya közeli szárnyába?

*****

Ausztráliában autóbaleset esetén a kötelező biztosítás fedezi a kórházi költségeket. Ezenfelül nekem biztosítottak egy takarítónőt is hat hétre. Érdekes módon a török asszony, aki porszívóval a kezében érkezett, húsz évvel ezelőtt pont a mi lakásunkba lakott. Kiderült a szomszéd ugyanaz a fickó volt már akkor is. Megmutatta hol tanult meg a kisfia járni, hol volt az ebédlőasztal, sőt képeket is hozott, hogy lássam milyen színűek voltak a falak és a beépített szekrények ajtói. A biztosító továbbá vett nekem egy kényelmes irodai széket a munkahelyemre. Nehogy a sok üléstől kiújuljon a fájdalom. Sőt majdnem egy éves fizikoterápiát is jóváhagytak.

Mikor először jártam gyógytornán, kifelé menet megkérdeztem az asztalánál ülő fizikoterapeutát, hogy küldjem-e a következőt? Ugyanis láttam, sokan ültek a váróban.

–        Komolyan kérdezed? – nézett rám megdöbbenve a férfi. Láttam, alig bírta visszafojtani a nevetést. Ezért fizetjük a recepcióst! – nyögte ki még mindig enyhén sokkolt állapotban.

Próbáltam neki elmagyarázni, hogy ez tulajdonképpen kulturális dolog, mert ahol én felnőttem ez gyakran így volt szokás, meg ott nem volt recepciós, de a végén inkább ráhagytam.

Ugyanez a fizikoterapeuta a minap arra kért, hogy húzzam fel a nadrágom szárát, mert meg kell vizsgálnia a térdemet. Jó. Majd miután befejeződött a mustra, közölte, hogy a rossz térd miatt a combom izmaira ráfér egy kis masszírozás. Meg is fogja masszírozni, csak akkor gyorsan húzzam már le a nadrágomat. Mivel ekkora már kezdtem tisztába lenni az ausztrál körülményekkel, megszeppenve kérdeztem:

–        És valami takarót vagy lepedőt nem adsz, amit magam köré tudnék tekerni, hogy mégis ne csak bugyiban…?

A gyógytornász velem egy idős.

–        Ezt nem értem. – mondta. Majd hirtelen felnevetett. – Jaj! Nem! Csak a nadrág lábszárát húzd le! – pontosított.

Elmeséltem neki, hogy ahonnan én jöttem ott azon hökkentek volna meg, hogy takarót kérek.

Az elmúlt egy év során sokat javultam, sokat tanultam. Főleg az egészségügyi etikettről. De azért néha szeretek a gyógytornásznak is alkalmat teremteni a kulturális művelődésre. Következő alkalommal azt hiszem, megpróbálok majd egy pénzzel tömött borítékot tenni a zsebébe. Kíváncsi leszek, mit szól majd.

SMG