„Hey, mate. Do you know where the sugar is?”– így kell Ausztráliában megszólítani a boltost, ha nem találjuk a cukrot. Nem szabad man-t használni, ez itt nem Amerika. Sőt, még a buddy és a dude is idegenül hangzik. Itt mindenki csak: mate, (ejtsd: méjt) azaz haver. Nemcsak a boltos, de a szomszéd is mate, a taxisöfőr is mate, sőt az ember felesége és gyerekei is mind-mind mate-ek. A szövetségi parlament szolgáltatói osztálya 2005-ben arra kérte dolgozóit, hogy az épületbe lépőket ne szólítsák mate-nek. Ez olyannyira felháborította a képviselőket, hogy hamarosan parlamenti vita alakult ki a mate-szócskával kapcsolatban. A szolgáltatói osztály hivatalnokait megdorgálták és a portások, biztonsági őrök újból mate-ként szólíthatták meg az épületbe belépő turistákat, képviselőket, diplomatákat.
A mateship, azaz a haverság fogalma olyannyira fontos, hogy az állampolgársági vizsgára felkészítő könyvben ezt többször is kiemelik. Itt a mateship definíciója a következő: helping and receiving help from others, especially in difficult times. Azaz a haverság annyit jelent, hogy segítünk másoknak vagy segítséget kapunk másoktól, főleg nehéz időkben. A példamondat pedig így hangzik: When my car broke down, the other drivers helped to push it int he spirit of mateship. (Mikor lerobbant a kocsim, a többi sofőr a haverság szellemében segített megtolni az autót.) S bár az egész kicsit furcsán – nem túl magyarosan – hangzik, mégis van benne valami. Ausztráliában az ember valamiért hozzá szokik a segítéshez.
Talán a segítőkészség a zord körülmények miatt fejlődött magasabb szintre. Hiszen a természeti katasztrófák rendszeresen megtépázzák az itt lakók idegeit. Északon, a trópusokon ciklonok borzolják az ott lakók kedélyeit. A déli és keleti partvidékre az áradások a jellemzőek. A bozóttüzek pedig az ország nyugati, déli és keleti államaiban tombolnak nyaranta. Idén januárban óriási áradások voltak Queensland államban. A főváros üzleti negyedét is teljesen elöntötte a víz. Egyik barátunk titokban jegyet vett Brisbane-be és beállt várost takarítani.

A 2009-es Fekete Szombat alkalmával Viktória államban a rendkívül magas hőmérsékletnek (46 fok), a szél sebességének és a már tíz éve tartó aszálynak köszönhetően a bozóttűz megállíthatatlannak bizonyult. Majdnem kétszáz ember égett halálra. Embereket autóikban menekülés közben értek utol a lángok. Akik túl élték, azt mondták a recsegés, a zúgás és a hőség Armagedonná varázsolta a szép, turista völgyet. Az itt fekvő Marysville kisváros szinte porig égett. A telefonfülkék az aszfaltra olvadtak. A bevásárló utcából néhány cölöp maradt csak meg. Azok közül, akik életben maradtak sokan inkább elköltöztek. Nem tudták emlékeiket a valósággal egyeztetni. Akik itt maradtak nulláról kezdhették újra. A segélyeket Ausztrália szerte elkezdték gyűjteni. Még az észak queenslandi árvízkárosultak is adakoztak a bozóttűz áldozatainak megsegítésére. A tűzvész óta templomunkból minden szombaton kijár egy kis csapat a városkába. Olyan emberek, akik két szombat között jogászként, tanítóként dolgoznak. Hétvégén mégis hajlandóak hajnalban kelni, csak azért, hogy a marysville-i pisztráng farmot, a kávéházakat újra működni láthassák. Segítenek a szerencsétlen családoknak életüket újjáépíteni. Még akkor is mikor a média és a világ rég megfeledkezett róluk és sorsukról. De nem kell ahhoz természeti katasztrófa, hogy az itteni emberek másoknak segítsenek (a haverság szellemében). Autóbalesetem után hetekig nem kellett főznöm, mert az emberek egymásnak adták a kilincset és megtömték a fagyasztómat.
Rengeteg ausztrál családnak van örökbe fogadott afrikai, ázsiai vagy dél-amerikai gyereke. Na nem a szó szoros értelmében. A kisgyerekek saját hazájukban élnek, az őket szponzoráló emberek pedig különböző szervezeteken (World Vision, International Needs, Watoto, Compassion) keresztül állják a gyerekek oktatási és egészségügyi költségeit. Elég havi harminc dollár is. Barátaink két tíz év alatti kislánya, zsebpénzüket egy velük egy idős ázsiai kisgyerek szükségleteire költik. Leveleket írnak egymásnak, és arról álmodoznak, hogy egyszer életben is találkozhatnak.
Karácsony tájékán sokan pakolnak tele cipősdobozokat minden jóval, hogy azt a Samaritan Purse dolgozói eljutathassák a fejlődő országok rászoruló gyerekeihez. A karácsonyfát is lehet segélyszervezettől rendelni, ami nemcsak azért jó ötlet, mert önkéntesek házhoz hozzák, hanem azért is, mert a pénz automatikusan a szegények megsegítésére megy. A fa alá kerülő ajándékokról is lehet úgy gondoskodni, hogy közben az ember minden kiadott fillérjével jó ügyeket támogat. Karácsonyi ajándékba sokan kapnak mostanában kecskét, tyúkot, szúnyoghálót vagy éppen vécé kagylót. Ezeket különböző segélyszervezetek katalógusaiból lehet megrendelni (Oxfam, Tear, Samaritan Purse, World Vision). Az ajándékozó 5-10-20 dollárt fizet az adott szervezetnek, cserébe kap egy képeslapot, amelyen képpel illusztrálják, hogy a pénz mire megy majd. Például: öt dollárért kecskét kap majd egy afrikai; húszért egy hónapig egy egész falu tiszta vizet ihat Indiában. Az ajándékozó a kártyát odaadja egy másik embernek ajándékba, aki örülhet, hogy abból a pénzből életet mentettek, amit neki szántak volna ajándékra.
És ez még nem minden. Az ember itt futhat, sétálhat, bicajozhat akár evezhet is valamilyen cél érdekében. Azaz például, ha valaki úgy akarja kedvenc jótékonysági szervezetét támogatni, hogy fut értük egy maratont, az megteheti. Méghozzá úgy, hogy a maratont szervező cég oldalán regisztráltatja magát és barátait, ismerőseit így arra kérheti, hogy a weboldalon keresztül pénzösszeggel támogassák őt. Így futottak már barátaink kórházakért, az embercsempészet megállításáért és a szex-rabszolgák felszabadításáért is. Sógornőmet például már többször lehetett támogatni abban, hogy 40 órán át éhezzen. Gondolom örült, hogy kicsit fogyott is közben, de mindenestre a befolyt összeget az éhezők megsegítésére fordította a ’40 óra éhség’ nevű kampányt indító szervezet. Viszont lehet reggelit, ebédet, vacsorát is szervezni úgy, hogy vendégeinket arra kérjük, dobjanak be egy kis aprót a perselyünkbe, amit utána az afrikai szárazságban éhezők, vagy a rákbetegek megsegítésére bejegyzett szervezeteknek adunk.

A jótékonysági ügyek mostanában már egyre több hónapot is kisajátítanak maguknak. Így Ausztráliában a férfiak körében a november már évek óta Movember (mo azaz moustache röviden), azaz a bajusznövesztés hónapja. Ilyenkor a férfiak, ha jól áll nekik, ha nem: bajuszt növesztenek és így próbálják felhívni a prosztatarák veszélyeire a figyelmet. Persze minden egyes bajusznövesztő bejelentkezik a kampányt indító szervezet honlapjára (így le lehet ellenőrizni, hogy a bajuszos kéregető tényleg a cél érdekében szőrös-e vagy sem), ahol ismerősei, barátai pénzösszeggel támogathatják az arcszőrzet-növesztőt. A pénz persze a prosztata rák megelőzésére, gyógyítására megy. Egyik hamburgeres lánc Movember idején minden pénteken ingyen hamburgerrel honorálja azokat, akiknek szőrzete már 50 dollár feletti összeget gyűjtött.
A nők sem hagyták magukat, 2007-ben a petefészek rák ügye érdekében kisajátították az októbert és Frocktobernek keresztelték. Ausztrál szlengben a frock szép ruhát jelent, ergo ilyenkor a nők egy hónapon át ruhát viselnek. Most már ugye sejthető miért. Igen! A petefészek rák megelőzésére és gyógyítására gyűjtenek.
De ahhoz, hogy az ausztrálok segítsenek, nem mindig fordulnak már meglévő szervezetekhez, hanem ha kell, maguk alapítanak egyet. Találkoztam már olyan ausztrál édesanyával is, aki azt állította, hogy a tortadíszítésen kívül semmihez nem ért. Aztán egyre jobban el kezdte őt érdekelni a szex rabszolgák sanyarú sorsa. Dél-kelet Ázsiában sok családban a szülők kénytelenek kislányukat, kisfiaikat eladni prostituáltnak, csak hogy megtudjanak élni. Az eladott fiatalok, gyerekek rabszolgasorsban élnek, s rosszabbul bánnak velük, mint a kutyákkal. Az említett ausztrál két gyermekes anyuka kitalálta: ő segíteni akar ezeken a szerencsétleneken. Családjával kiköltözött Kambodzsába és már évek óta vezeti a Bloom Asia (www.bloomasia.org) szervezetet, ahol a prostitúcióból kiszabadított lányokat megtanítják a cukrász mesterség titkaira. Így a marcipánvirágok és torták készítéséből fenn tudják magukat tartani és elkerülhetik, hogy valaki újra eladja őket. Mivel Kambodzsa francia gyarmat volt, a cukrászsüteményeknek még a mai napig is külön kultuszuk van az országban.
Mások a középiskola befejezése után önkéntesként elutaznak a világ egyik szegényebb negyedébe és szociális munkásként dolgoznak árvaházakban, iskolákban, kórházakban.
Azoknak az ausztráloknak, akiknek sem úszni, sem futni, sem Ázsiába költözni nincs kedvük, de segíteni és adni mégis szeretnének, azok számára is létezik egy könnyű megoldás. Ők a bankjuk internetes oldalát úgy állítják be, hogy minden hónapban fizetésük egy részét egy jó ügyet szolgáló ember vagy szervezet számlájára utaltatják automatikusan.
Aztán persze lehet azon gondolkodni, hogy miért ilyen “jók” ezek az emberek? Talán lelkiismeretfurdalásból adnak, mert ha tudják, hogy megtették a napi jót akkor élvezhetőbb este a pezsgőfürdő? Lehet. De a szerencsétleneknek olyan mindegy milyen indíttatása volt annak aki neki adott. Azt is lehet mondani, hogy akinek van, az könnyen ad. Azonban ahhoz, hogy valaki adjon a kevés is elég. Azt is meg lehet osztani. Gyermekkorában az ember csak kap: ételt, italt, szeretetet, törődést. Aztán ahogy fejlődik, rájön: adni is tud. Ahhoz, hogy valaki tudatosan tudjon adni – időt, pénzt, figyelmet – sok minden más mellett leginkább szellemi fejlettségre és érzelmi érettségre van szüksége. Állítólag az adakozás, a sportoláshoz hasonlóan, boldogság hormonokat generál, amelyekre rá lehet szokni. A világnak talán több ilyen függőre lenne szüksége. Persze nem minden ausztrál ilyen. De valahogy mégis a társadalomban van egy érett felelősségtudat.
Aztán lehet azt is mondani, hogy minek aggódnak ezek az anyukák a tőlük távol élő rabszolgák sorsán? De talán még mindig jobb, ha ezen aggódnak és nem Isaura kiszabadításán. Vagy azon, hogy mikor döglik már meg a szomszéd tehene. S bár lehet, hogy a „Haver, végre neked is megdöglött a tehened!” mondat magyarul nem helytelen, de az „I am glad your cow is also dead, mate” viszont rendkívül ausztráltalan. Nem a nyelvtan miatt.
SMG©
De jól összeszedted megint! Az ausztrálok sokban hasonlítanak az írekre: itt onnan lehet tudni, ki ír és ki bevándorló, hogy ki ad pénzt az utcákon ülő kéregetőknek… Én ezt eddig a vallással magyaráztam, de lehet, hogy inkább valami “sziget-feeling”, :)))
Ez a mate érdekes, hogy ilyen népszerű, én itt sokszor “love” vagyok, ami szerintem nagyon viccesen hangzik, de megszokható.
Petra, szerintem igazad van! A vallásnak biztosan köze van hozzá!
A zsidó vallás cödáká törvényei szerint, még egy olyan nincstelen, aki a cödákából él – is köteles cödákát adni, ha vannak nála is szegényebbek.
A cödákát “örömmel és jó szívvel” kell gyakorolni. A jótékonyságot néha egy tehetős ember is élvezheti, pl. ha idegenben van, vagy beteg, vagy nincs nála pénz (vagy csekkfüzet, illetve kredit kártya) stb. Gyakran egy jó, vigasztaló szó, is cödákának számit.
Köszi Anita. Nem hallottam a cödákáról eddig még. Tanultam valami újat. 😀