A zuhanyzótálban mindig ott állt három üres vödör. Eleinte nem értettem miért. Tusolás előtt rendszeresen kipakoltam őket. Néha morogtam is. Főleg, mert valaki minden álló nap visszatette mindet. Majd az egyik lakótársam elmagyarázta, hogy azért kell a vödröket kerülgetnem az amúgy is kicsinek mondható zuhanyzóban, mert a rólam lecsöpögő vizet ezek gyűjtik össze. Pár nap múlva már én is lelkesen öntöttem a megtelt vödrök tartalmát a tárcsás mosógépbe, hogy az kevesebb friss vizet használjon a szennyes mosásához. A mosógépből a koszos lét pedig egyenesen a kertbe, a pázsitra engedtük. Így az udvar locsolása is meg lett oldva. Eleinte azt gondoltam, hogy házunkban ezek a rituálék azért alakultak ki, mert mindhárom lány, akivel laktam kicsit fukar volt. Az egyik, kelet-német menekült szülők gyermekeként a takarékosság szellemében neveltetett. A másik Zimbabwe-ben született: nem voltak nagy igényei. A harmadik pedig egy ausztrál farmon (értsd: a semmi közepén) nőtt fel, ahol köztudottan nem dőzsöléssel telnek az ember napjai. De aztán rájöttem, hogy ez a probléma meghaladja az én lakhelyemet. Észrevettem, hogy városszerte a szökőkutak sem működnek. Csodálatos vízkoronájuktól megfosztva tanúskodtak a parkok, botanikus kertek közepén egy régmúlt, szebb világról. Majd feltűnt, hogy itt senki nem locsolja fel a betont háza, udvara körül még akkor sem, ha 35 fok van. Gyerekek sem ugráltak spriccelőkben a nyári kánikula idején. Közben az egyik rádióadón rendszeresen buzdították az embereket: imádkozzanak esőért. A bibliai Illést hozták fel példának, aki évekig kérte Istent, hogy essen és aztán esett. Mindez 2007-ben történt. Nem, nem Afrikában, hanem Ausztráliában ahol akkor már hat éve tartott a szárazság.

Aztán felfedeztem, hogy rengeteg kertes ház, iskola udvarán ott éktelenkedik egy nagy zöld vízgyűjtő, amelyben az esővizet fogják fel és használják fel főleg a kert vagy udvar locsolására. Viktória állam farmjain az ily módon gyűjtött vízzel még mosogatnak is, sőt, sokan ivóvíznek is ezt forralják fel. Így tesz már kilencven éve Pa Creek is, férjem nagyapja, aki pár évvel ezelőtt bemutatta nekünk, hogy milyen pusztítást végzett az aszály arrafelé. A viktóriai Nhill-ben, (ejtsd:nill, mint angolul a nulla) nomen est omen szinte semmi nincs, a szárazságon kívül. A város egyetlen kocsmáját is Zérónak hívják.

Pa Creekkel tehát körbe autókáztuk a környéket és megmutatta hova jártak ki anno nyaranta vízisíelni, úszni. Arról mesélt, hol álltak a kempingezők sátrai, a csónakok, a vizibicikli kölcsönzők, de mi csak egy óriási vöröshomokos krátert láttunk a Hindmarsh-tó helyén. Mint a mars. Nagyon erősen kellett koncentrálni, hogy strandoló gyerekeket képzeljek a helyszínre. Az öreg elmondta, hogy a tó már több mint tíz éve kiszáradt. A tavat egykor tápláló Wimmara folyó is eltűnt, amelyen a szomszéd falu lakói rendszeresen rendeztek regatta versenyeket. Néztem a kráterbe vezető lépcsőket, a padokat, amelyek a homokos kopárság felé fordultak és elszorult a szívem. Hirtelen megszólalt bennem mindenféle lelkiismeret és a világ végét olyan közelinek éreztem, mint még soha. Megbántam, hogy a Gazdálkodj Okosan! intését: „zárd el jól a csapot, hogy ne folyjon feleslegesen” nem tartottam be. Megbántam, hogy folyó víznél mostam fogat. Többször is. A bántó táj láttán arra gondoltam, hogy mi a fenének pisilünk mi (a világon több millióan) tiszta vízbe ha Ausztráliában, a világ egyik leggazdagabb országában, csak így, pár év alatt egész tavak, folyók tünhetnek el?

A városba visszaérve újabb magyarázatokat találtam. Felfedeztem, hogy a szökőkutak oldalán nagy táblák éktelenkednek: vízkorlátozás van életben. Aztán hallottam, hogy Sydney-ben egy ember megverte a szomszédját, mert azt hitte, hogy a bácsi nem az előírások által megengedett órákban locsolta a gyepet. Az öreg aztán belehalt a sérüléseibe. (http://www.guardian.co.uk/world/2007/nov/01/australia.barbaramcmahon)

Melbourne-ben így ősz elején még mindig az egyes szintű vízkorlátozási előírások vannak érvényben, ami annyit jelent, hogy a füvesített udvarunkat, kertünket bármikor locsolhatjuk manuálisan működtetett locsoló alkalmatossággal (slag, kanna) a következő napokon: ha páros házszám alatt vagy számmal nem rendelkező házban lakunk, akkor páros dátumú napokon; ha páratlan házszám alatt lakunk, akkor pedig a páratlan napokon. A 31 napos hónapok alkalmával, házszámtól függetlenül mindenki locsolhat 31-én. Azonban az órák is korlátozva vannak. A megengedett napokon belül is csak reggel hat és tíz között illetve este hat és tíz között engedélyezett az öntözés. Nem csoda, hogy a szomszéd-gyilkos kicsit megzavarodott. Lehet, hogy ő páros számú házban lakott és elfelejtette, hogy szomszédja páratlan napokon is használhatja a slagot? Nem tudom. Az viszont bizonyos, hogy a vízműveknél a vonalak folyamatosan égnek, szemfüles szomszédok jelentgetik fel egymást a vízkorlátozási szabályok megszegése miatt. Talán ezért van több ház kerítésére kifüggesztve a tábla: tank water in use, azaz mi vízgyűjtő tartályból használjuk a vizet.

Aztán a sok ima meghallgatásra talált, 2009-re elkezdett esni az eső. A dimboolaiak a Wammerra folyón évek után ismét megtarthatták a regatta versenyt. Sőt! A Hindmarsh-tó is kezdett megtelni vízzel. Szép lassan enyhítették a vízhasználati korlátozásokat országszerte. Az emberek elpakolták a vödröket, előszedték a vizibicikliket. A szőkőkutakat is sok helyen bekapcsolták. Egy egész generáció életében először megbizonyosodhatott arról, hogy a fű tényleg zöld és nem barna. Aztán 2011-re a folyók kezdtek túláradni. Egy év alatt több eső esett, mint egy évtized során. A rádió elkezdett „elninyózni”, meg „laninyázni”. Közben Queensland állam víz alá került, emberek váltak földönfutóvá. Új dél-Wales-ben és Viktória államban is árvízkészültség alakult ki. A Hindhmarsh-tó is végre megtelt vízzel, de a Wimmera folyó közben kikelt magából. Aztán Dimboolában is újból előkerültek a vödrök. Az emberek csak merték és merték vederszámra a vizet fürdőszobáikból, pincéikből, nappalijukból. Mégis igaz a mondás: néha, még a jóból is megárt a sok.

SMG