A NAGYMAMA DOLGAI

A nagymama nyolcvannégy évesen is sportkocsit vezet, magassarkú cipőben flangál, márkás holmikat visel. Haját minden péntek délelőtt az olasz Carmen lövi be. Minden hónap első péntekjén festet. Illetve karácsony, húsvét és a nagyobb utazások előtt a lenőtt tövet is mindig rendbe hozatja. A nagymama egykor nagyember felesége volt. S bár gyermekként farmon nevelkedett, fiatal korában férje mellett már fogadásokra járt és vacsorákat tartott viszonylag nagynak mondható lakásukban. A nagymama házában minden bútor, minden váza, minden evőeszköz jó minőséggel bír. A dolgok között mindig is feszes rendet tartott: a kanalak a fiókban egymásba illeszkedve feküdtek. A bútorok fényezetten csillogtak. Hiába, a nagymama férje főkapitányként szolgált évekig, nemcsak a bakáktól követelte meg a rendet. Aztán ez a nagyember nagy beteg lett. A nagymama tíz évig pelenkázta a félemberré nyomorodott nagypapát.

AZ ASZTAL
A négy gyerek a mai napig felrója a a nagymamának, hogy mindannyiuknak jól fésülten, csinosan kellett megjelenni apjuk látogatása során a kórházban, hogy a vizitáló orvosok lássák: jó családdal van dolguk. A négy gyerek továbbá mai napig felrója a nagymamának, hogy polírozni kellett a bútorokat, egymásba kellett állítani a kanalakat. Sőt, a belőtt frizuráját is megkritizálják. A nagymama elmondta, hogy nem lehet a gyerekeire valójában számítani, ezért tíz évvel férje halála után eladta közös otthonukat és becsekkolta magát egy luxus öregek otthonába. Az itt lévő két szobás kis lakásban található egy teniszlabda nagyságú gomb, amelynek megnyomásával könnyen riaszthatja az intézményben rendelő ügyeletes orvost. A nagymama, mikor beköltözött ebbe a medencés, tornatermes, liftes, recepciós otthonba, rengeteg bútorát, kanalát és más holmiját elajandákozta. Körbe telefonálta a gyerekeit és azok gyerekeit és közölte, jöjjenek vinni, amit lehet. Azok azonban hetekig nem mentek, mint máskor sem nagyon. Így a nagymama szólt a Vöröskeresztnek, akik teherautóval beigérkeztek egy hétfő reggelre. Vittek volna mindent, ami hátra maradt, hogy aztán elosszák a holmit a szegények között. Vasárnap este nyolckor ígyhát átmerészkedtünk, menteni a menthetőt. El is hoztunk egy lakkozott hat székes asztalt, meg hozzá a tálalót, ami ötven év után is fényes volt. (Kivéve az asztal közepét. Ott volt egy kis szépséghiba. A nagymama odahelyezett egy koszorút mikor meghalt a nagypapa és buzgóságában túl locsolta az alján a szivacsot). Az asztal a hat székkel és a tálalóval ígyhát hozzánk került. Jöttek át a férjem testvérei, illetve a nagymama más unokái is és állították, hogy ők is elakarták pont ugyanezt vinni, mert majd ez emlékeztetné őket a családi holmikra, meg a nagymamára, még a halála után is. Apósóm, a nagymama legidősebb fia azonban csak hüledezett.
– Ennek a borzasztó bútornak a láttán még a hátamon is feláll a szőr. Miért kellett pont ezt megmenteni?
Anyósom is helyeselt. Igen, csúnya az egész. A színe: akár egy koporsó. Apósom fintorogva emlékzett vissza a szombatokra, amelyeket gyerekként a bútordarab polírozásával töltött. Borzongott látványosan.
-Ti nem tudjátok min mentünk mi keresztül emiatt a bútor miatt. Állítom tizcentis krémréteg van rajta még a mai napig is a sok polírozástól. Csak óvatosan lehetett rajta enni. Ha rátettünk egy pohár vizet alátét nélkül az foltot hagyott. Minek kellett anyámnak négy gyerek mellé ilyen flancos bútor? – folytatta, majd az asztal lábaira mutatott – Nézzétek! Réz oroszlánmancsok vannak rajta!

Főleg apósom unszolására, úgy döntöttünk, hogy az étkezőszettet új életre keltjük és átfestjük. Észbe se kaptunk, már ki is cipelte a bútort a garázsba. Szétcsavarozott mindent amit lehetett. Az oroszlánmancsokat egy halomba gyűjtötte, a csavarokat befőttésüvegbe helyezte. Kitépte a zöld bársonyt a tálaló felső fiókjának aljából. Anno azon nyugodtak az ezüst evőeszközök szépen egymásba állítva. Mikor rákérdeztem miért tépte ki a bársonyt, azt mondta:
– Nem bársony ez! Ócska filc! A nagymama csak szeret mindent kicsit eltúlozni. – s bekapcsolta a rádiót. Valami hipster zenére smirglizett napokig. Erőből. Rendületlenül.

Aztán az asztalnak a teteje festés után nem lett sima. Sőt. Ha az ember le akarta törölni, akkor a rongyból a szöszök beleakadtak a rücskökbe és az asztal immár nemcsak rücskös hanem szöszös is lett. Apósóm elkedvetlenedett. Hetek, hónapok teltek el, de ő az asztal közelébe se ment. Az asztal pedig nem lett simább. Nemhogy óvatosan, szinte sehogy sem lehetett használni, letörölni. Férjem aztán úgy döntött saját kezébe veszi az ügyet és közgazdászokhoz illő szakértelemmel nekiveselkedett az asztallapnak egy – a szomszédtól kölcsönkért – smirgligéppel, amely enyhén szólva kissé túlteljesített. Nemcsak a szöszös-böjszös réteget kapta le másodpercek alatt, hanem ötven év minden polírozott illuzíóját is. Ugyanis a nagymama drága értékes bútora nem volt más, mint farostlemez.
– Farostlemez!!! – óbégatta apósom, mikor közöltük vele a fejleményeket.
– Farostlemez! – gurgulázott a röhögéstől miköben fetrengett a fotelben.
– A mama bútora farostlemez! És mi meg ezt políroztuk…ehhez nem lehett nyúlni, ezen nem lehetett enni….

photoAz apósom munkakedve visszatért, s immár az asztal készen áll. Franciás. Fekete. A nagymama egyelőre még nem tudja, hogy a „cseresznyefa” bútort átfestettük. Ha látogatóba jön, szépen leültetem a nappaliba, és reménykedem, hogy nem kell vécére mennie, mert akkor át kellene kelnie az étkezőn. Még nem tudom, hogy tálaljam neki ezt az asztal históriát. Lehet majd meghívom vacsorára.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s