HŐLÉGSZOMJ

Csendes a lakás. Alszik a baba is. Hátradőlök a rekamén és bekapcsolom a tévét. A helyi csatornát keresem. Öt óra ötvennyolc perc. Mindjárt kezdődik a híradó. Majdnem szerepeltem ma benne. Szürcsölök egyet a kávémból. Feketén szeretem. Erősen. Még este is. Főleg ha korán kellett aznap kelni, mint ma.  Ugyanis napfelkelte után nemsokkal száll a legjobban a hőlégballon. Ilyenkor még gyengén fújnak a szelek, amelyekre felfeküdvén könnyen irányítható a léggömb.

——–

Hőlégballon Ausztrália felettFél ötre érkeztem a mezei sportpályára, amely egyben a kerület északi határa. A ’léggömbész’ pont akkor kezdte széthajtogatni a ballont, amelyet a párás fű benedvesített. Észre sem vett az ősz szakállas férfi, annyira a munkára figyelt. Látszott jól begyakoroltak a mozdulatai. Nem először rakta össze a léggömböt. Közelebb léptem hozzá.

–       Jó napot! Akarom mondani, reggelt! Túl korán van, ilyenkor még össze-vissza beszélek. – makogtam.

Az autóval elég közel álltam a földre hajtogatott égszínkék ballonhoz. Láttam itt parkolt a teherautójával az öreg is, gondoltam rá lehet állni a fűre.

–       Jó reggelt, kissé megijesztett. – válaszolta a férfi, akinek kipirosodott az arca, vagy a hajlongástól vagy a hideg reggeltől. – Van az autóban kávé, az segíthet a gondolkodásban. – tette hozzá és a sárga teherkocsira mutatott.  Az első ülés mellett van a termosz. Általában akkor adok a vendégeknek, ha már indulásra készen állunk, de ha akar öntsön magának egy kicsit. Még úgyis legalább egy jó óra mire elindulunk.

–       Egy óra? Csak nem korán érkeztem? – kérdeztem meglepődve. – Nem fél ötkor indulunk? – éreztem, hogy cseppenként forrani kezd az agyvizem.

–       Fél hatkor. – javított ki az öreg. – Így is kevesen jelentkeztek, hát ha még korábban indulnánk. Három utasunk van össz-vissz, de maga ezt biztos tudja, hiszen egy személy fizette mindhármuknak a jegyet. Gondolom akkor az ön barátai esetleg rokonai a többiek? – mondta miközben az utolsó oldalát is kiterítette a gömbnek. A kék anyagra festett sárga csillagokat nézegettem, miközben megjegyeztem:

–       Ooo, hát erről nem tudtam. Illetve, azt tudom, hogy az utat anyósomtól kaptam születésnapomra, de azt nem tudtam, hogy más is jön…ha tudtam volna, akkor…

–       …mindjárt mondom is az utastársak nevét. – azzal előhúzott a zsebéből egy papírt. – Annette, Nicky és Yvett a három utas neve, meg egy csecsemő, aki ugye grátisz utazik. A jegyekért  Liz Green fizetett.

–       Ahhaa! Igen, a csecsemő az enyém. Akarom mondani a kisbaba. Nem szeretem a csecsemő szót. Ezt inkább az anyósom használja. Olyan mintha az ember azt mondaná, hogy csecsevő vagy csecs-emlő…mindegy. Igen, ő, Liz. Mármint az anyósom Liz, aki fizetett. De erről jut eszembe, hogy be sem mutatkoztam. Yvett, a lányom Lily az autóban van. – azzal kézfogásra nyújtottam a kezemet és megállapítottam, hogy megint össze-vissza hadoválok. Zavaromban. De a szövegelést könnyű volt abbahagyni, mert az öreg azonkívül, hogy bemutatkozott – Timnek hívták – nem tűnt úgy, hogy beszélgetni akart volna.  Ígyhát elindultam az autóm felé. Kivettem a félig alvó gyereket miközben azon morfondíroztam, hogy megint félinformációkat kaptam. Nem mintha bántam volna, hogy mindkét sogórnőm is velünk tart a hőlégballon útra, de a szituáció mégis jónéhány kifogásolni valót hagyott maga után. Egy:  én születésnapomra kaptam a túrát. Nekik nincsen se születésnapjuk, sőt a karácsony is messzetávol. Mégis csak úgy megkapták ugyanazt az utat. Ha anyósom csemetéjit is meg akarta lepni az én szülinapomon, akkor miért nem inkább a férjemnek vett egy extra jegyet? Jó persze, hétköznap van. Ilyenkor Pete dolgozik. Hétvégére megduplázódnak a jegyárak, csak hétköznap lehet kedvezményesen utazni. Mindegy. Kettő: miért kellett itt megtudnom, hogy jön a két lánya? Miért nem lehetett ezt előbb közölni? Most még ez az öreg is hülyének néz, hogy nem tudok arról, hogy kikkel repülök.

Közben felébredt teljesen a pici. Körbe nézett itt a semmi közepén és elbőgte magát. Bezártam az autót, magamra kötöttem a hordozót és belebírkóztam Lilyt. Magamra is dühös voltam, hogy már tényleg nem tudok semminek sem örülni. Ahelyett, hogy örülnék, hogy egy ilyen szép hajnalon repülni fogok a város felett, mindig találok valamit amin idegeskedni lehet. Visszasétáltam az öreghez, aki éppen a szépen fonott gondola felállításán dolgozott. Sokkal nagyobb volt a kosár, mint képzeltem.

–       Na, nicsak itt a kisbaba is. Mit mondott, mi a kisasszony neve? – és megsimogatta a lassan megnyugodó gyerek fejét.

–       Fáradt. Korai ez neki. De Lilianna a neve. Csak Lilynek hívjuk. Meg Fufinak, de ezt másnak nem szoktam reklámozni.

–       Na, én mindjárt kész vagyok itt ezzel. – jegyezte meg az öreg, miután rámosolygott Lilyre. – Addig maga hozza ki a termoszt és öntsön nekem is egy pohárral. Nincs a kocsi bezárva….az anyós ülésen…ott keresse.

Ahogy kinyitottam az ajtót, megcsapott a kávészag.A kormány mellett volt egy félig teli műanyag pohár. Megragadtam, kilöttyintettem a már kihűlt kávét és letettem a poharat a műszerfalra.  Elkezdtem teleönteni. Azonban a pohár ütemesen mozogni kezdett és felborult.

–       A francba! – kiáltottam. – Ez az egész hülye reggel!

Találtam valamiféle rongyot az ülésen azzal törölgettem fel a kávéfoltot, amely egyébként a koszos kárpiton szinte alig látszott. Közben észrevettem, hogy a sluszkulcs is ütemesen kileng. Sőt. A mozgása egyre erősödött. Hagytam a törölgetést és elkezdtem a kocsiülés mögött nézegetni. Lehet valami kutyája van az öregnek. Majd hátra mentem és láttam egy nagyobb ládát a teherautó hátulján. Gondoltam ebben is a léggömb részeit tárolja a tulaj. S bár nem szokásom mások holmija közt kutatni, valamiért mégis felnyitottam. Talán azért, mert úgy tűnt ez a rezgés epicentruma.  A ládában tényleg tekeredett valami bőrfelület. Azt hittem slaug a ballon tisztítására. Nem nagyon értettem miért is mozog és azt sem tudtam valójában mit is látok. A ládát teljesen kitöltötte egy legalább két méteres többrétegbe összecsavarodott kígyó, aki a fényre lassan felemelte hatalmas fejét is. A hátamat egy másodperc alatt elöntötte a verejték. Hátra ugrottam. Az üvöltésemtől a mellkasomon alvó gyerek is felriadt és torkaszakadtából ordított. Én is. Megszűnt minden. Se kép, se hang.

Aztán csak arra lettem figyelmes, hogy az öreg lecsukja a láda tetejét és kérdően felém néz.

–       Mondtam, hogy az anyósülésen keresse….- jegyezte meg kajánul, de  hangjában nem volt megvetés. – Tanjának még aludnia kell egy kicsit. – majd sarkonfordult és elindult vissza a léggömb felé.

Mihelyst összeszedtem a magamat, az ordító gyerekkel a mellkasomon az öreg után eredtem.

–       Miért hozta magával ezt a szörnyeteget? – üvöltöttem még öt méterrel a ’léggömbész’ mögött.

–       Miért, miért? Ne csinálja, hogy nem tudja. – szállt be a kosárba az öreg, hogy a gázszelepeket megnyissa. Felcsaptak a lángok. Lily abbahagyta a sírást és érdeklődve nézte a tüzet. Azon gondolkodtam, hogy mit kellett volna tudnom, mikor a hátam mögül hangokat hallottam. Anyósom érkezett meg két lányával. Már messziről ordítoztak: Lilyke!!!

–       Jó reggelt! – mondta anyósom – Hát nem fantasztikus napra ébredtünk, majd megpördült saját tengelye körül.  Karjait széttárta és nagy levegőket vett. A két lány ekkor már a gyereket simogatta, akit lassan kiszedtem az erszényből és átadtam nekik dajkálásra.

–       Jó reggelt hölgyeim! – fordult oda a pilóta is. Még a sapkáját is megemelte, kicsit régimódian, amire Liz kacajjal válaszolt. – Akkor mindenki itt van, sőt még egyel többen is vagyunk a kelleténél.

–       Én csak fotózni jöttem.  Én vagyok a paparazzi! – mondta az anyósom és előkapta bal zsebéből a fényképezőgépét, amelyet aztán jól meg is lengetett a levegőben.

–       Mindjárt indulunk, még kábé tíz perc és elérjük a megfelelő hőmérsékletet. – üvöltött ki a gáz puffogó hangja mögül az öreg. Addig én intettem a lányoknak, akik éppen a kicsivel fotózták magukat a felfújt léggömb előtt.

–       Képzeljétek, kígyó van az öreg autójában. – avattam be a többieket a titokba. Közben újra kivert a veríték.

–       Édesem, mit gondoltál, hogy hozza majd ide a kígyót Tim, ha nem az autójával? – kérdezte az anyósom és én teljesen összezavarodtam, mert a lányok arcán sem fedeztem fel a megdöbbenés nyomait.

–       Mi, ti tudtátok, hogy az öreg kígyóval jön-megy? – kérdeztem vissza.

–       Hát, persze! Az ajándék maga így volt meghírdetve: hőlégballon túra tajpánnal. Ne csináld, hogy erről te nem tudtál? Ott volt a jegyeken is. Apró betűkkel. – mondta anyósom miközben kattintott egy párat a fényképezőgépével, megörökítve a Lilyvel pózoló lányokat.

Megráztam a fejemet.

–       Álljunk meg egy percre. Micsoda? A tajpán  is velünk repül?

–       Persze. Ez az egészben a poén….amúgy csak egy nyugdíjas sétarepülés lenne az egész. Na nem azt nézed ki ausztrál anyukádból, hogy egy unalmas ajándékkal lep meg? – nézett a szemembe Liz.

–       Bocs, ne haragudj, de nem értem. Hol lesz a tajpán? Velünk a kosárban? Dehát az állatok félnek a tűztől?

–       Jaj, kedvesem, túl sokat gondolkozol, ez a te bajod. Ez valami magyar szokás? Nem lehetne kicsit élvezni ezt a napot? – mondta és megint összeszorított pillákkal szippantott bele a friss levegőbe.

–       Ha sokat, ha keveset gondolkozom ezen, azért ez mégis furcsa. Lányok szerintetek ez normális? Hogy kígyóval repülünk? – fordultam oda a két lányhoz, akik általában finnyásabbak az élet dolgaival kapcsolatban, mint én.

–       Ne csináld már! – lepett meg Annette válaszával. – Nem kell ezt túlspirázni. Az állatok alapvetően nem rosszak, nem bántják az embert, csak ha mi birizgáljuk őket. Szóltam is egy újságíró barátnőmnek, hogy jöjjön el ha tud és csináljon egy kis riportot az egészről.  Tudod anya, Marianne a helyi tévének dolgozik. – fordult oda Lizhez Annette.

Ők Marianne média karrierjéről kezdtek el értekezni, én pedig beláttam: nem érdemes vitatkozni. A sógornők elvetemült állatvédők. Semmiféle állati eredetű terméket nem esznek. Szabadidejükben szárnyasmalacos transzparensekkel tüntetnek a nagyobb szupermarketek előtt azt követelve, hogy bánjanak jobban a levágandó hízókkal. A menedékkérők lassan rosszabbul élnek a menekülttáborokban ebben az országban, mint a malacok a sertéstelepeken. Közben az öreg közölte, hogy kezdődhet a beszállás mindjárt, előbb azonban elmegy Tanjáért a tajpánért. El is indult, én pedig utána.

–       Tim, Tim! De hol lesz pontosan ez a kígyó?

–       Hát, a kosár alján, a lábunk között tekereg majd.

–       És ha megijed? A tűztől? Vagy ha éppenséggel felborul a leszállás során a gondola, és rálépünk és megvadul? Akarom mondani, mi van, ha megvadul?

–       Ugyan már! – legyintett Tim, miközben már anyósom is ott termett mellettünk. A tajpán viszonylag emberszerető. Egyébként is én be vagyok oltva a méreg ellenszerével, semmi bajom nem lesz, tehát maga a hajó nem fog eltérni a menetiránytól, mert a pilótának elvileg nem lehet semmi baja.

–       Hát ez nem vigasztal. Mi van ha a gyerekbe harap? Vagy hármunk közül valamelyikünkbe? Akkor aztán cseszhetjük. Ott fent a magasban, nem fog senki odarepülni az ellenszerrel? A kényszerleszállás ezzel a böhöm gömbbel pedig, gondolom nem két perc.

–       Jaj, Atyavilág! Nyugodj már le! Igyál meg egy pohár betont és keményítsd meg az idegeidet! – ölelt át anyósom kacagva, miközben hozzátette: Szokj már hozzá Ausztráliához! Én innen lentről fotózok, lesznek képeid és elmondhatod majd mindenkinek, hogy ausztrál tajpánnal repültél, na! – aztán odafordult Nickyékhez és hallottam, ahogy halkan hozzáteszi: Én csak örömet akartam szerezni, egy igazi ausztrál élménytúrával.

–       De a képeken nem fog a tajpán látszani! – vágtam közbe. Egyébként is…- majd legyintettem. Kikaptam Lilyt a lányok kezéből. Egy percre eszembe jutott, hogy ajándékot ugye nem illik kritizálni. Ajándékot el kell fogadni. Az ajándékot azt meg kell köszönni. Sosem adtam még senkinek sem vissza az ajándékát, de ez az egész tajpános-repülés annyira megrémísztett. Ha csak magam lennék, akkor még jóneveltségemből fakadva felülnék és végig izzadnám-remegném-rimánkodnám az utat. Ehhez szoktam. Mindent összeszorított foggal végigcsinálni, csak, hogy másokat ne sértsek meg, hogy másokat örömmel töltsem el. Sok kígyóval repültem én már, miközben lentről csak azt látták, hogy repülök. Hogy én mit akarok? Hogy mindez engem megvisel? Az nem lényeg. De most a lányom miatt, miatta, nem lehet. Túl kicsi ahhoz, hogy bármiféle tajpánnal egy kosárba üljön. És punktum. Nem akarok senkit elkápráztatni. Jó nekem most itt lent.

–       Liz, mi most hazamegyünk. – fordultam anyósomhoz és vállára tettem a kezemet. – Ne haragudj, de én kígyóval nem számoltam és most nem szállnánk fel vele. Itt a jegyem, ha akarsz repülj helyettem. – majd intettem Timnek is és hátat fordítottam. Még hallottam, hogy anyósom utánam kiállt:

–       Yvette ne csináld! Akkor add ide a hordozót és felviszem én a lányokkal Lilykét. Te meg maradhatnál fotózni lentről….!

De én hátra sem néztem. Leléptem.

——

Csendes a lakás. Este hat óra négy perc. Pete ilyenkor indul hazafelé a munkából. A helyi hírekben most jelent meg a képernyőn Marianne Molina, aki a helyi sportpályáról ad le jelentést:“Ma hajnalban két helyi egyetemista Annette és Nicky Green a hőlégballon túrájukat arra használták fel, hogy felhívják a figyelmet a sertéstelepeken a disznók sanyarú sorsára.” A képen a léggömböt lehet látni, ahogy átsiklik a felhőtlen égen. A kosárból kilóg egy transzaprens. Rajta egy szárnyasmalac. Marianne aztán a sertések sanyarú sorsáról kezd el beszélni. Majd  két perces kisriportját azzal a csattanóval fejezi be, hogy semmi sem lehetetlen. Akár szárnyat is igézhetünk a malacra, ha összefogunk és együttesen mondunk nemet az állatok kínzására. De a kígyóról szót sem ejtett. A tajpánt nem is mutatták. Sem a lányokat. Sem az anyósomat. Marianne elbúcsúzik. Kikapcsolom a tévét. Szürcsölök még egyet a kávémból. Kiállok a teraszra. Naplemente után mindig gyenge szél fúj keresztül a fák lombjain. Ez a kedvenc napszakom. Ilyenkor vagyok a legboldogabb.  Ma különösen könnyűnek és szabadnak érezem magam. Akár fel is kaphatna ez a szürkületi szellő. Akár repülhetnék is.

SMG

A történet fikció.

Reklámok

HŐLÉGSZOMJ” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s