PIROS PIPACSOKKAL EMLÉKEZÜNK

Francia pipacsos táj

Francia pipacsos táj

A Háborús Hősök emlékművénél (Shrine) tartották Melbourne-ben a hajnali ünnepi megemlékezést. Zuhogott az eső, szinte csípett a hideg. Álmosan, csendben vonult az esernyős, esőkabátos tömeg az utcákon. Még sötét volt. Előttem az egyik ernyőn Monet egyik festménye volt kifeszítve: a tájképen napernyős nő gyermekével átsétál egy francia pipacsos mezőn. Érdekes. A piros pipacsok nyíltak ki először a télből kilábaló francia tájon az első világháború idején. A katonák közt elterjedt, hogy azért ilyen vörösek a pipacsszirmok, mert elesett társaik véréből szívták meg magukat színnel. Ez a virág lett az ANZAC napi megemlékezés jelképe is. Az emlékmű bejáratánál is osztogatták őket. Voltak akik gomblyukukba tűzték, mások a szobrok lábaihoz, a falak lyukaiba préselték a művirágokat.

Don

Don

Négykor keltünk. Egy öreg úr, Don felajánlotta, hogy elvisz minket az ünnepségre. Szabadidejében ő a Shrine egyik helytartója, így egészen az emlékmű lábához be tudott vezetni. Mások nem igen parkolhattak ilyen közel az eseményhez. A hatalmas oszlopokkal ellátott, timpanonos épületet az első világháború után építették. A cél az volt, hogy a Shrine mind a négy égtájról jól látható legyen. A mai napig is tilos túl magas épületeket felhúzni az emlékmű köré, bár nagyobb a takarás, mint ezelőtt pár évtizede. Legalábbis a régi felvételek erről árulkodnak. Don ballonkabátjának bal oldalán színes katonai medálok és kitüntetések díszelegtek. Színes szalagok, számomra ismeretlen jelentéssel. A zöld fehér szalagon ott állt: Vietnám. Altábornagy volt a vietnámi háború idején. Több ezer katonát készített fel a dzsungel harcokra. Fiatal gyerkőcökön is díszelegtek kitüntetések. Don elmondta, hogy akik jobboldalon viselik az érdemeket, azok felmenőjük medáljait tűzték ki.

A megemlékezés hajnali hatkor aztán elkezdődött országszerte, sőt még Törökországban is, ahova minden évben rengeteg ausztrál zarándokol el. Hatkor, mert pontosan ebben az órában szállt partra az ANZAC csapata Gallipollinál 1914 április 25-én. Ausztráliának talán ez a legfontosabb nemzeti ünnepe. Ugyanis először vonultak harcba saját zászlajuk alatt az ausztrál és az új-zélandi katonák. Addig csak Anglia csatlósai voltak. S bár a legtöbb fiatal fiút az óhaza partjainak védelmére soroztak be, a végén sokan Törökország és Franciaország partjain vesztették életüket. Európai szemmel nézve az ember először csodálkozik. Miért a nagy felhajtás? A 28 ezer ausztrál katona, amely a Dardanelláknál megsebesült igen elenyésző szám a világháború európai áldozatainak száma mellett. De ha arra gondolunk, hogy az ország népességének 8 százaléka részt vett a háborúban és ebből a négyszázezer emberből 60 ezer meg is halt, akkor belátjuk, hogy Ausztrália nagy árat fizetett a főleg Európában folytatott háborúban. Az országnak Anglia iránt érzett szolidaritásán kívűl nem is volt igazán érdekeltsége. A farmokról sok tinédzser fiú jelentkezett a katonai szolgálatra kalandvágyból. A franciaországi lövészárkokban és a törökországi partraszállás idején azonban sokan visszasírták a birkafarmokat és a száraz ausztrál vörös földet.

Ernyők takarják az emlékművet

Ernyők takarják az emlékművet

Az eső hol rákezdett, hol abba maradt. Átázott a cipőm. Fáztam. Egy fiatal fiú jobboldalán kitüntetésekkel elmondott egy verset. Aztán két beszédet mondtak. Megemlékeztek azokról a katonákról is, akik jelenleg Afganisztánban harcoltak. Két katonának a nevét olvasták fel. Az egyik Jared MacKinney volt. Férjem unokatestvérének legjobb barátja. Huszonhét évesen vesztette életét egy három órás fegyvertűzben, amit Oruzgan tartományban folytattak a talibánnal. Holttestét Brisbane-ben helyezték nyugovóra. A temetés során feleségének folyamatos szülési fájdalmai voltak. A gyászszertartás után pár órával megszületett az elesett katona kisfia, Noah. Kicsit értelmetlennek tűnt hirtelen az egész. Mit keres egy ausztrál török, francia vagy afgán földön? De a szónok azt mondta, ne mondjuk, hogy értelmetlen, mert akkor ezek az emberek hiába haltak meg. Nekik köszönhetjük, hogy szabad országban élünk. Ezért hívhatjuk őket hősöknek.

Az első világháborúban a magyarok az ANZAC katonák ellenségeinek számítottak. Furcsa volt belegondolnunk férjemmel, hogy dédapáink akár egymás ellen is harcolhattak volna.  A történelem alakulása során kiderült, hogy Magyarország rossz és vesztes oldalon harcolt. Meg is fizetett érte és olyan sérelmeket hordoz még ma is a szívében, amelyeket évtizedek után sem tudott feldolgozni. A magyarok talán ezért nem beszélnek sokat a világháborús hősökről. A magyaroknak csak halottaik vannak, akik értelmetlen halált haltak egy vesztes oldalon.

Vörös pipacsok

Vörös pipacsok

Lassan kezdett világosodni. A zuhogó esőben megszólalt a kürtszó, az utolsó üzenetet játszották. A Last Post-ot a táborokban nyugovóra téréskor vagy sorstársuk temetésekor hallhatták a katonák. Felkelt a nap. Ausztrál állampolgárként először vettem részt ANZAC napi megemlékezésen. Sorba álltunk egy szál vörös pipacsért. Én az enyémet hazavittem.

SMG

(Otthon aztán átnéztük a nemzeti levéltár digitalizált adatait és kiderült, hogy férjem dédapja tényleg harcolt az első világháborúban. Meg is sebesült Franciaországban. A levelekből az is kiderült, hogy rafinált figura volt az öreg, de minderről majd a következő posztban írok.)

Reklámok

LOCSOLÓI VÍZIÓ

A zuhanyzótálban mindig ott állt három üres vödör. Eleinte nem értettem miért. Tusolás előtt rendszeresen kipakoltam őket. Néha morogtam is. Főleg, mert valaki minden álló nap visszatette mindet. Majd az egyik lakótársam elmagyarázta, hogy azért kell a vödröket kerülgetnem az amúgy is kicsinek mondható zuhanyzóban, mert a rólam lecsöpögő vizet ezek gyűjtik össze. Pár nap múlva már én is lelkesen öntöttem a megtelt vödrök tartalmát a tárcsás mosógépbe, hogy az kevesebb friss vizet használjon a szennyes mosásához. A mosógépből a koszos lét pedig egyenesen a kertbe, a pázsitra engedtük. Így az udvar locsolása is meg lett oldva. Eleinte azt gondoltam, hogy házunkban ezek a rituálék azért alakultak ki, mert mindhárom lány, akivel laktam kicsit fukar volt. Az egyik, kelet-német menekült szülők gyermekeként a takarékosság szellemében neveltetett. A másik Zimbabwe-ben született: nem voltak nagy igényei. A harmadik pedig egy ausztrál farmon (értsd: a semmi közepén) nőtt fel, ahol köztudottan nem dőzsöléssel telnek az ember napjai. De aztán rájöttem, hogy ez a probléma meghaladja az én lakhelyemet. Észrevettem, hogy városszerte a szökőkutak sem működnek. Csodálatos vízkoronájuktól megfosztva tanúskodtak a parkok, botanikus kertek közepén egy régmúlt, szebb világról. Majd feltűnt, hogy itt senki nem locsolja fel a betont háza, udvara körül még akkor sem, ha 35 fok van. Gyerekek sem ugráltak spriccelőkben a nyári kánikula idején. Közben az egyik rádióadón rendszeresen buzdították az embereket: imádkozzanak esőért. A bibliai Illést hozták fel példának, aki évekig kérte Istent, hogy essen és aztán esett. Mindez 2007-ben történt. Nem, nem Afrikában, hanem Ausztráliában ahol akkor már hat éve tartott a szárazság.

Aztán felfedeztem, hogy rengeteg kertes ház, iskola udvarán ott éktelenkedik egy nagy zöld vízgyűjtő, amelyben az esővizet fogják fel és használják fel főleg a kert vagy udvar locsolására. Viktória állam farmjain az ily módon gyűjtött vízzel még mosogatnak is, sőt, sokan ivóvíznek is ezt forralják fel. Így tesz már kilencven éve Pa Creek is, férjem nagyapja, aki pár évvel ezelőtt bemutatta nekünk, hogy milyen pusztítást végzett az aszály arrafelé. A viktóriai Nhill-ben, (ejtsd:nill, mint angolul a nulla) nomen est omen szinte semmi nincs, a szárazságon kívül. A város egyetlen kocsmáját is Zérónak hívják.

Pa Creekkel tehát körbe autókáztuk a környéket és megmutatta hova jártak ki anno nyaranta vízisíelni, úszni. Arról mesélt, hol álltak a kempingezők sátrai, a csónakok, a vizibicikli kölcsönzők, de mi csak egy óriási vöröshomokos krátert láttunk a Hindmarsh-tó helyén. Mint a mars. Nagyon erősen kellett koncentrálni, hogy strandoló gyerekeket képzeljek a helyszínre. Az öreg elmondta, hogy a tó már több mint tíz éve kiszáradt. A tavat egykor tápláló Wimmara folyó is eltűnt, amelyen a szomszéd falu lakói rendszeresen rendeztek regatta versenyeket. Néztem a kráterbe vezető lépcsőket, a padokat, amelyek a homokos kopárság felé fordultak és elszorult a szívem. Hirtelen megszólalt bennem mindenféle lelkiismeret és a világ végét olyan közelinek éreztem, mint még soha. Megbántam, hogy a Gazdálkodj Okosan! intését: „zárd el jól a csapot, hogy ne folyjon feleslegesen” nem tartottam be. Megbántam, hogy folyó víznél mostam fogat. Többször is. A bántó táj láttán arra gondoltam, hogy mi a fenének pisilünk mi (a világon több millióan) tiszta vízbe ha Ausztráliában, a világ egyik leggazdagabb országában, csak így, pár év alatt egész tavak, folyók tünhetnek el?

Vízhiány miatt a szökűkút zárvaA városba visszaérve újabb magyarázatokat találtam. Felfedeztem, hogy a szökőkutak oldalán nagy táblák éktelenkednek: vízkorlátozás van életben. Aztán hallottam, hogy Sydney-ben egy ember megverte a szomszédját, mert azt hitte, hogy a bácsi nem az előírások által megengedett órákban locsolta a gyepet. Az öreg aztán belehalt a sérüléseibe. (http://www.guardian.co.uk/world/2007/nov/01/australia.barbaramcmahon)

Melbourne-ben így ősz elején még mindig az egyes szintű vízkorlátozási előírások vannak érvényben, ami annyit jelent, hogy a füvesített udvarunkat, kertünket bármikor locsolhatjuk manuálisan működtetett locsoló alkalmatossággal (slag, kanna) a következő napokon: ha páros házszám alatt vagy számmal nem rendelkező házban lakunk, akkor páros dátumú napokon; ha páratlan házszám alatt lakunk, akkor pedig a páratlan napokon. A 31 napos hónapok alkalmával, házszámtól függetlenül mindenki locsolhat 31-én. Azonban az órák is korlátozva vannak. A megengedett napokon belül is csak reggel hat és tíz között illetve este hat és tíz között engedélyezett az öntözés. Nem csoda, hogy a szomszéd-gyilkos kicsit megzavarodott. Lehet, hogy ő páros számú házban lakott és elfelejtette, hogy szomszédja páratlan napokon is használhatja a slagot? Nem tudom. Az viszont bizonyos, hogy a vízműveknél a vonalak folyamatosan égnek, szemfüles szomszédok jelentgetik fel egymást a vízkorlátozási szabályok megszegése miatt. Talán ezért van több ház kerítésére kifüggesztve a tábla: tank water in use, azaz mi vízgyűjtő tartályból használjuk a vizet.

Aztán a sok ima meghallgatásra talált, 2009-re Használt vízzel locsolunkelkezdett esni az eső. A dimboolaiak a Wammerra folyón évek után ismét megtarthatták a regatta versenyt. Sőt! A Hindmarsh-tó is kezdett megtelni vízzel. Szép lassan enyhítették a vízhasználati korlátozásokat országszerte. Az emberek elpakolták a vödröket, előszedték a vizibicikliket. A szőkőkutakat is sok helyen bekapcsolták. Egy egész generáció életében először megbizonyosodhatott arról, hogy a fű tényleg zöld és nem barna. Aztán 2011-re a folyók kezdtek túláradni. Egy év alatt több eső esett, mint egy évtized során. A rádió elkezdett „elninyózni”, meg „laninyázni”. Közben Queensland állam víz alá került, emberek váltak földönfutóvá. Új dél-Wales-ben és Viktória államban is árvízkészültség alakult ki. A Hindhmarsh-tó is végre megtelt vízzel, de a Wimmera folyó közben kikelt magából. Aztán Dimboolában is újból előkerültek a vödrök. Az emberek csak merték és merték vederszámra a vizet fürdőszobáikból, pincéikből, nappalijukból. Mégis igaz a mondás: néha, még a jóból is megárt a sok.

SMG