TERRA NULLIUS

Avagy haza az itthon és otthon között

Nem a te hazád. Évekbe telik mire rájössz agapanthus a neve annak a virágnak, amely nyáron minden sarkon nyílik. Sokáig nem tudod kik itt a híres emberek. Észre sem veszed, ha ez egyik a parkban rád nevet.

*

Egy percig se dédelgess álmokat! Nem lesz itt sokkal jobb. Csak más. Hiszen ember vagy. Magadat magaddal cipeled. Ha otthon ideges lettél, ha nem jött a busz időben, attól még, hogy itt pontosak a buszok, te ideges ember maradsz. Ne ámítsd magad! Itt is emberek élnek. Utadban lesznek, neked jönnek, hülyének néznek. Ha tudnak: megfúrnak, átvágnak, kihasználnak és eldobnak. Te is megbántasz itt is majd mást. Lesznek ellenségeid, irigyeid és áldozataid. Ehhez nem kell magyarnak, elég embernek lenni. Vannak dolgok, amitől nem lehet elmenekülni.

*

Lehet itt majd kevesebben hencegnek azzal, hogy mennyi adót csaltak; kit vágtak át mikor és mennyivel. Nem kérdezik majd mindenütt azt, hogy mennyit keresel. Sőt, nem sírnak majd az emberek mindig a pénz miatt. Itt nem ismerik majd a paraszolvenciát, és a közértes kisasszony sem vág majd pofát: ha a szalámit szeletelve kéred. A kórházban adnak majd kanalat a leveshez, és megtanulod nem baj, ha nem szeretnek, de mégis vannak jogaid. Leesik, hogy tűrni, nem mindig erény. Többet jársz étterembe, tengerpartra. Egyre kevesebbet aggódsz, nyavajogsz. Talán, mert nincs ki hallgassa és mert mindenbe lassan beleszoksz. Arra gondolsz, hogy talán a tenger! Biztos a tenger miatt van az, hogy egyes népek könnyedek, nyitottak, majdhogynem felületesek. De ugyanakkor hódítóak és erősek, mint a hullámok. És közben te, a génjeidben hordozod a bezártságot, s néha még most sem tudod, hogyan kezeld a szabadságot. Eleinte csak bűntudattal tudod.

*

Elgondolkodsz a történelmen is, hogy mennyire másképpen szocializálódtak az itteni emberek. Természetes, hisz mást vártak el tőlünk a tömegek, főnökök, nők meg gyerekek. De nem akarsz már sem embereket sem népeket felmenteni, csak élni. Felnőni, felelősséget vállalni, nem csak másokat okolni, hibáztatni nyomorodért. Döntesz. Maradsz.

*

S bár még mindig nem érted miért nem hallgatják meg mi a válaszod a how are you-ra; és sokszor agyadra megy: a jólétben milyen hiún, mohón és céltalanul néznek az emberek a világba. Nem tudsz majd minden otthonival kapcsolatot tartani. Alig bírsz itt a társadalomba beilleszkedni, miközben folyamatosan otthonról mindenki magyarázatot követel: miért nem írsz, telefonálsz vagy keresel? Ha ott házad volt, most itt bérelhetsz. Ha ott szerettek, most elfelejtenek, lecserélnek. Lesz aki azt mondja, nagyképű lettél. Más arra kér segítsél. Szerezz nekik itt munkát, szállást, barátot. Oszd meg velük, ami neked itt kijutott. Hisz magyar vagy, segíts másokon! S közben minden félretett pénzedet tedd el arra, hogy hazamehess. Értsd meg, ők miért nem látogatnak és ha hazamész fogadd el, hogy elfoglaltak. Ha valaki meghal, a temetésre nem biztos, hogy haza tudsz menni. A rokon halálával évek múltán, mikor hazajutsz, akkor fogsz szembesülni. Az unokahúgaid felnőnek. Csak skypon néznek rád, de igazából nem érdekled őket. Ha gyereked lesz, nem lesz itt nagyanyja. A magyar nyelvet te tanítod neki, de lehet nem lesz foganatja. Az egész gyermekkorod olyan lesz, mint egy álom. S ha hazamész mindig azzal szembesülsz, hogy ez nem az én Magyarországom. Azok az értékek, amiket te még dédelgetsz már nem léteznek ott sem. Hontalan vagy.

*

Egy ember a senki földjén. Az itt élőknek még nem adtál eleget, az otthoniaknak már nem tudsz adni. Ilyen távolságból nem lehet. Az ittenieket egyre jobban megérted, de az otthoniakat már inkább csak elképedve nézed. Hogy mennyit keres a szomszéd? Te már nem kérded. Nincs kedved már azt sem bizonygatni, hogy megérte. Úgy hazamenni, hogy mindenki azt gondolja: ennek ott jó a léte. Nincs kedved megválaszolni, hogy mikor mész vissza. Ha valaki megpróbál benned bűntudatot kelteni, egyre nehezebb a dolga. Belefáradtál az egész kérdéskörbe. És ekkor elkezd letisztulni az egész. S habár mindenki, valahol döntéseinek rabja: kezdesz felszabadulni.

*

Mintha elzsibbadna a lelked. Mintha lebegnél egy szinten, ahol nincsenek országhatárok; sem múlt, sem jövő. S csak remélsz, hogy valamilyen dimenzióban egyszer ennek a sok világnak minden java majd egyesül és minden szeretteddel egy helyen élhetsz. Irreális, de csak ez nyugtat meg. Ez a gondolat. Így semmi más nem fáj és nem fojtogat. Lassan megérted: ausztrál vagy magyar? Nem ez a lényeg. Magyarnak születtél, ez a részed, az éned. De ez az ország jó volt veled: jó most kicsit másnak is lenni. Míg lehet. Élni kell. A mában. Most itt vagy, most ez a te hazád. Mert itt kelsz, itt szeretsz és itt utálsz.

*

Ember vagy itt is, meg otthon is. Mindegy hol vagy a nagyvilágban. Rájössz, hogy talán mindegy is lett volna. Talán, maradhattál volna.

———————
Ti is szoktatok így érezni?

Reklámok

INDUL A FALU! IRÁNY AZ EU!

BOLDOG ÚJ ÉVET KíVÁNOK MINDENKINEK EZZEL AZ EU-S íRÁSSAL! 🙂

 

 

 

Alig aludtam aznap éjjel az izgalomtól. A Burján Jóskát ugyanis már majdnem két éve nem láttuk. Igazából senki sem tudta mi történt vele. Még a Manci néni, az anyja sem. Azt pletykálták a faluban, hogy kiment a németekhez ácsnak. Kitanulni a szakmát. De azt is mondták, hogy onnan öt hónap után hazajött és már Pesten lakik, csak nem ér rá lejönni meglátogatni minket. Még az anyját sem. De aznap este negyed nyolckor telefonált a Hofferéknak, hogy holnap reggel hétkor érkezik, üzenjék meg az anyjának, hogy főzzön bablevest, meg palacsintát, de annyit, hogy az egész falunak jusson, mert nagy ünnep lesz: hazahozza végre azt, amiért elment, amiért annyit dolgozott. Haza hozza megmutatni nekünk a valóra vált álmát.

A Hofferék rendkivül rossz sáfárjai voltak a titkoknak, s a falu egyik istenverése volt, hogy pont hozzájuk volt bekötve a legrégebben a telefon, s megszokásból még később is idejárt telefonálni mindenki. A Hofferék szét is kürtölték mindenkinek, hogy holnap ingyen palacsinta, reggel hétkor Manci néninél. Mindent a Jóska áll.

A Rizmayerék harminc üveg szilvapálinkát hoztak fel a pincéjükből, a Hofferék pedig egyből el is kezdték felverni a lányuk lagzijából megmaradt sátrat a Manci néninél, ahol az asszonyok már ott sürögtek a két székes – egy lavóros konyhában. Előkészítettek mindent, amit előző este még elő lehetett, de így is már fent voltak hajnali négykor zöldséget pucolni, meg a tyúkokat kiengedni. Hatkor engem is kivetett magából az ágy, s kiültem a házunk elé és bámultam a Kossuth utca végét, ami egyben a falu vége is volt. Jó rálátásom volt a nagy bekötőútra, onnan jött mindenki ide le hozzánk. Más út a külvilágból ide nem vezetett.

Ültem és vártam. A szemközti szomszéd, a Pista bátyja is kinn ült már a kis padján. De ő nem a bekötő utat bámulta, hanem a napilapot a kezében. Mint mindig. Minden reggel leakasztotta a postást, és elkérte tőle a lapot, még mielőtt az bárkinek bármit is kivihetett volna. Aztán ott kint olvasta – ha az időjárás engedte – legalább egy órán át.

A Manci néniéktől kihallatszott a visongás, a hahotázás, miközben készült a bableves és a palacsinta. Fél hét sem lehetett, mikor bekanyarodott a Kosssuthra egy gigantikus, egy óriási, egy hatalmas kék csoda. Lassan haladt előre, semmi csinnadratta, semmi dudálás, semmi pöfékelés. Elakadt a lélegzetem. Pista bátyja észre sem vette, meg sem hallotta a motor halk brümmögését. Kiszaladtam az útra. Mindkét karommal integetni kezdtem, majd ordítottam, ahogyan a torkomból kifért:

– Itt van a Jóska! Meg a kék busza!

Másodperceken belül kint termett mindenki az utcán, kivéve a Manci nénit, aki még sózott egy utolsót a levesen, majd a járdára lépve felkiáltott:

– Gyermekeim, hát ez egy óriás busz!

Csipetkesodrástól lisztes kezét az otthonkába törölte, majd a szája elé kapta, s így enyhén fehér lett öregségtől megereszkedett orra.

– Na mit szólsz, milyen fiad van?

Ugrott ki Jóska a buszból.

– Te gazember! – motyogta Manci néni, s tömzsi karjait fia nyaka köré hajította, majd könnyes-lisztes puszikat nyomott kopasz arcára, fejére, meg ahol ajkai érték.

– Ez a tiéd Jóska? – kérdezte szkeptikusan Gábor Krisztián, Jóska egykori söröző cimborája.

– Az hát! Formás kis dög, mi? – felelte és kitépte magát anyja karjaiból a tulajdonos.

– De honnan lett neked ennyi pénzed? – hebegett Krisztián.

-Pénz, pénz! Ugyan már! Ti még azt hiszitek, hogy pénz kell a vásárláshoz? Azt a nyomorultaknak találták ki! Kapcsolat kell gyerekek!

S elővett egy mobiltelefont is a zsebéből, miközben nyomatékosan elmondta még egyszer:

– Ha van KAPCSOLAT, akkor minden lesz!

Addigra azonban mindenki már a buszt tapicskolta. Óriás busz volt ez, két emeletes. Alul-felül ablak. A csillogó kék festékre egy enyhén ovális körbe sárga csillagokat is festettek, amelynek oldalára ez volt írva: EU TOURS. Pista bátyánk egyszercsak összehajtotta az újságját és megkérdezte:

– Miért pont az EU zászló van erre ráfestve?

De kérdésére a Jóskán kívül senki sem figyelt. Ő válaszként dünnyögött valami olyasmit, hogy:

– Mert onnan hoztam, s különben sem kívánságműsor volt, hanem ez volt és kész.

Ekkor a Manci néni is felbátorodott:

– Mondd fiam! Hova viszel el vele elsőnek?

– Hát, ha már EU Tours, akkor menjünk el vele az EU-ba! – vágta rá fia.

– De oda még nem mehetünk, oda még túl korai. – okoskodott a politikai ügyekben jártas Teca.

– Korai, korai? Ha az EU nem jön ide, mi megyünk elébe!!! – üvöltötte a Jóska. A többiek nevettek.

– Irány az EU! Hujjujjuj!” – kiabálták a szomszédok.

A tömeg lelkesedett, de Pista bátyja rázta kalapos fejét. Legyintett egyet-kettőt miközben végignézte, ahogy bepakolják a buszba a sok üveg pálinkát, meg a rengeteg palacsintát.

– Utazó cirkusz! – morogta -Ej, de mehetnéketek van! Pedig sokan még a keleti utunkról megmaradt szennyest sem mostátok ki, de már rohantok az EU-ba!

Hiába nógatták az öreget, azt nem lehetett felültetni (a buszra).

– Hagyjatok engem vín öregembert! Én nem szeretek a dolgok elibe menni! Mit siessek? Ha én nem megyek az EU-ba, majd az EU eljön hozzám! Hát, de most nincs igazam? – kérdőn körbe nézett.

Mi addigra már odafent kerestük a helyünket. A buszban minden csodálatos volt: volt tévé is és klíma is. Gábor Krisztián be is kapcsolta a tévét, de a Jóska halkabbra vetette vele, helyette Jimmyt nyomatott a hagnszórókón keresztül. Az egész busz énekelte a slágereket, meg is hatódtak sokan és sírtak. Hiába, fogyott a pálinka és a palacsinta.

Haladt a busz hegyen-völgyön át. A pálinka lassan elpárolgott, így a Jóska előszedett egy kis hűtőből pár doboz behűtött bajor sört is. Sokan ekkor kijelentették, hogy ők már most imádják az EU-t. Oda már az út is csoda.

A galiba csak akkor kezdődött, amikor a Teca meg a Hoffer Máté besompolyogtak a vécébe, és bent voltak ott jó sokáig. Közben a Jóska, aki már jó régen nem járt a környékbeli falvakban véletlen ráment egy rázós, kátyúkkal teli földútra, amely egy búzamezőre vezetett. A búzamezőn pedig nem tudott megfordulni, de előre menni meg már végképp nem, és akkor fél órán tolatni kezdett ugyanazon a rázós, kátyús földúton. A hátrafele menetben a Manci néni kertszomszédja a Morvai Irén nagyon rosszul lett. Ő a sok kátyút okolta, de mindenki más szerint a négy deci pálinka meg a két üveg bajor sör volt az oka annak, hogy a Morvai Irénnek hamarosan hánynia kellett. A bökkenő csak az volt, hogy a Mátéék nem nyitották ki a klotyóajtót, és így a Morvai Irén lerókázta a Manci nénit, akinek ettől felfordult a gyomra és ő is hányt. A Jóska meg egyre csak tolatott és tolatott, és közben pedig ordított, hogy most akkor mi lesz az ülés szövetekkel.

Az öreg Bán bácsi mindeközben úgy érezte senki nem fogja a nagy kavalkádban észrevenni, ha ő elkezdi taperolni a mellette ülő Babika nénit. A nyúlkálástól azonban a karfán benyomott egy gombot, ami az ülése támláját hirtelen hanyatt vágta. Ettől úgy megijedt szegény öreg, hogy ripsz-ropsz bekakált. A férfiaknak ez már sok volt, s egymásnak ugrottak, meg a Jóskának, hogy minek viszi őket a búzamezőkbe, meg mit magyarázott itt nekik az EU-ról, most már látják ők, hogy csak be akarta húzni őket a csőbe, mert most már azt hiszi magáról, hogy azért, mert van egy busza akkor ő itt a jani. A Jóska továbbra is tolatott, de közben hangosan hátra ordította, hogy megbánta ezt az egészet ő is, mert minek akart ő olyanokat az EU-ba vinni, akik nem tudják értékelni a jót, s akik azt sem tudják, most éppenséggel hol vannak.

– Azt hiszed te már különb vagy nálunk? Hogy te bármit is jobban tudsz, mert te megjártad az EU-t? – így kötöszködött Jóskával a Jónás pék, akinek már alig forgott a nyelve és dühében elnyomott egy csikket a busz egyik bársony karfáján. Erre a Jóska lefékezte a buszt és úgy behúzott a Jónásnak, hogy az felterült a dohányzóasztalra és leseperte a maradék lekváros palacsintát a földre, amibe persze beletapostak és szétkenték a padlón meg mindenütt. Egész éjjelig tartott a csetepaté, aztán mindenki valahogy mégis elaludt.

Reggelre már újra a Kossuth utcán ébredtünk. A Jóska az éjszaka során egészen hazáig tolatott velünk. A Mátét és a Tecát kivéve mindenki macskajajosan, piszkosan, ízesen, és kócosan szállt le a buszról. A busz kívülről tiszta sár volt: homokos és poros volt az összes ablak. Ahogy leszálltunk egyből el is hajtott a Jóska. Az anyjától sem köszönt el. Pedig az még utána kiáltotta:

– Mi lesz azzal a rengeteg babgulyással?

De válaszolni már nem válaszolt neki senki. Mindenki haza kotródott.

Azóta csak a Pista bátyja hozza szóba az EU-t. Reggelente, kint a kispadján, – csak azért, hogy megriogassa a munkába, boltba, kocsmába igyekvőket – hangosan felolvas egy-egy EU-s hírt az újságból.

– Magyarország jól halad az EU felé!– kürtöli szét a nagyvilágba. Gúnyos kacagása csak úgy visszhangzik az egész Kossuth Lajos utcán. Meg is borsóztatja az összes falubeli hátat.

SMG©