MŰFENYŐK ÉS KABÁTBÉLÉS

Ausztrál december

Este hatkor kilépek Melbourne központjában a munkahelyemről és felveszem a napszemüvegemet. Elsétálok az egyik téren díszelgő több tucat műfenyő mellett, majd belehuppanok az itt álló nyugágyak egyikébe és ritmusosan ringatom a lábamat a hangszórókból áradó jingle bells dallamára. Tiszta karácsonyi hangulat! Ez az ausztrál december.

Itt karácsonykor meleg, gyakran harmincöt fok van. De hiába a hőség, az angolszász hagyományoknak köszönhetően az ünnepi menü sült krumpli és töltött pulyka. Így karácsony napján a konyhákban hatvan, de legalább ötvenöt fok is lehet. Szerencsére sok családnak van medence a kertjében. Mégis a legtöbben sörrel jegelik magukat. Míg az asszonyok asztalt terítenek, krumplit pucolnak és lakást dekorálnak, addig a férfiak alkohollal kezükben ácsorognak odakint a barbie mellett, ugyanis a sütögetőn grillezett húsok nélkül tényleg nincs igazi ausztrál ünnep. A hagyományos karácsonyi desszertet karácsonyi pudingnak hívják, amelynek semmi köze a Magyarországon megszokott pudinghoz. Ennek az angolszász ragadós mazsolakupacnak még a látványa sem étvágygerjesztő. A süteményt a nagymamák készítik el hónapokkal az ünnepek előtt – a fiatalabb generáció készen veszi a közértben -, s az ebéd után brandy-szósszal nyakon öntve tálalják. A puding főzés közben, ha a főzetet az óramutató járásával egy irányba kevergetik és közben kívánnak is valamit, akkor az állítólag az új évben valóra is válik.

A karácsonyi ebédet 25-én fogyasztják el az ausztrálok. Szentestét nem ülnek, sőt 24-e munkanap. A fát már december elsején feldíszítik. A karácsonyfa általában mű, de nem mindig zöld. Tavaly vettünk igazi fenyőt, de Szentestére barnává változott. Kiszáradt. Az utolsó percben sikerült egy műfát beszereznünk. Idén egy jótékonysági szervezettől rendeltünk fenyőt, amelyet persze nem csak azért tettünk, mert a kivágott helyébe új fát ültetnek, hanem azért is, mert önkéntesek szállították házhoz. Most már tudjuk, hogy vízbe kell állítania a karácsonyfát, hogy kibírja az ünnepekig.

Anyósom karácsonyi asztala

Itt nem csak a fára aggatnak díszeket, hanem más angolszász kultúrákhoz hasonlóan, az egész házat kidekorálják. Ki kívülről, ki belülről. Már november végén ideglázban égnek az asszonyok: milyen színű legyen a karácsonyfa, milyen dekorációt rakjanak a kandalló fölé stb. Decemberben, esténként kihagyhatatlan program a karácsonyi fények nézegetése. Az emberek ilyenkor körbeautókázzák a környéket és megállnak minden olyan ház előtt, amely fényáradatban úszik és nézik milyen szép, milyen giccses. Még buszjárat is indul, amely karácsonyi égőkkel díszített házak nézegetésére szakosodott. A legtöbb feldíszített ház lakói esténként kinyitják a kapukat és beengedik a nézelődőket az udvarra. Néhol aprópénzt kérnek belépődíjként. A bevételből néhányan a villanyszámlájukat fedezik, mások pedig non-profit szervezeteket támogatnak vele. Jártunk olyan kidíszített háznál, ahol műhavat is fújtak, s az udvari gyepet befedték fehér kabátbélésszerű anyaggal. Egy másik háznál a garázsban kiállítást rendeztek, ahol legalább 50 különböző életnagyságú Mikulás rázta magát és énekelgetett.

Műhóval betakarva: hull a pelyhes kabátbélés

Lelkesebb keresztény hívő emberek ilyenkor kiállnak az ultra-módon feldíszített házak elé és minden arra járónak kezébe nyomják az evangéliumot, hogy ne felejtsék el miről is szól az ünnep. Pedig sokan már elfelejtették, vagy még sosem hallottak róla. Templomba még karácsony reggel sem járnak sokan, hiszen akkor érkezik a Mikulás (itt nincs Jézuska). A gyerekek általában már hajnalban felkelnek és elkezdik kibontani az ajándékokat, amelyeket a Télapó (szülők) éjjel a fa alá helyeztek. Minden ausztrálnak van egy karácsonyi zsákja is, vagy zoknija, amelyet kilógat a kandallóra vagy ha az nincs, akkor a falra. Persze azt remélve, hogy a Mikulás (vagy valaki más) megtömi mindenféle apró ajándékkal. A gyerekeknek itt kicsit nehezebb dolguk van, ugyanis nehezebb elhinni azt, hogy a forró nyáron a Mikulás bundában érkezik szánon, amelyet itt sosem látott rénszarvasok húznak. Ezért egyre többen mondják a kicsiknek, hogy ide a Miki szörfdeszkán jön, amelyet kenguruk üzemeltetnek. Kicsit képzavaros, de mindent meg kell tenni a mítosz hallhatatlansága érdekében.

Mivel Ausztrália multikulturális ország sokan nem a keresztény kultúrában nőttek fel. Az állam szeretné, ha minden vallás egymással békességben megférne, ezért a karácsonyt is kicsit megcsorbítja a politikai korrektség. A munkahelyeken ilyenkor már nem karácsonyi bulikat rendeznek, hanem év-végi partykat. A kellemes karácsonyi ünnepek helyett pedig azt illik mondani, hogy boldog ünnepeket. Habár, még ajánlatosabb a boldog bolondozást felkiáltással (Happy Silly Season!) köszönteni munkatársainkat, így elvileg nem sértjük meg a más vallású embereket és kevesebb az esély arra is, hogy valaki feljelentsen minket a humán erőforrás menedzsernél vallásos zaklatás miatt. A minap egy hittantanár, aki ma már általános hitismeretet tanít, azon agonizált, hogy törvényellenes lenne-e, ha olyan karácsonyi énekeket énekeltetne az állami iskolában a gyerekekkel, amelyek a jászolban lévő Jézusról szólnak. A muzulmán megsértődne, a hindu meg nem is értené. – mondta. Zsidó, muzulmán, sőt hindu barátaimat valójában nem zavarja Jézus születésének ünnepe, lehet inkább azokat idegesíti, akik minden vallástól egyöntetűen agybajt kapnak.

Piknikes karácsonyi koncert

Mindenesetre december közepén a városok parkjaiban több helyen is rendeznek gyertyafényes hangversenyeket, amelyek során piknikező emberek gyertyákkal a kezükben énekelnek karácsonyi zsoltárokat.

Ausztráliában rengeteg bevándorló él, sokan családjuktól és barátaiktól távol, igen egyedül érzik ilyenkor magukat. Az utcák kiüresednek, a boltok bezárnak. S bár a karácsony napját férjem családjával töltjük, a Szenteste mindig jó alkalmat nyújt arra, hogy meghívjunk olyanokat, akiknek egyébként nem lenne hova menniük. Két éve egy tucat perzsa töltötte nálunk a Szentestét, majd együtt mentünk éjfélkor istentiszteletre. Az egyik iráni házaspár még sosem járt keresztény templomban. Az úrvacsoravétel előtt, mikor a lelkipásztor mindenkit megkért, hogy járuljanak az asztalhoz az irániak a fülembe súgták illedelmesen, hogy ők nem szeretnének az asztalhoz járulni, mert már korábban vacsoráztak.

Egy-szó, mint száz: vallásuktól függetlenül, mindig mindenki szívesen eljött, akiket eddig meghívunk magunkhoz szentestézni. Hiszen a politikai korrektség és a nagy meleg ellenére, a karácsony Ausztráliában is mégiscsak a szeretet ünnepe.

Mindenkinek áldott ünnepeket: kellemes karácsonyt és boldog hannukát kívánok!

SMG ©

Reklámok

HOGYAN LEHET AUSZTRÁLIÁBA KIJUTNI?

Állampolgársági oklevél

Mivel Magyarország határait nem csapdossák hullámok, Ausztrália pedig egy sziget, legelőször célszerű tengert keresni. Így ajánlatos délnek, nyugatnak vagy északnak venni az irányt, habár az utóbbi kettő kicsit kerülőútnak bizonyul. A lényeg, hogy tengerre szállva, viszonylag olcsón, habár összkomfortosnak nem mondható módon lehet utazni. Nem kell itt most luxushajókra gondolni, elég egy csónak vagy tutaj is. Minél kisebb és minél több ember ül benne, annál kalandosabb az út. Adrenalin-fakasztó. Extrém. Aztán hónapokig lehet a vizeken hánykódni (sic!) és ha szerencsénk van, akkor el is érjük Ausztráliát. Bármilyen bizarrnak is hangzik, de sokan tényleg így kötnek ki a kontinensnyi ország partjain. Másokat a Karácsony-szigetek körül megállít az ausztrál rendőrség. A ladikokban általában menedékjogot kérők, embercsempészek utaznak, akiket mind egytől-egyig letartóztatnak és menedéktáborokba dugnak. (De még ők mondhatóak szerencséseknek, mert sokan az út során az óceánba vesznek. Családostól.) A menekült státusz odaítélésére, azaz arra, hogy humanitárius vízumban részesüljenek a letartóztatottak a menekülttáborokban várnak, ahová média nem teheti be a lábát. Nem tudhatjuk milyen körülmények között élnek itt az emberek.  A Bevándorlási Hivatal pedig nagyon lassan dolgozik. Azt mondják, körülményes és nehéz felülvizsgálni ennyi papír nélkül érkezett ember ügyét. Közben a tévé vagy a rádió néha bemondja, hogy a villawoodi menekülttáborban a bent lakók összevarrták a szájukat, felgyújtották az épületet, vagy felvágták ereiket. Az őrületbe kergeti őket, hogy hónapokig, évekig nem tudják mi lesz velük: visszaküldik-e őket hazájukba, ahol egyeseket a halál vár vagy maradhatnak itt down under. S mindennek ellenére 2010-ben 6879* ember érkezett ilyen módon Ausztráliába. Számuk egyre csak nő. De én mégsem ajánlanám ezt a módszert. Ausztrália bevándorlóinak ezek a szerencsétlenek még két százalékát sem teszik ki. Mégis a legtöbb szó róluk esik a sajtóban. Az ausztrálok közül sokan félnek tőlük. S bár az ország hatalmas, mégsem nagyon akarják őket beengedni.

A Western Sydney Egyetem egyik tanulmányából** kiderül, hogy bár a legtöbb ausztrál büszke multikulturális országára, mégis negyven százalékuk úgy érzi: egyes népcsoportokat nem kellene beengedni. A minap taxival utaztam és a sofőröm egy vietnámi öreg úr volt. Hosszú volt az út – Melbourne egyik kerületéből átjutni a másikba igen macerás – így elmesélte, hogy a kommunizmus elől menekült el Vietnámból. Rozoga hajón érkezett ide, illegálisan. Papírok nélkül. Boat-people: így hívják itt őket. Megkérdeztem, mit gondol, mit kellene a kormánynak tennie a növekvő számú hajóval érkezett menedékjogot kérőkkel. Azt mondta, „ezeknek” most sokkal könnyebb, ő nem szorgalmazza, hogy „ezek” ide jöjjenek. Neki sokkal nehezebb volt anno, nem bántak vele ilyen kesztyűs kézzel, mint most „ezekkel”. Bumm. Aki már itt él, sokszor elfelejti honnan is jött. Ezt mondta minap egy magyar barátnőm is, aki menekültként jött férjével Ausztráliába még a nyolcvanas évek derekán. Férje azonban állandóan elégedetlenkedik: „Ez sem jó, azt sem jó, ez sincs, az sincs!”. Ilyenkor Márta rákiált: miről beszélsz, elfelejtetted honnan jöttél?

Apropó férj. Az elmúlt tíz évben igencsak megszaporodott azok száma, akik házastársi vízumokat kérelmeztek: 1998-ban még csak 26 ezer ilyen vízumot adtak ki, 2008-ra ez a szám már majdnem elérte a 40 ezret. Nem csoda. A világ ugyanis egyre kisebbé vált az internetnek és a viszonylag olcsónak mondható repülőjegyeknek köszönhetően. Az ausztrálok nagy része középiskola után eltölt legalább fél évet egy másik kontinensen. Nem ritka, hogy a tengerentúl talált párjukkal térnek vissza. Ausztráliában él a világon a legtöbb vegyes házasságban élő pár. Azonban aki azt gondolja, hogy hozzámenni egy ausztrálhoz egyből szabad utat biztosít az országba: az téved. A „szerelem-menekültjeinek” bizony több kiló papírt kell leadni, ami azt bizonyítja, hogy kapcsolatuk valós és nem kitalált. Ha egy ausztrál vőlegény (pl.) európai menyasszonyát be akarja hozni az országba, először ideiglenes eljegyzési vízumot kérelmeznek a hölgynek borsos áron. Az ausztrál állampolgár a szponzor, ő neki kell kezességet vállalnia külföldi párjáért. A Bevándorlási Hivatalnak képeket kell küldeni, kapcsolatukat igazoló közös számlákat, egymásnak írt leveleket, sms-eket. Sőt! Ausztrál állampolgársággal rendelkező ismerősöknek is tanúskodni kell a kapcsolat hitelességéről. Ha a menyasszony megkapja a vízumot, beléphet az országba, ahol a házasságkötés után kérelmezheti a házastársi vízumot, persze ezt sem ingyen. Minden egyes új vízumkérelemre újabb és újabb árcédula van ragasztva. Ezenkívül, újra kell képeket küldeni, immár az esküvőről is. A bevándorlási hivatalnok kérhet közös bankszámlát igazoló dokumentumot, albérleti szerződést vagy akár a franciaágyról is fotót. Mindezt persze azért, hogy meggyőződjenek, hogy a kapcsolat nem szakadt meg. Ha a frigy tényleg szerelemből köttetett, akkor valószínű nem fognak semmit kifogásolni és fél éven belül kézben is tarthatjuk az ideiglenes partner vízumot, amit áthidaló vízumon lehet Ausztráliában kivárni. Majd újabb papírok beadása és néhány száz dollár után megint lehet a véglegesített partner vízumért folyamodni, ami már csak egy lépésnyire van az állandó tartózkodási engedélytől (PR – permanent residency). Az utóbbi feltétele, hogy az illető két évet eltöltsön házastársként az országban. Aztán megint két év és akár állampolgárságért is lehet folyamodni. Északon, a trópusokon, egy magyar szájhős azt állította, hogy ő ausztrál állampolgársága megszerzése után már öt feleséget hozott így ide. Akkor éppen egy orosz táncosnő (!) lakott nála. Azonban a Bevándorlási és Állampolgársági Minisztériumnak is feltűnt mindez és felszólították: hagyja abba a külföldi nők Ausztráliába importálását. Lehet, hogy most majd férfiakkal kezd?

Ausztrál letelepedési engedéllyel rendelkezők eloszlása szülőhazánként 2006-ban

Talán az ilyen és hasonló esetek miatt alakult ki az a furcsa helyzet, hogy a jelenlegi ausztrál törvények rendkívül szkeptikus módon kezelik a külföldi párral rendelkező ausztrál állampolgárok kérelmét.  Az viszont kevésbé érdekli őket, hogy egy külföldi szakképzett munkavállaló éppenséggel kit hoz ide. Ausztráliában ugyanis létezik egy olyan bevándorlási kategória, amely azoknak ad letelepedési engedélyt, akik olyan képzettséggel rendelkeznek, amely Ausztráliában hiányszakmának minősül. (A lista itt található meg: http://www.immi.gov.au/skilled/sol/) 2007-ig a legtöbben család egyesítés céljából vándoroltak ide (van ilyen vízum is), de a 2007-2008-as évben kiadott vízumok legnagyobb többségét (68%)*** az úgynevezett gazdasági bevándorlóknak adták. A kormány célja ezzel a vízumtípussal a gazdaság fellendítése volt, s bár a 2009-es gazdasági válságnak köszönhetően kicsit megcsappant az így odaítélt vízumok száma, mégis most is így jönnek ide a legtöbben élni. Leginkább egy jobb élet reményében. Sok esetben családostól. Így került ide egyik latin-amerikai ismerősünk is. Ricardo informatikusként még be sem tette a lábát az országba, de már kezében volt a PR, azaz a letelepedési engedély. Vele jött Amaya is, aki persze nem sokat beszélt angolul. Sőt! Szakmája, képzettsége sem volt, bár dolgozott luxushajókon és felszolgált itt-ott amott. De mivel Ricardo menyasszonya volt, ő is már PR-val landolt a melbourne-i Tullamarine reptéren. S bár nem volt nekik sem könnyű, hiszen az angollal is meg kellet birkózniuk, mégis több mindenhez volt joguk, mint egy házastársi vízumon itt élő külföldinek, akinek párjának családja már generációkon keresztül ezt a száraz, piros homokos földet taposta. Az ehhez a latin-amerikai párhoz hasonló gazdasági bevándorlók kapcsolatának hitelességét nem firtatja a Bevándorlási Hivatal. Nem érdekli a hivatalos szerveket, hogy dúl-e a szerelem kettőjük között vagy sem. De talán még őket, magukat sem. Hiszen igen meglepődtem mikor Ricardo és Amaya két év itt lét után úgy döntöttek, hogy kapcsolatuknak vége. Mindenesetre a tanulság így is és úgy is az, ha valaki Ausztráliába szeretne élni, de nincs itt se családja, sem megfelelő szakképzettsége és még embercsempészek hajójára sem akar felülni, annak célszerű jó partnert fognia. Na nem ausztrált, hanem egy szakképzett külföldit, akinek mestersége rajta van az ausztrál hiányszakmák listáján. De vigyázat! A hiányszakmák folyamatosan változnak. Azok a nemzetközi diákok, akik csak és kizárólag azért iratkoznak be valamiféle ausztrál oktatási intézménybe, hogy diákvízumon kitanulhassanak egy olyan mesterséget, amely szerepel ezen a bizonyos listán, gyakran ráfáznak. Mire befejezik az iskolát, már telítődik a szakma. Nem kell több szakács, fodrász vagy nyúlvadász. Ilyenkor, a diákvízum lejártával mehetnek haza. De mivel sokan- főleg az ázsiai országokból ­­- családjuk félretett pénzét emésztették fel a tandíj kifizetésére, azt gondolván, hogy az iskola befejezése után egyből letelepedési engedélyhez jutnak; most szégyenkeznek hazamenni. Így, sok diák marad itt illegálisan, szélsőséges esetekben modernkori rabszolgák lesznek: nevetséges összegekért dolgoztatják őket, gyakran saját honfitársaik.

A Bevándorlási Hivatal legfrissebb adatai szerint jelenleg Ausztráliában 58400 külföldi tartózkodik illegálisan. A legtöbben az angolszász nemzetek szülöttei, akik lejárt turista, working-holiday (turista vízum, amely lehetővé teszi, hogy az illető részmunkaidőben dolgozzon) vagy munkavállalói vízummal rendelkező kanadaiak, amerikaiak vagy legfőképpen britek. Ők vízumuk lejárta után egyszerűen csak tovább maradnak az országban. Elfelejtenek hazarepülni. Pedig jelenleg 36-féleképpen lehet Ausztráliából Európába vagy Európából Ausztráliába szállni. Budapestről már 27 óra alatt ideérhetünk, úgy, hogy közben csak egyszer kell megállni.

Összegzésképpen állíthatom, hogy idejönni nem nehéz, de igencsak fárasztó. Itt maradni azonban nem minden esetben könnyű. Az élet ugyanis, itt sem fenékig tejfel. De ez már más téma, amelybe azért sem kezdek most bele, mert kicsit úgy hangoznék, mint Imi bácsi, aki még az ötvenes évek közepén érkezett ide. Fél évszázaddal később tengerparti házában fogadta egyik Magyarországról érkezett barátomat, aki az itt élő hazánkfiairól forgatott egy kisebb riportot. A kamerának Imi bácsi keserű arckifejezéssel elmondta, hogy szörnyű nehéz volt itt megállnia a helyét, mennyit csúfolták fiatalon az akcentusa miatt és egyébként is, mennyire hiányzik neki Magyarország. Mikor barátom befejezte a felvételt és letette a kamerát, megrökönyödve nézett körbe a férfi teraszán. Az óceán habosan mosta a sárga homokos partot. A napfényes kék égen egy felhő sem volt. Talán még pálmafákat is látott a dűnés strand mentén. Majd ránézett a csillogó szemű öregre: „Maga ilyen környezetben tényleg ennyire szenved?” „Jaj, édes fiam” – felelte az öreg – „a kamerának azt kellett mondani, hogy szar itt az élet, mert ha megtudják a magyarok, hogy itt nekem milyen jó, bizony mind idegyünnek!”

SMG ©

Felhasznált weboldalak:

*www.rethinkrefuggees.com.au

** http://www.uws.edu.au/__data/assets/pdf_file/0007/173635/NationalLevelFindingsV1.pdf

*** http://www.abs.gov.au/AUSSTATS/abs@.nsf/Lookup/3416.0Main+Features22009

HALÁLTÁNC

Haláltánc: (Dancers from 'Dance of Death' Bernardine Church, Krakow)

Haláltánc

– Egyelőre csak itt futja lakásra.– mentegetődzött mikor kinyíltak az ajtók. Csak ketten szálltunk le azon a sivár vidéken. Aggódva hátra sandítottam. Láttam, ahogyan lassan eldöcög a villamos. Először egy repedésekkel és tócsákkal teli betonpályán haladtunk át, amelyen túl romok és rozsdás gépek álltak. Rengeteg téglakupacot, darut, félig lebontott kőfalat kerültünk ki, mire elértük a még egyetlen álló épületet: az öreg bérházat, amelyben lakott.

– Csak ötezret kérnek per hó, mert jövő nyáron lebontják. Anyu nem pazarol rám több pénzt, mert nem az „ő standardjai szerint élek.” Tök izé mostanában. Azóta gáz otthon a hangulat, mióta szakítottam a Marcival. Mi van, mit nézel? Nem is tudtad? Hát akkor aztán te jól le vagy maradva! Még jó, hogy találkoztunk, legalább friss információkkal láthatlak el! – mondta kitüntetően, mintha én lennék az egyetlen bizalmasa.

– Szóval tudod, hogy a Marciért, hogy oda voltak, mert ő „egzisztenciálisan a helyén volt és passzolt a családunkba.” Jó duma, mi? De! Ugye a Marci több generációs budai orvos-család sarja, és képzeld el, kitalálta, hogy nem vagyok elég művelt és tájékozott ahhoz, hogy feleségül vegyen. Elismerte, hogy a jogszabályokat vágom, és történelemből sem vagyok piskóta, de rám parancsolt, hogy változzak meg. Persze felajánlotta, hogy segít. Naponta olvasnom kellett a napilapokat, és esténként kikérdezett a fontosabb gazdasági és politikai hírekből. Én nem bántam, mert szerettem a Marcit, de…itt kell bemenni.– mutatott a bérház kapujára.

– Nehogy beverd a fejedet! Alacsony a kapu! – szólt hátra.

Lehajoltam, majd behajtottam magam mögött a nyikorgó vasajtót. Becsukni ugyanis nem lehetett. A belső udvarba érve döbbentem rá, hogy a ház felét már lerombolták, csak „L” alakban állt két fal. A körfolyosó és a lépcsőház kovácsoltvas korlátja gyönyörű volt. A salétromos falhoz épphogy hozzáértem, már omlott is róla a vakolat. A földszinten még csavarta az orromat az átható dohos szag, de mire felértünk a harmadikra teljesen hozzászoktam. Mikor rákanyarodtunk a körfolyosóra megcsodáltam lábunk alatt a méregzöld cirádás követ. A harminchatos ajtó előtt álltunk meg. Míg a kulcsa után kutatott a hátizsákjában, én áthajoltam a korláton és körbe néztem. A megcsonkított ódon falakat bámultam. Próbáltam elképzelni a házat fénykorában: szemben a szomszédokat, ahol most daruk álltak, a fogózó gyerekeket odalent, ahol épp egy kövér tacskó botorkált.

– Nicsak! Kié ez a kutya?– kérdeztem tőle, s ő már bentről felelt.

– Milyen kutya? Mit tudom én! Mit foglakozom én más kutyájával?

A hang után indultam. Az ajtó félig nyitva állt. Láttam a hengernyomásos falat, s azon egy gobelin képet az ajtófélfa mellett. Hallottam, ahogyan bent a léptek alatt nyikorgott a hajópadló. Már léptem volna beljebb, mikor a lány megjelent az ajtóban, hogy elállja az utamat. Kilépett és becsapta orrom előtt az ajtót.

– Menjünk inkább le az udvarra! – kiáltott és kezembe nyomta jegyzeteimet, amelyekért elmentem hozzá.

– Tök kupi van most odabent. Meg nyomasztó is a lakás. Tudod minden bútor a tulajé. – s már húzott is maga után.

A belső udvaron a romokra telepedtünk, a főbejárattól kicsit jobbra, oda, ahol régen a másik hosszú fal állt.

– Szóval, hol tartottam? Ja, egyik nap egy kolibuli előtt a Marci felhívott, hogy vége, mert én túl kevés vagyok neki. Sírva mentem le a buliba. Zokogtam. Ilyen megaláztatást. Gondolhatod?

S én éppen arra gondoltam, hogy milyen borzasztó, micsoda tragédia, hogy a velem szemben lévő kápolnát, – amelyet eddig észre sem vettem, mert csak erről a helyről lehetett látni – szintén lebontásra szánják. A kápolna, a bérház rövidebbik fala mögött lapult. A lemenő nap megvilágította rózsaablakait, hanyagul bedeszkázott ajtaján pedig belülre szökött a fény. Szememmel követtem egy fénycsíkot, amely akár egy elemlámpa, megvilágította a freskókat odabent. Nem láttam tisztán a festményeket, de a gazdag színvilág meglepett. Olyan furcsa volt az egész. Fények, és színek egy halálra ítélt épület körül. Többet akartam megtudni a telekről, az építkezésről, a bérházról és a kis kápolnáról, de nem volt szívem félbeszakítani a szerelmi történetet, amelyben éppen kibontakozott, hogyan vigasztalták meg a bulin a csalódott lányt csoporttársai, és hogy már régóta pályázott rá Laca és Sanyi is.

– Számukra persze az én tragédiám örömünnep volt. Egyből felkértek táncolni és majdnem össze is verekedtek miattam. Tudod milyen jó érzés az? Bár te, biztos nem kerültél még ilyen szituba. Én sem addig, míg a Marcival voltam. A Marci és a spontán romantika? Nahát, ő ilyet soha…Na de, akkor jött a dilemma-korszak. A többi lánnyal a koliban csak így hívtuk: a „dilemma-korszak”. Ugyanis nem tudtam, hogy kit válasszak. Aztán a Nóri azt mondta, hogy azt, amelyik jobban szeret. S így a Laca mellett döntöttem. Anyám persze totál kiakadt. Mert a Lacának nincs apja, mert meghalt rákban, s az anyja is csak egy egyszerű gazdaságis valamelyik általános iskolában a tizennyolc kerben. – visszhangoztak a tűzfalak tövében a szavai.

Este lett. Kezdtem fázni. Összekuporodtam és azt vettem észre, hogy emberek jelennek meg a körfolyosókon. Vállukon kardigánnal, vékony, hajlott hátú nők vonultak a lépcsőház felé. Szomszédok csengettek be egymáshoz. Idős nénikék, bácsikák csoszogtak le karöltve a lépcsőkön. Egy harmincas asszony még alvó gyermekét is lehozta, horgolt takaróba tekerve. Megjelent a tacskó is, mögötte lomha, nagy hasú öregember. Nyüzsögni kezdett az udvar. Mindenki suttogott, susmogott. Csak kapkodtam a fejem. Nem értettem mi készül. Próbáltam a lakókra, figyelni. Fáradt, de izgatott arcokat láttam magam körül. Tekintetük egyre csak a kápolna felé irányult, melyet a hold meglepően erősen világított meg. Aztán fülelni kezdtem. Annyit vettem ki a susmogásból, hogy: „pontban félkor”, és, hogy: „végre!” meg „újra!”.

–Négy másodperc! – súgta a tacskós bácsi.

–…és mikor elvittem hozzánk a Lacát, anyám majdnem lehidalt. Tudod, arra aztán végképp nem számított, hogy hosszú haja és ..

Már én is az izgatottan morajló tömeg része voltam, várakoztam, vágyakoztam és hangosan számoltam:

–Három…

– ….el is küldte melegebb éghajlatra. És most figyelj: a Laca meg megköszönte. Képzeld, azt mondta: Sári néni, köszönöm az iránymutatást! Apám felröhögött, anyám meg még jobban kiakadt…..

–Kettő…..

–…….aztán egész este hallgathattuk, ahogy anyám meg apám pocskondiázzák egymás felmenőit…

-Egy! – suttogtuk remegő hangon. S ekkor a bedeszkázott ajtó előtt fátylak jelentek meg. De lehet, hogy pókhálók voltak, vagy talán ködfelhők. A romok között a szálló por a holdfényben aranyesőnek tetszett, s varázslatot ígért. Majd a fátylak mögül emberek pördültek elő. Egy fiatal katonatiszt kezdte a sort, s mögöttem feljajdult a gyermekes asszonyka. Kicsit magasabbra emelte a babát.

–Még mindig milyen jóképű ez a Lajos…. – súgta a lakók közül egy néni nagyothalló férjének.

Majd egy idős hölgy táncolt elő a ködből, kék bársony ruháján brossal és csipkegallérral. Egy bácsi hangosan felhördült a tömegben, majd zsebkendőt szorított a szája elé.

–Teréz! Drága Terikém! – zokogta. Aztán jöttek férfiak, nők vegyesen. Mind csinosan, elegánsan, a legkülönfélébb idők viseleteiben. De nemcsak öltözékük miatt tűntek káprázatosnak a táncolók, hanem mert csillogtak is. Viaszos bőrük visszaverte a holdsugarakat, s a rózsaablakok színes fényeit. Szikráztak a gyöngysorok, a fülbevalók, a gyémántgyűrűk, kardok, mandzsetták…A dallamra csak később lettem figyelmes, mert azt alig lehetett észre venni. Mintha ez a furcsa népség nem is zenére mozgott volna, hanem mintha ők maguk lettek volna a zene: a lépéseik, a gyöngyök koccanása, a selymek suhogása…

A lakókra néztem. Sokan már vonaglani kezdtek a zenére, az idősebbek közül néhányan meg is indultak a kápolna felé. De hirtelen, – olyan gyorsan, mint amilyen gyorsan érkeztek – a táncoló lelkek belecsavarodtak a fátyolfüggönybe és köddé váltak újra. Mögöttem mindenki hallgatott. Még sokáig csendben álltak. Majd egy parókás hölgy hangosan megjegyezte:

– Jaj, de hiányzik nekem a Klárika. Vidámság volt itt a házban, míg ő itt volt velünk. S milyen isteni volt az eperpálinkája! Biztos még ma is azt issza, mert nem csilloghat ennyire az ember szeme mástól: csak az eperpálinkától!

Felnevettek. Már nem tudtam megmondani melyikük sír, és melyikük kacag. Nagy lett a hangzavar. Régi történeteket kezdtek el egymásnak mesélni, pont akkor, mikor a lány felállt, és leporolta nadrágjáról a port.

– Na, de egy szónak is száz a vége: anyám, azóta nem fizet nekem semmit, ezért lakom itt ebben a leprafészekben már több mint…

– De hát….

– Komolyan mondom kész bolondok háza. Tele van hibbant öreggel. Nincs itt semmi élet. Na, de tök hideg van, meg holnap van egy zárthelyim. Tanulhatok egész éjjel. Nem is kísérlek vissza, csak arra kell menni, ahonnan jöttünk. Át a pályán és kész. Még eléred az utolsó villamost. – mondta már útban a lépcsőház felé. Aztán megfordult és utánam kiáltott:

– Ja, és jegyet ne lyukassz! Ezen a járaton estefelé sosincs ellenőr! Erre ilyenkor már egy lélek se jár!

– Egy lélek se….- ismételtem és elindultam hazafelé.

SMG ©