BORN TO BE A BOGAN, AZAZ BOGANNEK SZÜLETNI KELL!

„Here, there is no culture, just nature!” – mondják gyakran azok az ausztrálok, akik Európában ugyanúgy csüngnek a történelmi, filozófiai, irodalmi történeteken, mint hétvégenként a sörös üvegeken. Hosszú-távú európai tartózkodásuk után pedig sokuk kisebbségi komplexusban kezd el szenvedni, mondván: „Jaj, ezek az európaiak mindent tudnak, olyan műveltek!”. Persze enyhe túlzás azt hinni, hogy minden európai művelt, de azt sem állíthatjuk, hogy minden ausztrál kultúrálatlan. Míg Amerikában szinte naponta kellett elmagyaráznom, hogy Magyarország hol is van, addig a Dél Keresztje alatt majdnem mindenki ismer legalább egy magyart. De való igaz, Ausztráliában létezik egy olyan réteg, amely nem nagyon kiváncsi a világra. Ergo nem is nagyon tud róla semmit, mivel itt, bolygónk hátsóudvarán, sokáig erre nem is nagyon volt szükség. Ausztrália első lakosait 1788 január 26-án „igázta” le az a tizenegy-hajónyi „telepes”, akik Nagy-Britannia fogdáiba már nem fértek be. Aztán a zord körülmények lakhatóvá tétele során nem nagyon volt szükség a Byron versek szavalására, vagy a latin szavak magolására. S bár nem minden ausztrálnak fegyencek az ősei, de sokszor úgy tűnik, sokak számára még ma is a kissé durva, bunkó stílus jelenti az ízig-vérig ausztrál ideált. Akik így gondolkodnak, azokat hívják bogannek (ejtsd bógen).

Eleinte, a hetvenes- nyolcvanas évek során főleg a nagyvárosok külső kerületeiben élő metálosok hívták bogannek magukat. A kifejezést akkor kapták fel a köznyelvben is, mikor a nyolcvanas évek derekán egy ausztrál sorozat főszereplője elkezdte „lebógenezni” azokat, akiket nem szeretett. A sorozatban egyébként bemutattak egy, a szubkultúrának készített magazint is, amelynek a Vogue után szabadon, csak Bogue volt a neve. Így szépen-lassan a fekete szűk farmeres, hosszú hajú, puma-csukás egyénekről a lepukkantabb kerületek ízléstelenül öltözködő lakóira szállt át ez a megnevezés. Ekkor készült ez az ausztrál sláger is a boganekről:

A kilencvenes évek végére már így határozta meg az egyik ausztrál szleng szótár a bogan jelentését: „egy olyan szubkultúrához tartozó egyén, aki rock zenét hallgat, pit bullja és Bundesliga frizurája van. Durva természetű ember.” Ha a boganekről ekkoriban antropológia könyvekben is írtak volna, akkor a fenti definícióhoz kiegészítésként még azt is hozzátették volna, hogy az illető általában szakmunkás végzettségű,  pucér nőkről készült posztereket aggat ki a gyárban és nyaranta atlétatrikóban sörösüveggel a kezében ácsorog a sütögető mellett. Apropó atlétatrikó. A ruhadarabot itt nem a sportolókról, hanem a feleségüket verő boganekről nevezték el, méghozzá  wife-beaternek.  Az itteni fiatalok, akik egyenesen imádják a beöltözős bulikat, gyakran tartanak bogan partykat. Ilyenkor a fiúk a feleségverő-trikókon kívül, kockás flanel ingben és koptatott farmerben jelennek meg. A lányok pedig sárgára kenik magukat barnító krémekkel; szőke parókát, hatalmas fülbevalókat aggatnak magukra és a lehető legízléstelenebb színekből összeválogatott szuper kicsi szerkóban jelennek meg. De a nagy ülepű melegítő alsók, a fejre húzott kapucnis pulóverek és a tipikus ausztrál gyapjúbőrből készült ugg csizmák is mind-mind lehetnek a bogan-stílus kellékei. Az egyik slágereket játszó rádió adó rendezett már Nemzeti Bogan Napot is, amelyre a szubkultúrát kifigurázó fiatalok természetesen Ford Falcon kisteherautóval és Holden (itt Holdennek hívják az Opel márkát) Commodore-val érkeztek oda. Ezek az autómárkák már évek óta szállítják hűségesen a boganeket bárból bálra, munkából kocsmába és persze otthonról a bevásárlóközpontokba.

Bogan-vagon: a tűzpiros Ford Falcon kisteherautó (ute) (WikiCommons)

Bogan-vagon: a tűzpiros Ford Falcon kisteherautó (ute) (WikiCommons)

A huszonegyedik század elején ugyanis megjelentek a modern boganek, akiknek más vágya sincs csak a fogyasztás és az élvezetek maximalizálása. Az úgynevezett Cashed-Up Boganeket (a kezdőbetükből adódik a rövidítés: CUBs, azaz bocsok) talán a feltörekvő, új gazdag sznobokhoz hasonlíthatjuk. Ők is természetesen kétkezi munkások, hiszen minden bogan szakmunkás, de nem minden szakmunkás bogan. A pénzes-boganek azonban a marketingesek kedvencei, hiszen minden státusz-szimbólumnak, felkapottnak, márkásnak számító árut megvesznek. Ruháikon mindig ott ragyognak a márkajelek, kiegészítőiket általában Louis Vuttontól vagy Ray Bantől szerzik be. Persze néha a hamisítvány is megteszi. Frizurájukat sem a régi német focistákéhoz igazítják, hanem azt kivasalják, melírozzák, mint az ausztrál focisták teszik. Így a legtöbb pénzes bogan szőkére csíkozott, vasalt hajat visel. Pénzzel ugye nem lehet ízlést vásárolni, a lóvés-boganek a giccs és a kommersz éltetői. Nemcsak viseletük, de lakásuk is erről árulkodik. Ha a csúnya kövér Buddha fejek divatba jönnek, akkor a bogan telerakja a nappaliját, kertjét, vécéjét csupa csúnya, kövér Buddha fejekkel. Pedig nem érdekli a vallás és semmit nem tud a buddhizmusról sem. Ugyanez történik a mini Eiffel tornyokkal is, amelyek Párizs hangulatát hivatottak a külkerületi lakóházak előszobáiba varázsolni. A bogan-szakértők Ausztráliában az IKEA-t is bogan-bútorgyárnak nevezik. Ez megdöbbentett. Ezenkívül, tudni kell azt is, hogy a modern bogan kicsit világlátottabb őseinél. Általában Bali szigetére vagy Thaiföldre jár nyaralni. Vedelni. Ha elvetődik a világ más részeire, akkor az ottani kultúrával leginkább a helyi ételeken és sörökön keresztül ismerkedik.

A szubkultúrának ez a feltörekvő rétege úgy alakult ki, hogy Ausztráliában egyre kevesebb ember akart kétkezi munkából megélni. A munkaerő kínálat hiányában a szakmunkások bére igencsak megemelkedett.  Az építőipar virágzik. Egyre több a bevándorló, nő a népesség: kellenek új lakóhelyek. Ha épülnek a házak, akkor kell ács, villany-, és vízszerelő. De így jutnak egyre több munkához a szobafestők és a bádogosok is. Persze helyzetük nem mindig irigylésre méltó. Szinte minden nap hajnali négykor kelnek, a tűzforró melegben sokszor a háztetőkön kopácsolnak, de munkaórák között sokan nagyobb kényelemben élnek, mint diplomás társaik. Egyszóval ez az ország a szakmunkások számára mennyország. Ebben a macsó kultúrában, ha valaki kétkezi munkából él, az sokak szemében férfibb a férfinál. Már a tizedik iskolaév befejezése után elmehet valaki szakmunkásképzőbe, ahol három év alatt kitanulnak egy-egy szakmát. Ez azt jelenti, hogy még húsz éves koruk előtt szakmával a kezükben, fix keresetben részesülnek. Ráadásul nem is olyan rosszban. Nem egyszer nevetik ki volt középiskolai osztálytársaikat, akik szakadtan az egyetemi könyvek felett görnyedeznek, délutánonként pedig krumplisütögetéssel gyorséttermekben gyűjtenek zsebpénzt. Ezalatt a tradie (ejtsd tréjdi, ez a tradesman szó töredéke és szakmunkást jelent) elkezdi építeni a jövőjét. Gyakran előbb lesz háza, mint diplomás barátainak, sőt talán medencéje is. Mire a közgazdász, jogász barátai elkezdenek főállásban dolgozni, addigra ő már vadi új tűzpiros Ford Falcon kisteherautójával rója az utakat: bárból bálra, munkából kocsmába és persze otthonról a bevásárlóközpontokba, ahol megveheti azt a plazmatévét, amelyről egyetemista haverjai még évekig csak álmodozhatnak.

A boganség persze a nyugati országok legtöbbjében jelen van, nemcsak Ausztráliában. Lehet, hogy valahol mindenkiben ott lakozik egy kis bogan? Hiszen mindenki szeret dőzsölni, jól élni, divatosan kinézni. De ha a bogan-féle életvitel csak ennyiből állna, akkor a marketingesek minden márkás, divatos cuccot így reklámoznának: „Let your inner-bogan free!: Eresszd szabadjára a benned lakozó bogan-t!” Lehet, hogy ízig-vérig bogannek kell lenni ahhoz, hogy elhiggyük: egy új telefontól, egy Bali-úttól vagy egy plazma tévétől többek vagyunk? Talán bogannek mégiscsak születni kell?!

SMG©

Minden érdeklődő számára ajánlom az ausztrál bogan-szakértők blogját: http://thingsboganslike.com/the-full-list/ A blog segített nekem is a bejegyzés pontosításában.

Reklámok

CAN I HELP YOU, MATE?

„Hey, mate. Do you know where the sugar is?”– így kell Ausztráliában megszólítani a boltost, ha nem találjuk a cukrot. Nem szabad man-t használni, ez itt nem Amerika. Sőt, még a buddy és a dude is idegenül hangzik. Itt mindenki csak: mate, (ejtsd: méjt) azaz haver. Nemcsak a boltos, de a szomszéd is mate, a taxisöfőr is mate, sőt az ember felesége és gyerekei is mind-mind mate-ek. A szövetségi parlament szolgáltatói osztálya 2005-ben arra kérte dolgozóit, hogy az épületbe lépőket ne szólítsák mate-nek. Ez olyannyira felháborította a képviselőket, hogy hamarosan parlamenti vita alakult ki a mate-szócskával kapcsolatban. A szolgáltatói osztály hivatalnokait megdorgálták és a portások, biztonsági őrök újból mate-ként szólíthatták meg az épületbe belépő turistákat, képviselőket, diplomatákat.

A mateship, azaz a haverság fogalma olyannyira fontos, hogy az állampolgársági vizsgára felkészítő könyvben ezt többször is kiemelik. Itt a mateship definíciója a következő: helping and receiving help from others, especially in difficult times. Azaz a haverság annyit jelent, hogy segítünk másoknak vagy segítséget kapunk másoktól, főleg nehéz időkben. A példamondat pedig így hangzik: When my car broke down, the other drivers helped to push it int he spirit of mateship. (Mikor lerobbant a kocsim, a többi sofőr a haverság szellemében segített megtolni az autót.) S bár az egész kicsit furcsán – nem túl magyarosan – hangzik, mégis van benne valami. Ausztráliában az ember valamiért hozzá szokik a segítéshez.

Talán a segítőkészség a zord körülmények miatt fejlődött magasabb szintre. Hiszen a természeti katasztrófák rendszeresen megtépázzák az itt lakók idegeit. Északon, a trópusokon ciklonok borzolják az ott lakók kedélyeit. A déli és keleti partvidékre az áradások a jellemzőek. A bozóttüzek pedig az ország nyugati, déli és keleti államaiban tombolnak nyaranta. Idén januárban óriási áradások voltak Queensland államban. A főváros üzleti negyedét is teljesen elöntötte a víz. Egyik barátunk titokban jegyet vett Brisbane-be és beállt várost takarítani.

A marysville-i leégett telefonfülke

A 2009-es Fekete Szombat alkalmával Viktória államban a rendkívül magas hőmérsékletnek (46 fok), a szél sebességének és a már tíz éve tartó aszálynak köszönhetően a bozóttűz megállíthatatlannak bizonyult. Majdnem kétszáz ember égett halálra. Embereket autóikban menekülés közben értek utol a lángok. Akik túl élték, azt mondták a recsegés, a zúgás és a hőség Armagedonná varázsolta a szép, turista völgyet. Az itt fekvő Marysville kisváros szinte porig égett. A telefonfülkék az aszfaltra olvadtak. A bevásárló utcából néhány cölöp maradt csak meg. Azok közül, akik életben maradtak sokan inkább elköltöztek. Nem tudták emlékeiket a valósággal egyeztetni. Akik itt maradtak nulláról kezdhették újra. A segélyeket Ausztrália szerte elkezdték gyűjteni. Még az észak queenslandi árvízkárosultak is adakoztak a bozóttűz áldozatainak megsegítésére. A tűzvész óta templomunkból minden szombaton kijár egy kis csapat a városkába. Olyan emberek, akik két szombat között jogászként, tanítóként dolgoznak. Hétvégén mégis hajlandóak hajnalban kelni, csak azért, hogy a marysville-i pisztráng farmot, a kávéházakat újra működni láthassák. Segítenek a szerencsétlen családoknak életüket újjáépíteni. Még akkor is mikor a média és a világ rég megfeledkezett róluk és sorsukról. De nem kell ahhoz természeti katasztrófa, hogy az itteni emberek másoknak segítsenek (a haverság szellemében). Autóbalesetem után hetekig nem kellett főznöm, mert az emberek egymásnak adták a kilincset és megtömték a fagyasztómat.

Rengeteg ausztrál családnak van örökbe fogadott afrikai, ázsiai vagy dél-amerikai gyereke. Na nem a szó szoros értelmében. A kisgyerekek saját hazájukban élnek, az őket szponzoráló emberek pedig különböző szervezeteken (World Vision, International Needs, Watoto, Compassion) keresztül állják a gyerekek oktatási és egészségügyi költségeit. Elég havi harminc dollár is. Barátaink két tíz év alatti kislánya, zsebpénzüket egy velük egy idős ázsiai kisgyerek szükségleteire költik. Leveleket írnak egymásnak, és arról álmodoznak, hogy egyszer életben is találkozhatnak.

Karácsony tájékán sokan pakolnak tele cipősdobozokat minden jóval, hogy azt a Samaritan Purse dolgozói eljutathassák a fejlődő országok rászoruló gyerekeihez. A karácsonyfát is lehet segélyszervezettől rendelni, ami nemcsak azért jó ötlet, mert önkéntesek házhoz hozzák, hanem azért is, mert a pénz automatikusan a szegények megsegítésére megy. A fa alá kerülő ajándékokról is lehet úgy gondoskodni, hogy közben az ember minden kiadott fillérjével jó ügyeket támogat. Karácsonyi ajándékba sokan kapnak mostanában kecskét, tyúkot, szúnyoghálót vagy éppen vécé kagylót. Ezeket különböző segélyszervezetek katalógusaiból lehet megrendelni (Oxfam, Tear, Samaritan Purse, World Vision). Az ajándékozó 5-10-20 dollárt fizet az adott szervezetnek, cserébe kap egy képeslapot, amelyen képpel illusztrálják, hogy a pénz mire megy majd. Például: öt dollárért kecskét kap majd egy afrikai; húszért egy hónapig egy egész falu tiszta vizet ihat Indiában. Az ajándékozó a kártyát odaadja egy másik embernek ajándékba, aki örülhet, hogy abból a pénzből életet mentettek, amit neki szántak volna ajándékra.

És ez még nem minden. Az ember itt futhat, sétálhat, bicajozhat akár evezhet is valamilyen cél érdekében. Azaz például, ha valaki úgy akarja kedvenc jótékonysági szervezetét támogatni, hogy fut értük egy maratont, az megteheti. Méghozzá úgy, hogy a maratont szervező cég oldalán regisztráltatja magát és barátait, ismerőseit így arra kérheti, hogy a weboldalon keresztül pénzösszeggel támogassák őt. Így futottak már barátaink kórházakért, az embercsempészet megállításáért és a szex-rabszolgák felszabadításáért is. Sógornőmet például már többször lehetett támogatni abban, hogy 40 órán át éhezzen. Gondolom örült, hogy kicsit fogyott is közben, de mindenestre a befolyt összeget az éhezők megsegítésére fordította a ’40 óra éhség’ nevű kampányt indító szervezet. Viszont lehet reggelit, ebédet, vacsorát is szervezni úgy, hogy vendégeinket arra kérjük, dobjanak be egy kis aprót a perselyünkbe, amit utána az afrikai szárazságban éhezők, vagy a rákbetegek megsegítésére bejegyzett szervezeteknek adunk.

Ezt 100%-osan az arc növesztette. (www.movember.com.au)

A jótékonysági ügyek mostanában már egyre több hónapot is kisajátítanak maguknak. Így Ausztráliában a férfiak körében a november már évek óta Movember (mo azaz moustache röviden), azaz a bajusznövesztés hónapja. Ilyenkor a férfiak, ha jól áll nekik, ha nem: bajuszt növesztenek és így próbálják felhívni a prosztatarák veszélyeire a figyelmet. Persze minden egyes bajusznövesztő bejelentkezik a kampányt indító szervezet honlapjára (így le lehet ellenőrizni, hogy a bajuszos kéregető tényleg a cél érdekében szőrös-e vagy sem), ahol ismerősei, barátai pénzösszeggel támogathatják az arcszőrzet-növesztőt. A pénz persze a prosztata rák megelőzésére, gyógyítására megy. Egyik hamburgeres lánc Movember idején minden pénteken ingyen hamburgerrel honorálja azokat, akiknek szőrzete már 50 dollár feletti összeget gyűjtött.

Frocktober – ölts ruhát! (www.frocktober.org)

A nők sem hagyták magukat, 2007-ben a petefészek rák ügye érdekében kisajátították az októbert és Frocktobernek keresztelték. Ausztrál szlengben a frock szép ruhát jelent, ergo ilyenkor a nők egy hónapon át ruhát viselnek. Most már ugye sejthető miért. Igen! A petefészek rák megelőzésére és gyógyítására gyűjtenek.

De ahhoz, hogy az ausztrálok segítsenek, nem mindig fordulnak már meglévő szervezetekhez, hanem ha kell, maguk alapítanak egyet. Találkoztam már olyan ausztrál édesanyával is, aki azt állította, hogy a tortadíszítésen kívül semmihez nem ért. Aztán egyre jobban el kezdte őt érdekelni a szex rabszolgák sanyarú sorsa. Dél-kelet Ázsiában sok családban a szülők kénytelenek kislányukat, kisfiaikat eladni prostituáltnak, csak hogy megtudjanak élni. Az eladott fiatalok, gyerekek rabszolgasorsban élnek, s rosszabbul bánnak velük, mint a kutyákkal. Az említett ausztrál két gyermekes anyuka kitalálta: ő segíteni akar ezeken a szerencsétleneken. Családjával kiköltözött Kambodzsába és már évek óta vezeti a Bloom Asia (www.bloomasia.org) szervezetet, ahol a prostitúcióból kiszabadított lányokat megtanítják a cukrász mesterség titkaira. Így a marcipánvirágok és torták készítéséből fenn tudják magukat tartani és elkerülhetik, hogy valaki újra eladja őket. Mivel Kambodzsa francia gyarmat volt, a cukrászsüteményeknek még a mai napig is külön kultuszuk van az országban.

Mások a középiskola befejezése után önkéntesként elutaznak a világ egyik szegényebb negyedébe és szociális munkásként dolgoznak árvaházakban, iskolákban, kórházakban.

Azoknak az ausztráloknak, akiknek sem úszni, sem futni, sem Ázsiába költözni nincs kedvük, de segíteni és adni mégis szeretnének, azok számára is létezik egy könnyű megoldás. Ők a bankjuk internetes oldalát úgy állítják be, hogy minden hónapban fizetésük egy részét egy jó ügyet szolgáló ember vagy szervezet számlájára utaltatják automatikusan.

Aztán persze lehet azon gondolkodni, hogy miért ilyen “jók” ezek az emberek? Talán lelkiismeretfurdalásból adnak, mert ha tudják, hogy megtették a napi jót akkor élvezhetőbb este a pezsgőfürdő? Lehet. De a szerencsétleneknek olyan mindegy milyen indíttatása volt annak aki neki adott. Azt is lehet mondani, hogy akinek van, az könnyen ad. Azonban ahhoz, hogy valaki adjon a kevés is elég. Azt is meg lehet osztani. Gyermekkorában az ember csak kap: ételt, italt, szeretetet, törődést. Aztán ahogy fejlődik, rájön: adni is tud. Ahhoz, hogy valaki tudatosan tudjon adni – időt, pénzt, figyelmet – sok minden más mellett leginkább szellemi fejlettségre és érzelmi érettségre van szüksége. Állítólag az adakozás, a sportoláshoz hasonlóan, boldogság hormonokat generál, amelyekre rá lehet szokni. A világnak talán több ilyen függőre lenne szüksége. Persze nem minden ausztrál ilyen. De valahogy mégis a társadalomban van egy érett felelősségtudat.

Aztán lehet azt is mondani, hogy minek aggódnak ezek az anyukák a tőlük távol élő rabszolgák sorsán? De talán még mindig jobb, ha ezen aggódnak és nem Isaura kiszabadításán. Vagy azon, hogy mikor döglik már meg a szomszéd tehene. S bár lehet, hogy a „Haver, végre neked is megdöglött a tehened!” mondat magyarul nem helytelen, de az „I am glad your cow is also dead, mate” viszont rendkívül ausztráltalan. Nem a nyelvtan miatt.

SMG©

CIRKUSZT ÉS FOLYÉKONY KENYERET!

 

Melbourne Cup

November elseje most mind Melbourne-ben, mind Magyarországon munkaszüneti nap. Míg otthon az emberek a temetőbe mennek, koszorúkat, gyertyákat helyeznek el hozzátartozóik sírján, addig Melbourne-ben a lakosság apraja-nagyja csinosan felöltözik és kimegy a flemingtoni lóversenypályára. Már ha ki tudja fizetni a beugrót. A Melbourne Kupa idejére minden bolt és iroda bezár, ezért mondják a helyiek, hogy ez a verseny az egész nemzetet megállítja. Egyes iskolákban is tanítási szünetet írnak ki erre a napra. Férjem privát katolikus iskolájában anno be kellett menni ezen a napon is, de a verseny idejére bekapcsolták a tévét, és minden gyerek választhatott magának egy lovat, aminek szurkolt.

Az állomások Melbourne szerte megtelnek tollas fejdíszt, kalapot viselő nőkkel, akik a tavasz színeiben pompázva, rendkívül drága ruhákban indulnak a lovira. Persze sokan azért élelmesek és a lóversenyre vásárolt ruhát már másnap visszaviszik az üzletbe, mondván: „Sajnos, kicsi volt.” Ha megtartotta az illető a számlát, és még az árcédulát is visszacsempészte a göncre, az eladó nem mondhat semmit: vissza kell adni a pénzt. Némelyik nőnek azonban még a tisztítóba is el kell vinni a ruhát, mert egy ilyen lovas bulit nehéz foltok nélkül megúszni. Ugyanis, az emberek ilyenkor mást sem csinálnak, csak isznak. Egész nap kint állnak a pályán, és kalap ide-vagy oda, a melegben a sok pezsgő mégis könnyen a fejükbe száll. Aztán estefelé az állomások megtelnek a tollas fejdíszt, kalapot viselő nőkkel, akik tavaszi ruháikban rókáznak a sínek mellett, miközben a miniruhák alól elkezdenek kibukkanni a színes bugyik is. A férfiak közül is sok jut hasonló sorsra, csak ők öltönyben teszik mindezt és nem viselnek színes bugyikat. (Mindenről itt lehet meggyőződni: http://au.sports.yahoo.com/galleries/g/6420984/cup-carnival-hangovers/6428332/)

Akinek nem telt a belépőre, vagy akit nem vonz a versenypálya hangulata, de azért pénzt szívesen nyerne, az a nap folyamán a fogadási irodákban teszi meg tétjét és otthon vagy barátok közt követi a verseny alakulását. Az összeröffenések során a baráti kör tagjai általában pénzt dobnak egy kalapba és egymás között is fogadnak. Egy ilyen sportos-grilles buli alkalmával az ausztrál társaság nő tagjai általában a konyhában sertepertélnek, vagy körbeülnek és női magazinba illő témákat járnak körül. A férfiak pedig kivétel nélkül mind sörrel a kézben ácsorognak a barbie körül a kertben. Barbie nélkül ugyanis nincs igazi ausztrál ünnep. Mindenkinek van legalább egy barbieja. A kis, kerek háromlábúak elférnek még egy hatodik emeleti garzon erkélyén is. De jártam már olyan családi házban ahol két szántóeke nagyságú Barbien (azaz barbeque-n) sütötték a húsokat. Össznépi használatra felállított grillsütőt, vagy ahogy a „mindent-becéző” ausztrálok hívják „barbie-t” itt minden szóra érdemes parkban is találni. Az ember elsétál a henteshez, majd leül egy parkban, egy gombnyomással bekapcsolja az elektromos grillezőt, és már sütheti is a kolbászt, szalonnát, emumellet vagy akár a kengurubélszínt. (Az ausztrál húsimádó nemzet, s talán az egyetlen, amely képes felnyársalni és elfogyasztani mindkét címerállatát.) Egy ízig-vérig patrióta ausztrál számára az ünnep – legyen az karácsony, születésnap vagy nemzeti ünnep  – húspogácsákkal megrakott barbie, alkohol és sport nélkül nem ér semmit. Így a legtöbb ausztrál munkaszüneti napot és nemzeti ünnepet az epikuroszi örömöknek szentelik a hazafiak.

Január 26-án, Ausztrália napon, amelyet az őslakosok inkább Invázió Napként emlegetnek, az ország az első angol foglyok partraszállását ünnepli. Ilyenkor mást sem csinál az ember, csak eszik és valahol, valakikkel húst sütöget. Ekkor tombol az országban a krikett szezon, ha valakit érdekel, hogyan lehet fehér öltönynadrágban kis labdákat ütögetni az nyugodtan menjen el egy meccsre. Ezt nem csak Ausztrália napon, de karácsony másnapján, december 27-én is megteheti, akkor játsszák ugyanis az egyik legnagyobb krikett teszt meccset. Karácsonykor, mivel nyár van, az ember egyébként szintén kerti sütögetés keretében ünnepli Jézus születését. II. Erzsébet 1926 áprilisában jött világra, az ausztrálok mégis június második hétfőjén ünneplik születésnapját, kivéve Nyugat Ausztráliát, ahol októberben tartják a nagy napot. Persze az uralkodó születésnapja is, mind minden más nemzeti ünnep alkalmat ad arra, hogy összeröffenjenek az emberek. S bár télen grillezni nem a legjobb, Erzsébet királynő mégis jó okot ad a sörök, borok és a sport élvezetére. Melbourne-ben hagyomány, hogy minden évben e napon megküzd egymással az ausztrál foci két nagy csapata a melbourne-i démonok és a szarkák. Egyesek azt is szeretnék elérni, hogy szabadnappá tegyék az ausztrál foci döntőjének napját is, amelyre mindig szeptemberben kerül sor, azonban ez úgy tűnik gazdasági szempontból nem érné meg. Ugyanis, még az Ausztrál Futball Liga sem tudna annyi pénzt generálni ezen a napon, hogy a munkaszüneti nappal járó kieséseket fedezze.

Egyetlen egy olyan munkaszüneti nap létezik a naptárban, amikor egy kicsit magába száll a nemzet, ez pedig az ANZAC (Australian New Zealand Army Corps) nap. Az első világháború idején Törökországban a szövetségesek – köztük a partra szállt ausztrál és új-zélandi katonák – csúnya vereséget szenvedtek a törökök Atatürk által vezetett csapatától. A Gallipolli-ban vívott nyolc hónapos csatában elesett katonák emlékére április 25-én hajnalban misét tartanak minden nagyvárosban. Itt Melbourne-ben a szabad ég alatt jönnek össze a patrióták a Botanikus kert lábánál fekvő emlékműnél. Az ANZAC naphoz nem is igazán az elesettek miatt ragaszkodnak a hazafiak, hanem azért is, mert ez volt az első olyan csata, ahol az ausztrálok saját zászlójuk alatt harcoltak és nem úgy, mint Anglia csatlósai. Ezen a napon évekig nem tartottak fontosabb sporteseményeket, sőt, ha ANZAC nap vasárnapra esett még a hétvégi focimeccset is lefújták. Ám az ausztrálok nem sokáig tudták magukat türtőztetni, hiszen nem ünnep az ünnep sport nélkül. Így 1995-re újabb tradíció született: az ANZAC napon rendszeresen összecsap a tojás alakú labdát rugdosó szarkák (Melbourne Collingwood kerülete) és szúnyogok (Essendon) csapata.

Ebből is látszik, hogy az ausztrálok nem szeretnek szomorkodni. Sörözni, pezsgőzni és sportot nézni viszont annál inkább. A fogadásról nem is beszélve.

Míg Magyarországon majdnem minden nemzeti ünnepen és munkaszüneti napon halottakról, kivégzettekről vagy elesettekről emlékezünk meg, és a Himnuszban megénekeltekhez híven tudatosítjuk minden generációban, hogy a magyar nép megbűnhődte már a múltat és jövendőt; addig ez a múlttal alig rendelkező ország saját himnuszához híven ünnepel: „Ausztrália, örvendezz, mert mindannyian szabadok és fiatalok vagyunk!” És ez így is van. Itt Ausztráliában mi sose halunk meg. S amíg élünk, november elején inkább a lovira járunk a temető helyett.

SMG©