A BÉRLŐK TÁRSADALMA

Délután ötkor kollégám hazaindul. Végigsétál Melbourne egyik főutcáján, majd lekanyarodik egy kis mellékutcába. Egy tízszintes ház főbejáratát kinyitja a mágneses kártyájával, beszáll a liftbe. A kártyát az érzékelőhöz nyomja és fél percen belül a harmadikon van. Ott lakik ugyanis. Még ha akarna sem tudna az alatta lakóktól cukrot kölcsönkérni. A mágneses kulccsal csak a harmadikra és onnan csak a földszintre viszi a lift. Lépcsőház bent nincs, csak a ház külsején: vészkijárat. Nem tudja kik a szomszédai. Bár egy párszor már összefutott velük. Tűzriadó alkalmával. De gyorsan cserélődnek. Bérházban lakik, tele bérlakásokkal. Most éppen házra gyűjt, s ha lesz elég pénze, kiköltözik egy jó messzi kerületbe, ahol olcsó az ingatlan. Hátha a belvároson kívül megszűnik a bérlők társadalma.

***

Lakó. Bérlő. Albérlő. Albérlet. Bérlakás. Sőt! Közszolgálati lakás. Ezek a szavak számomra sokáig pejoratív jelentéssel bírtak. Lakótelepek előtt elhaladva gondolatban mindig lebontottam az első falat és egymás hegyén-hátán képzeltem el az ott élőket. Arra gondoltam, hogy az itt lakók valamiféle szociológiai-pszichológiai kísérlet résztvevői. Valaki statisztikai elemzéseket végez rajtuk és felméri, vajon magasabb-e a válások aránya és a mentálhigiéniás betegek száma azok között, akik ilyen kertnélküli, betonketrecben élnek. Csak rémálmaimban képzeltem el lakásban az életemet. Aztán ahogy öregedtem, rájöttem, hogy még mindig jobb, ha az embernek van egy lakása, mint az, ha nincs semmilyen ingatlan a nevén.

De a lakbérrel még mindig nem tudtam megbarátkozni. Ha valaki lakbért fizet, az pénzügyileg felelőtlen vagy csak diák – gondoltam. Külföldön töltött diákéveim során aztán pakolhattam a gyümölcsös ládákat az éjszaka közepén, csakhogy kifizethessem a lakbért. Dániában sokan éltek albérletben, mindez nem volt annyira meghökkentő. Kezdtem megszokni a dolgot. Aztán miután Ausztráliába költöztem, rájöttem, hogy a nyugati országok közül itt lehet a legkedvezőbb áron lakást bérelni. A bankhitelek segítségével ingatlantulajdonossá sem nehéz válni, csak a törlesztési részletek havonta kétszer-háromszor annyiban kerülnek, mint a lakbér. Lakásból pedig nincs hiány. Itt mindenhol építkeznek, lakásokat adnak ki, házakat adnak el.  Fiatal ország, még fejlődő korban van. Baráti vagy munkahelyi összejöveteleken, a beszélgetés során legalább egyszer valaki megemlíti, hogy házat szeretne venni. Mások arról fecsegnek, hogy mekkora házat vettek és éppen milyen átalakítást végeznek rajta. Aztán vannak, akik órákig képesek azt ecsetelni melyik ingatlanügynökséggel tárgyaltak és pontosan mennyit kell még spórolniuk álmaik lakására.

Az öröklés itt nem jellemző. A szülők, a jó egészség-megőrzési programoknak köszönhetően szinte száz évig élnek, és mielőtt meghalnának, a gyerekek örökségét elutazgatják. Eladják a házukat, önként beköltöznek egy idősek otthonába (ami sok esetben olyan, mint egy luxushotel non-stop orvosi ellátással) és nyugdíjasan bejárják a világot. Áthajózzák Európát. Megnézik a pálmafás tengerpartokat az ország északi partvidékén. Mintha Horatius Delliushoz írt verse lenne ars poétikájuk:

“Elmégy, s a jószág itt marad és a ház
hol lent a szőke hűs Tiberis locsog,
elmégy s a halmozott javaknak
nem te örülsz, örököst dagasztasz.”

A lakás árak és az átlagkereset viszonya 1965 és 2010 között Melbourne-ben

A lakás árak és az átlagkereset viszonya 1965 és 2010 között Melbourne-ben

Szóval a fiatalok közül senki sem vár arra, hogy szülei házát megörökölje. Így aki tud, az vesz.

Először kölcsönt, aztán ingatlant. Mivel hatalmas a kereslet, az árak sem evilági magaslatokban járnak, amelyeket még feljebb nyom az, hogy az ázsiai országok gazdagjai befektetés céljából egyre több lakást vásárolnak Ausztráliában.  Ezek az ingatlanok sok esetben üresen állnak és várnak. Talán arra, hogy még jobban felmenjen az áruk. A belváros egyik kerületében egy garzonlakás több mint tízévi keresetembe kerül. A kertes házakról már nem is beszélve. Holott, az ausztrál házak nem téglából, hanem legtöbb esetben falemezekből készülnek. Egyáltalán nem hőszigeteltek és gyakran a szellőző lyukak miatt átfúj rajtuk a szél. Főleg télen lehet ezt érezni. Az ablakok sem duplák. Télen, ha vendégségbe megyünk, mindig vinni kell magunkkal pokrócot, mert sok lakásban központi fűtés sincs. Ahol pedig van, az ott lakók biztos spórolnak, és inkább sapkában közlekednek odabent is, minthogy befűtsenek. Szálltam már meg olyan háznál is, ahol láttam a leheletemet. Szóval, ezeknek a fadobozoknak nincs akkora értékük, mint amennyibe kerülnek. Persze, ha Ausztrália közepén vagy bárhol vidéken keres valaki lakhelyet, nagyobb kínálattal és alacsonyabb árakkal fog találkozni. A száz éve épített vidéki kistemplomokat, ahol kihaltak a gyülekezeti tagok, most kezdik elárverezni. Így lesz a nagyvárosi gazdagoknak kiskápolna a vidéki nyaralójuk. Apropó, jártam már olyan parókiában, ahol az Istenben nem nagyon hívő lelkész megőrült a lakberendezésért és teljesen a Vogue magazin stílusában – rózsaszín falakkal, nehéz bársonyfüggönyökkel, görög szobrokkal, pincsi kerámiákkal és kristálycsillárokkal – rendezte be a paplakot.

De nem ő az egyedüli, akinek vallása a lakberendezés.  A Bunnings nevű barkácsáruházban a férfiak beszerezhetik azokat az eszközöket, amelyektől lakásunk, házunk elnyerheti az álomformáját. Sok nő szinte mániásan rója a lakásberendezési üzleteket. A porfogó giccseket, az antik bútorokat, a lámpákat áruló üzletek száma is gombaként szaporodik. Mindenki díszít, mindenki szépít. Fiatal lányok blogokat írnak, amelyekben szebbnél szebb lakásokról készítenek fotókat és arról álmodnak, hogy majd ők is ilyen helyeken lakhatnak egyszer. Mindenki, mintha az örökkévalóságra rendezkedne be.

Persze a bérlők kreatív szabadsága korlátozott. Európai szokásokkal ellentétben, az albérletben lakók itt egy szöget sem üthetnek bele a falba anélkül, hogy a tulaj véleményét kikérjék. Nem festhetik át csak úgy a falakat, nem tarthatnak csak úgy háziállatot. Sőt! A szerződés szerint, még vendég sem aludhat náluk a tulajdonos beleegyezése nélkül. Viszont a bérlakás nem csupasz. Van benne általában mosogatógép, csillár, konyhabútor és sok esetben beépített szekrény és mosógép is. Akár bútorozott lakást is lehet bérelni. Ez akkor jó, ha az ember külföldről érkezik és semmije, senkije nincs itt. De sok internetes oldalon lehet használt bútorokat venni. A mi lakásunkat így rendeztük be, a svéd összerakós csodabútoroknál olcsóbb, de jobb minőségű használt kanapéval, asztallal, székekkel. Ezenkívül, a lomtalanítás során is érdekesebbnél érdekesebb dolgokat lehet találni. Egyik barátunk egy egész útmentén-talált-hangszerek gyűjteményét tudhatja magáénak.

Bérelt lakásunkban se kutyám, se macskám. A lengyel tulaj nem engedi. De legalább nem kötnek röghöz a törlesztő részletek. Nem köt ide sem ingóság, sem ingatlan. Nem leszek elmozdíthatatlan. Bármikor tovább állhatok. S ha azon siránkozom, hogy Magyarországon már biztos saját lakásunkban vagy éppen házunkban élhetnénk, akkor német sógornőm arra emlékeztet, hogy a világon sok helyütt, sokan, sosem álmodnak arról, hogy saját hajlékuk legyen. És ilyenkor nem a hajléktalanokról beszél, hanem arról, hogy Németországban vagy Szingapúrban sok jómódú ember élete végéig bérlakásban lakik. Szóval a lakástulajdonhoz fűződő viszonyom lehet, hogy csak szocializálódásom eredménye. De egyvalami azért mégiscsak elszomorít. A szomszédság. Hiszen még ha meg is barátkozik az ember a szomszédokkal, azok egy bérlő társadalomban igen gyorsan cserélődnek. Más lakásba, jobb környékre költöznek, vagy házat vesznek. Így hát itt nincsenek Manci nénik, Sanyi bácsik, akik ha szeretjük őket, ha nem, de végigkísérik életünket. Nincsenek, akik tudják, mi történik az utcában, a házban, a gyerekekkel és az öregekkel. Nincsenek, akik mindent kilesnek. Nincsenek, akik kíváncsiak ránk. Ez fáj a legjobban a bérlők társadalmában: az egymásrautaltság teljes hiánya.

SMG©

 

 

 

Reklámok

A FÜLETLEN MACSKA ÉS ELNYUGATIASODOTT TÁRSAI

Gyermekkoromban mindig volt a háznál macska. Nünüke volt az első, akire emlékszem. Főleg régi fényképekről. A fekete-fehér kandúr süket volt és csókaszemű. Állítólag ez a két apró fogyatékosság a macskáknál együtt jár. Aztán egyik cicánkat a szomszéd németjuhásza a szemem előtt tépte szét. Átharapott testét ölbe kaptam és sírva rohantam apuhoz: varrja össze. Egy másikat véletlen bezártunk a kazánházba két hétre, s mire hazaértünk a nyaralásból a macska megbolondult. Nem csoda. Egy macskakölyök egyik évben karácsonykor az éjféli misére követett minket és az út során elkallódott. Aztán nem is egy cicánkat az autók préselték palacsintává. Egyik ismerősünk Micikéje is így végezte. A gazdáját úgy megviselte, hogy a főúton ott hever kedvence teteme, hogy napokig inkább kerülő úton járt munkába. Aztán anyu megunta barátnője szenvedését, kislapáttal és nylon zacskóval elindult és felkaparta a Mici-matricát az útról, majd átadta a szatyrot a macskatulajnak, aki kedvencét méltó temetésben részesíthette.

A macskákkal aztán nem csak a sors, de mi is rosszul bántunk. Akkoriban nem tűnt fel, hogy mondjuk a macska bajuszának levágása már kínzásnak számít. Nem tudtuk, hogy szegény állat éjjel neki ment a falnak. Fekete foltos fehér macskánkra egyszer alkoholos filctollal extra foltokat festettem, hogy esztétikusabb legyen bundája. Nagyapám pedig gyakran vitte a túlságosan szapora macskák leszármazottait kocsikázni a határba (zsákban), ahol aztán szabadon eresztette őket és legtöbbjük sosem tért haza. Egyikük azonban fél év múlva megtépázva mégis becsöngetett. Ez a kis zsákos kocsi-túra mégis valamilyen módon humánosabb volt, mint a dédnagyanyám módszere. Ő ugyanis vödör vízbe fujtotta meg a rakásra született kismacskákat. Na, ezrét itt Ausztráliába már börtön járna. Tehát, a magyar vidéken megszoktam, hogy a macskák sorsa kicsit drámai, életük kalandos, amelyet kóborlás, hazatalálás és nemegyszer a tragikus halál jellemez.

Ausztráliába érve az ember azért megérzi, hogy nem itt szocializálódott. Itt nem idegeskednek, nem stresszelnek feleslegesen. Magyarországon mindenki tud mesterfokon szenvedni. Mindig keresni kell problémákat. Kákán is csomót. Itt a világ hátsóudvarán, az ember szabadidejében inkább grill partykra jár, parkokban sportol és tengerparton dőzsöl. Közben persze azért néha hiányérzete támad: nincs min idegeskedni? Nincs min felhúzni magunkat? Ilyenkor szoktam én beleolvasni a magyar napilapokba, mások meg talán felhívják rokonaikat. Nem tudom. A lényeg, hogy itt az emberek idegrendszere elpárnásodott és életük kicsit felületesnek tűnik. Gondjaik néha bizony ál-gondok.

Számomra az elnyugatiasodottság legjobb mércéje az adott kultúra háziállatainak (főleg macskáinak) életszínvonala. Ezeknek a kis kedvenceknek itt több joguk van, mint a világon sok embernek.  Ezeket nem lehet csak úgy felrúgni, megölni, megverni. Nem lehet őket láncra verni. Ezeknek persze én is örülök, de néha zavar, hogy a háziállatok sorsa több embert aggaszt, mint mondjuk a hajón ideérkező menedékjogot kérőké, akiket menekülttáborokba suvasztanak. Nemcsak két hétre, hanem hónapokra, sőt évekre.

A kisállatok itt nemcsak évi több ezer dolláros luxuskaját zabálnak fel, – maradékot senki nem ad cicáinak vagy kutyáinak, mert attól romlik a foguk és fénytelen a szőrük – de egészségügyi ellátásuk is horribilis összegekbe kerülhet a gazdáknak. Habár már a gazdák pénztárcáit orvosolandó, hogy az egyik nagy élelmiszer hálózat kisállat egészség-, és életbiztosítást is árul. Hallottam már olyan kutyáról, amelyet elütött az autó és gerinc, csipő és egyéb műtétei 30 ezer dollárba kerültek. A család csak akkor engedte meg a kutya elaltatását, mikor már nem tudták tovább finanszírozni a véget nem érő operációkat. Egy másik ismerős macskája, a májbetegségtől kezdve a lábsérülésig mindenféle betegséget összeszedett. Annyit ültek az állatorvosnál, hogy az orvos a macska halála után emlékplakettet tett ki a váróteremben annak a széknek a támlájára, amelyen az évek során az állat és gazdája hosszú órákat töltött.

Saját élményeim és az ehhez hasonló történetek után, már azt hittem macskaügyben nem sok meglepetés érhet, de tévedtem. A minap vendégségbe mentük és a házigazda nagy fehér macskája, míg gazdája a konyhában sertepertélt, dorombolva felugrott az ölembe. Ugye ezek a háziállatok olyan becsben vannak tartva, hogy a fekete frissen vasalt nadrágomról sem mertem egy jól irányzott kézmozdulattal lelökni az állatot, mert féltem rám uszítják az RSPCA-t (Royal Society for the Prevention of Cruelty to Animals: állatvédő szervezet, amely az állatok ellen elkövetett bűnözést hivatott meggátolni vagy megelőzni). Éppen azon gondolkodtam, hogyan tudnám lerázni a lelkesen hozzám dörgölődző állatot, mikor észrevettem, hogy nincs neki füle! Vagyis csak a füljáratait lehetett látni, de nem voltak égnek álló fülcimpái. „Te jó ég!” – kiáltottam – „Ennek a macskának lejött a füle!” A mellettem lévő másik vendég, aki éppen állatorvos volt, teakortyolgatás közben unottan közölte. „Ah, yeah. Fehér macska. Ausztráliában ezeknek a fülük bőrrákot kap és le kell őket vágni. De régen ennek is volt füle. Én még láttam fülesen. Csak aztán a vér állandóan csöpögött a cimpáiról ezért levágták neki.” Jaj! Ekkor szegényt már tényleg nem mertem lelökni. Inkább én álltam fel. De szerencse, hogy itt sok templomban tartanak állat-áldás napot, amikor a hívek elvihetik kedvenceiket megáldatni. Sokan ilyenkor arra kérik a papot, hogy az állatka gyógyulásáért járjon közbe Istennél. Ezeken a nyílt napokon a templomok megtelnek kiscicákkal, madarakkal és mindenféle ölebekkel. Főleg a melbourne-i „Rózsadombon”, azaz Toorakban láttam ilyeneket.

Majdnem minden egyes háziállat miskárolt, hogy még véletlenül se szaporodjon, véletlenül se kóboroljon el szerelmi vágyai miatt. A legtöbb kisállat kereskedésben kapható kismacska, úgynevezett kismacska-gyárakból származik, amelyek ellen persze egyre többen fellépnek. Ez annyit jelent, hogy egyes egyedeket nem ivartalanítanak, csak csináltatják nekik a kismacskákat. A nőstény persze tisztára kikészül az állandó szüléstől és lógó mellekkel, lefogyva hamar el is pusztul. Addigra azonban a gazdája pénztárcája jól megvastagodott, mert egy-egy kiscica – főleg ha törszkönyvezett – több száz dollárba is kerülhet. Az igazi állatbarátok szerint nem állat kereskedésekben, hanem közvetlenül a bejelentett tenyésztőktől érdemes cicákat venni. A macskákat sokhelyütt már mikrochippel lehet megvásárolni. A huszadik században még a nyakörv volt kötelező, de ma már a cica nyakában beültetnek egy kis chipet, amely tartalmazza a tulaj és az állat adatait. Így, ha megtalálják, vissza tudják juttatni hozzánk, illetve így tudnak ránk pénzbírságot kivetni, ha az állat bajba keveredik.

Az állatok azonban sok gondoskodást igényelnek. Egy normális élelmiszerüzletben egy egész sort szentelnek a kedvenceinknek. Itt aztán lehet kapni kaparófát, nyakörveket, ínyenc kaját. Még csörgőt is. Láttam már 14 kilós degeszre etetett macskát is, amelyet az állatorvos diétára és testedzésre fogott. A kutya-macska kozmetikák meg teljesen megszokott jelenségek minden kerület főutcáján. A hydrodog nevű vállalat, pedig nem más, mint egy kívül kutyává, belül kutyamosóvá kialakított lakókocsi, amely házhoz megy és egy órán belül megmossa, megnyírja a család kis kedvencét. A macskák körmeit is levágják, hogy ne vadásszanak le semmiféle védett kakadut vagy oposszumot. (Sokat kellene fizetni az RSPCA-nek, ha rajtakapnák.)

Lassan kezdem megszokni én is a nyugati kényelmet, és itteni életemben nekem sem lenne helye egy tragikus sorsú, igazi ösztönéletet élő háziállatnak. De komolyan mondom, szinte otthon éreztem magam a minap, amikor rajtakaptam egy szürke, izmos, látszólag kóbormacskát, (akit még az RSPCA nem igazoltatott) ahogy megtámadta a szomszéd kövér Vöröskéjét. Aztán a szürke minden nap eljött megverni a naiv vöröst, aki nem tanult és továbbra is rendszeresen a sufni alatt süttette magát a délutáni napon. Tegnap láttam, ahogy a szürke ismét feltűnt a szomszéd háztetőjén. Megint kereste áldozatát. Körbe tekintett, és ahogy jobbra fordította a fejét észrevettem, hogy már csak egy szeme volt. A másik helyén véres lyuk tátongott. Tudtam Vöröskének, jól nevelt ausztrál háziállatnak, nincs karma. De azt is felmértem, hogy gazdájának udvara apró, éles kavicsokkal van kirakva. Később tudtam meg, a szomszéd férfit magyar mostohaapa nevelte.

©SMG 2011

Ha érdekelnek a nyugati macskák, akkor olvasd el az angolul íródott  identitászavarral rendelkező macskáról szóló Psychocat című 10 perces drámát is: PSYCHOCAT

AUSZTRÁL ÁLLATSÁGOK

Tabula rasa.

Az ember azt sem tudja hol van.

Reggel még a szemét sem nyitotta ki, de már összezavarodott. Hallja a kacagójancsi majomröhögését és a magpie (ausztrál szarka) visítását és meggyőzi magát arról, hogy ez maga a Jurrasic Park. Ez az első gondolta. A második pedig: még álmodom. De nem. Kinyitja a szemét és rájön: ezek Ausztrália hangjai.

Aztán telnek a napok és a hetek, és lassan hozzászokik, hogy az irodájának ablaka alatt kakadusereg üvölt. Pár hónap után már észre sem veszi, hogy az utcákat nem galamb-, hanem sirályszar lepi. S lassan meg sem lepődik azon, hogy autóvezetés közben, kengurut, koalát vagy emut gázolhat el, ha figyelmetlen. Kengurut és emut elgázolni pedig nem olcsó mulatság. A hatalmas állatok szinte teljesen szétroncsolják a karosszériát.

Egy-két év után, mikor kempingezni megy, szinte köszön az arra járó „medvemalacnak”, a vombatnak, amely pont olyan, mint egy megelevenedett, kicsit szőrös, alacsony, barna éjjeliszekrény. S alig telik el pár év már sejteni fogja, hogy nem létezik a drop-bear, az a speciális koalafajta, amely a fákról hullik rá az emberek fejére és tépi őket darabokra. Hiába próbálják a helyiek beetetni, addigra már tudni fogja, hogy bár Ausztráliában csak szörnyek élnek, de azok is főleg a vadonban és nem mind valódi.

De aztán mégis elbizonytalanodik megint, mikor rájön, hogy mérges kígyóval még az IKEA árnyékában is össze lehet futni. Ez megtörtént eset. Egy reggel a munkába biciklizők útjába állt egy kétméteres barna kígyó. A pseudonaja, a legmérgezőbb kígyók egyike. Harapásától máris egy paralízissel, véralvadási zavarokkal és vesekárosodással lehetünk gazdagabbak. A kerékpárosok tisztelettudóan leszálltak járgányukról, türelmesen megvárták míg át kelt az úton az állat. Majd szótlanul visszapattantak a nyeregbe és továbbtekertek. A kígyók nem mindig közlekednek ilyen gálánsan, előfordul, hogy kicsit agresszívabbak. Egy barátnőnk barátnője egy kígyóharapás miatt újból tanulhatott járni, beszélni, sőt élni is. Ugyanis egyedül ment kirándulni. Na, ilyet itt nem szabad csinálni. Mindig tudatni kell valakivel, hogy hova mentünk és mikor, hogyha esetleg nem kerülünk elő, akkor legalább tudják, hol keressenek a mentőcsapatok. S ez nem röhej. Ausztrália ugyanis kontinensnyi ország, itt rengeteg a bozótos, sivatagos terület és minél messzebbre kerülünk a nagyvárosoktól annál rosszabb a mobilhálózat lefedettsége. Tehát ha valaki kempingezni hív, akkor arról ne is álmodjunk, hogy mi majd haza smsezünk ha megérkeztünk. Sőt, hiába büszkék az ausztrálok arra, hogy majdnem minden kórházban megvan minden kígyómarásnak az ellenszere, ha a kígyó a mobilfedettség nélküli vadonban kétszáz kilométerre a semmi közepétől valakit megmar, akkor nem tudom, hogy szól oda a mentőknek.

Az ausztrálok mindennek ellenére nem beszariak, hiába él itt a világ legtöbb mérges pókja, csípős medúzája, harapós cápája. Néha kiraknak egy-egy táblát, hogy itt és most nem ajánlatos bemenni az óceánba úszni, mert már ennyi és annyi embert szétcsípkedtek a medúzák. Mégis boldogan úszkálnak az emberek a strandon. Vagy: ezen a területen sok a kígyó, itt és most nem ajánlatos kempingezni. Ezt sem nagyon veszik komolyan. “No worries mate, they are more scared of you!” „Ugyan öregem, a kígyó jobban fél tőled”- mondják. Szóval ezek boldogan vernek sátrat a kígyósban, fürdenek a cápásban. S ha az ember aggodalmaskodik, akkor még hülyének is nézik és odaszólnak: „Toughen up mate! Erősödj meg öregem!” Itt szégyen és gyalázat az aggodalmaskodás. Itt mindenre rávágják: semmi gond! Az aggódás a gyengeség jele. Más választása nincs az embernek. Megerősödik. Muszáj, mert másképp minden alkalommal mikor megpillant egy tenyérnagyságú pókot a zuhanyzóban: szívinfarktust kapna. S akkor már jobb, ha visszamegy oda lakni, ahonnan jött.

© SMG 2011

A KUPAK

Összecsukott újságárus asztalhoz támaszkodva áll egy asszony kislányával. A Kőbánya-Kispesti felüljárón várnak a vonatra.  Kint esik, hideg van. Fent mocsok és büdös. Az asszony megigazítja otthonkája alatt a melegítőt, eltapossa körömcipőjének orra hegyével a csikket és felülteti kislányát az asztalra. A négyéves gyermek gyönyörű. Haja ében, szeme óriás és fekete. Az anya újból rágyújt, szúrós tekintettel nézi gyermekét, majd megkérdi: „Kő setemény?”. A gyerek bólogat, közben fejét oldalra hajtja, kezeivel új piros kabátkáját birizgálja. „De megeszed, mert különben nem kapol!”– förmed rá az anya és túrni kezd a csíkos szatyorban. A gyerek továbbra is rázza a buksiját, de szemével már a világot fürkészi. Az asszony abbahagyja a kotorászást, szippant még egy kettőt a cigarettából, a füstöt lassan fújja ki, majd, mint aki dűlőre jutott sütemény-kérdésben kijelenti: „Kő neked a francot, nem eszed mög, nekem meg nem kő, ha te otthagyod. Úgyés mindég pazarolol!”

A gyerek meg sem hallja. Forog, figyel, keres, kutat. Néz és lát: lábakat, táskákat, verebet, vagonokat.  Az anya zsíros fürtjeit igazgatja majd megint rákezdi: „Na, kő setemény, elővegyem? De nagyot kapol ha nem eszed mög az egíszet!” A gyerek ismét bólint, de már nem izgatja a süti, észreveszi az asztal túlsó végén a kincset: az üdítős kupakot.Elnyújtózik érte, markába szorítja, láb-lóbálásba kezd és diadalittasan körbetekint. S csodák-csodája: a kupak váratlanul megcsörren. A gyerek felveszi és beleszól:„Na, itt várunk még a vonatra. Húsz óra huszonötvenkor érkezünk.” Ráhajol a kupakra, jó szorosan tartja füléhez, hosszasan figyel arra, mit mond a másik. Szemeivel néha hunyorít, megrázza a készüléket: jelzi rossz a vonal. De csak megérti mit mondanak a túlsóvégen.  „Ja! Húsz óra ötven. De mondd má meg apámnak is!” Megint beszél a másik, bizonyára értetlenkedik, mert a kislány rárivall: „Jaj, hát nem anyu apjának, az én apámnak, az anyám férjinek. Nem tudom hol van, még biztos a dógozóban. Ezé kell, hogy te mondd má meg neki ha hazaért.” A gyermek belemerül a magyarázásba, elkezd hadonászni, amitől a telefon a földre esik. Az anya szemeivel követi a guruló kupakot, arca rezzenéstelen. A gyerek a szájához kap: „Húúú, te jó ég ! Kikapok az Ambrustú ha összetörtem. Épphogy csak kölcsönbe adta! Te meg vedd má fő!”   Az anya unottan nyúl a kupak után, de mégis átadja tulajdonosának, aki egyből a füléhez emeli. „Hu, még jó ám! Halló, hallassz?” A másik megint hosszasan beszél. A kislány arcán pillanatnyi bizonytalanság, majd felcsillan a szeme: „Na, adom anyámat, az tudja majd! Anyu, veled akarnak beszélni!” Odatartja a telefont az anyja füléhez, aki mogorván löki el magától. „Hagyjá mán a hülyeséggel, no! Mit szónék mán bele!” A hangosbemondók viszont megszólalnak:  „Figyelem személyvonat érkezik Nyugati Pályaudvarról a négyes vágányra, a vonat Ceglédig közlekedik. Minden állomáson és megállóhelyen megáll.” Megindul a tömeg a lépcsők felé. Az asszony is felkapja a gyereket. A telefon újból kiesik a pici kezekből. Néznek a guruló kupak után a hatalmas fekete szemek.  A lépcsőkön dulakodva még hallani az anyát: „Na, a vonaton kő setemény majd?” A gyerek bólogat, de kezét még mindig a kupak után nyújtja. Nem is kell neki sütemény. Csak az a vacak kupak.

© SMG 2001

CÉLTALANSÁG

És akkor mindenki elindult. Férfiak, nők, gyerekek, egész családok, dinasztiák, diplomaták, orvosok, betegek: mind. Úgy ahogy voltak: pizsamában, kisestélyiben, otthonkában, köntösben. Mind megindultak. A cél felé. Senki nem tudta szóba önteni: mi a cél, de mindenki érezte a vonzását. Mindenki személy szerint elhivatottnak vélte magát. Nem volt egy sem, aki kételkedett volna. Egy sem, aki kérdezett volna. Csak mentünk mind a csatorna felé.

Először azt hittem a barlangban vár ránk valami nagyszerű. A többiek is így vélekedhettek, mert mind türelmesen álltunk sorba a bejárat előtt. Mikor beléptünk és lábfejünket megérintette a jéghideg szennyvíz, csak akkor döbbentünk rá: egy csatornacsőbe kerültünk. Cipőnk és ruhánk súlya már az első pár lépés után megtízszereződött, ezért ledobáltunk magunkról mindent, ami gátolt az előrehaladásban.

Eleinte még sokan beszélgettek. Pletykálkodásra és viccelődésre is volt példa. Amikor azonban a víz szintje emelkedni kezdett, az emberek kedve apadt. Hamar elgémberedtek végtagjaink. Levegőt venni is egyre nehezebb volt. Elsőként a gyermekek kezdték a siránkozást. „Fázom!” „Fáradt vagyok!” nyüszítették. Sok öreg is megállt. Hosszasan lihegtek. Némelyik a szívéhez, mások a hátukhoz kaptak. Anyám az arcomra csapott, mikor hátra néztem a megállókra.

Az én lábam is sajgott, mégse éreztem úgy, hogy a menet kellemetlen. Kicsit nyugtatott, hogy magam körül tudhatom családtagjaimat, rokonaimat, s néhol még egy-egy jó barátot, szomszédot is megpillantottam a tömegben. Mintha egy közös teljesítmény túrán vettünk volna részt. Még élveztem is.

A csatorna nem volt a leggusztusosabb látvány. A cső fémből készült, de talpunk alatt beton lehetett, mert a kavicsok felsértették felpuhult talpam bőrét. A félkör alakú plafon felszínén rozsdás vízcseppek gyöngyöztek és hulltak alá. Néha egy-egy hideg csepp a homlokomat is meglepte. A vízben emberi ürülék és ételmaradék úszott, alkalmasint egy-egy döglött patkányt is felénk sodort az ár. A csatorna oldalát lárvák, és kukacfélék lepték be.

A körülmények azonban senkit sem érdekeltek. Egy gondolatunk volt csak. Egyetlen egy: maga a cél. Ezt az emberen teljesen elhatalmasodó érzést, nem lehet leírni. Normál körülmények között ilyet még soha nem éreztem. Többnapos koplalás után az étel-utáni vágy sem olyan erős, olyan koncentrált, mint amely a cél elérésére ösztönzött. A remény, az ábrándozás, és az elhivatottság kielégítette létünket. Az embereknek nem volt hatalmuk döntéseik felett. Nem létezett más alternatíva: csak menni. Testünk szükségleteiről nem vettünk tudomást. Elgémberedett, elfáradt izmaink kezdték feladni a küzdelmet, aludni mégsem álltunk meg. Akik mégis megálltak csak azért tették, mert szívük vagy testük végleg lemondott az életről.

A szüleim, amíg erejükből telt bizonyos időközönként figyelmeztettek: ne nézz hátra! De nem is nagyon akartam, hozzászoktam az elhulló testek látványához. Különben is, mind előttem, mind mögöttem, ugyanazok a koszos, meztelen emberek haladtak: csapzott hajjal, elgyötört arccal.

Nem tudom megmondani pontosan, hogy mennyi idő, hány óra vagy hány nap telt el, mikor egyszer csak a csatorna kiszélesedett. A csatorna széltében szinte megduplázódott. Az egész olyannak tetszett, akár egy csatorna-terem. Úgy érzem, a terem a megfelelő szó, mert a nagy tér láttán szinte ünnepi hangulatba kerültem. Biztos voltam benne, hogy megleltem a célt! A tömeg többi tagja is hasonló gondolatokat dédelgethetett, mert egyszerre moraj törte meg a már megszokott feszített csendet. Izgatottan tekingettem körül, mint a színházban az előadás előtt, mikor a lámpák már elsötétülnek, de a színpadon még senki sincs. Mindenki más is így tett. Közben egyre lassabban haladtunk előre. Talán kicsit féltünk is az újdonságtól.

Aztán úgy döntöttem, megszaporázom lépteimet. Az események elé akartam menni. Furakodni kezdtem, míg a lassan imbolygó tömeget el nem hagytam, és egy ordítozó, lelkendező csapat nyomába nem értem. Először nem értettem mi felé futnak ilyen eszeveszetten az emberek. Majd én is megpillantottam. A látvány minden álmomat felülmúlta. A már száz méterre kiszélesedett csatorna egyik oldalán, a víz igen sekély volt. Itt, mint egy oázisban furcsa emberek ültek és hevertek. Vékony csontjaikon gyűrött, elszáradt bőr lógott. Aszalt arcukból csak nagy hatalmas véres-sárga szemek meredtek előre. Fejükön a haj vagy teljesen kihullott, vagy csak foltokban volt megtalálható. Körmeik inkább karmok voltak. Szörnyek voltak ezek talán nem is emberek. Meztelen testükön csak itt-ott lógott egy-két rongycafat. Irtóztam tőlük. Artikulálatlan, varjúkárogáshoz hasonló kacajuk csak úgy visszhangzott a csőben. Annyira elborzadtam ezektől a lényektől, hogy egy tapodtat sem tudtam tovább lépni.

Közülünk is egyre többen szaladtak feléjük. Rikácsolták: „végre itt a cél! Végre elértük a tökéletes társadalmat!”.  És valóban, ezek az emberek szemmel jól látható rendben éltek, amelyben ők maguk nem voltak fontosak. Nem is lehettek volna, hiszen hasonlóak voltak egymáshoz mind. Már azt sem lehetett megmondani, melyikük született nőnek és melyikük férfinak.Vékony ujjaik közt azonban mind szorongattak valamiféle csillogó-villogó tárgyat, amelyeket – bármennyire is kifénylettek a sötét csatorna színtelen világából– sokáig észre sem vettem. A tárgyak nemesfémből készült, a csatorna világában többnyire haszontalan díszek voltak: barokk gyertyatartók, ezüst kávéskanalak, antik puncstálak, óriási arany nyakláncok és más drága portékák. A tulajdonosaik ezeket fényesítgették rongydarabokkal. Mikor megpillantották saját arcképüket a fényesre csiszolt felületeken, feljajdultak: Oh, hahha, jujija! Soha egy értelmes szót nem nyögtek ki, csak nyekeregtek.

A sorainkban állók vagy maguk kúsztak oda, vagy egymást rángatták oda a groteszk alakok közé. „Nézd mennyi arany! Ezek milyen jól élnek! Menjünk mi is! Megérkeztünk? Csak ez lehet a cél!” – hallatszódott mindenfelől. „Hogy lehet ez a cél?” –kérdezgettem kétségbeesve. „Nem látjátok?” – ordítottam már teljes torokból – „Ezek, ezek…egymást eszik!” Mert a kóróemberek vihogás közben néha letéptek egy-egy darabot a másik lógó bőréből. Egyikük fekélyes lábfejét többen is nyalogatták. Egy arany szamovárt birtokló alak a csatornafalához kuporodva, saját varait tépegette és eszegette. Nem messze a pörköstől egy cirádás tükröt fényesítő az ujjait rágcsálta. A jobb kezén talán hármat már tövig le is rágott. Undorodva figyeltem, ahogy megküzd az ujjpercek porcaival, mikor hirtelen mozdulattal felállt és eldobta tükrét, majd egy még dundinak tűnő alak elhajított névjegytartója után kapott. Így zajlott a bartel. Aki megunt egy tárgyat: azt a vízbe dobta. Más onnan halászhatta elő. A lényeg csak az volt, hogy mindenki, minden másodpercben birtokoljon valamit.

Az egyszerű szabályokat a mieink is gyorsan elsajátították. Sokan már a vízben kapirgáltak. A legnagyobb sokk akkor ért, amikor megláttam anyámat is a kutakodók között. Hiába ordítottam, hogy mennünk kell, ez még nem a cél, ez nem az igazi cél, a hangom nem ért el hozzá. Utána rohanni már nem bírtam. Minden erőmet csakis a cél elérésére tartalékoltam. Hamarosan sarkon is fordultam és elborzadva, émelygő gyomorral tovább mentem.

Megtanultam, hogy a cél elérése érdekében nemhogy hátra, de se jobbra, se balra nem nézhetek. „Érzéketlenné kell, hogy váljak, ahhoz, hogy célba érjek”- motyogtam magamban. „Érzéketlennek ….maradj meg érzéketlennek. Maradj meg magadnak: vaknak, süketnek és szótlannak. De még a tapintásodban, a szaglásodban se bízz meg. Semmiben. Te korlátolt, öt érzékszervbe zárt fenevad” – mondogattam, mint valami mondókát.

Nem tudom, hányan jöhettek még mögöttem, de előttem senkit nem láttam. Talán megint egy napja bolyonghattam így a csatornavízében, mikor a hullámokon mintha fénysugarakat láttam volna játszadozni. Minél előbbre haladtam egyre világosabb lett. Lassan, döcögve, ahogy elgémberedett tagjaim engedték: futni kezdtem. A fény egyre erősödött, szemem csak úgy káprázott. Mikor hozzászoktam a fényáradathoz, akkor vettem észre, hogy jó ötven méterre előttem ott a kijárat. A csatorna vége. A cél?

Futva érkeztem a szabadba.  A kinti levegő megcsiklandozta az orromat, így tüsszögni kezdtem. Majd köhögni és krákogni. Szemem könnyes lett, orrom csepegett, és jobban fáztam, fáradtabbnak éreztem magamat, mint valaha. Görnyedten álltam, kezemet térdemre támasztottam és úgy öklendeztem fel a csatorna mocskát tüdőmből. Mikor köptem egyet, akkor vettem észre, hogy a köpet tiszta kristályvízbe pottyant. Letérdeltem, és eszeveszett módon kanalaztam számba az isteni, friss kristályvizet.

Akkor jöttem rá, hogy innen eredt a csatorna vize is. „Ezért folyt mindig velünk szembe a víz, csak mi tettük közben mocskossá”– sóhajtottam. Mikor enyhülést éreztem, csak akkor néztem fel. Egyből a forrást kerestem, de a könnyhályogtól sokáig még nem láttam semmit. De, amit megpillantottam megint csak meglepetéssel szolgált. Újra a barlanglakó rémembereket láttam magam előtt.  Kint álltak és óriás slagokat tartottak kezükben, olyanokat, mint a tűzoltó tömlők. A tiszta vízzel pedig óriási buszokat suvickoltak. Legalább háromemeletes luxus járgányokat, a legjobb márkajelzéssel ellátva. A horizontot csak ezek a buszok szegélyezték. Felettük a szürke égen, s alattuk a szürke aszfalton kívül semmi mást nem láttam. Hiába forogtam körbe: mögöttem a csatorna óriási szája, köröttem pedig csak busz és aszfalt volt. Na meg ezek a mocskos, fekélyes, ember-rágta emberek, akik tisztították a buszaikat.

Elkezdett sötétedni. A munkások ledobálták a slagokat, – a vizet nem zárták el, csap nem volt sehol – és visszamentek a csatornába a többiek közé. Észre sem vettem, és álomba merültem. Reggel arra ébredtem, hogy az alakok ismét előbújtak és újra tisztogatni kezdték az autóbuszokat. Napok óta ülök már itt. S ez így megy minden nap. A víz folyik, ők tisztogatnak. A buszokkal pedig senki nem megy sehová. És senki nem érkezik ide. A buszokon túl talán nem is létezik semmi. Talán a lét zsákutcája ez. Napok óta töröm a fejemet: ez lett volna a cél? S mi van a cél mögött? Egy újabb cél? Majd holnap felállok. Talán. Majd holnap elmegyek innen. Utánajárok, és elmondom mindenkinek a titkot. El én. www.morguefile.com

© SMG 2004